Ki vagy te, Sütő András?^*

– Mikor érintett meg az irodalom?

– Nem érintett. Valójában foglyul ejtett. Oly módon, hogy tízéves korom idején beszabadultam a szülőfalu iskolájának könyvszekrényébe. Volt benne összesen száz könyv, a magyar irodalom kis gyűjteménye, még abból az időből, mikor Magyarországot még nem darabolták volt fel. Isten csodája és román tanfelügyelők figyelmetlensége folytán e kis könyvtárat nem purifikálták; nagy részét elolvashattam. Aztán egy napon azon kaptam magam, hogy Jókai modorában szülőfalumban megesett dolgokról kezdek írogatni.

– Mikor kezdtél bizonyos lenni abban, hogy író leszel?

– Remélni sokszor reméltem, bizonyosságot nemigen éreztem. Még akkor sem, ha kritikai elismerés fogadta munkáimat. Azt hiszem, ha írásra adja a fejét az ember: az Arany János-i kételytől soha nem szabadul.

– Mi a legszebb s mi a legkeservesebb az író életében?

– Egyik az álmodozásban fogant tervezés, a készülődés. Másik a megvalósított mű egybevetése megálmodott változatával.

– Hát általában az ember életében?

– Ami legszebb, az egyúttal a legkeservesebb is. Például a tiszta lelkiismeret tudata némelykor éppenséggel az életedet kéri. Ha szerencséd van – mint nekem is volt –, csak életed fényének felét, fél szemed világát ragadja el tőled ez a követelmény. Te pedig megmaradsz.

– Hány otthonod volt – van?

– Valójában egyetlenegy: ahol beköthetik a szemem és körbehordozhatnak hegyen-völgyön, utcákon, erdőkön, füves tereken, poros ösvényeken – mindig tudom, hol vagyok, talpam alatt a helyet hogy hívják. Ez a szülőfalu és környéke.

– Van-e káros – és mi a jó szenvedélyed?

– Ami káros, már csak volt, aztán elhagyott az ifjúságommal együtt. Nyugodjék békében. Ami maradt: természetesen példás szenvedély, már-már Szent Ferenc-i. Az ember a halakat, a sült halakat is csak jóra intené.

– Mi hiányzik az életedből?

– Az a világ, annak az országnak az ismerete, amelyet egy Mikszáth, Krúdy és Ady láthatott még, s amely őket eleven mivoltukban láthatta.

– Mik a hibáid?

– Engedtessék meg közülük csak a legnagyobbat megemlítenem: azt, amelyik az összes többit, a kisebbeket, erényeimként igyekszik elfogadtatni.

– Türelmes vagy, vagy hirtelen?

– Leginkább türelmes, csakhogy ez nálam lassan gyülemlő gyúanyag, amely robbanásszerűen csap türelmetlenségbe.

– Magányos vagy, vagy társaságos?

– Némelykor éppenséggel kínzó magányérzet következtében jobb sorsra érdemes napokat töltöttem el társaságban, baráti körben.

– Melyik művedet szereted a legjobban?

– Csillag a máglyán, Advent a Hargitán.

– Volt-e nehéz sorsú írásod?

– Attól kezdve, hogy szembefordultam az irodalompolitika idillikus követelményeivel: minden írásom elfogadtatása, megjelentetése gyötrelmet jelentett. 1980–90 között minden munkámat Budapestre csempésztem át, amiért Bukarestben börtönnel is megfenyegettek.

– Mit szeretnél még megírni?

– Azt a könyvet, amelyet valószínűleg soha nem fogok megírni. Ehhez ugyanis több a kedvem, mint a földi vándorútra kiszabott időm.

– Mi keserít, mi vigasztal?

– Az keserít, hogy Erdélyben ugyanazt a magyar sorsot hagyom magam mögött, mint amelyikbe beleszülettem. Az vigasztal, hogy néhány évtized múltán mindaz, ami balkáni: európai lehet Erdélyben is.

– Mire gondolsz szilveszter éjszaka a Himnusz hallgatása közben?

– Hogy a balsorsot, mely régen tép, nem lehetne már egyszer üstökön ragadni?

 

(Farkas László, 1997)