Nyári beszélgetés – a Heródes napjai okán is^*

A naplóműfaj, túl a kívánatos és természetes dokumentatív hűségen, a tárgyalt időszelet többé-kevésbé precíz megidézésén, a tárgyszerűségen, a bizonyos fajta lelki kiengedettségen, ellazuláson mint írói alapállapoton, amely különös kontrasztként a tárgyszerűséget érzelmekkel-indulatokkal színezi-lazítja, a napló tehát túl az informatív funkcióján mindig valamiféle szerzői önvizsgálat is. Esetenként ez a lelkiismereti mustra csak vagy főképpen a személyes sors, életút stációit pásztázza, az élet egyéni mikroköreit figyeli, megmarad a legszűkebben vett magánéleti szinteken: s a magánéleti szféra a szerző művészi-alkotói nagyságának, avagy jelentéktelenségének függvényében válik közüggyé vagy éppenséggel a köz számára érdektelenné. Itt és most nem kívánunk a naplóról mint műfajról elmélkedni, példát tehát csupán egyet említünk, egy frisset és nyilvánvalót: Nagy László mostanság megjelent, a magánélet napi menetét, lassú araszolgatását tüntető szikársággal, mégis oldottan, lazán följegyző Naplóját. Amely – egyfelől – épp a leleplezett, nem titkolt mindennapi cselekvés, a szellem és az érzelmek naponként kimerevített mozgása, játéka révén arra a lelkiismereti kérdésre is cáfolhatatlan választ ad, hogy miképpen élte életét a homo moralis. Másfelől a hajmosás, a déli rántottasütés, a szunyókálás, a test és a szellem darvadozásai is érdekfeszítőek, izgalmasak az olvasó számára: mert ami megesett, az épp Nagy Lászlóval esett meg.

Másik példánk, az ellenpélda értelemszerűen a sütői napló: a magánsors roppant szelektív bemutatásával.

Sütő András két naplókötete, a tavalyi könyvhétre kiadott Szemet szóért s az idein megjelent Heródes napjai a személyes lelkiismeret-vizsgálat mellett mindenekelőtt a romániai, erdélyi magyarság több évtizedes létének, felszámolásának és önfelszámolásának tükre. Mit tett, mit tehetett az író a körülmények szorításában, azok ellenére nemzetiségi sorstársaiért: a homo moralis megítélése, megítéltetése csak a közösségért való cselekvés mikéntjében történhet. A két napló egy nép drámai fogyatkozásáról tudósít, s közben keresi a választ a legszemélyesebb erkölcsi kérdésre is: mi volt az örökös kisebbségi létre kárhoztatott író életében az erősebb motiváció: a nemegyszer önpusztító cselekvési bátorság vagy a szüntelen cselekvési korlátozottságból szinte természetszerűleg kifejlődő, amannál félelmetesebb és riasztóbb önkorlátozás?

Sütő András naplói tehát a magánélet sokéves alakulásáról csak annyiban közölnek informatív elemeket, amennyiben a közösség szempontjából ezek értékelhető mozzanatok.

 

– Sütő András a naplót, a létező legszemélyesebb műfajt minden ízében közösségi érdekűvé-érvényűvé tette.

– Valamiféle kényszerűségből választottam a naplófeljegyzésnek ezt a módját. Az idei kötetben, annak előszavában röviden megpróbáltam megmagyarázni, hogy miképpen jutottam én a följegyzéseknek ilyen formájához. Akkor történt ez, amikor Sikaszóban megjelentek a gyergyószentmiklósi barátaink, és hírül adták, hogy egy olyan tanárembert, aki éveken át memorandumokkal, panaszlevelekkel, beadványokkal, tiltakozásokkal bombázta – ugye, ez kissé erős kifejezés – a hatalmat, annak képviseletét, a bukaresti Központi Bizottságot, ezért a ténykedéséért sokévi nehéz börtönre ítélték. Az volt az egyik vádpont, hogy valójában amikor ezeket a panaszait megfogalmazta, nem csupán a Központi Bizottsághoz juttatta el, hanem kiszolgáltatta ezáltal haszontalan és hazug véleményét a társadalomnak is. A postán, ugye, lopnak, elolvashatja más is a levelét. Akkor jutott eszembe, hogy a magam hasonló beadványaihoz, tiltakozásaihoz nem ártana – hátvédnek – följegyezni, az én általánosító jellegű állításaimhoz mindazokat a konkrét élettényeket, amelyeket én adott esetben, ha ne adj’ isten bíró elé kerülök, százával sorolhatnék, és vághatnám a szemébe a bizonyítékaimat arról, amit általánosságban elmondtam. Ez itt egyoldalú tehát, ennek a könyvnek a szövege, illetve tematikája, mert azokról a sérelmekről szóló, konkrét névhez, esethez, drámához kapcsolódó mozzanatok kerültek bele, amelyekről én úgy gondoltam, hogy eleven bizonyítékai egy általánosító megítélésnek.

– A Heródes napjai bibliai utalású címe szerint a napló tragikus hőse a romániai magyar közösség gyermeke. Mindenekelőtt a gyermek van végveszélyben Erdélyben. A nyelvüktől, kultúrájuktól, identitástudatuktól, esetenként és végül szülőföldjüktől megfosztott magyar gyerekek. A szülők szinte elűzik maguk mellől fiaikat, lányaikat.

– Igen. Évtizedek óta legfájdalmasabb kérdésem az iskola állapota Erdélyben. Az iskola állapota jelezte mindenkor az üldöztetésnek a jellegét, mértékét, enyhülését vagy eldurvulásait. Az iskolai hálózattól fosztott meg mindenekelőtt a hatalom, jól tudván, hogy ha a gyermeket, egy nemzeti közösség gyermekeit a maga kénye-kedve szerint, a maga nyelvén, ebben az esetben az államnyelvnek minősített román nyelven, a saját mítoszaival tömi tele, öli a fejébe, a saját történelemszemléletét kényszeríti rá, akkor könnyebb dolga lesz a kényszerű, illetve erőszakos asszimilálásban.

Így kerültem már diákkoromban szembe ezzel a mi örökös tragikus jelenségünkkel, ami az iskoláink folyamatos megszüntetését, fölszámolását, betiltását, átalakítását, romanizálását, egyesítését illeti, és így jut el a figyelmes szemlélődő oda, hogy ebben a folyamatban a legtöbbet szenvednek a mi gyermekeink. Szakadt meg a szívem Bözödön, amikor azt kellett látnom, hogy hat-hét éves székely gyermek, kinek elegendő ideje lett volna húszéves koráig, a hadseregben is megtanulni a román nyelvet, a hatéves gyermek térdre roskadva, a könyvére hasalva, a szoba egyik sarkából a másikba vánszorogva, az ég felé, az ablak felé, befelé, kifelé ordibálja, mondja a maga törött nyelvével a számára tökéletesen érthetetlen román nyelvű történelemleckét, melynek bizonyos fogalmait egy román családba született román gyermek sem érti apja, anyja segítsége nélkül. A gyermekeknek ez a szenvedése meg a lányomnak az a kérdése, hogy édesapám, miként eredeztetjük mi magunk két hatalmas római férfiú, Traianus és Decebal nászából? Amikor tehát a tudatnak ilyen rombolása folyik, akkor lehet érzékelni valamiképpen az iskola irányát. Ezt jelzi a címe is ennek a könyvnek. Heródes napjai valójában a gyermekért, a gyermeki tudatért indított hajtóvadászatnak a napjai.

– Sütő András személyes élete is kínál erre példát. Gyermektől, unokától megfosztottan élnek Éva asszonnyal a marosvásárhelyi házban.

– Igen, mert az évek során mind a lányom, mind a fiam esetében külön négy-öt esztendőt küszködtünk, kínlódtunk, veszekedtünk, tiltakoztunk, könyörögtünk, sírtunk, imádkoztunk, kérvényeztünk, talpaltunk, megalázkodtunk azért, hogy valamiképpen Erdélyben helyezkedhessenek el, a szülőföldjükön jussanak munkalehetőséghez. A fiamat ezzel szemben orvosként az ország északkeleti részébe vetették, közel a szovjet határhoz, a feleségét, aki fogorvos, a Keleti-érchegység irányába dobták, azt se tudták, hogy a gyermeküket merre vigyék, az egyik hegyi román faluba vagy a másik havasi román faluba. Miután ez éveken át így zajlott, ezt a könyvemben így megírtam, s miután teljesen kilátástalan lett az életük, még az a lehetőség is, hogy fizikai munkára alkalmazzák Erdélyben a fiamat (mert hiszen diplomás fiatalt törvénnyel tiltottak attól, hogy nem diplomájának megfelelő munkát végezzen, megbüntették mindazokat, akik diplomás fiatalt alkalmaztak például gépkocsivezetőként vagy akár lapátoló munkásként), ilyen kínos esztendők után vesztettük el azt a lehetőségünket, hogy együtt lehessünk a gyermekeinkkel. A reményünk az, hogy a határok átjárhatósága talán növekszik, és ezt a távolságot, Pest és Vásárhely, Veszprém és Vásárhely között talán lerövidíti.

– 1989 tele után sokan úgy hitték, úgy hittük, hogy a kisebbségi lét drámai kényszerűségei legalábbis megfogyatkoznak. Kétségkívül tapinthatóbb, érzékelhetőbb a szabadság. Ennek ellenére a nyolcvanas évek szörnyű kivonulása, exodusa – erről szól a könyvében – valójában nem csökkent.

– Nem. Mert a szabadságot úgy kell érteni, hogy eljött annak a szabadsága, hogy a szabadságunkért próbáljunk cselekedni valamit. Szabad lett a sajtó, ahol elmondhatjuk minden bánatunkat, panaszunkat, de mi változatlanul ugyanannak a hatalomnak a markában vergődünk, amit Ceauşescu megteremtett. Nem először mondom, sajnos, bizonyára nem is utoljára, hogy ami a romániai magyar közösség megítélését illeti, ami a nemzetiségi jogok értelmezését általában illeti, az új román hatalom jottányit sem változtatott, semmit nem módosított azon a politikai, nemzeti, szocialista koncepción, amit Ceauşescu kidolgozott. Ennek a koncepciónak a következményeként mindazokat a törekvéseket gyakorolja és végrehajtja minden lehetséges módon ez az új hatalom is. Ennek a célja pedig az egységes román nemzet megteremtése oly módon, hogy ezen belül magyar eredetű románokká legyenek mindazok, akik a ma csaknem kétmilliós magyar nemzeti közösséghez tartoznak, és akik mindezek ellenére konokul ragaszkodnak a maguk nemzeti mivoltához.

– A napló tervezett harmadik kötete az 1990-es marosvásárhelyi pogrom utáni időket dolgozná fel. Van remény arra, hogy ebből a kötetből már nem hiányoznak a vigasz, az oldódás, a „békességes derű dallamai”?

– Talán a negyedikben lesz, miután ezt a harmadikat tető alá hoztam. Ahogy én vizsgálom ezeket az éveket, ezeknek az éveknek a történéseit, derűre nem nagyon mutatkozik lehetőség. Mert hiszen a marosvásárhelyi pogromot követő időszak annak a pogromnak a jegyében, annak szellemében folytatódott. Nem szűnt meg semmiféle olyan próbálkozás, amely a romániai magyarságot megkísérli elrettenteni – még a délszláv tragédia folytonos emlegetésével is – attól, hogy a jogainak alapvető követelményeit hangoztassa. Gondolok itt mindenekelőtt a romániai magyarság kulturális és területi autonómiájára. Ez pedig a Székelyföldre vonatkozó megállapítás.

– A két megjelent napló alkotáslélektani szempontból is érdekes. Kitetszik belőlük, hogy az író nem elégszik meg azzal, hogy csak íróként szolgáljon. Sütő András szinte kényszeresen kereste, kutatta a cselekvés közéleti lehetőségeit is. Amíg az Új Élet szerkesztőségében dolgozott, az irodája, utóbb a lakása lett olyan, mint egy kisebbségjogi panasziroda, ügyintéző hivatal. Kevés a toll, az irodalom ereje a bajokkal szemben?

– Hát persze, hogy kevés. Pontosabban maga az élet módosít bármifajta felfogáson. S az élet maga teszi lehetetlenné az elvonulást, elszigetelődést egy hullámzó, kínokkal küszködő társadalomban. Énnekem már semmiféle közéleti funkcióm nincsen, semmilyen hivatalt nem vállaltam a fordulat után. A fölkínált kultuszminiszter-helyettesi funkciót, a szenátori, képviselői mandátumot, mindezeket, azt hiszem, indokoltan hárítottam át a nálam fiatalabb, cselekvőképesebb, kiváló erdélyi magyar férfiakra. Íróként viszont nem kerülhetem el az emberek tanácsadói kérelmeit, tájékoztató látogatásait. Panaszaikat és tragédiáikat meg kell hallgatnom, és így kerekedik ki az a helyzet, mintha panasziroda lenne a lakásom. Ez a helyzet nem változott semmit a múlthoz képest abban sem, hogy mindazt, ami nálunk lezajlik, ugyanúgy lehallgatják az illetékesek, mint annak előtte. Ugyanúgy szövik a megfigyelésnek vagy az ijesztgetésnek azt a hálóját, melyről úgy gondolják, hogy megrettenve azután mozdulatlanná válik az ember alatta. Megkísérlik azt is, hogy életveszélyes módon fenyegetik meg az embert, de még mérget is beloptak a sikaszói házamba, melyet Isten csodája folytán elkerülhettünk. De mindenfajta más próbálkozás is tapasztalható annak érdekében, hogy elnémítsák az embert, aki a maga pörös száját nem foghatja be, mert lelkiismereti parancsa végeredményben, hogy ebből a nehéz szakaszból, az olvasóival együtt, akik egyúttal a romániai magyarság részét is jelentik, mondjuk így, napfényesebb tájakra jusson ki. De hát ez messze van még.

– Nem fásult bele az erdélyi magyarság a több évtizedes létharcba?

– Tapasztalhatók a fásultságnak, a fáradtságnak, az újabb megalkuvásoknak, az ijedelemnek, a riadalomnak a jelei is. Sajnos, éppen értelmiségi körökben mindenekelőtt. Mert hiszen pontosan onnan éri az embert mélységesen mély csalódás, ahonnan nem is várta volna. Radikális értelmiségi körök ’89-ig szinte az életüket áldozták volna az önálló magyar egyetemért, melytől megfosztott bennünket a Ceauşescu-diktatúra, most pedig ugyanezen körökből hallja, olvassa az ember a megalkuvásnak ilyen szíven ütő mondatait, hogy mi, romániai magyarok nem vagyunk még eléggé érettek egy önálló magyar egyetemnek a létrehozására. Félezer évvel azután, hogy egyetemmel rendelkező erdélyi nép vagyunk, eszébe jut értelmiségi köröknek, hogy nem vagyunk elég érettek, vagyis a román demokrácia fog megérlelni bennünket arra, hogy részben visszakapjuk, visszaszerezzük, amitől kíméletlenül, barbár módon megfosztottak bennünket.

Ezek volnának például azok a jelek, melyek fásultságra, megalkuvásra mutatnak, viszont ugyanakkor az ellenkezőjét is tapasztaljuk. Főleg a Székelyföld művelődési mozgalmaiban, közéleti, közösségi cselekvéseiben, a hagyományai ápolásában, melyektől megfosztották, illetve eltiltották. Gazdasági vállalkozásaiban olyan dinamikussá lett, olyan bátran vág neki új s új kezdeményeknek, hogy az viszont vigasztaló. És újból igazolja azt a reményünket, hogy a magyarság megmaradásának legfőbb biztosítéka a Székelyföld, a székelység.

– Több jel szerint is megosztott az erdélyi magyarság: irodalomban, politikában, közéletben. Tragikus megosztottság ez?

– Egyelőre nem mondanám, hogy tragikus, de mindenképpen aggodalommal tölti el az embert azoknak a megosztottságoknak a tapasztalata, amelyek valójában a magyarországi konfliktusoknak az erdélyi kivetülései. Szinte szó szerint hallani nemzeti ügyben, nemzeti kultúra kérdéseiben, avagy az úgynevezett népi-nemzeti és az úgynevezett urbánus konfliktusban, szinte szó szerint ugyanazokat a képtelenségeket lehet hallani, olvasni.

A sorsproblematikát kigúnyoló körök ugyanolyan jellegűek, mint a magyarországiak, művészeti, főleg az utóbbi időben, színházművészeti kérdésekben ugyanazon aggasztó jelek tapasztalhatók, mint a budapesti szellemi csatározásokban. De én azt hiszem, hogy ezek azért minálunk talán könnyebben feloldható konfliktusok és eltérések, gondolkodásbeli ütközések. Azért számíthatunk erre, mert az erdélyi sors, ez a kisebbségi sors valahol, valamiképpen azért a másságra alapozott csoportokat is a közös kényszerűségek tetőzete alá hozza lassanként. Tehát van egy olyan közös érdek, amely egy idő után, mindenképpen egységbe kovácsolja ezt a kis közösséget.

– Sütő András most új könyvét dedikálni jött Magyarországra. Mi készül az írói műhelyben?

– Naplóm harmadik kötetének összeállítását említeném. Egyébről, más elgondolásaimról majd akkor, ha egy új színdarabnak a megírásában előbbre haladok.

– Köszönöm a beszélgetést.

 

(Cs. Nagy Ibolya, 1994)