Skandalum-e, ha egy magyarországi író hazavágyódik Romániába?^*

Kedves Öcsém!

Jó két esztendeje, hogy hozzám írott leveled végén azt kérdezted: „Skandalum-e, ha egy magyarországi író hazavágyódik Romániába?” Haza a megmaradt hazából! Elvegyülni azok közé, akik csak annyiban különböznek magyarországi nemzettestvéreiktől, hogy valamivel nagyobb bajban vannak. Rosszabbul áll a szénájuk, de jobban forgatják az önvédelem fegyvereit. A szellemieket persze, hisz nem Bem Józsefként vágyol a székelyek közé, pattantyút rejtegetvén a hátizsákodban. Megannyi diáktársaddal együtt tiltott könyvet, rejtett kamerát hoztál ide magad is régen. Láttukon, szavaitok hallatán a kollektív magányra ítéltek szívén enyhült a szorítás. Örömre nyílt a lélek és panaszra bátorodtak a bevarrt-szájúak. Véres göngyölegben szakadt ki torkukból a titkos üzenet: bírjuk még, de nem sokáig! A román nemzetállam kíméletlen megteremtői etnikai halálra ítéltek bennünket. Olyanformán persze, hogy kötelező ujjongások hangzavarából ki ne hallatszódjék a segélykiáltás. Ez volt erdélyi létünknek az a korszaka, mikor kebelünkből kebledzett janicsárok soha nem tapasztalt boldogságunkról zengedeztek a diktátor magas színe előtt. Őket hallván, horribile dictu! – így vigasztaltuk magunk: nemzetáruló csak ott van, hol nemzet is létezik, akkor tehát vagyunk még, leszünk is, csak el ne borítson minket a hallgatás.

Csak azon legyünk, hogy a szellem emberei, az írók, a költők be ne falaztassák magukat a hallgatás tornyába. Az arabok nyelvén a költő tudót jelent; titkolt vagy tagadott dolgok ismerőjét, személyes szólásban is a sokaság hangját vélték fölfedezni benne. Sorsunknak egyedül Isten a tudója, mondták egyfelől, de hozzá is tehették: másfelől utána csak költő a tudója, hogy mennyit szenvedünk. De jaj nekem! Már megint rosszul szóltam költőnek és népnek viszonyáról. Lelki fülem hallja, hogy a csíksomlyói passióból való ördögöknél is hangosabban nyivákolnak kunkori irodalmárok: Vátesz, Vátesz! Tatárdúlás a szellem kápolnáiban! Petőfi- és Ady-dúlás! Nyakunkon a kriptaszökevények!

Kedves Zoltán! Közösségi szenvedéllyel megvert erdélyi magyarokról szóltál, mestereimről is: Mikes Kelemenről és Tamási Áronról, ám ennek nincs most jelentősége. Ennél fontosabb a szellemi örökség, amit oly nagyra tartasz, legyen szó régiekről vagy transzszilván helikoniakról. Utóbbiakért megkapod majd a magadét azoktól, akik ideologikus macskát rajzolnak a falra, aztán egereknek képzelvén magukat, úgy rettegnek és cincognak, hogy Petőfinek is megesik a szíve rajtuk, szánja-bánja máris a nép nevében elkövetett populista-nacionalista vétkeit, Farkas Árpád pedig hóba fúrt alagutakba vonul inkább, semhogy őt is transzszilván bakmacskának nézzék.

Amint veszed észre, kedves Öcsém: néhány sötétebb vonással máris módosítom a benned kialakult képet erdélyi viszonyainkról. Részletezni nem akarom, nincs terem hozzá, így hát csak a lényeget mondom: volt itt, van is, tán lesz is valós indítéka a téged közénk vezető hazavágyódásnak. Hisz nem lehetséges, hogy kisebbségi elnyomatásban, vészes exodusban vonagló közösségi létünk föl ne nyitná a szemét mindazoknak az írástudóknak, de még színművészeknek is, akik közösségi-nemzeti fogalmak hallatán a senkihez, semmihez sem kapcsolódó szentséges individualista individuum nevében rendőrt kiáltanak.

Jer, siess hát, barátom, julianusi, magyarok után kutató barangolásaid hajdani színhelyeire, hogy lásd: mivé lett köztünk is a híres erdélyi tolerancia. Teológusokból lett akasztológusok kezdeményezik egy Tamási Áron nevének kisbetűs kinyomtatását.

Mindez csak részben füstölög az erdélyi büdös gödrökből.

Mindez jórészt a magyarországi szellemi belháború egyenes következménye, visszhangja, utánzata, meg travesztiája is. S amennyire természetes, nem skandalum a Te hazavágyódásod közibénk, éppoly valószínű, hogy eső elől tóba menekülnél, cseberből vederbe esnél.

Mert láttad ugyan, hogy az olvasóknak hatalmas tömege áll az erdélyi magyar írók mellett, de odatúl én is tapasztaltam: mit jelent egy új könyvet Budapesten a Vörösmarty téren nyolc órán át dedikálni.

Téged szívenkaptak Erdély valóságos és metaforikus forrásai, bástyái; lélekben megerősített az elnyomatással szembeforduló mondatok „erkölcsi ólmozottsága”.

De ne feledjük, hogy ügyünkben a hallgatás tornyának harangjait elsőként Illyés Gyula szólaltatta meg, egyes-egyedül magára vállalván a „szocialista egységbontás” a „horthysta revizionizmus” vádját Bukarestben, Belgrádban, Pozsonyban és Budapesten.

Az erdélyi szellemi ellenállás hangadói Illyés Gyula köpönyegéből bújtak ki. A tieddel rokon sóhajtás volt hát az enyém is: „Skandalum-e, ha egy erdélyi író hazavágyódik Illyés Gyula mellé, kézfogásközelbe?” Internacionalista kőzápor? Ugyanaz Budapesten is, Erdélyben is, legföljebb más-más a mögöttes indulat s a hajigálók szóhasználata.

E mostani helyzetünkben ugyanis, történelmi fordulatok után, ódon gyalázatok és új szégyenek közepette határon inneni és túloldali írástudók kritikai hullámzásában a közlekedőedények törvénye érvényesül. Ilyenformán, hogy régi elszigeteltségünk megszűnt: jóban és rosszban, alant és alantas dolgokban, de fönt is, az Illyés látta, magasságbeli hazában is közösen viseljük már az írástudók felelősségét.

Örülök, kedves Zoltán, hogy könyved elején mindezt elmondhattam Neked és olvasóidnak.