A közös asztal reménye^*

Ha elviselhetetlennek érezzük az életet, az álmainkba szökhetünk. De „ki mondja meg, hová meneküljünk az álmainkból?” – teszi föl a kérdést Éanna, Sütő András drámahőse. Hová bujdokolhatunk, ha már az álmaink is lakhatatlanok? Bármerre tekintünk, mindenütt: gyűlölködés, széthúzás.

A „szájzáras” évtizedek néma fegyelme után kérdezhetnénk: nem törvényszerű-e ez a bábeli zűrzavar. „Ha rajtam múlna, máris létrehoznám a »szellemi kéksisakosoknak« azt a munkacsapatát, amely a konstruktív eszmecsere reményével szállna ki rendre a magyar–magyar háborúskodásnak minden válságos területére” – vallja Sütő András, a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke. Vajon elegen lennének-e a „szellemi kéksisakosok”? Minden esetben győz-e a tiszta szándék? Valóban megújul-e a Magyarok Világszövetsége? Létezhet-e összmagyar érdek? – kérdezzük az erdélyi írót, aki nemcsak drámáival, de drámai sorsával is legnagyobbjaink között foglal helyet.

 

– A Magyarok III. Világkongresszusán – 1992 augusztusában – Csoóri Sándor elnök bejelentette, hogy ön a tiszteletbeli elnöki megbízást egy feltétellel vállalta: ha a világszövetségben megszűnik az acsarkodás. A hírt tapsvihar fogadta. Miért vonult vissza az ezt megelőző időszakban?

– Hogy miért nem vállaltam a tiszteletbeli elnöki tisztséget a tisztújító közgyűlés alkalmával? Erről már bőven szó esett a sajtóban. Annak idején közzétett levelemet ilyen-olyan módon magyarázták, kommentálták, hamisították is, aztán helyesbítések hangzottak el. Volt, aki ez ügyben gyávának nevezett, mások baráti szóval unszoltak elhatározásom föladására. Frissen megválasztott elnökként Csoóri Sándor is nyílt levélben kérte ezt. Neki is csak azt válaszolhattam: olyan szélsőséges csoportok hangoskodnak a világszövetségben, amelyekkel nem vállalok szellemi közösséget.

– A világtalálkozó után mégis másképp döntött. Megtörtént tehát az áhított változás?

– Igen, a Magyarok III. Világtalálkozója után vállaltam a tiszteletbeli elnöki tisztséget. Föladtam volna korábbi nézeteimet? Nem adtam föl semmit abból, amit egy évvel korábban Komlós Attilának, a világszövetség akkori főtitkárának címzett levelemben megfogalmaztam. Természetesen nincs szó arról, hogy egy korábbi állapot ily rövid idő alatt átcsapott volna önnön ellentétébe. A világszövetség sem az a mesebeli béka, amely bukfencet vetve, gyönyörűséges királyfiúvá avagy tündérlánykává szépülten ámíthatná el a jószívű szegényembert. A világszövetség megújulása is folyamat. Kedvező irányú folyamat.

A találkozó idején Amerikában voltam. A tanácskozás és a tisztújító választások végeztével Csoóri Sándor telefonált nekem Clevelandbe, mondván: meggyőződése, hogy azok a súlyos ellentétek, szélsőséges nézetekből adódó konfliktusok, amelyek ellen korábban joggal tiltakoztam, nagymértékben csökkentek, háttérbe szorultak a józan vita, higgadt eszmecsere, a kölcsönös megértés javára. Véleménye szerint a Magyarok Világszövetsége kijutott a súlyos válság korszakából. Reménnyel hirdetheti meg tehát az összmagyarság viszonylagos, de cselekvő egységének létrehozatalát. S mivel magam is ezért fáradozom, ahol csak lehetséges, újból vállaltam a tiszteletbeli elnöki megbízatást.

– Megítélése szerint, melyek a Magyarok Világszövetségének legfőbb feladatai?

– A feladatok közül kettőt említek most. Az egyik a nyugati magyar diaszpórával kapcsolatos, a másik a kisebbségi magyarság sorsát érinti.

Csoóri Sándor több ízben is beszélt, írt arról, hogy milyen nagyra becsüli a nyugati magyar diaszpóra szerepét a rendszerváltásban, a demokratikus eszmék magyarországi megerősödésében és sok egyébben is. Ezt az elismerést az elmúlt negyven esztendő tényeivel lehet igazolni. A magyar politikai emigráció java – amely nyilván szerves része a nyugati diaszpóraként számon tartott magyar közösségnek – joggal hivatkozhat arra, hogy igenis komoly szerepe volt a diktatúraellenes belső otthoni mozgalom fölerősödésében; hogy szájkosaras évtizedeken át helyettünk s nevünkben is szabadon szólhatott keserves állapotunkról, az elnyomók gaztetteiről. Romániai magyarként még hozzáteszem: az amerikai magyar diaszpórának tagadhatatlan érdemei vannak Ceauşescu „nyugati tekintélyének” megsemmisítésében is. Mert volt ilyen tekintélye, hiszen a román diktátor mestere volt a félrevezetésnek! Nyugati kormánykörökben el tudta hitetni, hogy szovjetellenes, hogy az emberi jogok védelmezője, s még mi minden! Az a tüntetés, amelyet a magyar diaszpóra politikai körei szerveztek ellene New Yorkban, súlyos erkölcsi-politikai csapást mért a „Kárpátok Géniuszára”. Igaz, mirajtunk, a romániai magyar kisebbségen bosszulta meg magát. Amerikából hazatérve, az elszenvedett szégyen és gyalázat dührohamával vetette magát ránk, módosítván egyúttal taktikai és stratégiai terveit is a nemzetiségek fölszámolásának dolgában. Amit nagyjából 2000-re tervezett, azt már a kilencvenes évek elején akarta befejezni. Amit annak előtte a tökéletes képmutatás, a bölcs nyugalom s a biztos eredmény jegyében cselekedett a „békés” Endlösung reményével: a New York-i szégyen után már-már őrjöngve folytatta. Fölhagyott rendkívüli óvatosságával is, aztán egyik baklövést a másik után elkövetve, ő maga gyorsította föl Románia elszigetelésének folyamatát. Jó lenne persze, ha a nyugati magyarság Ceauşescu-ellenes megmozdulásait a demokratikusan gondolkodó román ellenzék is ismerné. Sajnos, nem ismeri.

De vissza a világszövetség ügyeihez. Ama feladatához tehát, hogy a nyugati magyar diaszpóra világában konfliktusoldó szerepet kellene betöltenie. A megújulás fölgyorsult folyamatában én ezt a konfliktusoldó cselekvést lehetségesnek látom. Remélem, a világszövetség mai vezetőségét már senki sem vádolhatja „pártos érdekek” szolgálatával, múltbeli bűnökkel… Csoóri álma, reménye tehát – az összmagyarság összefogása olyan nemzeti célok érdekében, amelyek egy igazi demokrácia értékeivel az európai népek közössége felé mutatnak – mindannyiunk vágya, s talán ez nem nyilvánítható utópisztikusnak. Hiszen csupán a magam tapasztalataira alapozva is elmondhatom: a ma még annyi kárt okozó széthúzás, csoportküzdelem, nemzedéki ellentét, világnézetbeli megosztottság ellenére is a nyugati magyar diaszpóra változatlanul fontos tényező az összmagyar nemzeti érdekek szolgálatában.

– De vajon létezhet-e összmagyar nemzeti érdek?

– A játszi reménység fénykörében képzeljük el, hogy a demokrácia kiteljesítésében európai rangra emelkedett Magyarország nem csupán békében, de sokoldalú együttműködésben is a lehető legjobb viszonyt alakította ki minden szomszédjával. Képzeljük el, hogy a felvidéki, délvidéki és erdélyi magyarság elnyerte belső autonómiáját, a nyugati magyar diaszpórának pedig már nem kell a kisebbségi jogokért is küzdenie. Képzeljük el, hogy a Trianon okozta iszonyatos trauma enyhítésében, a nemzeti létnek ilyen új, tisztultabb régiójában már csak történelmi emlékként szólnánk minden mai magyar konfliktusunkról! Nem összmagyar érdek, nem össznemzeti cél tehát az ilyen állapot megteremtése?

De visszahívom képzeletemet a holnap, a jövendő szivárványkapujából, vissza a jelenbe, a már említett második kérdéshez: a kisebbségi sorsot élő magyarság millióinak ügyéhez. A világszövetség tennivalóit ez határozza meg leginkább. A szomszédos országokban élő magyarság jogainak kiküzdése. Félreértés ne essék: nem a világszövetség által, de annak segítségével is. Annak tudatában, hogy vége egy nemzetáruló politikai gyakorlatnak; megbukott az a teória, miszerint a kisebbségi ügy minden országnak kizárólagos belügye; hogy az emberi jogok annyiféleképpen értelmezhetők, ahány nemzetállam, államnemzet s ahány asszimilációs célzatú kormánypolitika létezik. Vége tehát annak a korszaknak, amelyben a hóhér boldog lehetett, hogy magára hagyják az áldozatával. Kisebbségjogi küzdelmünkben azon túl, hogy részlegesen már a román ellenzéki erők szolidaritását is tapasztalhatjuk, reményünket erősíti az a tény, hogy jogaink létére vagy lábbal tiprására immár a nagyvilág figyel; nemzetközi fórumok tartják számon többek közt a kelet-európai országok változásait. Nos, egy ilyen kollektív erők által meghatározott folyamatban szerintem igen fontos szerepet kell vállalnia a Magyarok Világszövetségének.

– Azoknak lenne hát igazuk, akik a világszövetség ténykedését leginkább a kisebbségi kérdésekben irányítanák?

– Nem akarok ebben igazságot osztogatni – másban sem –, de úgy gondolom: fölösleges fő- és mellékhangsúlyokat vetni erre és amarra. Szándéka szerint a világszövetség az összmagyarság érdekeinek képviselője. Konfliktusoldó szerepe – például a turáni átok dolgában – ugyanolyan fontos Magyarország határain belül, mint bárhol másutt a világon, ahol magyarok élnek. Lelki fülem hallja, persze, máris a keserű kifakadást: bennünket már az Isten maga sem képes egybegyűjteni, közös akaratra szelídíteni. Mégis azt mondom: amiként vérmes reményekben, ugyanúgy a reménytelenségben se vessük el a sulykot. Fájdalmas persze azt olvasni, hallani például, hogy a magyar diaszpóra „testvérharcainak” nem akar vége szakadni. Fájdalmas tapasztalni, hogy az a bizonyos „emigráns magyar egység”, amely a román államelnököt, Ion Iliescut is irigységgel tölti el, s amelyet példaként állít a szerinte nem egységesen hazafias román emigráció elé, valójában nem létezik. Holott a már említett lényegi kérdésekben ez az egység megteremthető. Ezt tapasztalatok alapján állítom.

– Mondana példát is erre?

– Elképesztő, hogy úgynevezett ellentáborok irányából milyen súlyos, elmarasztaló jelzőkkel illették például az Amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott-kör) vezetőit, tagjait, támogatóit. Azt a magyar közösséget, amely évtizedek óta nem csupán szóval, hanem tettekkel is az összmagyarság érdekeit szolgálja. A kizárólagosság, a morbus hungaricus aggasztó tüneteinek láttán a világszövetség legsürgősebb teendői közé sorolnám azt a helyzetfölmérést, amely első lépés lehetne a konfliktusoldó, a szóértő magatartás, a változatosságában is élő egység megközelítésében. Ha rajtam múlna, máris létrehoznám a „szellemi kéksisakosoknak” azt a munkacsapatát, amely a konstruktív eszmecsere reményével szállna ki rendre a magyar–magyar háborúskodásnak minden válságos területére. Az ilyen nagyszabású vállalkozáshoz Lamartine bölcs megfigyelését ajánlom kinek-kinek szíves figyelmébe. E szerint: veszélyes dolog közelebbről is megismerni az ellenfeleinket. Könnyen kiderülhet ugyanis, hogy sok mindenben lehetséges velük az egyetértés. A girondiak történetének szerzőjét ifjúkori olvasmányemlékem alapján idézem. Amire figyelmeztet: időszerűbb, mint valaha volt az elfogultságok örök harcmezején.

– Elérkezett az idő arra, hogy a Magyarok Világszövetsége kiépítse kapcsolatait a romániai magyarsággal. Ám a kapcsolatteremtés nehézségekbe is ütközhet…

– Igen, a világszövetség valójában csak most kerül kapcsolatba a romániai magyarsággal is. Közismert, hogy létrehozatalának idején, a királyi Románia viszonyai között részünkről a kapcsolattartásra nem nyílt lehetőség. De ma sem könnyű. A világszövetség céljainak tudatos meghamisítása, ilyenformán a román nép félrevezetése manapság a paranoid nacionalizmusnak minden elképzelhető mértékét túlhaladja. 1990 tavaszán, amikor a tiszteletbeli elnöki tisztséget első ízben vállaltam, fasisztoid román lapok menten hazaárulást, összeesküvést kezdtek nyivákolni, álmából riasztották az országos főügyészt is, rettentő veszélyt, irredenta támadást emlegetve. Ezt tették 1990 tavaszán a Transsylvania Nemzetközi Alapítvány létrehozatalának ürügyén is. Ehhez hasonló módon csaptak hisztérikus sajtólármát a Magyarok III. Világkongresszusának napjaiban. Akkor újból azt követelték: mindenkit bíróság elé kell állítani, aki Romániából elment, részt vett a világtalálkozón.

Miért említem föl ezt? Annak érzékeltetésére, hogy a világszövetség külső kapcsolatrendszerében a vajdasági mellett az erdélyi-romániai magyarság mai helyzete, a romániai változások mai állapota hordozza a legélesebb konfliktusok veszélyét. Ezzel nem valamilyen túl óvatos félszájúságra, nem is riadt passzivitásra, hanem inkább a mindenkor kötelező okos, higgadt cselekvésre szeretnék hangsúlyt vetni. Arra tehát, hogy a világszövetség kisebbségvédelmi ténykedése a politika, az európai és nemzetközi erőviszonyok terén zajlik, következésképpen írott és íratlan törvényeket kell figyelembe vennie minden lépésével. A világszövetség nyilván nem politikai jellegű testület, de olyan szellemi rohamcsapat sem, amely a jelen objektív tényeit figyelmen kívül hagyva megvalósítható célként hirdethetne meg vágyálmokat. Egyszerűbben szólva: munkaprogramjában nincs, nem lehet helye semmilyen politikai kalandorkodásnak. Azért említem ezt, mert sajnos van. Igaz, nem testületi, hanem személyi jellegű.

– Mi lehet ennek az oka?

– Rendszerint tájékozatlanság. Mert sokfelé daraboltak bennünket, hát sok irányból közelítjük meg a nemzet sorskérdéseit, más-más elgondolás, tapasztalat szerint. E változatosságban az is kiderül: az egyiknek 1940-ben, a másiknak 1944-ben állt meg az órája. Kioktatott már engem olyan csupaszív-lélek magyar is, akinek Bethlen Gábor fénykorában állt meg az időmérője. Ezért még mindig úgy tudja, hogy Erdélyben is, meg általában a Kárpát-medencében a magyarok vannak többségben. Felelőtlenségről, kalandorkodásról kell tehát szólni minden esetben, amikor ámokfutók rikkantanak közibénk olyan harci programokat, hogy ügyünk attól koldul.

Ezzel nem szeretném megerősíteni azt a gyakorta hallható felfogást, miszerint: „Csakis ők tudják, a kisebbségiek, hogy mire van szükségük.” Ez így nem igaz. Mert köztünk is ellentétek dúlnak. Van már újból erdélyi magyar „politikus”, aki úgy véli, hogy nincs szükségünk önálló magyar egyetemre, és van persze olyan közönséges nemzetárulónk is a parlamentben (egy román nacionalista párt képviselője), aki a romániai magyarság nevében lepcsel a megvalósult egyenjogúságról, kisebbségi boldogságunkról. Fontos tehát, hogy a magunk sorsának tapasztalatai alapján megfogalmazott törekvéseinket a nyugati demokráciákban élő magyarok – vagy nem magyarok – tapasztalataival is egybevessük. Példának okáért a „finn modell” mibenlétéről a finnek, svédek és a finnországi magyarok szólhatnak a legérvényesebben. A svájci modellről nyilván a svájci magyarok. Ehhez pedig a józan eszmecsere, a közös kiútkeresés jó kereteit adhatja a világszövetség. Elviekben, persze, amit épp azért nem szabad lebecsülni, mert kisebbségjogi mozgalmaink legfőbb fogyatékosságát éppen az elvi tisztázatlanságok jelzik.

Ami bennünket, romániai magyarokat illet, nem első ízben hangsúlyozom, hogy kisebbségjogi küzdelmünk kimenetele elválaszthatatlan a román nép demokratikus – ma még ellenzéki – erőinek gyarapodásától. De hadd tegyem újból hozzá: ebből nem következik, hogy esőleső társaságként, a küzdelem veszedelmeitől megriadva a várakozás passzivitásában hagyjuk hamvába hullni minden radikális követelésünket. Radikálisat mondok, mert az óvatosan szemérmetes, verébléptű kisebbségi törekvések fölött már kimondta ítéletét az elmúlt hetven esztendő.

– Ön szerint hol tart a Magyarok Világszövetsége a megújulás folyamatában?

– A világszövetség megújulásának korszaka nem fejeződött be. Gyakorta emlegetett vágyam például, hogy az összmagyarság gondjaiban közös asztalnál láthassuk mind a népi-nemzetinek, mind az urbánus-kozmopolitának nevezett eszmeiség legjobb képviselőit. Igaz, a mai magyar szellemi belháborúban ez szinte elképzelhetetlennek látszik. Én azonban hiszem, hogy eljön az ilyen összefogás ideje is.

– Megérjük?

– Bizonyos, hogy az indulatok, sőt a gyűlölet hullámainak elcsendesedése hosszú folyamat lesz. Azt is tudom, hogy e mai helyzetben a csillapító fölhívások éppoly eredménytelenek, mint például annak bizonygatása részünkről Romániában, hogy egy magyar egyetem, a belső autonómia nem jelenti az ország földarabolását.

Ennek az árvíznek minden jel szerint le kell zúdulnia. Ezt vitával megállítani nem lehet.

– Marosvásárhelyről szemlélve a magyarországi eseményeket: mi a véleménye a Magyarok Világszövetsége ellen indított sajtóhadjáratról, illetve a médiaháborúról?

– Marosvásárhelyről és jórészt elszigeteltségben élve nehéz a jelenségről a tévedés veszélye nélkül szólni. Aminek viszont személyes tapasztalati háttere van, arról elmondhatom, amit gondolok. Csoóri Sándor akkor vitte a bőrét vásárra az elnyomott kisebbségek ügyében, amikor az egyáltalán nem volt veszélytelen. Aztán egy vitatható – tehát jóindulattal megvitatható! – eszmefuttatása miatt elszenvedett egy sajtóhadjáratot. Amikor közzétette megrendítő önvizsgálatának végeredményét, az ember föllélegzett: hál’ istennek, földereng a megértés szelleme. Sajnos, nem így történt. A harci zaj rövid időre csitult el. Mert lám – látszólag minden ok nélkül – számosan ismét nekirontottak. Emberi és költői mivoltában próbálják megsemmisíteni. Mit vétett már megint? Hiszen, ha tisztességes különvéleményekről lenne szó… De látszólagos esztétikai fejtegetésekből akkora lólábakat láttunk kilógni, hogy már a gyerek is megértette: nem igényes értékelésről, hanem közönséges lejáratásról van szó.

Egy másik eset: országnyi nép, s az egész romániai magyarság tudja, Tőkés László püspök úr is tanúsította, mit jelentett számunkra Chrudinák Alajos bátor szolidaritása a Panoráma kisebbségi tematikájú műsoraival. Jómagam tapasztalhattam, mily gyorsan, határozottan szállt szembe minden galád hamisító szándékkal és hivatalos román tévé-hazudozással a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején. Ám ugyancsak én hallom azt is eszmei ellenfeleinek szájából, hogy Chrudinák „téves, félrevezető módon mutatta be a márciusi eseményeket”. Elképesztő, mi mindent össze lehet hordani botorul, ha indokolni kell egy ellene hozott abszurd intézkedést. Hasonló eset Pálfy G. Istváné, akiben ugyancsak bátor, következetes szószólójára lelt annak idején is a Ceauşescu-korszak elnyomott magyarsága. Szerkesztőként, újságíróként, tévériporterként akkor vállalkozott a némaságra ítéltek helyett is szólni, mikor ez igencsak veszélyes volt. Nem hiszem, hogy amikor állásából menesztették, ezt valaki is fölemlegette volna. Azt ellenben naponta megkérdezik Erdélyben százak és ezrek: miként lehetséges az, hogy akik a diktatúrák idején ügyünkben kiálltak mellettünk, rendre mind „feketelistára” kerülnek? A kérdezők nyomban választ is adnak önmaguknak. Erről majd máskor…

 

(Frigyesy Ágnes, 1993)