Adventi beszélgetés – a várakozásról^*

– Nagy öröm lehetett számodra, hogy megteremtődött a lehetősége a magyarországi bemutatónak, nem utolsósorban Sík Ferenc rendező jóvoltából is. A lehetőség megnyílott, de a bemutatóból mégsem lett semmi, a kitűzött időpontban legalábbis nem. Nagy csalódás volt?

– Különös helyzet volt. A távolság lett a legfőbb akadály a színház és közöttem, meg a határ, meg a kikapcsolt telefon és a megbeszélés lehetetlensége. Elindult időközben Magyarország irányába egy sokoldalú román hatósági támadás a darabom ellen. A Központi Bizottság illetékes ügyosztálya ráparancsolt az Írószövetségre, hogy a darabom bemutatását Budapesten meg kell akadályozni. Ennek a politikai háttere többek közt az volt, hogy Ceauşescut akkoriban már nagyon idegesítette Kádár magatartása. Vagyis az a tény, hogy Kádár nem óhajt vele találkozni. Sok esztendő múlt el a debreceni találkozó óta, amikor huszonvalahány pont megvalósításában, programszerű kinyilatkoztatásában állapodtak meg, és abból Ceauşescu egyetlenegyet sem valósított meg. Ezért nagyon elhidegült a korábban sem igazán jó viszony. Ilyen politikai hangulatban pánikszerű intézkedésekre fanyalodva próbálták az Adventet is leállítatni. Az Írószövetség ráparancsolt a jogvédő irodára, akinek igazgatója táviratok sorozatával kezdte bombázni az akkori MSZMP titkárságát, az pedig a minisztériumot, az a színházat és így tovább. Ilyen körülmények között jött létre az a kényszerhelyzet, mikor is a színháznak talán engednie kellett, és bizonytalan időre elnapolták a bemutatót. Akkor Sík Ferenc újból támadást indított a darab érdekében, a Kossuth-klubban eszmecsere zajlott az ügy körül, mely az országban általános ellenzéki megmozdulások szerves részeként vitte be a köztudatba ennek a darabnak az ügyét, sorsát, a színház konfliktusát, mely a Nemzeti és a hatalom konfliktusaként jelentkezett. Engem is választás elé állított a bemutató, mert a kérdés (néhányszor sikerült kapcsolatba lépnünk telefonon) úgy hangzott: vállalom-e Marosvásárhelyt, hogy Bukarest illetékeseinek tiltása ellenére mutassák be a darabomat. Én azt feleltem: mivel ezt a színdarabot én írtam, nem a román jogvédő iroda, nem a Központi Bizottság, sem a magyar kulturális minisztérium, sem a magyar pártbizottság illetékesei, a bemutató következményeit vállalom. Ezzel tudtam erősíteni az itteni barátaim munkáját.

– 1986. január 2-ára csúszott az Advent premierje. De a szerző nem ülhetett a nézőtéren.

– Annak ellenére sem engedtek el, hogy hétféle, és nem kitalált, nem légből kapott orvosi igazolásom volt arról, hogy nekem Bécsbe kellene utaznom, nekem Németországba kellene utaznom, nekem Budapestre kellene utaznom kezelés végett. Jól tudták ugyanis, hogy ha kiteszem a lábam otthonról, ott leszek a premieren, amivel szentesítem a darab bemutatását, és így nehezebb lesz újabb és újabb támadást indítani ellene. Így otthon virrasztottuk végig Évával azt az éjszakát. A telefonból tudtuk meg, hogy olyan szeretettel fogadta a közönség a művet, hogy az a darabnak mindentől független atmoszférateremtő erejét is bizonyította: nem csupán annak szólt a siker, hogy a darab körül korábban politikai botrányok voltak.

– Az Advent a romániai magyarság fogyatkozásáról, az erkölcsi minőségek romlásáról, a némaságra ítéltetettségről, a soha fel nem adható hitről is szól, annyi egyéb mellett. Miért választottad a dráma idejéül épp az adventet?

– Mélyen megragadt élménynek tulajdonítható ez a választás. Ha egy kicsit jobban utánagondolok a gyermekkorból megőrzött élménynek, az a várakozás, az örök várakozás hangulata, fájdalma, nosztalgikus mivolta. Ez annak az életnek a hangulata, amely Trianon után kezdődött, és amely az erdélyi magyarság életében tragikus, drámai súlyú közérzetbeli változásokat okozott. Nincs olyan távoli tere az én emlékezetemnek vissza, a gyermekkor irányába, ahonnan ne hallanám lelki füleimmel, szüleim, rokonaim, falubéli társaim, szomszédaink, barátaink izgatott, szomorú és drámai emlékezéseit arról, hogy vajon mikor ér véget a kisebbségi üldöztetés. Vajon mikor, mi lesz a vége annak az életnek, amelyet a történelem rájuk zúdított a kisebbségi létben. Az a remény élt bennük, hogy ez az élet javítható, hogy emberi létben is élhet a kisebbségi magyarság. Arra vártak, hogy valamifajta jogaikat visszakaphassák majd, hogy anyanyelvüket használhassák, hogy iskoláik legyenek, hogy a hadseregben ne verjék őket, hogy ne követeljék apámtól a nevének megváltoztatását, vallásának elhagyását egy kicsi, nyomorult, fizetéses állás ellenében. Vagy mélyen az emlékezetemben él, hogy minden megmozdulásunk metaforikus értelemben a várakozás, a jobbnak a várása jegyében történt. Már-már a középkori ember gondolkodására jellemző állapotba kerültünk, amikor minden szónak olyan rezonanciája támadt a másik emberben: minden, az értelmén túlmenően, a sorsunkra is jellemző! Ha valaki azt mondta, jaj, de elesett vagyok, akkor az már az egész közösségre érvényes megállapítás volt. Így ragadt meg bennem az adventi hangulat: az örök várakozás. Ehhez társult az az új drámai állapot, amikor is tapasztalnunk kellett: az erdélyi magyarság jó része a vándorbotot választja, és emigrál. Otthagyja ezeréves szülőföldjét! A kettő együtt, emlék és időszerű, tragikus helyzet, indított engem arra, hogy ezt a csodálatos történetet – a várakozást, a feltámadás hitét és ezen belül az emberi örök reményt az élet és halál dolgában – ebben a drámában kifejezhetem. A darab zenei hátterét pedig Sikaszó adta: téli időben a fenyősuhogás, a fenyőrengeteg éjjeli viharainak hangja.

– De talán szerepet játszott ennek a hangulatnak a kialakításában az a személyes élmény is, amelyet át kényszerültetek élni: a gyermekek elmenetelének szorító élményét. Ti is átéltétek, amit a játék főhőse: éveken át díszíti a fenyőfát, és várja haza idegenbe ment lányát, Máriát.

– Igen, ez a harmadik indíték. A darab megírásakor már ott találtuk magunkat, hogy a mi gyermekeinket is kizavarták az országból. Hangsúlyozom: valójában kikényszerítették őket oly módon, hogy egyetlen más, járható útjuk nem maradt. Két-három évet mindkét család, a fiamé és a lányomé is kényszervárakozásban töltött, ez is advent volt számunkra. Fájdalmas, magányos karácsonyaink is voltak, és ezek azért lettek felejthetetlenek, mert a szomorúságnak ezt a mélységét soha máskor nem tapasztalhattuk.

– Milyen gyermekkori karácsonyokra emlékszel? Ünnep volt a családban, élnek meghatározó emlékek benned?

– Karácsony a legnagyobb ünnepünk volt mindig. Én nosztalgikusan gondolok vissza azokra a karácsonyokra, amelyeket a szülőfalumban éltem át, mert később azok az élmények soha nem tértek vissza.

– Nemcsak azért, mert felnőttél?

– Nemcsak azért. Azért is, mert megváltozott körülöttünk a világ, én pedig kiszakadtam abból a mezőségi falusi létből, amely egy másfajta karácsonyi ünnepet teremtett és őrzött. Azt a karácsonyt, amelyben nemcsak a gyermek, Jézus születése a metafora, hanem minden metaforikus, ami az ünnep része. Metaforikus volt a fenyőfa, mert abból a kicsi fenyvesből, ami a báró tulajdona volt, nem lehetett fát kivágni. Egyetlenegy fenyőágacskát vittünk haza, és azt képzeltük ezüstfenyőnek. Azt ültük úgy körül, mint egy valóságos, a meséskönyvekben látható gyönyörűszép karácsonyfát. Valóságos mását különben minden esetben csak két helyen tudtam megcsodálni: a bárói lakban, a kastélyban és a tanító otthonában, ahová elmentünk kántálni, vagy a betlehemes játékkal. Az ajándék is metaforikus volt: dió, alma, egy kis sztaniolpapírba csomagolt tésztadarabka, egy anyám kötötte kis karmantyú, egy zsebkendő. Ezzel szemben a hangulat oly tökéletesen karácsonyi volt, minthogyha egy kristályból metszették volna ki, és annak a darabkája lett az az este, amit mi átéltünk akkor. Már hetekkel korábban elkezdtük a készülődést a betlehemes játékra, és az a foglalatosság önmagában is kiemelt bennünket a hétköznapi életből, egy más dimenzióba emelt minket. Középiskolás diákként én voltam a mindenes, én rendeztem, én voltam a zenész, a főszereplő, többnyire királyi szerepet vállaltam, de angyal is voltam. Olyan tiszta és mennyei hangulatunk támadt, nem most alakul így bennem, a nosztalgia hatására, hanem így éltük át akkor, olyan csodálatos éjszaka volt a szentestét követő, hogy bennem él ma is. Elindultunk kántálni, és egy családot sem hagytunk ki a faluban: az az egy, amelyik valamilyen kényszer folytán mégis kimaradt volna a mi programunkból, egy évre viselte volna a bántást, a szomorúságát annak, hogy nem kerestük fel. És mekkora volt az izgalom is, hogy mit kapunk ajándékba, pedig tudtuk, hogy a mindenkori betlehemes ajándék a perec. Anyám is minden esztendőben sütött nagy mennyiségben, hogy mindenki kapjon. Cukorkát is kaptunk egy-két szemet, tésztát, kalácsot, és a nagyobbacskákat már egy korty borral is megkínálták. Az általános értelemben vett szeretet fogalmát a személyes szeretet jegyében éltük át, a szeretet igazi megnyilvánulási formájának lehettünk a kegyelmében: ez felejthetetlen azóta is számomra. Ez volt az az állapot, amikor nem csupán Istent szeretjük, hanem az Isten teremtményét is, nem a reformátusokat vagy a katolikusokat, hanem Kiss Jánost, a reformátust vagy katolikust, amikor nem a saját népedet szereted, hanem a szomszédodat, a kántálókat, a gyermeket, a felnőttet, az aggot, amikor a szeretet értelmére az ember úgy bukkan rá, ahogyan az máskor kevésbé adatik meg számára.

– Mi volt a ti asztalotokon a karácsonyi ünnepi étel?

– Ugyanaz volt minden évben, előírásszerűen, ha valami módosulás történt, mintha hiba történt volna. A mákos kalács, ízes kalács, amelyet már korábban meg kellett sütni, töltött káposzta karácsony estére. Azután az ünnepi étel: majorsághúsleves, ehhez anyám rácsos tésztája. Nem volt gazdag, különösebben bőséges, nagyon szerényen tálalt asztalokat ültünk mi körül, de ahhoz képest, hogy hétköznapokon milyen volt az étkezésünk, ez mégis fényes és ünnepi volt.

– Fel tudsz-e idézni magadban különlegesen szép vagy nyomasztó élményű karácsonyokat?

– Gyermekként, a kamaszkor felé közeledve, szerelmes voltam a tanító kislányába: ez olyannyira emlékezetes, hogy meg is írtam. Egy alkalommal elrontottam a betlehemes előadás rám eső szövegét azáltal, hogy úgyszólván minden idegszálammal és pórusommal az előttem álló, a karácsonyfa mellett sugárzó, tízévesforma kislányra tapadtam! De szinte mitikus, emlékezetes élmény volt számomra az is, hogy egyszer egy évben én is beléphetek abba a kastélyba, amelynek a falai között föltehetően Kemény Zsigmond is elnézett egy karácsonyfát. A hatalmas könyvtárnak láttán Kemény Zsigmond árnyékát láttam szinte, ahogy ott elvonul a termek során. Eleven, élő bárók és öreg bárókisasszonyok között állva vagy ülve, a tőlük kapott süteményeket majszolva, nekik énekelve, elindult bennem mindig az a gondolatsor: Kemény Zsigmond íróként vajon megközelíthető-e általam. Általam, aki ugyancsak jó korán kezdtem el vágyakozni az írásra. Azt hiszem, jól fogalmazok: egy jó mű olvastán mindig feltámadt bennem a vágy, hogy ilyent én is szeretnék írni. No, és élmény volt a barátság román és magyar gyermek között, nem volt félnivalónk egymástól. Ugyanis nem volt média, olyannak ismertük egymást, amilyennek mutatkoztunk. Nem volt média, amelyik rólunk vélekedjék, nekik.

– Van a romániai magyarság életében egy tragikusan emlékezetes karácsony. Erről sokat írtál Heródes napjai című naplódban is, 1989 karácsonya. Elég erős volt még akkor bennetek a remény? Milyen volt az a várakozás?

– Ami kialakult bennem és bennünk ’89 karácsonyának eseményeiről, az így fogalmazható meg: megéltük Európa egyik legnagyobb forradalmának az eljövetelét. Boldogok voltunk, hogy ilyen módon alakult – váratlanul – az életünk. Azt is megállapíthattuk, hogy Ceauşescu nem válthatja be már azt, amit eltervelt: a mi kiűzetésünket, teljes megsemmisítésünket. Ennek tudatában voltunk. Néhány napig tartott ez a vélekedésünk, mert január első hetében már módosítanunk kellett ezen az idillikus képen. Nem az történt, ami karácsonykor mutatkozott, valami hamisság történt, de nem tudtuk, mi ennek a hamisságnak az okozója. Most már tisztul a kép. Ez a karácsonyunk ilyenformán egy vérbefagyott karácsony volt. Ez a vér mindent elborított.

– Ebben az esztendőben Magyarországon töltitek a karácsonyt, a gyerekeiteknél. Volna még kihez hazamenni Pusztakamarásra?

– Már nagyon kevesen vannak, a szüleim is meghaltak. Él bennem egy emlék. Gyermekkoromban hajnalig vártuk otthon a presbitereket, hogy megjelenjenek, testületileg, és elénekeljék a Csendes éjt, majd azután elmondják a köszöntőt. A presbiterek élén állt Kutas Ferenc bátyám, akinek a szemét ’45-ben verték ki egy román–magyar konfliktus alkalmával. Én gyermekként úgy csodáltam őt, mint aki ezzel érdemelte ki, ezzel a szenvedésével, hogy ő legyen a csapat vezetője. Apámnak mondtam: én is ilyen csapatvezető szeretnék lenni a kántálók között. Ha megnősz, mondta apám, majd ha megnősz, fiam. Ferenc bátyám azután meghalt, és őt követte egy másik presbiter, akinek egészen különös módon ugyancsak beteg volt az egyik szeme: minthogyha törvényszerű lett volna, hogy a válogatás ilyen feltételek között zajlik. Ő is kiköltözött a temetőbe, s végül eljött az ideje, hogy Kamaráson a rokonok kiszemeltek arra: én mondjam a köszöntőt és vezessem az éneket. Akkor vettem észre, hogy a két előző presbiternek a nyomába léptem: az én fél szemem is hiányzik. De mire eljutottam oda, hogy csapatvezetőként énekeljek és kántáljak, ennek a falunak a közössége úgy megfogyatkozott, hogyha most elindulnék haza, a szülőfalumba, csak a lakatoknak és a deszkáknak kántálhatnék. A házunk puszta, és várja, hogy valamikor talán huzamosabb időre hazamehessünk. Látom, hogy a játék miként komolyodik életté, azután az élet drámává, és a dráma miként csap át az abszurdnak minden műfajába.