A bizantin képmutatás bajnokai kiszorulnak az európai emberi jogi fórumokról^*

A budapesti román követség előtt százak készülnek tüntetni az új román oktatási törvény ellen. Kolozsvárról biciklisták indultak útnak Strasbourgba, hogy az Európa Tanácsot tájékoztassák a romániai magyar ifjúság kilátástalan helyzetéről. E látványos megmozdulások ellenére sincs alighanem mindenki tisztában idehaza azzal, mi a tétje az új törvénynek. Ezért Sütő Andráshoz fordultunk, mondaná el a Magyar Nemzet olvasóinak, milyen következményei lehetnek annak, ha e törvény a gyakorlatban is működni kezd. A debreceni Nagytemplomban július 27-én elmondott beszédében ugyanis Sütő András már igen erőteljesen vázolta e paragrafus lényegét, mondván: „Endlösung-tervét a kivégzett diktátor nem vitte magával a sírba…”

 

– A kivégzett diktátor „Endlösung-tervének” az volt a lényege, hogy Románia térképéről el kell tüntetni a nem román nemzetiségű etnikai tömegeket, főleg a magyarokat, németeket, zsidókat. A német lakosság százezreit eladta Nyugat-Németországnak, a zsidóságot Izraelnek. A magyarságért senki egy fityinget se adott volna, őket tehát emigrálásra kellett kényszeríteni. Mivel? Főleg az anyanyelvi oktatás fokozatos megszüntetésével. A romániai magyarságnak e századbeli harmadik, nagyméretű exodusa Ceauşescu „Endlösung-tervének” következményeként a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején öltött aggasztó méreteket. Ebben döntő szerepe volt annak a nacionalista, asszimilációs célokat szolgáló román iskolaügynek, amelyet Ceauşescu politikai végrendeletének egyik fejezeteként folytat a mai román vezetés. A „végső megoldásban”, vagyis abban, hogy az erdélyi, romániai magyarság kivándorlása újból felerősödik, az új román oktatási törvény lesz az egyik döntő tényező.

– Hogyan akadályozhatja meg a magyar értelmiségi – az anyaországban vagy a határokon túl – e törvény pusztításait? Ha csoportokba – pártokba – tömörül, vagy ha egymaga emeli fel a szavát ellene?

– Ennek a törvénynek a pusztításait sem értelmiségi csoportok, platformok, egyesületek, sem képviselők, szenátorok meg nem állíthatják. A romániai magyarság egészének kell szembeszállnia az etnikai-közösségi létét, helyben maradását veszélyeztető erőkkel. A politikai küzdelemnek minden lehetséges, törvényes eszközével arra kell törekednie, hogy az RMDSZ stratégiai programjában szereplő autonómia formáit megteremtse, hogy gyarmati jellegű sorsának véget vetve az önrendelkezés elemi jogát kiharcolja. Ebben a küzdelemben döntő tényező volt és marad az anyaország, az anyanemzet, a mindenkori magyar állami-politikai vezetés cselekvő – és nem deklaratív – szolidaritása, valamint a nyugati demokráciák, a nemzetközi politikai és emberi jogi fórumok támogatása, határozott föllépése a nyílt és burkolt etnikai tisztogatások ellen. A határon túli magyarok létküzdelmének sikere elképzelhetetlen a magyar állam keretei között élő nemzet sokirányú segítsége nélkül. (Félreértések elkerülése végett: ebben az anyagi segítséget a legutolsó helyre sorolom, ugyanis jól tudjuk, a szomszédos államokban élő magyar nemzeti közösségek csak saját országuk gazdasági fejlődésének függvényében remélhetik életszínvonaluk javítását. Magyarország nem azonos a volt NDK lakosságát „saját szintjére emelő” Német Szövetségi Köztársasággal.) Minden eddiginél érvényesebb marad azonban az a politikai-művelődési segítség, amit a – nevezzük így – magyar média nyújthat a határokon túli magyarság küzdelmeihez. Ma már közhely, hogy a Duna Televízió az utóbbi évtizedek legjelentősebb, leghatásosabb létesítménye az anyaország segítő szándékának. Semmiképpen nem szeretném lebecsülni a Magyar Televízió és a Kossuth rádió mindenkori igyekezetét, tagadhatatlan részvételét a kisebbségi sorban élő magyarok küzdelmében. Más kérdés, hogy az igyekezet miként módosult, gyengült vagy erősödött a mindenkori belpolitikai erőviszonyok, kiváltképpen a „médiaháború” idején, amely – a jelek szerint – a mai napig tart. Hol tömegesen, hol egy-egy fontosabb szellemi tisztségviselő félreállításával szedi áldozatait. Legutóbb például arról értesültünk, hogy a Magyar Rádiónak minálunk, Erdélyben a leghallgatottabb műsorát, a Vasárnapi Újságot szerkesztő Lakatos Pált mentették föl tisztségéből. Mivel ennek a műsornak – ha ritkán jelentkezem is – régi munkatársa vagyok, és mivel egy interjú keretében nemrégen beszélgettem Lakatos Pállal, annak előtte pedig komoly eszmecserét folytattam vele a határokon túli magyarok küzdelmeiről, nemzet és nemzeti közösségek időszerű kérdéseiről, úgy érzem, joggal tehetem föl a kérdést: mivel indokolható e kiváló szerkesztő lefokozása? Talán nem abszurd követelmény tárgyszerű érvelést kérni ezúttal is a Magyar Rádió illetékeseitől: mi volt az a bűn, amiért így kell bűnhődnie?

– Milyen erősnek tartja – az oktatási törvény ügyében és másokban – a romániai magyar politikai szervezeteket?

– Önkörükön belül akármilyen erősek is a romániai magyar politikai szervezetek, a mai román vezetéssel szemben tehetetlenek maradnak. A fasisztoid román pártok támogatását is élvező kormány minden gond nélkül alkalmazhatja a nemzetiségeket sújtó határozatait. Mostani erőviszonyaink közepette a szenátusban és a képviselőházban bármilyen antidemokratikus törvény megszavazható.

– Mit gondol, milyen fogadtatásra talál Strasbourgban a Kolozsvárról kerékpáron elindult csapat? 1991-ben ön is járt Strasbourgban, tárgyalt az Európa Tanács nagyasszonyával. Akkor rokonszenvet tanúsítottak a romániai magyarság iránt? Vagy közömbösnek mutatkoztak az Európa Tanács tagjai?

– Tapasztalatom szerint az Európa Tanács az utóbbi években fokozódó érzékenységgel fogja föl a kisebbségi sorban élő magyar és nem magyar néptömegek követelményeinek jogosságát. Ezért hangsúlyoznám, hogy igen sok múlik azon, hogy ezeket a közösségeket kik és milyen módon képviselik az Európa Tanácsban. Talán nem tévedek, ha azt mondom, biztató jelek mutatják, hogy a bizantin képmutatás, a cinikus hazudozás, a tényhamisítás, a demagógia bajnokai mindinkább kiszorulnak az európai emberi jogi fórumokról, Iliescunak nem hiszik el immár, hogy Románia a világ legpéldaszerűbb nemzetiségi politikáját gyakorolja.

– A kolozsvári biciklistákat, amikor Budapestre értek, maga az Országgyűlés elnöke fogadta, így jelezvén, a magyar parlament jelentősnek tekinti vállalkozásukat. De vajon elég-e ennyi a nagyvilágban ahhoz, hogy anyanyelvének, identitásának megőrzésében reménykedhessen a romániai magyar ifjúság?

– Az RMDSZ „biciklis” akciójának ifjú csapatát őszintén csodálom, vállalkozását, amely otthon nem veszélytelen, nagyra becsülöm. Bizonyára nem bántó rájuk nézve, ha folytatólag azt mondom, az ügyünk iránti nyugati érdeklődés valamelyes fokozásán túlmenőleg az ilyen túránál jelentősebb, átfogóbb, koncepciózusabb akciósorozatot kell indítania az RMDSZ-nek. Ma még, sajnos, kezdő sakkjátékosok módjára lépegetünk tiszttel, paraszttal; ötletszerűleg, pontosabban anélkül, hogy halvány fogalmunk lenne a játszma hetedik, vagy – ó, merész álom! – tizenhetedik, megtervezett lépéséről. Idelépek, odalép. Odalépek, idelép. Kényszerűleg ezt, amazt cselekedjük, ahogy lehet. Ezzel szemben ezt a mostani, magyartalanító oktatási törvényt a maga idejében már Ceauşescu vázolta föl, mondván: „Ne siessünk! Az idő, ha jó stratégiánk van, nekünk dolgozik!” Ez tehát többek között a diktátor szellemi hagyatéka. Ha nem találjuk meg az ellenszerét, újabb és tragikusabb vereségekre vagyunk ítélve.

 

(Lőcsei Gabriella, 1995)