Be nem gyógyuló seb…^*

Louis Hémon Maria Chapdelaine című regényében (1910), melyet a québeciek szinte vallásos tisztelettel öveznek, a címbeli hősnő kezéért három legény vetélkedik: egy erdőket járó, vadászó, indiánokkal kereskedő, vonzó külsejű „szabad ember”, egy amerikai nagyvárosba, Bostonba áttelepült, gondtalan életet élő emigrált kanadai és egy otthon, a faluban maradt, dolgos, becsületes, de kissé együgyű parasztfiú. Miután az első, akit Maria igazán szeretett, egy útja alkalmával halálát leli a kanadai télben, Maria – a kivándorlás szirénhangjai dacára és mintegy önfeláldozásképpen – a harmadikat választja, otthon marad. Ebben az elhatározásában nagy szerepet játszik az a misztikus hang, amelyet döntése előtt hall, és amely a többi között ezt mondja: „Háromszáz éve, hogy idejöttünk, és itt maradtunk… Azok, akik e földre vezettek bennünket, nem éreznének sem keserűséget, sem csalódottságot, ha visszajönnének közénk, mert igaz ugyan, hogy sokat nem tanultunk, de felejteni sem felejtettünk el semmit. […] Itt minden, amit magunkkal hoztunk, hitünk, nyelvünk, erényeink, és ha tetszik, hibáink is szent, sérthetetlen dolgokká váltak, s azoknak is kell maradniuk mindörökké.”

 

– Mi jut eszébe minderről egy olyan erdélyi magyar írónak, aki egyik drámájában, az Advent a Hargitán címűben egyebek közt egy boldogulásáért szülőfalujából messzi földre, talán éppen Amerikába kivándorolt lányt sirat, és aki 1991-ben egyik hitvallását így fejezte be: „Maradunk, ahol eddig voltunk, és leszünk, ahol vagyunk – ezerszáz éves szülőföldünkön.”

– Louis Hémonnak, sajnos, egyetlen művét sem ismerem. Irodalmi lexikonból tudom, hogy Maria Chapdelaine című regénye magyar fordításban is megjelent 1957-ben Budapesten. Kanadai olvasó nehezen értené meg bővebb magyarázat nélkül, hogy mi, romániai magyarok miért nem vásárolhattunk Erdély könyvesboltjaiban Magyarországon kiadott könyveket. Kulturális egyezmény alapján, paranoiás cenzorok válogatásában és kis mennyiségben importált ugyan könyvet az állam, ám ez is csak szépségtapasz volt a diktatúra ábrázatán. 1958 tragikus esztendeje volt az erdélyi magyarságnak. Kolozsvárott ekkor mondták ki az önálló, magyar oktatási nyelvű Bolyai Tudományegyetem halálos ítéletét. 1948, az iskolák államosításának esztendeje után ez volt a második szőnyegbombázás, amely a kétmilliós erdélyi magyarság ősi kulturális intézményrendszerét földig rombolta. Így tehát Románia és Magyarország kapcsolata fokozatosan és újból megromlott. A hetvenes években Nicolae Ceauşescu már felépítette azt a „berlini falat”, amely fölött a madár sem szállhatott el nyugat felé, a „revizionistagyanús Budapest” irányába. A falon túl maradt hát Hémon regénye is – a Bibliával együtt, amelyet leginkább üldöztek Bukarest szellemi vámtisztjei. Annak idején az egész keresztény világban megdöbbenést és fölháborodást keltett a hír, miszerint az erdélyi református híveknek nyugati adományként küldött ötvenezer Bibliát – valószínűleg Elena Ceauşescu asszony utasítására – papírgyárba szállították, bezúzták, majd vécépapírt gyártottak belőle. Történelmi súlyú, emlékezetes galádság. Kultúra és szentséggyalázásban meghaladja Omár kalifa cinizmusát, mikor is Alexandriában a híres-nevezetes könyvtár (muszeion) ősi irataival, papirusztekercseivel fűtötték a város közfürdőit.

Az ortodoxiát, Románia államvallását sem a diktátor, sem a felesége nem merte volna bibliaégetéssel fölháborítani. Az említett szent könyv azonban magyar nyelven hirdette Isten üzenetét, Jézus tanításait a szeretetről, a gyűlölet sátáni eredetéről. A fanatikus ateistákban dühöngő xenofóbia ezúttal is Kálvin János reformált erdélyi magyar lelkeit alázta-gyalázta meg. Mire számítva? Trianon óta, vagyis háromnegyed évszázada minden gyerek tudja végső célját a román nacionalizmusnak: a más nyelvet beszélők, kisebbségi népcsoportok, főleg magyarok, németek és zsidók asszimilálása vagy elűzése az országból. Nem oly nyíltan persze, ahogyan Isten űzte ki Ádámot és Évát a paradicsomból. De nem ám! Hanem ördögi leleménnyel, luciferi módon, álnokul, képmutatással, oly módon, hogy százezrek kiűzetését a „szabad költözködési jog” nagylelkű adományaként üdvözölték s jutalmazták nyugati körökben. Egyes nyugati politikusok, sajnos a mai napig is elismeréssel nyugtázzák kelet-európai kriptokommunisták, sovén államférfiak nyilatkozatait arról, hogy országaik nemzeti kisebbségeinek „az európai normákat meghaladó” jogokat adnak.

Nos, ilyen körülmények között szoktuk hangoztatni a jogfosztás mindenkori következményeit. Klasszikus, forradalmár költőnket, Petőfit idézzük például, 1847-ben írt versét, amely így kezdődik: „Még kér a nép, most adjatok neki! / Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, / Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?” Annak idején Bécs megrettent a költő szavaitól. A mai román vezetés már csak mosolyog rajtuk. Jól tudja, hogy ha következetesen elutasítja önrendelkezési követeléseinket, akkor a nép, a magyar kisebbség valóban „fölkel és nem kér, de vesz, ragad” – mit vesz, mit ragad? Botot, vándorbotot! És emigrál, disszidál, kivándorol Magyarországra, Svédországba, Amerikába, Ausztráliába, Kanadába…

A magyar exodus mindinkább az ősi zsidó exodus kései párjaként döbbenti meg azokat, akik még adnak valamit az emberiség erkölcsi értékrendjére, és szívükben él még az empátia, a szánalom és a szolidaritás érzése.

Így jutunk vissza, kedves barátom, az ön québeci példájához, Maria Chapdelaine hangokkal teli éjszakáihoz. Ezek valóban a mi erdélyi sorsunkra emlékeztető éjszakák. Mikor az Advent a Hargitán című drámámat írtam, nem gondoltam, hogy éppen Québecből jön visszhang a mi történelmi aggodalmainkra. Persze, tévedés lenne a québeciek és az erdélyi-romániai magyarok helyzetét azonosnak tekinteni. Mert úgy tudom, Québec francia ajkú lakossága önálló államiságának megteremtésére törekszik évtizedek óta. Az erdélyi-romániai magyarság mai politikai törekvései között nem szerepel ilyen cél. A mi kétmilliós nemzeti közösségünk olyan autonómiát követel, amilyen például a dél-tiroli – tehát Olaszországban élő – osztrákok, valamint a finnországi svédek autonómiája. Mondanom sem kell, hogy ez a mi követelésünk ma még paranoid indulatokat kelt román kormánykörökben.

– „Utolsó, védő köntösünk a nyelv!” – olvashattuk az egykori kolozsvári magyar nyelvű folyóiratnak, a Falvak Népének a jelszavát egyik emlékező vallomásában, Az én egyetememben. Valóban elegendő védelmet nyújt egy nemzeti kisebbségnek egy más nyelvű nemzetállamban identitása megőrzéséhez az anyanyelv pajzsa, s mit kell tennie az embernek, kiváltképp, ha író, hogy ez a védőköntös vagy -pajzs megmaradhasson neki?

– Történelmi példák mutatják, hogy valamely nemzeti nyelv a legrosszabb körülmények között is, a legsúlyosabb etnikai üldöztetés idején is megtartó erőnek bizonyul, de nem a végtelenségig. Metaforák születtek nemzeti jogaiktól megfosztott közösségek költőinek ajkán: nyelvédesanyánk, erős várunk a nyelv, hazánk a nyelv. A nemzeti nyelv valóban mentőövként tartja felszínen a vészes hullámok közé lökött embert, de – ismétlem – csak időlegesen. Keserves évtizedek után a jogtalanságban egyén is, közösség is kimerül, fokozatosan megtörik, aláveti magát az asszimiláció erőinek, vagy pedig örökre elhagyja a szülőföldjét. Különben mi mással magyarázható, hogy több mint hetvenöt év alatt a romániai magyarság létszáma alig tizenöt százalékos növekedést mutat, míg az erdélyi románok létszáma ebben a periódusban a négyszeresére növekedett?

Ön pedig azt kérdi: mit kell cselekednie ilyen helyzetben az írónak? Fiatalkoromban azt válaszoltam volna, hogy „minden magyarnak legfőbb kötelessége” s a többi. Most azonban, a hetvenedik évem küszöbén, az általánosítások veszélyének tudatában azt mondom: akinek írói-művészi alkata engedi, cselekedjék Voltaire halhatatlan példája szerint. A nagy francia humanista az üldözöttek védelmezőjeként is erkölcsi mércét állít az írástudóknak. Hogyan is emlékezett ő minden esztendő augusztusának 24. napján Szent Bertalan éjszakájára? Lázasan. Azaz betegen. Ez a följegyzése nem lehetett metaforikus jellegű. Elhiszem neki, hogy az üldözöttek Don Quijotéjaként a fanatizmus borzalmainak emlékét soha be nem gyógyuló sebként viselte. Voltaire nagy hatással volt rám, és vele vallom ma is, hogy a nacionalizmus szörnyének csak a füleit sikerült megnyirbálni, holott a fejét kellene levágni.

– Kanadában a parlamentáris demokrácia – az angoloknak a franciák fölött aratott 1759-es győzelme és azóta tartó egyre nyomasztóbb számbeli, gazdasági, politikai fölénye ellenére – a legnagyobb (Erdélynek majd a tizenötszörösét kitevő) francia nyelvű tartományban, Québecben lehetővé tette, hogy a hivatalosan kétnyelvű országban ennek a tartománynak 1974 óta csupán egy hivatalos nyelve legyen, a francia. A híres 101-es törvény megtiltotta angol nyelvű feliratok, cégérek, reklámok elhelyezését Montreal utcáin, üzleteiben, munkahelyein. Képzelje el (álmodjunk egy kicsit), hogy Kovászna megye parlamentje, miután az RMDSZ megnyerte a választásokat, törvényt hoz a magyar nyelv kizárólagos használatáról: az iskolákban csak magyarul folyik az oktatás, a munkahelyeken csak magyarul juthat valaki álláshoz, s a román nyelvű kisebbségnek csak azon tagjai iratkozhatnak be román nyelvű tanintézetbe, akik igazoltan legalább két-három generáció erejéig ottani őslakosok! Kiállna egy ilyen törvény mellett?

– Említettem már, hogy objektív okok, sajátos körülmények miatt helyzetünk nem azonos a québeciekével. Romániát nem lehet oly módon megítélni, mint Kanadát, amely szövetségi állam. Történelmi háttér, etnikai viszonyok, nyelvileg kompakt és vegyes települések, nemzetiségi szórványvidékek, gazdasági követelmények határozzák meg ezt az európai régiót, amelyben a romániai magyarság területi autonómiát követel magának, s az önrendelkezés adekvát formáit igényli az ország azon területein, ahol abszolút létszámbeli kisebbségben él. Ami pedig az álmokat illeti: az erdélyi magyart visszaröpíthetik Szent István, avagy Mátyás korába is. Az álmodozás, a képzelet játékának tere viszont nem a politikáé, hanem a poetica licentiáé. A politika a reális lehetőségek tudománya, miként azt már Széchenyitől is megtanulhattuk. Magam tehát olyan törvény mellett állok ki, amely a nyugati demokráciákban kikristályosodott emberi jogok birtokosává avat mindenkit Romániában.

De hadd térjek vissza néhány mondatára! Itthon, Romániában, számos emberi jog betiltásának földjén, megannyi kisebbségellenes, magyarellenes, abszurd, sőt paranoid tiltás közepette már nem csodálkozom, legföljebb fölháborodom azon, hogy Kolozsvár polgármestere epilepsziás rohamot kap egy Bartók-évforduló zenei műsorát magyarul is hirdető plakát láttán. Mint tudja, az 1990 márciusában kirobbant marosvásárhelyi magyarellenes pogrom „nyitányára” nyelvi konfliktus adott okot március 16–17-én. Mi történt? Horribile dictu! – a város 28-as számú gyógyszertárának kirakati üvegére a Farmacie (Pharmacie) szó mellé magyarul is kiírták a város százharmincezer magyar lakójának kedvéért: Gyógyszertár. Ebből támadt a véres konfliktus. Több ezer román nemzetiségű polgár futott össze a „borzalom”, a „nemzeti gyalázat” színhelyére, hogy csaknem két napon át törve-zúzva, ártatlan magyar járókelőket bántalmazva, külföldi újságírókat rugdosva, technikai fölszerelésüket – nagy értékű kamerákat – összetörve tiltakozzon a „nemzetállamot” ért támadás ellen. A „támadó”, mint azt egész Európa tudja már, egyetlen magyar szó volt! „Mondo cane!”

Ezek után talán nem kell bővebben magyaráznom, hogy nem értem az említett 101-es „híres törvény” racionális indokoltságát. Attól függetlenül, hogy valamely országnak, régiónak, autonóm területnek hány hivatalos nyelve van, a civil társadalom számára nyelvi tiltásokat, kötelező normákat általános érvénnyel megszabni nem lehet. Fönnakadni például egy fogpasztareklám angol szavain, és épp Kanadában? Ezt nem értem. Viszont ily roppant távolságból vitatni québeci jelenségeket: kockázatos okoskodás.

– Ha ez sem volna elég a magyar nyelv s egyáltalán magyar mivoltának életben tartásához, híve lenne-e annak, hogy Kovászna megye – több száz kilométerre attól az országtól, amelynek a magyar a hivatalos nyelve, tehát a közös határ minden reménye nélkül, meg egyébként is: a maga partikuláris identitása biztos tudatában – népszavazást írjon ki függetlenségének – állami szuverenitásának – kikiáltása érdekében?

– Akkor tehát újabb álmodozás? A fölkérés önmagában nem tekinthető abszurdnak. Szárnyacskákkal bíbelődő, gyermeki álom jelezte az embernek azt a vágyát is, hogy elszakadjon a földtől, magasba szálljon. És lett belőle repülőgép, holdrakéta.

A vágyak első moccanásában tehát semmi sem bizonyos, ám az abszolúte biztos, hogy az erdélyi Kovászna megyéből a maga kétszázharmincháromezer lakosával, amelyből százhetvenötezer magyar nemzetiségű, ötvennyolcezer pedig román, tehát hogy ebből a kis gyülekezetből éppúgy nem lehet magyar államocskát létrehozni, miként hóból nem lehet tartós szobrot alkotni, melyet az ifjú Michelangelo kudarca is bizonyított. Istenem, feljött a nap!

De hát ezen most ne múljék a mi beszélgetésünk haszna, amit főleg attól várok, hogy a québeciek is megtudhatják, legalább részben: mit jelent Erdélyben az a szó, hogy Trianon-szindróma.

– Elkötelezett írónak tartja magát? Mit jelent az ön számára ma az adott körülmények között elkötelezett írónak lenni?

– Olyan időben, mikor bizonyos körökben mélyen megvetik, megbélyegzik azt a művészt, akinek nemzeti gondjai is vannak; mikor mind gyakrabban olvasható olyan fejtegetés, miszerint az író, a költő, akár az Isten, egyedül önmaga által és csakis önmagáért létezik, nincs kedvem e kérdésbe belebonyolódni. Hanem inkább megkérném: tegye lehetővé, hogy mintegy beszélgetésünk részeként megjelenjék francia nyelven is egyik beszédem, amelyet Debrecenben mondtam el az erdélyi magyar iskolák megmentésének ügyében! Köszönöm.

 

(Vígh Árpád, 1997)