Visszája helyett nézzük a színét!^*

– Mérhető-e valamiképp az írói szép magyar szó ereje Erdélyben?

– Azt hiszem, nem mérhető. Nincs hozzá sem mértékegység, sem mérőműszer. Különben is: mi az, hogy írói szép magyar szó? Vagy magyar, vagy magyartalan, vagy pontos, világos, hatalmas örökséget és mai követelményt ötvöző megnyilatkozás, vagy pedig zagyvalék, blabla, üres pátosz, avagy a sznobéria nyáladzó fontoskodása. Azt hiszem, jó lenne lehagynunk már az olyan párhuzamot, hogy erdélyi szép magyar szó, meg budapesti magyartalanság. Maradjunk inkább nyelvi kérdésekben is a követelménynél: világosnak lenni. Ha nem vagyok világos: minden jó szándékom ellenem fordulhat.

– Mindennapjaiban mit tapasztal: az Erdélyben is megosztott magyarság ma hogyan tekint önre?

– Nem az én dolgom ezt megítélni. Ha önt ez a jelenség mégis érdekelné: csakis életem, munkásságom színhelyén, olvasói, színházi közönségem körében, Erdély városaiban és falvaiban érdeklődjék. Megfordulhat azok között, akik ars poetica dolgában velem egyazon szellemi vércsoportba tartoznak. Nota bene! Sem vérség, sem vérmítosz!

– E kép különbözik-e attól, mint amit önről másfelé – így Magyarországon is – kialakítottak?

– Válaszom ugyanaz, mint az előző kérdésre.

– A változó korok változó igényeket támasztanak az íróval szemben. Szabad-e megfelelni az időszerű várakozásoknak?

– Kérdésére kérdéssel is válaszolhatok. Megfelelt-e Petőfi, Ady, József Attila, Kemény Zsigmond, Móricz, Babits az időszerű várakozásoknak? Vagy: megfelelt-e Illyés, Ottlik, avagy Erdélyben Kós Károly, Dsida, Bánffy Miklós? Szerintem mindahányan megfeleltek, ám ez ügyben meg kell határoznunk a szavainkat: ki mit ért azon, hogy időszerű követelmény meg elvárás? Mert szólhat erről egy Szerb Antal, Németh László, ám ugyanúgy Zsdanov is, avagy esztétikai divatszalonok egyik-másik nagyasszonya. Ugyanúgy szólhat persze a nagyvilág, egy nemzet, nemzeti közösség, szólhat némán maga az Idő is. Szól pedig mindenekelőtt az író szándéka, lelkiismerete, alkatának engedelmeskedő mondandója.

– Melyek lehetnek manapság a kisebbségi létben élő magyar író legveszedelmesebb tévedései?

– Szerintem egyik az lehet, ha azt gondolja magáról, hogy ő nem embertársainak társa, hanem akár az Isten, önmaga által és csupán önmagáért létezik. Másik: ha úgy véli, hogy őneki, kisebbségi létben élő magyar írónak semmi köze kisebbségi létben élő olvasóihoz. Harmadik: ha azt gondolja, hogy bármely kisebbségi, emberjogi panasz, elnyomatásban hordott szenvedés publicisztikai földolgozása már azonos a művészi alkotással. Végül: a kisebbségi vagy többségi létben élő magyar és nem magyar író legveszedelmesebb tévedése abból támadhat, ha folyton arra hegyezi a fülét, hogy kicsodák-micsodák figyelmeztetik őt állandóan a tévedés veszedelmeire. Ugyan bizony ki határozza meg csalhatatlanul tévedéseinket, ki jelöl számunkra esztétikai és másfajta normákat?

– Viszonya hogyan változik a romániai magyar politikai szervezetekkel, politikai személyiségekkel?

– Vegyesen, konfliktusban és egyetértésben, vitában, szövetségben és elhatárolódásban, nagy ritkán politikai szélkakasok és széltyúkok kioktatásait hallgatva, olykor kisebb csatanyerés felett örvendezve, az RMDSZ milliós tagságának tömegeivel pedig folyamatos, tartalmas együttműködésben, cselekvő kapcsolatban. Így valahogy.

– A mára kialakult helyzetben a romániai magyarság milyen elérhető célokat választhat magának?

– Rövid távon egy nemrégen életbe léptetett kisebbségellenes tanügyi törvény részleges módosítása meg néhány kulturális eredmény mutatkozik lehetségesnek. Távlati célként nem mondhatunk le az autonómia meghirdetett formáinak megvalósításáról. Igaz ugyan, hogy a román államelnök véleménye szerint ez abszolút lehetetlenség. Erre azt válaszolhatjuk, hogy a kivégzett diktátor is azt mondta már-már végrendeletileg: a kapitalista rend Romániában akkor fog visszatérni, mikor a kökénybokor almát fog teremni. A többit tudjuk.

– Vannak-e elegen, akik teljesítik e feladatokat?

– Kétmilliós nemzeti közösség esetén ilyen kérdésen nem kell fönnakadni. A történelmi súlyú vállalás folyamatában felszínre kerülnek a legjobb képességű személyiségek is.

– Megszerzik-e, megszerezhetik-e a tudást mindehhez?

– A kérdés indokolt. Mátyás és Bethlen Gábor után kétbalkezes külpolitikánk végzetes vereségeket okozott. A politizálás tudományát magyar képviselőink szorgalmasan tanulják Romániában, mindennapi parlamenti iszapbirkózásban és nem mindig cselekvő egységben. Vegyes vitézek ők – mindazok, akik közéleti ügyeinkben küszködnek –, úgynevezett népi-nemzetiek, liberálisok, szociáldemokraták, voluntarizmussal avagy kormánypártisággal vádoltak, és olyanok is persze, akik időnként a követ a kútba dobják, aztán száz okos kínlódik a kiszedésével.

– Kialakulhat-e még egy magyar elit, amely szerephez jut Romániában a politikában, a gazdaságban, a kultúrában?

– Ilyen elit kialakulóban is van már, de fejlődését tragikus tény nehezíti: a negyvenes évek végén bekövetkezett államosítással, iskoláink, egyházi javaink, könyvtáraink, múzeumaink, iparunk, a székelység hatalmas erdőségeinek elvesztésével pótolhatatlan veszteséget szenvedtünk el. A magyarságot létalapjától fosztották meg, amelyet a mostani privatizációs folyamatban nem szerezhet vissza. Van, aki úgy véli, hogy ez a veszteségünk Trianonnál is súlyosabb csapást jelent a romániai magyarságra nézve. Bizonyos, hogy ha Romániában 1948-ban nincs államosítás, akkor azt a román nacionalizmusnak ki kellett volna találnia.

– Köthető-e eseményekhez, folyamatokhoz, hogy éppen növekedik avagy csökken a távolság Erdélyben magyarok és románok között?

– Természetesen. Gondoljon csak az 1990 márciusában lezajlott magyarellenes pogromra. Az is igaz persze, hogy amiként nem beszélhetünk kollektív magyar bűnösségről, ugyanúgy tagadom ezt bármely más nép esetében is. Az említett marosvásárhelyi konfliktust román nacionalisták szervezték, kormánykörökből is irányított katonatisztek, volt pártaktivisták, szekusok, akik ilyenformán is igazolni próbálták a mostani román hírszerző szolgálat azonnali megszervezésének szükségességét. A véres tragédiáról igazi román demokraták is őszinte döbbenettel és fölháborodással nyilatkoztak, elítélő módon. Ők is világosan látták, hogy nem kölcsönös bűnök okoztak etnikai konfliktust, hanem az említett szélsőségesek szerveztek magyarellenes pogromot.

– Ön hogyan fogadta a bukaresti politikai vezetés elképzeléseit a román–magyar történelmi megbékélésről?

– Véleményem nélkülözheti a diplomáciai reagálások óvatos megfogalmazásait, tehát: a román–magyar történelmi megbékélés bukaresti javaslatában semmi újdonság nincsen. A gondolat már Kossuth idején is közismertté vált Kelet-Európában. Ion Iliescu elnök ajánlatát hiszékeny nyugati politikusok igen pozitív román lépésként értékelték. Arra már nem futotta figyelmükből, hogy mit ért szavain az elnök. Így ma már az egész világ tudhatja, hogy nem sokkal szép szavai után ugyanaz az elnök írta alá, hagyta jóvá dicsérő szavakkal az elmúlt hetven esztendő legmagyarellenesebb tanügyi törvényét. A megbékélés kapcsán pedig a francia–német példát emlegetni enyhén szólva történelmi tudatlanságra vall. A két kérdés távolról sem azonos. A két ország múltbeli és mai kapcsolata nem említhető egy napon Németország és Franciaország múltbeli és jelenlegi kapcsolatával. Nem kell zseniális elmének lenni, hogy bárki megkérdezze: milyen formát öltött volna a német–francia történelmi megbékélés, ha 1920-ban, majd 1947-ben Franciaország lakosságának húsz százaléka, területének pedig több mint a fele kerül német uralom alá – és fordítva. De vajon szükséges-e tovább vitatni a francia–német példa modellszerűségét, amelynek leutánzása állítólag csupán politikai akarat kérdése lenne részünkről? Ezt magyarázgatni az olvasó szellemi képességeinek lebecsülése lenne.

– Hiszi-e, hogy egy magyar–román alapszerződés változtathat a mai viszonyokon?

– Nem hiszem. Nem azért nem hiszem, mert előítéletek rabja lennék, hanem mert tények, történelmi tapasztalatok kényszerítenek rá. Erről az alapszerződésről Horn Gyula miniszterelnök úrnak a kormányprogram kapcsán többek között azt írtam, hogy véleményem egyáltalán nem egyezik a program szövegezésével, amely így hangzik: „a szomszédainkhoz fűződő viszony normalizálása, javítása nélkül nincs esély az ott élő magyar kisebbség helyzetének javulására.” Megítélésem szerint a szőnyeget meg kell fordítani, visszája helyett nézzük a színét, hogy aztán elmondhassuk: a szomszédos országokban élő magyar kisebbség helyzetének javulása nélkül nincs esély a hozzájuk fűződő viszony normalizálására. Levelem megírásának dátuma: 1994. július 12. Azóta sajnálatosnak is mondott, ám valójában fasisztoid jellegű nyelvtörvényt szavaztak meg Pozsonyban, Bukarestben pedig olyan tanügyi törvényt, amelynek szellemi ihletője a kivégzett diktátor, annak ma is érvényes koncepciója a vértiszta nemzetállamról.

– Az 1990 óta alakult magyar kormányok mennyire következetesek a romániai magyarok érdekeinek képviseletében?

– A határon túli magyarok érdekképviseletének ügyében az igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy az nem az Antall-kormánnyal kezdődött. Olyan módon, ahogyan korábban az MSZMP belső erőviszonyai, Magyarország külpolitikai kötöttségei engedték, ügyünket – kifelé nem tételesen megfogalmazva – a Németh-kormány is fölvállalta. Egyszer majd közelebbről is érdemes lesz a jelenséget kiértékelni. Tagadhatatlan persze, hogy a határon túli magyarok ügyének támogatásában gyökeres fordulatot az Antall-kormány hozott. Annak politikai örökségét, amint programjában is olvashatjuk, a Horn-kormány ugyancsak fölvállalta. Kisebbségjogi törekvéseink képviselete tehát változó intenzitással, módosított taktikai módszerekkel folytatódik a magyar külpolitikában. Ennek ellenére aggodalmak támadnak a romániai magyarság körében. A jelenség legfőbb oka az, hogy a magyarellenes intézkedések Szlovákiában és Romániában tovább folytatódnak, a délszláv térségben élő magyarokat pedig a kollektív pusztulás réme fenyegeti. Az említett régiókban élő magyarok úgy vélik, hogy a magyar kormánynak minden esetben határozottabban, erélyesebben kellene fellépnie. Jól tudom, hogy végletek között a racionális utat megtalálni nem könnyű feladat, de hát ki bizonyíthatná be, hogy a mai eljárásoknak nincs alternatívája?!

– Milyen a kapcsolata a magyarországi politikával?

– Mivel az nem titkos kapcsolat, csak annyit mondhatok róla, hogy nyilvános megnyilatkozásaim alapján lehet megítélni.

– Európának manapság értéket vagy nyűgöt jelentenek-e a nemzeti kisebbségek?

– Aki megsütötte már korábban a maga pecsenyéjét, most azt tanácsolja nekünk, mindenben hoppon maradt magyaroknak: elégedjünk meg azzal, amit nem vettek el tőlünk, és örüljünk, hogy lyuk van a fülünkön. Figyelembe véve, hogy honnan, milyen irányból jön az efféle figyelmeztetés, nincs mit csodálkoznunk. Érdek, nyugalomféltés erősebb az empátiánál. Annál szomorúbb és megdöbbentőbb viszont, hogy fokozatosan romló kisebbségi állapotunkat bizonyos körökben Magyarországon is közönnyel nézik, sőt arra is hajlamosak, hogy azt Románia, Szlovákia stb. belügyének tekintsék.

– Milyen értelemben létezik ma egyetemes magyarság?

– Olyan értelemben, hogy öt kontinens állampolgárai közt ötmillión felüli létszámban élnek magyarok, akik ragaszkodnak anyanemzetükhöz, nyelvükhöz, nemzeti kultúrájukhoz, azok pedig, akik már nem beszélik a nyelvünket, származásuk folytán képviselik mindenütt Magyarország érdekeit, a határon túli magyarok önrendelkezési követeléseit. Az ember nyilván nem azért magyar, mert másnak nem érdemes lenni, hanem mert történetesen annak született, így hát vállalja sorsát is. Ezért lehet és kell egyetemes magyarságról beszélni.

 

(Pintér Dezső, 1995)