„A romániai magyar oktatás követelményeit a román államnak kell megoldania”^*

Sütő Andrásnak édesanyja könnyű álmot ígért, ám az író álmai ma rövidek, nehezek, gyötrők. Tudjuk, hogy iskolaügy – a marosvásárhelyi Bolyai-líceum visszaigénylése – indította el azt a döbbenetes eseménysorozatot, amely végül véres pogromhoz vezetett. Ekkor veszítette el egyik szeme világát Sütő András, a másikra szürkehályog ereszkedett, nemrég műtötték Kölnben. Sütő Andrással történelmi távlatból igyekszünk megközelíteni az erdélyi magyarság mostani legaktuálisabb létkérdését, az oktatás ügyét.

 

– Honnan kellene elindulnunk?

– Elindulhatnánk onnan, hogy az elmúlt hetven esztendő egyik legtragikusabb jelensége az a folyamat, amelyben az új román uralom fokozatosan próbálta teljességgel megszüntetni a magyar anyanyelvű oktatást. Ennek a hetven esztendőnek az egyik legizgalmasabb, legdrámaibb eseménysorozata többek közt az, ami a magyar államtól szinte hadizsákmányként átvett romániai, azaz erdélyi iskolahálózattal történt. Ez nem csupán tragikus, hanem mélyen felháborító is. Az elnyomatásnak minden körülmények között a lehető legbarbárabb eljárása, amikor egy győztes állam a kebelébe került nemzetiségi területeket úgy kezeli, mint hadizsákmányt. Ezeknek a területeknek minden anyagi, emberi értékét zsákmányként kezeli, államosítja, meglopja, ellopja, átalakítja, megsemmisíti, rendelkezik vele, miként a rabszolgakorszakok idején rendelkeztek a győztesek mindennel, amit megszereztek, fegyverrel. Ez a legfölháborítóbb embertelenség, ami csak előfordulhatott Európában: az, hogy egy hatszáz éves iskolai hálózat a román állam keretében, a román állam tulajdonaként semmisült meg jórészt. A Népszövetség, Európa kultúrnemzetei felháborító közönnyel, egyszerűen nem is voltak hajlandók odafigyelni, hogy mi történik Romániában, mi történik Erdélyben.

– Az elsorvasztásnak, a megszüntetésnek nyilván voltak fokozatai.

– Az a cinizmus, az a sanda asszimilációs törekvés, az a gátlástalan mohóság, a rablásnak az a zabolátlansága, amellyel az új román hatalom rávetette magát 1920 után az erdélyi magyar iskolákra és általában a kultúrintézményeinkre, és ahogyan ez csak fokozódott az 1945 után kialakult kommunista rendszerben, az példátlan a maga nemében. Ugyanis ősi kultúrának ősi hálózatáról, félezer éves kollégiumok sorsáról, több száz éves tudományos és művészeti intézmények megsemmisítéséről van szó. A két világháború között – az állami oktatás lehetőségeitől megfosztva – jórészt csak egyházi keretekben zajlott az erdélyi magyar kisebbségnek az oktatása. Még nagyobb csapás ért bennünket 1948-ban, amikor a román kormány rendelete folytán államosították az összes iskolát. Így az egyház elveszítette minden ilyen intézményét (a teológiát kivéve). Majd aztán folytatódott azzal, hogy 1958-ban egy szigorú rendelettel egyesítették az eladdig önállóan működő magyar és román tanítási nyelvű iskolákat. Egyesítették azért, hogy a kitűzött célt, az anyanyelvi oktatás megsemmisítését könnyebben tudják megvalósítani. Ez pedig szerves része volt és maradt mai napig is annak a nagy-román nemzeti törekvésnek, hogy egyetlen homogén nagy nemzetnek van helye Románia mai területén, az pedig a román. Az így-úgy, félszájjal elismert kisebbségek pedig akkor remélhetnek valamiféle enyhe toleranciát, ha fokozatosan beolvadnak a román nemzetbe. Erről a törekvéséről nem mondott le a legvadabb román jobboldal 1920 után, nem mondott le a fasiszta román korszak politikai hatalma a harmincas években. És rövid ideig tartó képmutatás után nyilvánvalóan nem mondott le a Ceauşescu-diktatúra sem. Itt tartunk most, 1992-ben.

– A fordulattal sem változott a helyzet?

– Lényegében a helyzet nem változott. Ugyanis az új hatalom, amely paranoiás, nacionalista, fasisztoid elemekkel kevert, kényszerdemokratikus intézkedéseket is hozó, vegyes, zűrzavaros hatalom – ami a kisebbségeket illeti – egy jottányit sem változtatott Ceauşescu koncepcióján. Ceauşescu koncepciója világos, amiképp az uralkodásának, illetve garázdálkodásának az utolsó esztendeiben kiderült: megsemmisíteni főleg a romániai magyarságot, minekutána a német lakosságot – a német illetékesek ostobasága és képmutatása révén – jó pénzért eladta. Ilyenformán egy nyolcszáz éves néptöredéket, egy közel egymilliós szász-német lakosságot tüntetett el Románia térképéről. És tünteti el most már folyamatosan ennek a lakosságnak a kultúrhagyatékát is: a közintézményeit, a templomait, a könyvtárait, az iskoláit, a lakásait, amelyeket jórészt már az új tulajdonosok szétvertek, bemocskoltak, és amelyeknek az anyagát – hajdani emberi lakhelyekét – széthordják disznóólnak, tyúkólnak.

– Tehát?

– Tehát a kisebbség és a romániai magyar kisebbség etnikai megsemmisítéséről valójában – mindenfajta mellébeszélő, áldemokratikus és sunyi kormányszintű fogalmazások ellenére – az új hatalom sem mondott le. Azért tesz meg mindent, hogy amit Ceauşescu elkezdett, befejezze. Ezért vonta vissza Iliescu elnök néhány hónap múltán a fordulat után tett kijelentését, miszerint az RMDSZ, a frissen létrejött Romániai Magyar Demokrata Szövetség célkitűzéseivel egyetért. Ezért akadályozták meg és akadályozzák mai napig is az önálló magyar iskolai hálózatnak a kiépítését. Ezért kapnak epilepsziás rohamot attól a követelésünktől, hogy vissza akarjuk állítani az önálló Bolyai-egyetemet Kolozsvárott, a magyar anyanyelvű orvosképzést, ennek részlegét Marosvásárhelyt. A mi kezdeti követelésünk az volt, hogy universitas jellegű intézményt teremtsünk, amelyben a felsőoktatásnak minden műfaja megtalálja a helyét.

– Valóban, az 1989-es decemberi fordulat utáni első hetekben az iskolákért indított küzdelem jelent meg a leglátványosabb módon a romániai magyarság életében.

– Mert ettől reméltük a legtöbbet. Remélték a magyar főiskolások, remélte a középiskolások hatalmas tömege, remélte a szakmai iskolák majdhogynem félanalfabéta magyar munkásifjúság serege. A félanalfabéta fogalmán azt értem, hogy azok a gyerekek, akik zsenge tizenkét éves korukban színromán oktatású ipari szakiskolákba kerültek, kerülnek, úgy lépnek ki ezekből az iskolákból, hogy valójában nem tudnak helyesen írni, s küszködnek a magyar szöveg olvasásával, szívesebben olvasnak román regényt, mint magyart.

– Pontosan mi történt 1990-ben Marosvásárhelyen?

– A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom egyik legfőbb konfliktusforrása is éppen az iskolaügy volt, többek között a Bolyai-líceum kérdése. Ugyanis azzal kezdődött, hogy maguk a román tanárok, a román tanügy értelmes képviselői már kilencven elején elfogadták, hogy ezt a négyszáz éves volt református kollégiumot, az erdélyi magyar kultúrának ezt a rendkívül jelentős bizonyítékát a magyarság visszanyerje. Gyakorlatilag semmiféle hátrány nem érte, nem érhette volna a néhány román osztálynyi román diákot, ugyanis ezek a fiatalok megfelelő módon, elfogadható körülmények között egy másik – valamikor ugyancsak magyar intézményként működő, de ma már román – iskola keretében folytathatták volna tanulmányaikat. A román tanárok tekintélyes része is megértette ezt. Valójában a diákok sem ítélték tragédiának, hogy az érettségit nem a volt református kollégiumban, hanem a volt magyar katolikus iskolában kell letenniük.

– Hogyan vett ez a békés és természetes igény véresen tragikus fordulatot?

– Úgy, hogy közbelépett mindaz, amit a Ceauşescu-rendszertől örököltünk: a városba betelepített román réteg előjogrendszere, az előjogokból adódó anyagi veszteségek félelme; a nagy román nacionalista törekvések veszélyeztetettsége; az iskolaigazgatói székek féltése; félelem attól, hogy a magyar értelmiség helyét újra megfelelő magyar szakemberek töltik be, tekintettel arra, hogy Ceauşescu uralkodásának utóbbi esztendejében a város sem gazdasági, sem kulturális életében valójában egyetlen valamirevaló magyar személyiség nem maradhatott meg. Beleszólt ebbe nyilvánvalóan a volt pártaktíva, beleszólt a Securitate minden aktív maradványa, beleszólt a frissen létrehozott Vatra Românească, amely nem kevesebbet tűzött céljai közé, mint például a magyarság kiűzését Erdélyből. Beleszóltak tehát ezek a szélsőséges fasisztoid erők is, amelyek az iskolaügyre hivatkozva arra a „veszélyre”, hogy a román tanulóifjúság tanulási lehetőségeiből szorul ki, igen komoly román tömegeket tudtak félrevezetni. Arról nem beszélve, hogy pálinkával, pénzzel és a primitív ijesztgetésnek minden eszközével félrevezetett görgényvölgyi román parasztokat is sikerült teherautóra ültetve villástól, fejszéstől beszállítani Marosvásárhelyre. Ahol többen is közülük azt vallották be, miszerint a faluban őket azzal riasztották harangszóval, szirénával, dobolással, hogy a marosvásárhelyi iskolákban tanuló gyermekeiket a magyarok gyilkolják, hasba szúrják, kihajigálják őket az ablakon, elzavarják őket a város területéről. A lehető legocsmányabb rágalmakat sikerült, sajnos, elhitetniök primitív tömegekkel. Olyanokkal, akik – végül is érthető módon – jöttek kétségbeesetten minden magyart hasba szúrni, főbe verni, mert hiszen ebben a magyarban a gyermekük gyilkosát vagy potenciális gyilkosát látták. Azoknak a cinikus pogromszervezőknek köszönhetően, akikhez viszont nem nyúlt a hatalom, akiket soha nem vont senki felelősségre, ugyanis ezek az erők komoly támaszai a jelenlegi kormányzatnak, komoly támaszai a jelenlegi államhatalom legfőbb csúcsainak.

– Hogyan alakult az 1958-as rendelettel egyesített iskolák magyar és román tanulóinak aránya?

– Azok az iskolák, amelyek kezdetben nyolcvan százalékban magyar osztályokkal működtek, húsz százalékban román osztályokkal, azok az iskolák tíz esztendő alatt éppen a fordított arányt mutatták már: nyolcvanszázaléknyi román osztályt és húszszázaléknyi magyar osztályt. Még abban az esetben is, amikor az úgynevezett román osztályok tanulói hatvan-hetven százalékban magyar gyermekek voltak. Eleve megszabták ugyanis a magyar és a román keretet, és nyilvánvaló, hogy a magyar diákok kényszerűleg felvételiztek, juthattak be úgynevezett román osztályokba, ahol semmit nem tanultak magyar nyelven, csupán fakultatív módon biztosítottak itt-amott és némelykor irodalmi, nyelvtani tanulási lehetőséget. Ez azonban nyomorúságos, szegényes és eredménytelen engedmény volt valójában.

– Székelyföldön is ugyanez ment végbe? Kérdem, hiszen itt a magyarság egy tömbben túlnyomó többséget képez.

– A Székelyföldön mutatkozott meg valójában és a legkirívóbban ennek az abszurd és galád állampolitikai törekvésnek a következménye. Ugyanis érdemes megjegyezni, hogy a 99,9 százalékban magyar lakosságú Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az iskolai osztályok aránya a következő volt: a város diákjainak 60 százaléka román tanítási nyelvű osztályban volt kénytelen tanulni. Ehhez az arányhoz kezdte szállítani nagy mértékben a román kormány a román tanárokat, tanítókat, egyáltalán oktatói hálózatot. Ehhez a célhoz igazította a betelepítésnek minden formáját. Ennek jegyében lett közprédává még a maradék magyar nyelvű oktatás is olyan értelemben, hogy a magyar osztályokban magyar nyelven előadott tantárgyak új gazdái – román nemzetiségű tanítók, tanárok – átváltották a nyelvet. Magyar nyelven engedélyezett tantárgyakat kizárólag román nyelven voltak hajlandók előadni azzal az egyszerű indokkal, hogy ők ezt a nyelvet nem értik. S nem az ő kötelességük Székelyudvarhelyt magyar nyelven oktatni, hanem Székelyudvarhely lakossága, ifjúsága tanulja meg a román nyelvet, amelyen ők a tudományukat előadják.

– Úgy tudom, a fordulat pozitív változásokat is hozott.

– Kétségtelenül pozitív eredményeket hozott már 1990-nel kezdődően. Ezeknek jó részét sikerült is megőrizni. Viszont ne felejtsük el, hogy a Székelyföld lakossága alig valamivel több, mint a romániai magyarság egyharmada! Tehát a magyarság kétharmada nem tömbben, hanem szórványban él. Ennek az iskolahálózata pedig alig-alig módosult valamit a javunkra. Sőt, ahol javunkra módosult, ott most össztűz alá vették a már létrehozott magyar tanítási nyelvű intézményeket Szatmáron, Nagyváradon, Kolozsvárott, Brassóban. Köztudott, hogy kormánykörökben, megyei szinten miként próbálják folytatni a Diktátor terveit, a magyar oktatás teljes fölszámolását.

– Hallottam olyan véleményt, hogy az egyházak menthetik meg, szervezhetik újjá a romániai magyar iskolahálózatot.

– Aki ebben reménykedik, nyilván a két világháború közötti tapasztalatokra gondol. Ugyanis a két világháború közötti magyar oktatásban halhatatlanok az egyházak – mindenekelőtt a református és a katolikus egyház – érdemei. Ehhez viszont hozzá kell tennünk: sajnos, az egyház ma már nem rendelkezik azokkal a javakkal, amelyek a két világháború között lehetővé tették egy Bethlen-kollégiumhoz hasonló ősi, ragyogó magyar oktatási intézménynek a fenntartását, működtetését. Ne felejtsük el, hogy a Bethlen-kollégiumnak tízezer holdnyi földterülete volt, erdő és szántó vegyesen. Ne feledjük el, hogy a Bethlen-kollégiumnak sok száz hektárnyi szőleje volt, és az igen komoly jövedelmet hozott számára. Ma már semmije nincs. Csak a mocsok és a bokáig érő fécesz a valamikori angol vécékben. Igaz viszont, hogy ez a néhány esztendővel ezelőtti állapot. Az enyedi kollégiumot azóta külföldi segítséggel szépen rendbe hozzák.

– Tehát változatlanul politikai színtéren kell megvívni a harcot.

– Természetesen. Nekünk változatlanul és szigorúan azt kell követelnünk, amivel kezdtük 1989. december végén: a román állam biztosítsa a kétmilliós magyarság teljes, tökéletes, önálló, autonóm oktatási hálózatát az óvodától fel egészen az egyetemig! Amennyiben ezt nem biztosítja, nem teljesíti a nemzetközileg vállalt kötelezettségeit. Akkor azzal vádolható, hogy nem tesz eleget az elemi demokrácia követelményeinek; mást mond a nemzetközi fórumok irányába és mást befelé. Amennyiben a román állam ezt nem teljesíti: nem garantálható a romániai magyarság elvárt lojalitása ezzel a román állammal szemben. Nem lehet lojális egy állammal, egy kormánnyal szemben az olyan tömeg, amelyet elemi jogaitól fosztanak meg, és amelyet minden módon és meg-megújuló periódusokban megpróbálnak az országból tömegesen elűzni. Ilyen elűzetési jelenség napjainkban – többek között – az, hogy a romániai magyar ifjúság hatvan százaléka valójában nem tanulhat az anyanyelvén.

– Egységes-e a romániai magyarság az oktatásügy megítélésében?

– Sajnos, akadnak tanáraink, akadnak művelődéspolitikusaink, akadnak egyetemi professzoraink is, akik vagy tájékozatlanságból, vagy más, számomra érthetetlen okokból idillikus képet próbálnak festeni a mi mostani állapotunkról. Azt olvasom az egyik kolozsvári egyetemi tanárnő szövegében, hogy magyar iskolai ügyünk nagyrészt „megoldott”. Elképesztő! Elképesztő két okból: ha ennyire tájékozatlan, honnan szedi magának a bátorságot, hogy nyilatkozzék. Ha pedig tudja, hogy mi a való, akkor mi a háttere, mi az oka ennek a cinikus félrevezetésnek, amely nem lehetett jellemző, csak a Ceauşescu-diktatúra talpnyalóira és kiszolgálóira, akik olyan idillikus képet festettek kisebbségi létünkről, hogy még Washington is elhitte: itt egy magyar paradicsom jött létre. Érthetetlen számomra az is, hogy amikor oly kemény eréllyel követeltük a Bolyai-egyetem visszaállítását, ez egy idő után hamvába hullott követelés lett. Ez mindenképpen megalkuvás, lemondás arról a jogos követelésünkről, hogy a román államnak kötelessége a magyar tömegek anyagi termelésének hasznából, adójából, munkájából, verejtékéből a magyar nyelvű Bolyai-egyetemet visszaállítani.

– Miben tud az anyaország, közelebbről a magyar kultuszkormányzat segíteni?

– Én azt hiszem, a kultuszkormányzat segítsége folyamatos, meghatóan sokoldalú, emberileg tiszta szándékú. Egy szegény ország részéről a szakadatlan gesztusok valóban személy szerint engem is meghatnak. S nehéz megfogalmazni, hogy lelkileg, erkölcsileg mennyire jó hatással van ez az erdélyi magyar ifjúságra. Biztatást, reményt ad.

Viszont itt egy pillanatra megállva, határozottan meg kell fogalmaznunk azt: a romániai magyar oktatás követelményeit a román államnak kell megoldania! A magyar állam segítsége nagyon fontos, a magyar minisztérium segítsége nagyon fontos, minden magyar művelődési fórum segítsége fontos – szellemi, erkölcsi és anyagi támogatás formájában is –, de csak része ennek a felemelkedésnek, ennek a folyamatnak, amely ebben a pillanatban itthon megtorpant, sőt új veszélyek fenyegetik. Amely viszont – reményem szerint – új küzdelmet fog megérni, amennyiben az RMDSZ mint a romániai magyarság legfőbb érdekvédelmi szövetsége megújul, kellőképpen radikalizálódik, az élére felelős, tájékozott, következetesen küzdő emberek kerülnek. Ha ebből az eddig laza és képlékeny tömörülésnek minősült szövetségből dinamikusan működő, egységesen föllépő, határozott tömegpárt lesz, akkor valószínű, hogy a tanügy területén is előrelépünk. Bár ehhez hozzá kell számítani azt, hogy az RMDSZ-re is hatással van a romániai viszonyok általános alakulása. Pontosabban: a demokratikus román ellenzéki erők felerősödése.

Tisztában vagyok azzal, hogy itt hosszadalmas, bonyodalmas folyamatokról van szó. Megértem azokat is, akik figyelmeztetnek, hogy itt nem máról holnapra tudjuk mindezt megvalósítani. Nem értem meg viszont azokat, akik látván nem csupán a nehézségeket, de tapasztalván a véres veszedelmeket is – amivel az iskolai hálózatért folytatott küzdelmünk jár –, egyszerűen megijedtek, egyszerűen koncepciót váltottak. És most már van, aki úgy fogalmaz a közéletünkben, hogy „mi sem voltunk tiszták, hófehérek; mi is hosszadalmasan és kitartóan elnyomtuk román testvéreinket; akkor ne csodálkozzunk, ha még eltart egy darabig az ő részükről is a mi elnyomatásunk; várjuk ki türelemmel, amíg ez a mai román társadalom az európai demokráciák szintjére fejlődik” – ami legalább kétszáz esztendő. Hát, köszönöm szépen az ilyen kétszáz esztendőre szóló megértő magyar figyelmeztetést. Ez ugyanis nem egyéb, mint a Ceauşescu idején tapasztalt mérhetetlen megalkuvásnak a visszatérése.

 

(Miksa Lajos, 1992)