Új advent költözött Erdélybe^*

– Főleg a tapasztalataim alapján óhajtanék erről valamit mondani, azokkal szemben, akik nem a tapasztalat, hanem a teória irányából közelítik meg a romániai magyarság mai állapotát. Úgy látom, a vizsgálódás két oldalra bontható. Az egyik a radikális megítélés, ami az én magatartásomat is jellemzi. Nem azért, mert mindenképpen radikális lennék, hanem mert a tényeket figyelve a tényekről kell vélekedni, nem a vágyainkról. Ez matematikai probléma. Ennek a tapasztalatnak az alapján fogalmaztam meg nemegyszer, hanem több ízben azt, hogy a romániai magyarság változatlanul a lét és nemlét mezsgyéjén rostokol. Változatlanul a puszta léte forog veszélyben.

– Még mindig tartani lehet üldözésektől, pogromoktól?

– Az életveszélyt nem azért emlegetem, mert naponta ezrével gyilkolná valaki ezt a magyarságot, bár véres konfliktusok is adódnak, hanem azért, mert immáron közel tíz esztendeje szakadatlanul tart, sőt növekszik a kiáramlás. Folytatódik ez a siralmas, keserves menekülés. Ezrével, tízezrével vándorolnak ki végleg Erdélyből a magyarok. Most már műszaki, ipari munkások is, és mindenekelőtt fiatalok. Ez a vérveszteség, amelyet el kell szenvednünk, engem arra késztet, hogy igen sötét, komor hangon figyelmeztessem önmagunkat, figyelmeztessem a romániai magyarságot és a nagyvilágot, a magyar kormány illetékes köreit is. Ezért fogalmaztam úgy, hogy rémképem a romániai magyarság megsemmisülése.

– Az elnéptelenedett szász falvak sorsára juthatnak a magyar települések is?

– Igen. Olyanfajta megsemmisülésre gondolok, amilyen az erdélyi, romániai német lakosság sorsa. Ez a nép gyakorlatilag eltűnt Románia térképéről. Azon csodálkozom, hogy akik ezt látják, miért nem tudják elképzelni: ami egyszer fogy, az valamikor végleg elfogyhat. Most már velünk történik meg mindez. Ezt kell megállítani. Persze vannak, akik tagadják, hogy egyáltalán megállítható ez a folyamat. Én hiszek abban, hogy megállítható. De hát csakis arra gondolva él bennem ez a hit, hogy sikerül a román parlamentben olyan törvényeket hozni, megszavazni, életbe léptetni, amelyek valamelyest az elvándorlás okait szüntetik meg és lehetővé teszik a visszatérők letelepedését. Ez is egy komoly negatívuma az életünknek.

– Bárhol jártam Erdélyben, egybecsengett a sok vélemény, hogy a mai hatalom, ami demokratikusnak vallja magát, annyiban különbözik az előző hatalomtól, hogy sokkal drágábban, sokkal több pénzért nyomorítja meg az embereket.

– Ez egy túlzottan pesszimista vélekedés.

– Nem a diktatúrát sírják vissza, hanem az állandóság látszatbiztonságát. Hogy korábban nem szabadult el az infláció, nem volt munkanélküliség, még ha minden lépésüket szekusok figyelték is. Elképzelhető, hogy az elkeseredés robbanáshoz vezet?

– Elképzelhető. Bármilyen sötét konfliktus kipattanhat ebből a mostani helyzetből. Ebben a nyomorban csak olaj a tűzre a kisebbségi jogi küzdelem.

– Mennyire összefogott és határozott ez a küzdelem?

– Az elkezdett gondolatomat ezzel folytatnám. A romániai magyarság mai megítélésének másik módja, enyhén szólva, idillikus szemlélet következménye. Ennek oka a félelem, a jogos riadalom a küzdelemmel járó veszélyektől. 1990 márciusa igazolta, hogy nem veszélytelen a romániai magyarság küzdelme az egyenjogúságért, mindazért, amit el szeretne érni a jogegyenlőség terén. Ez valóban véres konfliktusokkal járhat adott esetben.

– Éppen az 1990. márciusi összetűzésekből állítják a románok, hogy azt a magyarok türelmetlensége váltotta ki.

– Sajnos, közéleti személyiségek is arra a következtetésre jutottak, hogy a romániai magyarság vezető köreiben eluralkodott a türelmetlenség, holott csak türelemmel juthatunk eredményre. Csakhogy az a fajta türelem elfogadhatatlan, ami évtizedekben, vagy éppenséggel évszázadokban méri a mi jogaink eljövetelének idejét.

– Tehát a magyarság vezetői között is felbukkantak a megalkuvók?

– Igen. Ennek az idillikus szemléletnek a hordozói rózsás kacsóikkal tapsikolnak annak, hogy milyen fölemelő érzés átkelni a román–magyar határon. Ők ugyanis diplomatakocsikkal utaznak. Az én rokonaim viszont, a mezőségi parasztok legutóbb is tizenkét órát, annak előtte, egy téli napon tizennyolc órát vártak, hogy átkelhessenek. Tehát ez az a fölemelő érzés, amely jellemzi napjainkat, szemben Ceauşescu idejével, amikor jóformán levélhez is alig jutottunk.

– Milyen keserű tapasztalatai vannak még a félelemről?

– Gyakran látom a hátraarcot, megtorpanást, sőt értelmetlen önfeladást is. Példa: amikor egyesek, éppenséggel tanügyi sorstársaink úgy fogalmaznak, hogy meglehetünk mi Bolyai nélkül is, hogy ha kellő módon és mértékben biztosítják a párhuzamos anyanyelvi oktatást a kolozsvári egyetemen. Tehát egyesek szerint már a Bolyairól is le lehet mondani. Akik megriadtak a küzdelemtől, akik megriadtak ennek a veszedelmeitől, akik úgy látják, hogy saját, egyéni karriervágyaik teljesültek, azok hajlamosak a megalkuvásra.

– 1990 márciusában a középiskolások is bátran vállalták az ellenállást. A megalkuvók szaporodása őket mennyire deformálja?

– A fiatalok is eszerint oszlanak meg, bár tapasztalatom szerint köztük még mindig a legradikálisabb a hangulat. Végül is ők egységesen követelték a teljes, önálló magyar nyelvű iskolahálózatot. Ebből nekünk egy jottányit sem szabad engednünk semmilyen taktikai vagy egyéb meggondolás folytán.

– Hogyan viselkedik a Ceauşescu-korszakban fölnevelkedett magyar értelmiségi réteg?

– Aggasztó és elszomorító, hogy teóriákat dolgoznak ki a megalkuvás elfogadására. Legutóbb azt írta valaki, hogy miért nem vesszük mi figyelembe, mennyire bűnös nép a magyar, és a románok ellen hányféle bűnt követett el. Minthogyha ezt nem tudnók egyrészt, minthogyha nem bűnhődtünk volna meg százszor, másrészt minthogyha pontosan nem ezt hozná fel minden jogi követelésünkre a román hatalom. Állandóan kérdezik: mit akartok, hiszen még mindig nem bűnhődtetek eleget, és valójában nekünk van fölpanaszolni valónk a román nemzetet évezreden át elnyomó magyarok felé. Most már tehát újból felhangzik magyar értelmiségi körökben is, hogy nem voltunk mi tiszták, hófehérek, meg kell értenünk román testvéreink rendkívüli nyugtalanságát és idegességét, ha mi a magyar nyelv állami használatának a jogát követeljük. Elhangzik, hogy a románság is évszázadokon át küzdött a jogaiért, mi se siessünk, ne gondoljuk, hogy hónapok, rövid évek alatt megvalósítható minden igényünk. Tíz-húsz-harminc-ötven esztendőben gondolkodó közéleti emberek is mondanak ilyet.

– Nem nekem tisztem védeni a romániai magyar politikusokat, de akik vállalták a közéleti megmérettetést, sehonnan nem tanulhatták a demokrácia bátorságát.

– Ezt magam is tudom. Ugyanakkor végtelenül gyengén állunk a magyarság stratégiai terveinek kidolgozásában. Hiányzik a nemzetiségi statútum.

– Ez is matematika. A román parlamentben hiába a második legnagyobb párt az RMDSZ, bármikor könnyen leszavazzák őket.

– Ennek a jelenségnek két oldala van. Egyrészt amiről az egyszerű emberek hatalmas tömegei lelkesedéssel, őszinte elismeréssel beszélnek. Ez pedig a romániai magyar képviselet a képviselőházban és a szenátusban. A mi képviselőink és szenátoraink tisztességes, becsületes küzdelmet próbáltak ott megvívni az elmúlt két esztendő alatt, igen csekély eredménnyel ugyan, de rendkívüli kitartással, erkölcsi bátorsággal, politikai határozottsággal. Másrészt viszont sajnos tűzoltó jellegű munkát kellett végezniük. Ezért nem állt és nem áll rendelkezésükre egy részleteiben kidolgozott politikai terv, aminek a végeredményét láthatnánk. Az igazság az, hogy a küzdelem jellegét döntő módon határozza meg e pillanatban is a rögtönzések és a rögtönzéssel járó veszélyek sorozata.

– Mennyire a kényszer és mennyire a megosztottság motiválja a magyar politikusok magatartását?

– A kényszer is és a megosztottság is jellemző. Sokan úgy képzelik, hogy jómagam valaminő totalitárius egységet siratok vissza, vagy olyan mozgalmat óhajtanék látni, amiben egyengondolkodó, egyenlépésekben menetelő, a vezér felé tekintő magyar tömegek tömörülnek, akik mindig másoktól várják az eligazodást. Nem erről van szó! Hanem arról, hogy egységes, a romániai magyarság minden erkölcsi, politikai, gazdasági erejét összefogó küzdelem nélkül reménytelen valamit is kiharcolnunk alapvető jogainkból. Itt a lét vagy nemlét kérdésének periódusában ehhez igazított politikai küzdelmi formák szükségesek.

– A román politikai erők folyamatosan ostorozzák a magyarokat, amiért nem politikai színezet szerint, hanem nemzetiségi alapon szerveződnek. Ugyanakkor a romániai magyar politikai életben is fölbukkant a platformok megalakításának igénye.

– A kényelmes természet, a küzdelemtől megriadt közéleti személy boldogan gondolkodik úgy, mintha kétszáz éves nyugati demokráciában élnénk, ahol nagyon természetes és szükséges, hogy fölvirágozzék mindenfajta platform, mindenfajta politikai pártnak valamennyi színezete. Botorság lenne elvi szinten tagadni ennek a létjogát, adott esetben szükségességét. Csakhogy nem most! Nem tartunk még ott. Nekünk arra az egységre van szükségünk, ami valójában gyakorlatilag nem létezik.

– A legdrámaibb helyzetben is maradt önben remény. Most mi élteti ezt a reményt?

– Abban bízom, hogy olyan jeles férfiak, mint például Fejtő Ferenc, jótékony hatással lehetnek a mi erdélyi politológusainkra is. Épp a minapában hallottam igen nagy örömmel Fejtő Ferencnek azt a vélekedését a bukaresti televízió magyar adásában, hogy megítélése szerint a leglényegesebb követelmény ma a mi ügyeinket nézve a romániai magyarság egysége.

– Eszembe jut, amit Nagy László temetésén mondott: onnan jövök, ahol a tengerszem található…

– Igen… amely titkos kapcsolatot tart a tengerrel. Ezzel a kisebbség és az anyanemzet ölelkezésére gondoltam.

– Ma már nem kell titokban, félve és féltve őrizni ezt a kapcsolatot. Bizonyára nem arra gondolt, hogy ez a találkozás a tömeges elvándorlással jön létre.

– Valóban nem ezt akartam. Arra gondoltam, hogy megkapjuk a hetven esztendeje várt segítséget az anyanemzettől ahhoz, hogy előbbre lépjünk a jogaink dolgában. Nyilvánvaló, hogy nagyot lépett előre a magyar vezetés a környező államok magyarságának az ügyében. Az önmagában óriási lépés, hogy most már fölvállalja ennek a kisebbségnek a sorsát, politikai, erkölcsi támogatását. Viszont igen nagy kárára van ennek a támogatásnak a kisebbségi törekvések tisztázatlansága. Amiatt, hogy a romániai magyarság elképzelései nem világosak, a magyar kormány erőfeszítései is csorbulnak. Ki kell kristályosítani egy stratégiai törekvést, amit aztán minden módon, minden eszközzel segíthetnek. Amíg ez nincs, addig a magyar kormány sem tudja, hová nyúljon.

– Elképzelhető, hogy emiatt akár az erdélyi magyarság kárára is léphet a magyar kormány?

– Ezt nem állíthatom. Csak azt állíthatom, hogy a magyar belpolitikai konfliktusoknak az erdélyi lenyomata tapasztalható. Politikai körök és köröcskék a magyar politikai törekvéseket szinte szó szerint próbálják lemásolni.

– De hát nincs semmiféle modell. Miként a román politikusok sem ismerik a demokrácia játékszabályait. Hogyan lehet így konszenzusra jutni?

– Kétségtelen, hogy a mai román társadalom a mai politikai törekvéseiben intoleráns. A kormány, a parlament, a szenátus föltűnő engedményeket tesz a legsötétebb sovén, nacionalista erőknek. Vannak viszont már pozitívnak nevezhető román társadalmi erők, amelyeknek a szolidaritására számíthatunk. Én most már nem pusztán abból a szűk körű román írói, értelmiségi társaságból indulok ki, ahol személyesen tapasztalhatom ezt a szolidaritást, hanem azokra a román pártformációkra, társadalmi tömörülésekre is gondolok, amelyek így-úgy, de szembefordultak ezzel a fasisztoid román nacionalizmussal. Még akkor is, ha sokirányú engedményt is tesznek különösen választások idején ezeknek a sötét erőknek. A dolog lényege viszont – amit nem tudok eléggé hangsúlyozni –, hogy a romániai magyarság stratégiai törekvései megfogalmazatlanok, és emiatt bármit, bármikor ráfoghatnak erre a magyarságra és annak pártjára. Világossá kell tenni tehát a szervezett politikai küzdelem céljait. Ellenkező esetben akkor és úgy torzítják el minden törekvésünket, ahogy akarják. Ebbe még belefér Erdély elszakításának, a határrevíziónak, Románia feldarabolásának a vádja is. Bármifajta paranoiás lázálom ellenünk szegezhető. Sajnos, amikor ezek elhangzanak, a mi válaszaink meglehetősen bizonytalanok. Leginkább tiltakozásra szorulnak, kevésbé valók a törekvéseink lényegének a megfogalmazására.

– A közelmúlt egyik nagy vitája a székelyföldi autonómia ügyében robbant ki. Sokan kiállnának egy független Erdély mellett. Erről mi a véleménye?

– Az autonómia kérdése rendkívüli csatározást hozott. Megosztotta magát az erdélyi magyarságot, illetve ennek politikai köreit is. Erdély függetlenségének a megteremtése lázálom, nincs reálpolitikai tartalma. Annyit is ér az ilyen ötlet, mint egy lázálom. Ezzel csak irritálni lehet azokat a román tömegeket is, amelyek hajlamosak lennének a toleranciára. Viszont a politikai életben előbb-utóbb határozottan meg kell fogalmazni azt is, hogy a halál és az önrendelkezés változatos formái ellen nincs orvosság. Az önrendelkezés lehetséges, autonóm formáit ki fogjuk építeni. Nem állíthatnám, hogy rövid időn belül. Azt sem mondhatom, hogy az elkövetkező néhány esztendőben. De ez annyira reális, elfogadható, az európai körökben annyira természetes törekvés, hogy ez ellen nem lehet sokáig kétségbeesetten és szörnyűséges vádakat hangoztatva tiltakozni. Az önrendelkezés, az autonómia igénye nem Románia megcsonkításának a gondolata. Amikor majd a román vezetés ezt felfogja, komolyabban léphet föl mindenféle szélsőséges, fasisztoid román politikai törekvés ellen, amely nem csupán és nem mindenekelőtt az autonómiát, hanem még az óvodáink létjogát is tagadja.

– Mit jegyez föl napjaink krónikájából?

– Két kötetet készítek elő kiadásra. Az egyik a naplójegyzeteimből áll össze. Az elmúlt tizenöt esztendő följegyzéseit Vörösvári István barátom kiadójának jóvoltából adhatom át olvasóimnak. Másrészt pedig egy, a kisebbségjogi küzdelmünkről szóló szövegválogatást készítek elő a debreceni Csokonai Kiadónak.

– Folytatódik az advent a Hargitán, Erdélyben?

– Egy másfajta advent költözött be az életünkbe. Amikor megírtam azt a darabot, amire a kérdés céloz, akkor azt vártuk, hogy megszólalhassunk a világ előtt, és elkiabálhassuk mindazt, ami fáj nekünk. Most ezt megértük. Elmondhatjuk, elkiabálhatjuk a világ minden irányába. Mivel a kiabálás eredménytelen, újból várakozás tölt el bennünket. Minek a várása? Annak a határozott cselekvésnek óhaja, igénye, amely a mi egyenjogúsági küzdelmünket kimozdítja erről a holtpontról, ahol most találtatik.