Földközelben – beszélgetés faluról, megmaradásról^*

– Több mint két évtizede jelent meg Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című önéletrajzi vallomása. A kötet ráébreszthette mind az olvasót, mind a falu jelenével, jövőjével foglalkozó magyar szakembereket, hogy az immár szórványvidékként számon tartott Mezőség magyarságának napja leáldozóban van. Az akkor megfogalmazott tények ismeretében hogyan látja az író: napjainkra mennyiben változott meg a helyzet?

– Az erdélyi szórványmagyarság helyzete ma tragikusabb, mint valaha volt. Létszáma az utóbbi időkben tovább csökkent, közösségi keretei sok helyütt teljesen szétestek. Például püspökségi hivatali szinten bizonyára számon tartják, hogy a Mezőségen hány faluban kénytelen a lelkész immár azt mondani: sokáig nem maradhat helyben, a gyülekezet valósággal megsemmisült, nincs kinek igét hirdetni, nincs miből a templomot megjavíttatni, az omló parókiákat megmenteni. Attól tartok, szülőfalum is, pontosabban annak református gyülekezete, rövidesen a lét és a nemlét peremére jut, a létszámbeli fogyatkozás következtében. Könyvem – az Anyám könnyű álmot ígér című krónika – szereplőinek serege jórészt kihalt, vagy elvándorolt, szétszóródott az országban és Magyarországon. Családom – a Sütő és Székely família – hajdani kamarási otthonainak hűlt helye már. Ha némelykor hazalátogatok eltűnődni a szülőházban, próbálom számba venni a már valóságosan is eltűnt, régi házakat. Itt lakott nagyapám, amott anyám testvérei: Erzsi, Ilona, Gergely, Jóska… Odébb apám testvérei: Katalin, László, Anikó… Ahány név, megannyi mikrokozmosz az emlékeimben. Valamikori otthonok, kicsi parasztházak, telve gyermekzsivajjal, reménnyel, panasszal, de mesével, kacagással is. Ezek a házak jórészt megsemmisültek. Helyükön az új lakók szép, korszerű házai láthatók. Új gazdáik helyi vagy távolabbról hozzánk került román iparosok, gépkocsivezetők, állami gazdasági tisztviselők, traktoristák, kereskedők. Megsemmisítették azt az épületet is, amelyben 1875 karácsonyán Kemény Zsigmond ravatala állott; amelynek emlékházként kellett volna megmaradnia, hogy a magyar szellem egyik óriásáról tanúskodjék az utókornak. Földdel egyenlővé tették. A barbár művelet elkövetői az állami gazdaság régi vezetői voltak.

De vissza a kérdéshez: mennyit változott a helyzet? Sokat változott. És gyökeresen. Hiszen teljességgel felszámolták a termelőszövetkezetet, vagyis a kolhozt. Ki-ki visszakapta a közösbe kényszerített földjét, ám épp ez a bökkenő. Az ütközés, a konfliktus.

– Vajon ez a konfliktushelyzet törvényszerű velejárója az átmenetnek?

– Az elmúlt közel fél évszázadnyi idő szubjektív megélése és annak objektív változása teremti a konfliktushelyzetet. Félfeudális világból kilépve, rövid ideig tartó magánparaszti álmodozás után bekényszerítették a falut a kollektív gazdaságba. Sok évtized után pedig – újból a magántulajdon körülményei között – a földművesek ott próbálják folytatni az életet, ahol annak idején abbahagyták. De már csak a puszta föld ígérete tartja bennük a lelket. Annak műveléséhez semmivel nem rendelkeznek már. A meghagyott állami gépi felszerelés részint még létezik, ám annak igénybevétele olyan sokba kerül, hogy az új „nadrágszíjföldek” egész termését elviszi. Ha meg az a földecske műveletlen marad, rövid idő után – pontosan nem tudom most a törvényt idézni – az állam elkobozza. Személyes tapasztalatokról is szólhatok. Anyám két hold földet és fél holdnyi kaszálót kapott vissza. Ennyit „vitt be” megboldogult apám hajdan a közösbe. A mienk tehát újból a családi „birtok”. De nincs, aki művelje. Testvéreim is régen elkerültek a szülőfaluból, nemcsak jómagam. Már-már ott tartunk, hogy még fizetünk is annak, aki a teljes termés fejében elvállalja a szántót, kaszálót. Gergely öcsém hetekig kutatott a faluban azok után, akik most a maguk nyomorúsága mellé a mi földünket is gondjukba vették.

– Milyen kötődése van a mai Mezőséghez, szűkebb pátriájához, Pusztakamarás népéhez?

– Nehéz azt elmondani. Miként lehetne röviden, csak halványan is érzékeltetni, mit jelent számomra a szülőfalu, a szülőföld, vagyis az erdélyi Mezőség, a Makkai Sándor által regényben megörökített Holt-tenger, a székelység Árpád-kori szálláshelye és a tömeges pusztulás véres színhelye a tatárdúlások idején. Ahol többek között éppen ezért tragikusan megfogyatkozott a magyarság. Már száz évvel ezelőtt is szórvány volt a román többségben. Elképzelhető, mennyit csökkent azóta is a létszáma.

Milyen hát a kötődésem? Akár az apámé volt. Vele szólok én is a szülőföldről. Sok évvel ezelőtt apám teljesen megvakult. Életének utolsó évtizedét így élte le. De világtalanul is dolgozott. Tavasszal felásta a kertet. Spárgát húzott ki maga előtt, két fácskával rögzítette, s ahhoz igazodva ásott. Fát vágott, deszkát fűrészelt, sőt mesterkedett is. Pléhből valamilyen parázsbölcsőt, melegítőt tajkolt anyámnak. Valahányszor elnéztem őt, mindig szorongás támadt bennem, aggodalom és riadtság. Arra gondoltam: vajon az ő sorsára jutva lenne-e ennyi erőm a csapás elviselésére? Hozzá hasonlóan tudnék-e élni és dolgozni? A kérdésre azóta sem tudok határozottan felelni.

Egy alkalommal Marosvásárhelyre indultunk ketten, autóval, estéli időben. Elhagytuk már Kissármást, Szilvást, a százvalahány országúti kanyart, mikor azt kérdeztem tőle:

– Mit gondol, apám, merre járunk?

Így válaszolt derűsen:

– Megmondom én, te, fiam! Azt hiszem, most hagytuk el az örményesi kaptatót, s ereszkedünk alá Királyfalva felé.

– Hát ezt honnan tudja? – kérdeztem nagy csodálkozással, mert valóban eltalálta, hogy merre tartunk a sötét éjszakában.

Akkor így szólt tűnődve és bólogatva:

– Mert az ember a földet, ahol született, nemcsak tudja, de érzékeli is minden porcikájával.

Hát így vagyok én is a Mezőséggel. Meg úgy, persze, hogy mindig azt nézem, mivel, miként segíthetném.

– A romániai magyarság érdekképviseleti szervezete, az RMDSZ a megmaradásunkért folytatott politikai csatározások közepette a politikumra összpontosít, ezért is maradnak háttérben közösségünk gazdasági gondjai. Érvényes ez leginkább a romániai magyar falvakra, amelyekről gyakorta elfeledkezik minden illetékes erdélyi magyar fórum. Milyen esélyt lát arra, hogy falvaink súlyos gazdasági nehézségei – ha részlegesen is, de – valami formában megoldást találjanak?

– A falvak lakossága elöregedett. A városba menekült vagy csábított fiatalok nem hajlandók a föld kedvéért visszatérni. Közben úgy tűnik, senki sem figyel fel arra, hogy a visszakapott földeket sokan kezdik már eladogatni, elkótyavetyélni. Kiknek? Román bankok által támogatott, élelmes vállalkozóknak. A jelenség ismerős. A kiegyezés utáni évtizedekben Bukarest anyagi támogatásával hatalmas földterületek kerültek román tulajdonba. Hogy ez megismétlődik, azon nincs mit csodálkozni. Sőt kifogásunk sem lehet ellene. Szemesé a világ. Találjuk meg mi is az anyagi gyarapodás módozatait.

Mármost: valamit a részleges megoldásokról. Igen komoly segítséget jelenthetne a mezőgazdaság számára, ha minden falu hozzájuthatna legalább egy traktorhoz s a vele járó gépi felszereléshez.

– Gazdasági gondjainkat természetesen nem lehet kiragadni a romániai össztársadalmi gondok közül, mégis nyilvánvaló, hogy e téren is háttérbe szorul a magyar gazdaember. Vajon elsősorban ez a kétszeres gazdasági hátrány az oka, hogy magyar falvaink egyre inkább elnéptelenednek, kevés a remény a hosszabb távú helybenmaradásra? Társul-e ehhez fenyegetettségi érzés is?

– Sajnos, az erdélyi magyarság kivándorlása tovább tart, permanens, fogyatkozásunk tagadhatatlan. Én ezt többször is szóvá tettem. Jól tudom persze, hogy a kivándorlást nem lehet kiáltványokkal, rábeszéléssel, verssel megoldani. Ám ebből nem következik, hogy életünkből kivetjük a gondolatcserét, a közösségi létünket fenyegető veszélyek kimondását; nem következik az sem, hogy e mai kétmilliós romániai magyarság létét vagy nem létét, maradását vagy távozását, a szászok, svábok példájára, úgy kell megítélnünk, mint a szabad költözködés jogának megnyilatkozását. Ugyanis, ami történik, az nem a szabad költözködés, hanem fájdalmas, tragikus történelmi kényszer következménye. Ezért tartom megdöbbentőnek erdélyi magyar értelmiségiek ilyetén viselkedését: „Már megint marasztalnak, akkor tehát megyünk.” Vagy: „Sütő azt akarja hisztériásan velünk elhitetni, hogy mind egy szálig elveszünk.” Ostobaságok! Hiszen még a szellemileg alultáplált is tudja, hogy ha valamiből folyton elvesznek, ám hozzá nem tesznek: az előbb-utóbb elfogy, megszűnik létezni. Márpedig egy vészes folyamatról hallgatni: felelőtlenség. A harangokat nem azért verjük félre, hogy azok értesüljenek a veszedelemről, akik annak szenvedő alanyai, hanem azért, hogy a hatalom s a nagyvilág lelkiismeretére hassunk. Bármennyire fontos is, hisz nagyon fontos, a belső, demokratikus román erők, politikai tényezők szerepe kisebbségi jogaink, önrendelkezésünk, vagyis autonómiánk megteremtésének ügyében, a nagyvilág politikai, erkölcsi és jogi támogatása nélkül nem jutunk előbbre.

– Gondolom, nem igazán helyénvaló, hogy irodalommal, kultúrkérdésekkel foglalkozó íróembert főleg gazdasági gondjaink megoldása felől kérdezzen az újságíró. Jómagam azonban úgy látom: kulturális fölemelkedésről, művelt magyar faluról, művelt magyar kisebbségről gazdasági háttér nélkül nem beszélhetünk: kulturális fölemelkedésünket gazdasági háttérnek kell megelőznie…

– Nem vagyok biztos abban, hogy szigorú sorrendi törvényekről beszélhetnénk, vagyis hogy a kulturális fölemelkedést gazdasági stabilitásnak kell megelőznie. Kultúra és anyagi termelés kölcsönhatása létezik. Olyan szegények voltunk, mint Móricz hétkrajcáros elesettjei. Ám ennek ellenére Kodály és Bartók dalait énekeltük és énekeltettük a mezei, tanyasi gyerekekkel is; alig pislákoló lámpafényben végigolvastuk Jókait, Mikszáthot és Arany Jánost, és karácsonykor betlehemes játékot adtunk elő. Ez vajon nem kultúra? A néphagyományok persze most is veszélyben vannak. Többek között azáltal is, hogy éltetőik, hordozóik egyszerűen kivándorolnak, el egészen Nagykanizsáig.

– Az emlékezetes marosvásárhelyi eseményeket követően a világ megdöbbenve észlelhette, hogy Romániában a nemzeti kisebbségek léte, biztonsága bizonyos csoportosulásoktól, hatalmi erőktől megkérdőjelezhető. Meglátása szerint az utóbbi két esztendőben milyen mértékben változott a hazai belpolitika kisebbségekhez való viszonyulása?

– Határozottan kijelenthetem, hogy a nemzetiségi jogokkal kapcsolatos alapvető koncepciójában a mai román kormány semmiben sem különbözik a tegnapiaktól, azoktól, amelyeket Ceauşescu nevezett ki leghűségesebb embereiből. Ez a kormány egyrészt váltig hangoztatja, hogy ügyünket az „európai normák” szerint hajlandó kezelni, másrészt következetesen tagadja mindazt, ami e normák alapján Európában gyakorlatilag megvalósult. Államelnökünk változatlanul Ceauşescu tételeit vallja a nemzetiségi kérdésben. Vallani fogja mindaddig, amíg az ország kisebbségi tömegei, a román ellenzék és a nemzetközi fórumok rá nem kényszerítik felfogásának módosítására.

– Milyennek tartja az erdélyi magyarság és az anyaország közötti kapcsolatokat? Milyen irányba kellene ezeknek fejlődniük?

– Ezek a kapcsolatok egyre bővülnek, hasznuk máris tapasztalható. Véleményem szerint az utóbbi évtizedek legfontosabb eseménye a kapcsolatépítésben a Duna Televízió létrehozatala volt. A román televízió sovány kosztjára fogott honi magyarság rövidesen egész napos magyar nyelvű műsort nézhet. Ezzel kilépett egy szűkkeblű és megalázó, szigorúan cenzúrázott, mennyiségileg nevetséges román tévéadás szégyenketrecéből. Hála és köszönet érte mindazoknak, akik a Duna Televízió-műholdadást lehetővé tették. És tetszik tudni, mi az abszurd és nevetséges? Hogy máris kifogást, fanyalgást, aggodalmat nyivákolnak olyan erdélyi tollforgató magyarok, akik a küzdelmünkben nélkülözhetetlen összefogást, egységet populizmusnak, totalitárius jellegűnek, antiliberálisnak tartják. Akik maholnap a janicsármagyarokra emlékeztetnek. Ebben persze vigasztaló tény, hogy az ilyen szalonpolitikusok kevesen vannak, nem lehetne velük egy iskolai tantermet megtölteni.

– Külföldi útjai során milyen tapasztalatai voltak a hivatalos fórumok viszonyulásmódjáról: megértik-e az erdélyi magyarság törekvéseit, elvárásait a többségi nemzettel, a hatalommal szemben?

– Megértés? Külföldön? Van is, nincs is. Vegyes vitézek a nyugati politikusok is. Azt azonban örömmel állapíthattam meg, hogy a Ceauşescu-féle hazudozásnak, félrevezetésnek már nincs helye Nyugaton. Az amerikai, a kanadai képviselők között egyre többen vannak, akik Románia megítélésében alapvetőnek tartják a nemzetiségi jogok biztosítását elvi és gyakorlati szinten egyaránt. Ez kétségbe ejti a román nacionalistákat. Nincs mit csodálkozni rajta. Ők megszokták, hogy hetven éven át egyet mondanak kifelé, mást cselekednek befelé. Cinikus hazugságaiknál csak kegyetlenségük volt nagyobb, amivel megpróbálták eltüntetni az ország nemzetiségi népcsoportjait. Azt hiszem, kifutottak az időből, de roppant nehezükre esik ezt tudomásul venni. Ez is érthető. Tessék elképzelni a gyarmattartó lelkiállapotát, amikor annak le kell mondania minden előjogáról, a törvényesített rablás, fosztogatás és munkátlanság boldogságáról. Sajnos, a legvadabb román nacionalisták önnön nemzetüknek is képesek borzalmas károkat okozni, csak hogy megtarthassák uralmukat a nemzetiségek fölött. Reményük az, hogy a magyarság minden anyagi értékét ugyanúgy megkaparinthatják, miként a kilencven százalékban emigrált 800 000 főnyi német lakosságét. Ha van Isten, ha van bennünk önvédelmi készség, erő az áldozathoz is, ez nem fog bekövetkezni.

– Miként szolgál egészsége? Hogyan viselte el az emlékezetes megrázkódtatásokat?

– Erre a kérdésre válaszolva föl kellene sorolnom mindazt, ami személyi és családi létemben a márciusi pogrom alkalmával ellenem elkövetett gyilkossági kísérlet súlyos következménye. Nem teszem. Fejszés támadóim, azok felbujtói, a pogromszervezők és mai cinkosaik csak örülnének, ha panaszomat olvashatnák.

 

(Makkay József, 1992)