Rémképünk a romániai magyarság megsemmisülése^*

– Ön két nappal a díjátadás előtt még nem kapott hivatalos értesítést. Miért?

– A nem magyar állampolgárok díjazásának bizonyára külügyi jellegű szabálya is van. Gondolom, valamiféle bürokratikus késedelem folytán támadt átmeneti bizonytalanság: lesz-e jóváhagyás, pontosabban: tudomásulvétel? Így már-már az utolsó napon indulhattam el Budapestre.

– A Herder-díj után mit jelent most a Kossuth-díj?

– A Herder-díjat 1979-ben kaptam. Díjazásom nem választható el a hetvenes évek elejétől folyamatosan végzett népszerűsítő munkától, melyet a Bécsben élő és alkotó Szépfalusi István és felesége, Márta, valamint a Bázelben tevékenykedő Szőllősy Árpád és barátaik végeztek az erdélyi magyar irodalom nyugati népszerűsítése érdekében. A román belügy személyemmel foglalkozó tisztjei akkor azt mondták: a Herder-díjat a CIA adatta nekem, hogy viszonzásul kémkedjem majd nekik. Hogy segítségére legyek Szépfalusi Istvánnak, akit ugyancsak ilyen-amolyan, veszedelmes ügynöknek neveztek. Bizonyíték? Hát az, hogy minden valamirevaló erdélyi írót, költőt meg más műfajban alkotó magyart rendre meghívott bécsi vendégszereplésre. Nos, a Herder-díj ügyében az illetékesek ugyancsak értesítették a román külügyminisztériumot. A válasz így szólt: boldogan fogadják a hírt, de aprócska módosító javaslatuk van: adják másnak, például X. jeles bukaresti román írónak. A Herder-kuratórium azonban kitartott szándéka mellett. A román külügy is. Ősrégi módszerüket alkalmazták: a halogatás taktikáját.

Ennek lényege, hogy a mindenkori kényes ügyek olyanok, mint a szamaragoló török. Ha föltűnik a láthatáron, várni kell a vélekedéssel. Nem szabad sietni, mivel egy idő után törvényszerű a változás. „Kimúlhat a török, vagy kimúlik a szamár.” Így néztek rám is. Nem történt kimúlás. Ezzel szemben Szépfalusi Pista fölhívott s közölte: „A döntés megtörtént, ülj vonatra mihamarabb, ne törődj a felsőbb jóváhagyókkal!” Így vettem át Bécsben román hatósági engedély nélkül a Herder-díjat. Ehhez képest a Kossuth-díj históriája már nem galibás történet. Örülök, hogy mindinkább tapasztalhatjuk egy határozott szemléletváltás jeleit. Annak bizonyítékait, miszerint a romániai magyar irodalom az összmagyar irodalom szerves részeként kerülhet egységes kritikai mérce alá. Föl kell számolnunk a Trianon után bekövetkezett szétesettség szellemi következményeit.

– Tőkés László veszélyeztetettségéről tudunk. Ön most mennyire él veszélyeztetettségben?

– Tőkés László ellen a legsötétebb balkáni jellegű román sajtóhadjárat és parlamenti uszítás zajlik. Az is tény, hogy titkosan működő terroristák vérdíjat tűztek ki fejére. Az illetékes román hatóságok ezt komolytalannak, alaptalannak minősítették. Mi mást várhattunk volna részükről. Azok, akik pánikszerű, országos körözést rendelnek el, valahányszor egy-egy óvodás gyermek lepisikálja Avram Iancu lovas szobrának talapzatát, nyilván hidegvérrel és „kulturáltan” legyintenek, ha Tőkés Lászlót fenyegetik meg halállal, és gyermekeinek megfojtását ígérik – írásos közleményekben. Ami pedig engem illet: ugyanazok fenekednek ellenem is, akik Tőkés ellen. Azok, akik 1990 márciusában a marosvásárhelyi magyarellenes pogromot megszervezték, legyilkolásomat fejszés banditáknak feladatul szabták meg, mai napig is személyem ellen uszító cikkeket közölnek a helyi román napilapban s a fasiszta román sajtó más kiadványaiban. Kérdés, hogy a szóbeli uszítást mikor kapcsolják majd össze a fejszés tettlegességgel. A mindennapi fenyegetettségben osztozom persze mindazokkal, akik ma szembeszegülnek a Ceauşescu-diktatúrából örökölt paranoid román nacionalizmussal. Köztük található már jó néhány román demokrata is. Két nevet említek most, a legismertebbeket: Mircea Dinescu és Smaranda Enache.

– Milyen veszély fenyegeti az Erdélyben élő magyarságot?

– A diktatúra ólomketrecében az a veszély fenyegetett, hogy elveszítjük a nyelvünket. Az államilag szervezett erőszakos asszimiláció malmai eredményesen működtek. A fő-fő Beolvasztó Mester időnként fölmérést készíttetett Erdély metamorfózisáról. Írnokai ilyen mondatokban lelkesedtek a jelenség láttán: „A román nemzet újból bizonyítja – közismert nagylelkűségét és rendkívüli kulturáltságát azzal, hogy magába fogadja a nemzeti kisebbségeket, nyelvét, hagyományait megosztja velük.” 1989-ben a romániai magyarság diákifjúságának kb. 80 százaléka már egyetlen tantárgyat sem tanulhatott az anyanyelvén. E katasztrofális helyzet azóta csak részben javult. Kolozsvár új vatrás (sovén és paranoiás) polgármestere máris elkezdte a város tanügyi „korrigálását” Ceauşescu szellemében.

Ám nem ez a legfőbb veszély. Fenyegető rémünk nem az asszimiláció, hanem a romániai magyarság teljes megsemmisülése.

Az elvándorlás.

A kimenekülés. A zsidóság és német lakosság tragikus példájának beteljesülése mirajtunk is. Aki ezt pesszimizmusnak tartja: nem tudja, mi történik ma Romániában. Nem is igen tudhatja. A kivándorlás nem látványos folyamat. Olyan, mint a belső vérzés. Statisztikát róla senki sem tesz közzé a sajtóban. Az RMDSZ országos vezető köreiben pedig doktriner jellegű platformok és személyi ambíciók vitatásával jelzi, hogy számos tagja a magyarországi politikai körökből ihletődik, nem pedig az itthoni valóság követelményeiből.

Föltűntek már Erdélyben is az egységtől az ún. populizmustól, a szervezett cselekvéstől rettegő szalonpolitológusok arrogáns csoportjai. A blabla és a tohuvabohu hangzavarával igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy újat képviselnek a közéletben. Holott csak azt próbálják rejtegetni, hogy nem mernek szembeszállni a fokozódó román nacionalizmussal. Némelykor Kádár idejéből való politikai jelszavakat hangoztatnak, mint pl.: „A nacionalizmus dolgában ki-ki seperjen a maga háza előtt.” Ezzel ugyanis minden ellenállás nélkül adjuk föl hadállásainkat. És természetesen elismerjük, hogy pl. az önálló Bolyai-egyetem követelése: nacionalista jellegű szeparatizmus. De hadd ne soroljam. Hanem inkább azt hangsúlyoznám, hogy amennyiben az RMDSZ III. kongresszusa a másodikhoz fog hasonlítani, akkor elmondhatjuk: újabb kudarcot szenvedtünk. Adja Isten, hogy ez ne következzék be!

Abban reménykedem, hogy az RMDSZ félmilliós tagsága rendre fölfigyel arra, hogy nélküle, a tömegek küzdelme nélkül kisebbségi jogokat nem lehet kivívni. Arra is rájön, hogy az egységes fellépéstől divatosan rettegő kávéházi teoretikusok fecsegéseivel Romániában, konkrét társadalmi-politikai viszonyaink között nem lehet semmire sem jutni. És ha rájön: jobban megnézi, kik lesznek küldöttei az RMDSZ III. kongresszusán.

– Tud-e dolgozni ebben a drámai helyzetben?

– Igyekszem befejezni egyet és mást. Erről azonban nem óhajtok most beszélni. Az elkészült munkák majd beszélnek helyettem is. Ha mostani állapotomban egyáltalán képes leszek valamit is befejezni.

 

(Frigyesy Ágnes, 1992)