A kényszerűségnek kínja és gyakorisága^*

A Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház fennállásának harmincadik évfordulóját ünnepelik a napokban. Sütő András új színművét, Az ugató madár címűt mutatják be Sík Ferenc rendezésében július nyolcadikán este. A legelső olvasópróbára maguk közé várják az írót is, akit a könyvhét alkalmából oly határtalan szeretettel fogadtak az emberek Debrecentől Budapestig, amilyet rideggé vált világunkban régóta nem tapasztaltunk. Sütő András késve érkezik – egyenesen a szemészeti klinika műtőjéből. A jobbik szemét operálták meg. („Úgy jártam, mint a nagybátyám – mondja –, aki egy reggelen kiment, hogy megetesse az állatokat, és csak hét év múlva tért vissza. Lefogták és elvitték Szibériába. Én is bementem egy vizsgálatra, s azonnal a műtőben találtam magam.”) Mintha mi sem történt volna, kedélyes beszélgetésbe fog a művészekkel, akik elsősorban Az ugató madár történelmi hitelére kíváncsiak. A szabadságharc után, a székely összeesküvés idején játszódó darab alcíme: Kegyelem és ítélet három felvonásban. Akinek a kegyelem is, az ítélet is kijár, valóban élt személy, a székely ezermester, Bodor Péter. Technikai találékonyságát Budapesten a margitszigeti zenélő kút hirdeti ennek az ellentmondásos egyéniségnek, odaát, Sütő András szülőföldjén mondák sora idézi és őrzi talentumosságát, sokarcúságát.

 

– Nem történelmi drámát írtam – hangoztatja a színészeknek az író, frissen műtött szemét lopva törölgetvén. Ezt mondja a hírlapírónak is másnap, amikor a friss fájdalmakon kicsinykét túljutván, csöndes beszélgetésre ülnek össze egy budapesti kertben, muskátlikkal határolt csöppnyi azilumban.

– Nem történelmi drámát akartam írni, nem a székely összeesküvés történetét és annak drámaiságát kívántam színpadra vinni. Egy történelmileg ismert személyiséget, a híres vagy hírhedett mérnököt, a már-már lángelmének is nevezhető jelenséget akartam bemutatni, hogy arról beszélhessek, ami az egész magyar történelemben tapasztalható. Nevezetesen: a történelmi kényszerűségről. A kényszerűségnek kínja és gyakorisága foglalkoztatott, és ehhez megfelelő drámai színteret és cselekménylehetőséget találtam 1849 és 1854 között. Vagyis a fegyverletétel és újrakezdés korában. A megalkuvások és az új lázadások idején. Bodor Péter folklorizálódott alakját dolgoztam fel, ugyanúgy, ahogyan Móricz Zsigmond Rózsa Sándor legendássá nőtt alakját tette meg műve központi alakjává. Bodor Péter népi mitológiába emelt alakjára azért volt szükségem, hogy kedvem szerint mozgathassam, anélkül persze, hogy sorsának lényegét elejtettem volna. Adva van tehát egy magyar lángelme, aki több műfajban is halhatatlant alkothatott volna. Műszaki feltalálóként is, szobrászként is világhírű lehetett volna, matematikusként ott állt valahol egy Bolyai mellett. A történelmi kényszerűségek azonban nem arra viszik, amerre az evezőivel irányítani szeretné magát, hanem amerre az ár sodorja. Közép-európai s magyar sors az övé, nem a boldog népek lángelméinek a sorsa. Bodor Péter „játékból” bankóprést is tökéletest alkot, és pénzt hamisít, noha ezeket a képességeit a nagy összeesküvés idején a nemzet ügyének a szolgálatába állítja. Művészi álmait kénytelen alárendelni egy közösségi, történelmi feladatnak. Ez az örök konfliktus – mi előbbre való, a művészi adottságok érvényre juttatása vagy a közösség szolgálata – napjainkig nyúlik, és Erdélyben éppen olyan időszerű, mint Magyarországon.

– Mint minden huszadik században írt, történelmi fogantatású dráma bemutatója után, Az ugató madár színre kerülésekor is elindul majd a párhuzamkeresés a jelen nagy formátumú emberei és a darab hősei közt. Elindulnak a találgatások, ki kit formáz.

– Ezek a találgatások egyrészt elkerülhetetlenek, másrészt fölöslegesek. Nem kulcsdrámát írtam, amelynek keresni lehet a mai megfelelőit. Nem is tandrámát írtam, amelyben a múltat valamiféle időszerű mondandó érdekében a jelenhez igazítom. Egy örök magyar jelenséget akartam színre vinni, amely játszódhatna 2000-ben is, 1993-ban is. Engem az a kényszerűség foglalkoztatott, amely a székely összeesküvés 1854-ben lebukott vezetőit fogva tartotta. Ezek a férfiak a hatalom felé hűséges arcukat voltak kénytelenek mutatni, ugyanakkor az életüket kockáztatták azáltal, hogy a Kossuth Lajos üzeneteivel külföldről elindított összeesküvésben részt vállaltak. Ami ezen túlmegy a darabban: a szerelem, a remény és a reménytelenség, az élet és a halál sokarcúsága, a lét és a pusztulás örök konfliktusa, végképp nem korhoz kötött. Ez már az általános emberi lét felhőalakzatait kirajzoló régió, amely túlmutat a koron és a történelmileg is ellenőrizhető hősök életén.

– Különös, hogy Sütő András éppen akkor ír új színművet, amikor mások – sokan – azt tartják, a dráma, a színház halott, az élet a televízióé, a videóé.

– Időről időre megjelennek társadalmilag kialakított és tömegesen elterjesztett rémhírek. Egyszer a dráma hal meg, másszor a könyv, azután meg az Isten. Miközben – elnézést, hogy személyes példát kapok hirtelen elő – a kétszázötvenedik előadásánál tart az Advent a Hargitán. Nyugaton meg az egyik Ionesco-darab éppen a huszadik évébe lépett.

– Valamilyen személyes oknak mégis léteznie kell, amiért Sütő András az utóbbi időben inkább drámaszerző, mint prózaíró! Hatásosabban lehet szólni az emberekhez színpadról, mint – mondjuk – egy regény lapjairól?

– Színháza, regénye válogatja. Sorrendet nem lehet fölállítani. Az, hogy én darabot írok mostanában, alkati adottságaimból következik. Nevezetesen: a regényíráshoz szükséges kitartás hiányából, lustaságból, sietségből, nyugtalanságból. Zaklatottságból, amely mindig valamilyen ügynek a vállalásával és annak tűzön-vízen át való végbevitelével jár. Ezt egy darabbal könnyebb teljesíteni, mint regénnyel, amelyen esetleg tíz éven át kell kotolni.

– Az ugató madár miféle nyugtalanságok és zaklatottságok következménye?

– 1986-ban két hónap alatt írtam meg a dráma első változatát. Harag György igen nagy lelkesedéssel fogadta, elő is akarta adni Kolozsváron, de a cenzúra hallani sem akart erről. Amint az Advent a Hargitán című darabomról se. A kettő ugyanis nagyjából együtt készült el. Az Adventet akkor áthoztam Magyarországra. Mivel itt csak a Nemzeti Színház kért tőlem darabot, kettőt nem ajánlhattam föl. Ez mohóság lett volna. Felajánlottam tehát egyet, a másikat eltettem a fiókba. Mostanáig pihentettem. Amikor újra elővettem, nem tetszett abban a formájában, ahogyan ’86-ban megírtam. Félretettem az egészet, majd április 26-án reggel nekiláttam, és május 26-án éppen éjfélkor befejeztem a drámát. Egy óra kondul meg időnként a darabban, amely a zavarodott időt úgy mutatja, hogy hatot üt, kilencet mutat, de a rendes idő hét óra. Ám ez az óra is rendbe jön, önmagához és a tökéletességhez igazodik, amikor bizonyossá válik a halál pillanata. Bodor Péter halálakor az óra kondulásai pontosan tizenkettőt jeleznek. Ez az utolsó órája hősömnek. Amikor leírtam, hogy az óra tizenkettőt üt, fölálltam az asztaltól, és mentem jelenteni a feleségemnek, hogy a drámát befejeztem. Nézem az órát: tizenkettőt mutat. Lehet, hogy ez véletlen, de az is lehet, hogy jelt adott valaki ezzel az egybeeséssel. Majd megtudom egyszer… Legközelebb.

– Várjunk, ha lehet, azzal a legközelebbel! Prózai írásokon lehetne s kellene még éveken, évtizedeken át – ahogyan ön mondta – kotolni.

– Annál is inkább, mert még több kötettel vagyok adós. A debreceni Csokonai Kiadónál jelent meg az idei könyvhéten a Szemet szóért című dokumentumkötetem, ennek folytatásaként karácsonyra ugyanők kiadják a naplóim egy részét. Két további naplókötettel is készen vagyok, emellett folytatnom kell a Harang a szélben című regényemet. Sok évvel ezelőtt kezdtem el, de sok minden kiütött ebből a munkámból. Főleg a ’89-es fordulat. De remélhetőleg hozzá tudok fogni megint ehhez a regényhez, amely mondandóim összegzése lenne.

– Azt reméli, nyugodtabb idők jönnek most már az életében?

– Tíz körömmel küzdök azért, hogy nyugodt munkaidőt harcoljak ki magamnak. De semmi nem kedvez az írásnak, mert közben állandóan védekezni kell. Állandó támadások közepette élünk, halálos veszedelmek között. Most teszem közzé éppen azokat a hivatalos, törvényszéki érvényű okmányokat, amelyekkel azt szeretném elérni, hogy az állampolgárok létbiztonságát garantálják. Közéjük tartozom magam is. Nemrégiben olyan orvtámadásnak voltunk kitéve, amelynek csak Isten csodája folytán nem esett áldozatául az egész családom, a feleségem, a fiam és az ő családja meg jómagam. Sikaszói házunkban nagy mennyiségű cink-foszfiddal próbáltak megmérgezni – ismeretlen tettesek.

– Hatalmas ereje van az írott szónak, ha ennyire félnek tőle!

– Borzalmasan félnek a szótól azok az erők, amelyek ’90 tavaszán is megpróbáltak engem meggyilkolni. Félnek a nemzetközi közvéleménytől, a nemzetközi fórumoktól, a nyíltan kimondott igazságoktól. Megszokták a homályban bujkálók erkölcsét, a hiéna éjszakai vérengzéseit és félnek a világosságtól. Kockázatos ez a mi létünk! Szemet szóért, aztán életet szóért, gyermeket szóért. Nemrégiben körülbelül két mázsa követ zúdítottak egy hétemeletes toronyházból az otthonom tetejére. Zuhantak a kilónyi, nagy kövek, tönkretették a tetőzetet. Ha éppen arra cselleng az unokám, ha bélyegek után kutat a padláson a gyermek, agyonverik.

– Máig emlékezetes a számomra, hogy ’89 karácsonyán, amikor mindnyájan végtelen boldogsággal néztük a romániai változásokat a képernyő előtt, kíváncsiak voltunk, mit mond minderről Sütő András. Egy amatőr felvételen azután (nem is tudom, miért nem a hivatalos televízió készítette azt a legelső beszélgetést) ön igen visszafogottan, sőt kételkedve nyilatkozott. Mint aki a mámor perceiben is tudja, nem igazi forradalom, ami körülötte zajlik.

– Az események hátterének alapos ismerete alapján nyilatkoztam így. Ismertem a hatalmat, amit egy új garnitúra támadott meg, kisöpörve a régieket, és egymás között felosztva a szerepeket. Szinte azonnal világos volt számomra, de sokunk számára, hogy nem történt más, csak a „második” nemzeti-kommunista garnitúra lépett az „első” helyére. Ugyanabból a bolyból való politikusok képmutató módon próbáltak meg demokráciát játszani. Világossá vált, figyelmeztetnem kell magunkat, micsoda iszonyatos örökséget vett át a társadalom. Amíg azt a lelki kútmérgezést át nem vészeljük, amit az előző, paranoid uralom „teremtett”, jogos minden borúlátás.

– Az ember azonban nem borúra, hanem derűre, bizakodásra született. Mi reménykeltőt tud mondani az író az otthonmaradottaknak, s nekünk, magyarországiaknak, akik, ha nem is élünk olyan fenyegetettségben, mint az erdélyi magyarok, mégis tele vagyunk szorongással!?

– Az embereknek évtizedeken át nem volt szabad megmondani az igazat, azt, amit egyébként jól tudtak, hogy milyen nyomorba taszította őket a totalitárius rendszer! Milyen szellemi, lelki, erkölcsi nyomorúságba! A vigaszt azzal nyújthatja olvasóinak az író, ha segít az eszmélés folyamatában. Segít abban, hogy az emberek felismerjék saját tragikus helyzetüket. Ha ugyanis nem ismerik fel, nem tudnak küzdeni ellene. Tehát nem áltatni kell az embereket, hanem rá kell döbbenteni őket, milyen iszonyatos veszedelmek közé sodorta őket a történelem. Az igazat kell nyíltan és általánosan kimondani. A lét veszélyeire kell felhívni a figyelmet. Arra, hogy rövidesen elfogy a magyarság, ha tovább folyik a nagyméretű kivándorlás Erdélyből. Arra kell figyelmeztetni, ha nem harcolja ki magának az iskoláztatás jogát, a teljes magyar iskolarendszer hálózatát, akkor az asszimiláció áldozata lesz. Nem idillikus képet kell az égboltra rajzolni, hanem a saját drámai helyzetére kell a népet ráébreszteni. Ezt próbálom én most cselekedni. Remény csak abból támadhat, ha felismerjük a saját helyzetünket. Minden más hiú, olcsó ábránd…

 

(Lőcsei Gabriella, 1993)