A lehetetlen ostroma*1970-ben jelent meg Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című „mezőségi zsoltároskönyv”-e, ekkor kezdtünk mi, kisebbségi sorban élő magyarok teljes lélekkel felé fordulni. Ekkor ismerkedhettünk meg vele személyesen is: frissen megjelent csodálatos könyvéből olvasott fel Újvidéken és Szabadkán. „Olyannyira visszaszoktam e parányi világba”, emlékszem, „mint az akváriumba ültetett hal; kicsi hal, korsónyi víz, néhány csillámló kavics, sziklautánzat, tengerutánzat; fönt valahol kétarasznyira, ahol a nagy égnek kell lennie, sárgán világol az óriási nap: egy mogyorónyi villanykörte… Ha megtagadnám is azzal, hogy elmegyek, a lehetetlenséget kísérelném meg, miként a hal sem tudja megfosztani magát attól a kevés víztől, amely rabsága, de szabadsága is egyben: az élete.” És nem ment el, mint ahogy oly sokan elmentek erdélyi társai közül: maradt az őrhelyen. Sorra jelennek meg feledhetetlen könyvei: prózai remeklései és veretes drámái, amelyek odaszegődtek fegyvertársnak a megmaradásért küzdő romániai magyarsághoz. De nemcsak az írásai által cselekedett: mesélték róla, hogy amikor Kemény Zsigmond meggyalázott síremlékét kellett újból felállítani, ő is nekivetette vállát apjával, rokonaival együtt a ledöntött márványtömbnek. Azóta is ott van az erdélyi magyarság minden jelentős vállalkozásában. […]
„Fölkurjanthatunk időnként”, idéztem Sütő Andrást hatvanadik születésnapján, „hogy betörünk Európába – miközben az öreg földrész a füle botját sem mozgatja –, attól még nem leszünk korszerűek. Saját földünkbe kell markolnunk, ha beletörik is a körmünk.” Mert könnyen beletörhet, tettem még hozzá. Nemcsak a körmünk: a bicskánk is, sőt a fogunk; Sütő András ezt mindannyiunknál jobban tudja. A magángondokat szellőztetőknek nem, a saját kis lelki sebeiket nyalogatóknak nem, az algebrai tételeket megverselőknek sem, a „tiszta esztétikai élvezetet” nyújtóknak sem, de aki egy közösség sorsa mellé szegődött tűzfelelősnek, annak nemcsak beletörhet, de annak könnyen ki is verhetik a fogát. Mi, akik visszafojtott lélegzettel figyeltük sorsának alakulását, tudjuk: ha a fogát nem is, a bal szemét kiverték a nacionalista martalócok. Csillagszemét, amellyel sokáig helyettünk is látott. Jeges döbbenetünk csak akkor oldódott valamicskét, amikor jött a jó hír, hogy jobb szeme látását sikerült megmenteni, s aztán örömmé változott, amikor megkapta a Kossuth-díjat, s elvállalta a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöki tisztjét. Most itt ülünk a marosvásárhelyi házban, könyvek, szőttesek, varrottasok és erdélyi tájakat ábrázoló festmények között, s beszélgetünk. Arról, „ami éppen a lábunk alatt ég”, ahogyan ismét csak Illyés Gyula fogalmazott. Saját földünkbe kell markolnunk– Mi az, ami Sütő Andrást: a közössége sorsát teljes mértékben felvállaló írót és közéleti férfiút a jelen pillanatban leginkább foglalkoztat? – Ugyanaz, ami a magyarországi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai és a nyugati emigrációban élő lelkiismeretes írástudókat is: a viszonylagos magyar egység megteremtése. Vagyis a lehetetlen ostroma. Ennek az egységnek a hiányában egy tapodtat sem léphetünk előre. Nagyon megszívlelendőnek tartom azt a Nyugaton hallott diákjelszót: „Legyünk realisták és próbáljuk meg a lehetetlent!” Vagy pedig Nagy László gondolatát: „Ahol a költő, ott a lehetetlen.” Eredeti magyar telitalálatként tettem el mindkettőt a gondolataim közé. Csoóri Sándor is a lehetetlen ostromának nevezte a magyarok világkongresszusának megszervezését, az összmagyarság egybefogását. A nemzet alapvető ügyeiben egyet kell érteniük és össze kell fogniuk még az egymással farkasszemet nézőknek is. Ezt az összefogást nem akadályozhatják holmiféle ideológiai ellentétek. Nekünk íróknak ezt mindenki másnál jobban kell tudnunk. – Arra mifelénk azt szokás mondani: ilyen és ehhez hasonló dolgokba az író és az irodalom ne kotnyeleskedjen bele… – Butaság: ilyen nincs. Ez a menekülés filozófiájának egyik változata. A világ, az emberi élet nem parcellázható fel irodalmon belüli és irodalmon kívüli területekre. Ki az, aki arcpirulás nélkül bizonygatni merné nekem, hogy a szárazajtai székelyek lefejezése nem irodalmi téma, a szexuális tévelygés viszont az?! Ki veszi magának azt a bátorságot, hogy az emberi életet szeletekre szabdalja? A romániai magyar irodalom legjobbjai közül jó néhányan – Szőts Géza és Markó Béla például –, anélkül, hogy elárulták volna íróságukat, olyan közéleti feladatot vállaltak, amely valóban felér a lehetetlen ostromlásával. Ettől csak fölnézhet rájuk minden olvasójuk. – Ilyen értelemben tehát: mi a jelen pillanatban a romániai magyar író és politikus legfájóbb gondja? – Sajnálatos módon nálunk is felütötte fejét a csoportküzdelem, amely veszélyezteti a megmaradásért folytatott harcunkat. Populizmust kiáltanak azok, akik az egység ellen lázadnak. Én ezeknek egy populistának közelről sem nevezhető személyt hozok fel példának: Fejtő Ferencet, aki azt üzeni Párizsból a romániai magyarságnak, hogy őrizze meg az egységét, ha van, és teremtse meg, ha nincs. Ez a mi legégetőbb gondunk: a meglevő egységet tovább kell erősíteni. Hogy megmaradjunk. Remélem, ti ebben a kérdésben hasonlóképpen gondolkodtok, mert különben egy lépést sem tehetünk előre a megálmodott kisebbségi önkormányzat irányába. Az énekes madártól az ugató madárig– Eljutnak-e rólunk a hírek Erdélybe? – A szellemi kapcsolatok megteremtése tekintetében a helyzet a lehető legrosszabb. A könyveitek, az újságjaitok és folyóirataitok úgy jutnak el hozzánk, mintha a Fokföldről hozná a palackposta… Ennek ellenére a figyelem most teljes mértékben felétek fordul, növekszik bennünk a féltő aggodalom, hogy mikor szerveznek ellenetek is pogromokat. Rendkívüli elismeréssel – és önvizsgálatra kényszerülve – fogadjuk azt a hírt, hogy a kisebbségi-jogi küzdelmetek előbb tart, mint a mienk. Hogy sikerült magas színvonalon megfogalmaznotok és a nemzetközi fórumokhoz is eljuttatnotok követeléseiteket. Ezt mi még nem tettük meg. A romániai magyarság jogfosztottságának és jogi státusának kérdése nem került olyan súllyal Európa elé, mint a vajdasági magyarságé. Ha erős az egyet akarás, tudatos és felkészült a csapat egy szervezet keretében, előbb is lehet lépni. Ez meg kell hogy gondolkodtassa a romániai magyarság érdekképviseletét… – A közösséggel való szüntelen törődés mellett jut-e idő és erő az írásra? – 1989. december 22-én délután 3 órakor egy háromszáz főnyi fiatal ember elcipelt innen a házból a Kultúrpalotába, ahol százezres tömeghez kellett szólnom. Ettől a pillanattól kezdve egy szépirodalmi mondatot le nem írhattam… Mindig volt valami fontosabb. Néhány hét múlva talán olyan helyzetbe kerülhetek, hogy egy átírásra váró drámám első mondatát újból megfogalmazhatom. Az ugató madár a dráma címe – lám, Tamási Áron énekes madara óta csak madarakban is mennyit változott a világ! De hogy mi térít el ettől a szándéktól, soha nem tudhatom. Ebben a helyzetben, amelyben mi élünk, mindig adódik valami, ami az embert irodalmi gondjaiból másfelé irányítja.
(Dudás Károly, 1992) |