Beszélgetés a Káin és Ábelről^*

A jubiláló Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar társulatának ünnepi bemutatóján megelevenedik Sütő András drámája, a Káin és Ábel. A darab több nagy hírű színrevitele után a mű másodszor kerül színpadra az író városában. Először 1979-ben adták elő hangzatos sikerrel a színiakadémisták Kovács Levente rendezésében. A színmű elsőként Budapesten szólalt meg a Nemzetiben, aztán ugyanabban az évben, 1978-ban Kolozsvárott is megrendezhette Harag György. Kecskemét, Veszprém, Sepsiszentgyörgy, New York, Nagyvárad, Kőszeg, Komárom következett, s a felsorolás bizonyára nem teljes. De talán nem is ez a fontos. A lényeg, hogy közel két évtizeddel azután, hogy a dráma megszületett, újra találkozhatunk Sütő András hőseivel. Ma másak a társadalmi körülmények, rendszerváltozás is bekövetkezett, de érdemes felidézni a dráma születésének mozzanatait. Íme, miként emlékezik erre a szerző, miközben a Káin és Ábel kéziratát lapozgatja.

 

– A drámát Marosvásárhelyt kezdtem el írni 1977. február 15-én. Ez a feljegyzés áll a kézzel írott lap felső jobb sarkában. Mintegy felét írtam meg itthon. A második felét pedig augusztusban a tengerparton, Neptunon. 1977. augusztus 14-i a följegyzés, miszerint ott folytattam ezt a munkát. Akkori nagy örömömre éppen olyan helyen és olyan hangulatban, amely a darab cselekményterének és szellemének megfelelt. A darabom hősei is az óceán partján élnek és küszködnek a létükkel. Amikor befejeztem a darabot, ezt jegyeztem föl, itt áll a régi kéziraton: „Szenvedés, boldog napom voltál a tengeren, a tengerparton, a vízben és a homokon. Milyen kár, hogy a végére jutottam ezzel az írással. Mi értelme van most már ezután a fájdalomnak? Valószínű, hogy új célt kell mutatnom neki, hogy új módon szólhassak újból róla.” Hát nagyjából ilyen hangulatban fejeztem én be, mert szomorú volt a történet is, szomorúságos a befejezése, amivel mégis bizakodást szerettem volna támasztani.

– És szomorú volt megválni a fájdalomtól?

– Igen. Olyan otthonossá vált a drámának az a világa, ahol ezek az emberek a szomorúság napjaiban fájdalomsújtottan küszködtek egymással, hogy amikor kibújtam ebből a „hullámból”, és a tengerparton nyüzsgő boldog embereket láttam, szinte fizikai fájdalmat éreztem az idegen közeggel való találkozásom óráiban. Na, de ez csak egy röpke vallomás egy hangulati állapotomról, a darab írásának idejéből. Rátérhetünk a drámára.

– Akkor úgy írtad, hogy hitted, a darabot elő is fogják adni? Nem gondoltál cenzúrára, ilyesmikre?

– Nem. A cenzúrára egyáltalán nem gondoltam. Meg se fordult a fejemben, hogy lehetséges lenne a darab mihamarabbi színpadra vitele, hiszen ez már az a periódus volt, amikor a cenzúra abba is belekötött, ha egy novellában adjon Istennel köszönt a hős. Ilyen körülmények között biblikus témához nyúlni, azt feldolgozni, kiváltképpen, hogy még Isten is egyik szereplője ennek a történetnek, reménytelennek mutatkozott. Ezért egyszerűen kivetettem ezt a reményeim közül, és a darabot úgy írtam, hogy valószínűleg hosszú ideig a fiókomban marad.

– Persze, ha lehetségessé vált volna a színrevitele, úgy lett volna a legszebb, ha az ősbemutatóra Marosvásárhelyen kerül sor.

– Ide is szántam, de előadását hatalmi szóval nem engedélyezték. Így lett az ősbemutató színhelye Budapest 1978-ban. Aztán Harag György Kolozsvárott is megrendezhette.

– Ismerve az akkori és a mostani körülményeket, az ember eljátszhat a gondolattal: ha ma írnád meg ezt a történetet, ugyanúgy írnád?

– Igen, igen. Talán néhány mondat élét csiszolnám le. Ezzel a kérdéseddel különben egy olyan fontos probléma merül föl, amelyről az új előadás alkalmából a vásárhelyi bemutató kapcsán feltétlenül beszélni kell. Amikor annak idején csodák csodájaként a darabot mégis bemutathattuk Harag Gyuri rendezésében, a drámának többféle értelmezése támadt, és nem erőszakolt módon, hiszen a szellemiségéből adódott a más-más fajta megközelítés és értelmezés lehetősége. Az egyik, ami bennem mindig viszolygást keltett, az úgy szólt, hogy az én hőseim egy földi zsarnok égi másával kerülnek konfliktusba. Ilyenformán adódott az az aktualizálási lehetőség, amit a kritikában is tapasztalhattam, miszerint ez a történet csak ürügy lenne – vélték némelyek – arra, hogy én az éppen aktuális hazai zsarnokság ellen beszéljek. Ez abból adódik, hogy rezonancia mindig támad konfliktusok kapcsán, legyenek bibliai időből való, avagy aktuális konfliktusok. Kérdés az, hogy az értelmezés miként erősíti föl vagy miként próbál más módon is közelebb kerülni egy darab mondanivalójához. Ilyenformán a ’978-as, ’79-es előadások folytán szerintem túlságosan erős hangsúlyt kapott az a gondolat, hogy Káin valójában egy diktatúraellenes harcos, egy aktuális lázadási lehetőségnek lehet a típusa. Holott végső fokon egész másról van szó. Arról, ami az én kezdeti szándékaimban is szerepelt, és amit valójában maga a történet is hordoz: a dráma hősei egymással kerülnek folyamatos, változatos konfliktusba. Emberek küszködnek, verekednek emberekkel, emberi szenvedélyek hullámaiban vergődve, örökkön visszatérő emberi szenvedélyek miatt kerülnek egymással szembe. Ilyen többek közt a szerelem, a féltékenység, fura módon – nevezzük így most – a házasságtörés, a kibékülés, az örökös rossz emlékezet, a szomorúság, az emlékezés és a felejtés örök ütközése. Tehát olyan emberi konfliktusok zajlanak ebben a drámában, amelyek elegendőek ahhoz, hogy megfelelő színpadi feszültség teremtődjék. Ugyanis én már kezdettől fogva világosan érthettem és láthattam, tudhattam, hogy ember és Isten közötti konfliktust nem lehet oly módon ábrázolni, hogy az színpadi konfliktusként a maga erejét bizonyítani tudja. A gyöngeség heroizmusának megvolt és megvan a maga értelme, ezt különben rengeteg dráma igazolja. Viszont az ember és az Isten konfliktusa nem az a konfliktus, amely erős színpadi atmoszférát lenne képes teremteni. Éppen ezért remélem, hogy egy mostani, mai marosvásárhelyi előadás éppen ezt, az emberek közötti, a szereplőim közötti ellentmondásokat erősíti fel oly módon, hogy a dráma drámaként működjék a színpadon. Hogy a drámai erő, atmoszféra, a konfliktus ereje az ember és ember közötti kapcsolat és konfliktus drámai következményeit tudja a közönség értelmi, érzelmi világába átvinni.

– A mai társadalmat ismerve nehezen képzelem el, hogy ne lennének majd az előadásnak ettől különböző, politikai felhangjai is.

– Mindig értelmezés kérdése, hogy milyen rezonancia támad ilyen esetben. Engem ez nem aggaszt, én a politikai felhangot nem úgy ítélem meg, mint sokan mások, valamiféle kikacsintásnak egy dráma keretéből vagy valamilyen ráerőszakolt gondolatnak egy másfajta gondolatiságra. A politikai felhang semmiben sem különbözik akármilyen fajta más felhangtól. És különben is, aminek hangja van, annak felhangja is van. Egy darabnak értelme és értelmezési lehetősége van. Ez nem matematika, hogy egyfajta törvény alapján lehessen ezt megítélni. A művészet természetében hordja a többféle értelmezési lehetőséget. Az más kérdés, hogy rendezője válogatja, hogy egy darabnak milyen gondolatait erősíti föl, melyeket tompítja. De ettől függetlenül is lehetséges mind a közönség, mind a kritika részéről a többfajta értelmezés, ami engem azért nem aggaszt, mert egy politikai felhang ugyanúgy emberi problematikához kapcsolódó értelmezés, nevezetesen az ember állapotához kapcsolódó megítélés. A szolgaság, a szabadság, a gondolkodás és cselekvés lehetősége avagy lehetetlensége, az ember porszem mivolta vagy ekként való kezelése, a lázadó ember, a belenyugvó, a szolgalelkűség és a lázadás szelleme nem olyan kategóriasor, amely miatt – akár ide, akár oda beskatulyázva – félnünk kellene a politikai felhangtól, vagy hajszolnunk kellene a fölerősítését.

– Rövidesen kiderül, hogy a mostani előadás rendezője, Kincses Elemér mit tart különösebben fontosnak kiemelni. A bemutató ünnepi jellegétől eltekintve, természetesen.

– Megtisztelő rám nézve, hogy a Székely Színház jubileumi emlékünnepségei alkalmából az én drámámat választották előadás végett, másrészt valamifajta elégtétel is, az idő zsarnokváltás utáni elégtétele, ugyanis köztudott, hogy a hatalmi körök talán a Csillag a máglyán esetében döntöttek úgy, hogy Marosvásárhelyen nem játszhatják az én ilyen jellegű darabjaimat. Emlékszem, hogy amikor a Csillag a máglyán került szóba, akkor a határozott hatalmi vélemény úgy szólt itt helyben, Marosvásárhelyt, hogy először írjon a szerző a kollektivistákról, s majd azután a Biblia figuráiról. Ezzel aztán meg is szakadt az a lehetőségem, hogy Marosvásárhelyt a drámáimat bemutassák, kivéve a Vidám siratót, amely vidám játékként színpadra kerülhetett. Örülök annak is, hogy ez a marosvásárhelyi színház egy olyan remek kis csapattal készíti elő a bemutatót, amelynek mindenik tagját nagyra becsülöm. Ez az együttes számomra megnyugtató módon ígéri egy jó előadás lehetőségét. Annak is örülök, hogy Kincses Elemér vállalta a rendezést. Ő az az író kollégám is egyúttal, akivel az együttműködésünk több évtizedes. A szemlélete igen közel áll hozzám, és ha nem támad belőle félreértés, azt is elmondom, hogy szellemi rokonomnak tekintem őt. Úgy tapasztaltam, hogy világosan tudja: a szerzővel, annak munkájával foglalkozva mit óhajt ő maga is személyes mondanivalójaként beépíteni az előadásba. Remélem, mindannyiunknak örömet szerez majd ez a bemutató.

 

(Nagy Miklós Kund, 1996)