Hatszázharminc álmatlan éjszaka után^*

– Az Anyám könnyű álmot ígérből tudjuk, mégis szívesen venném, ha most a Családi Tükör olvasóinak is elmondaná, milyen hátteret és ihletforrást jelent az író számára a család, hogyan „szól bele”, mennyire van jelen (és hogyan) munkáiban meg mindabban, amit művészi-emberi magatartásnak szoktunk nevezni?

– A család – az irodalmi álmokkal megvert gyermek számára is – életre szólóan döntő tényező. Létével éppúgy, mint a hiányával. Ami persze közhely. Arról azonban már kevesebb szó esett, hogy egy letepert, kifosztott és minden elképzelhető módon megalázott nemzet fájdalma miként húzódik meg és válik életérzéssé a családban. A nemzet védettebb sejtrendszerében. Amelyet a győztes hatalom, az országtrancsírozó erő képtelen betiltani, fölosztani, érvényteleníteni, szétlopkodni. Ahá! Tehát életérzés! – hallom hajdani nemzetiségi politikusaink némelyikének „leleplező” hangját. Magyar életérzés, méghozzá: nosztalgikusan nacionalista. Le vele! Ki vele! Szétverni, megsemmisíteni a győztesek igazának oldaláról meg a kíméletlen önvizsgálat, a történelmi bűntudat s a kollektív bűnösség követelménye szerint.

A család pedig becsukja ablaktábláit, kiosztja jelzőit a politikusoknak, és – emlékezik. Apám, aki az olasz fronton vesztette el az első világháborút, még 88 éves korában is azt fejtegette – istenem, hányadszor! –, amit tudtommal a párizsi Fejtő Ferenc igazolt eddig a leghatározottabban, vagyis: hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem „szétesett”, nem „összeomlott”, hanem: a győztes nagyhatalmak egyszerűen földarabolták.

De most vissza kell térnem a család emlékezetében, mindennapi küzdelmeiben születő létérzésre. A kisebbségire. Kegyetlen üldözések közepette a nemzeti megmaradás gondjára. Nyelvünk sorsának alakulására. Szellemi értékeink titkos megőrzésére. (Hiszen például a Petőfi fejére kitűzött osztrák vérdíj időnként még mindig érvényesnek mutatkozik.)

Így pótolt számomra is a család sok mindent, amit odakint a hatóságok betiltottak.

A két világháború közötti korszakban erdélyi nemzeti létünk folyamatosságát elsőként a család, azután az egyház, harmadsorban pedig a kisebbségi jogokért küszködő pártok biztosították. Itt szólni kellene az irodalomról is. Azért nem említem egymagában, mert a fölsorolt társadalmi keretek mindenikében jelen volt. Ahol Tamási Áron Ábelét olvasták, onnan menten másfelé somfordált az asszimilációs hajlam. Az én családom asztalán is ott voltak az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai (a Bethlen-kollégium könyvtárából, tiszteletes urainktól.) Apám testvéreinek családjában, ahol a Bibliát sem igen olvasták, a puszta történelmi emlékezés romjain ugyancsak megsemmisült a magyarságtudat is. Régi vágyam egybehívni közös asztalhoz ama rokonaimat – lehetnek már harmincan is –, akik egyetlen szót sem beszélnek magyarul. Ha életútjukat, változásaikat kutatom: mindenekelőtt a család – viharokba került családjuk – sérüléseit kell számba vennem.

Ha kisebbségi létben válságba jut a család: igen sok esetben veszélybe kerülnek a nemzeti identitás megőrzésének törékeny lehetőségei is.

A család azonban nem csak védő-oltalmazó „sziget”, nem csupán befelé szólító, vigasztaló hívás, hanem a nyitottságnak, a külső világgal kötött kapcsolatrendszernek is őrzője, fejlesztője lehet. Napjaink egyik legvéresebb drámáját: a román–magyar szóértés, együttműködés összeomlását valószínűleg hosszú ideig szenvedni fogjuk. Enyhülést ebben is az évszázados magyar–román együttélés családi kapcsolatai hozhatnak. A személyes közelség embersége, empátiája újból fölerősítheti a népi szolidaritás érzését a hivatalos politika pokoltüzeinek körein kívül: a magánéletnek erkölcsileg védettebb szféráiban. Hogy államelnök, miniszterelnök a dák mitológián kívül valami egyebet, lényegeset is tudna rólunk, s azt hangoztatná is román tömegek előtt: ma még elképzelhetetlen. Az viszont realitás, hogy igazi román humanisták történelmünk, kultúránk ismeretének alapján képesek empátiával figyelni törekvéseinket. Részükről a puszta együttérzés is vakmerőség. A fasisztoid sajtó elképesztően barbár, a nyomtatott betű történetében eddig ismeretlen méretű és intenzitású pogromkampányai őket sem kímélik. Ugyanúgy fejüket követelik, miként a magyarokét. Annál indokoltabb, hogy igaz tisztelettel, elismeréssel szóljunk róluk. Bár ez is veszélyes. Magyarbérenceknek nyilvánítják őket, és beverik az ablakaikat. Ez a „jobbik” eset. Életük is veszélybe kerül. Az a sajtóhadjárat, amelyet Smaranda Enache ellen indítottak csupán azért, mert nem volt hajlandó a náci-vasgárdisták hiénafalkájába zülleni, oly elképesztőleg fog hatni a jövőben, akár a kannibalizmus avagy az emberkínzás középkori módszereinek története.

Nos, vissza a magánszférába, s ilyenformán a család emberjavító lehetőségeihez. Intézményes kapcsolatok romjai s a képmutató, sanda hivatalok cinikus hazudozásainak láttán folyvást erősödik bennünk a vágy a magánemberi kapcsolatok európai – ha úgy tetszik, keresztény – szellemiségének megteremtése végett. Hivatalos „testvériség kurzusra” nincs mit számítani. A közélet, a sajtó és a televízió szellemi mocskától csak a lélektől lélekig sugárzó kisközösségi humanitás védelmezheti valamennyire a súlyosan beteg román társadalmat.

– Az író felelőssége ezen a tájon, jól tudjuk, mindig több és nagyobb, mint a csöndesebb-jobb körülmények közé született pályatársaké, hiszen olyan többletfeladatokat is magára kell vállalnia, amelyek alig vagy egyáltalán nincsenek kapcsolatban művészi törekvéseivel. Tehát a „nagy” családi háttérről is megkérdezném, az író tágabb értelmű felelősségéről, a közösség iránti hűségről és példamutatásról.

– Erről is sokat lehetne beszélni. Az író (és az irodalom) közösségi jegyeiről, szellemiségéről sokféle vélekedés létezik. Az író népben és nemzetben gondolkodik. Az író nem gondolkodik népben és nemzetben! Az író alanyban és állítmányban gondolkozik. A költő pedig? Egyáltalán nem is gondolkozik. A vers ugyanis nem gondolatokból, hanem szavakból jön létre. Szavakból? Dehogyis. Képekből! Hangtöredékekből. Sóhajokból, sikolyokból. Mindezek láttán-hallatán most is azt mondom: a kizárólagosság alapján ítélkező normatív esztétizálás az igazi tehetség hangvételét nemigen érinti. Az író látásmódja, közösségi kötöttsége és szabadsága, soha föl nem oldódó kettős kötöttsége az Én és a Mi örök konfliktusában nem szabályozható semmilyen esztétikai irányzat tételes követelményeivel. Ettől függetlenül persze: a leckét mindennap föladják nekünk. Nevelnek. Oktatnak. Átértékelnek. Purifikálnak. Kit fennebb, kit lennebb taszigálnak. Megsemmisítenek és megdicsőítenek. Rámákat aranyoznak és ódon képeket hajítanak félre. Legutóbb azt is láthattuk, miként köpdösik le Szabédi László mártírarcát, múlhatatlan áldozatának emlékét. Istenem! Nekik is élni kell.

– Naplójegyzeteiből tudjuk, hogyan élte meg, mint vészelte át családjával együtt a decemberi fordulatot megelőző időket. Miért írt/ír Sütő András naplót?

– Ez írói műhelykérdés. Aki olvasta füzetben is megjelent naplórészleteimet, észlelhette, hogy nem „szabályos” naplóról van szó. Ugyanis főleg veszélybe jutott nemzetiségi létünk mozzanatait jegyeztem föl, nem hagyván szó nélkül azt sem, hogy belügyiek, cenzorok, párt- és állami szervek miként keserítették meg hosszú éveken át az életünket.

– Írói munkásságát is lehetetlenné tették.

– Összes drámámat betiltották. Csupán a Vidám sirató… című színjátékom kapott kegyelmet. Utolsó könyvem a Kriterionnál 1980-ban jelent meg. (Évek – hazajáró lelkek.) Ettől kezdve minden munkám budapesti kiadóknál jelent meg, összesen – ha nem tévedek – hét vagy nyolc kötet. Itthon, persze, betiltották régi munkáim új kiadását is. Arra az abszurd intézkedésre utaltak, mely szerint valamely irodalmi munka új kiadására csakis a minisztertanács adhatott engedélyt. Sok-sok évvel ezelőtt kérvényeztem tehát, hogy engedélyezzék az Engedjétek hozzám jönni a szavakat! című könyvemnek egy újabb kiadását a Kriterionnál. Mit mondjak: szemberöhögtek. Ama kérdésemre, hogy valójában mi bajuk ezzel a könyvvel, a miniszterhelyettes így válaszolt: „Miket kérdez! Én önt okosabb embernek gondoltam.” Így hát azóta is Budapesten jelennek meg a könyveim. Egy tíz kötetre tervezett válogatott sorozatnak tavaly nyáron jelent meg a harmadik darabja.

– És itthon?

– Semmi mozgás.

– Egy prózai kötete mégis megjelent 1990-ben a Kriterionnál.

– Úgy van. A lőtt lábú madár nyomában.

– S újabb kilátás?

– Nincs tudomásom arról, hogy évtizedes tiltás után valamelyik itthoni magyar kiadói tervben szerepelnék. Rengeteg levelet kapok olyan olvasóktól, akik még emlékeznek rám a hetvenes évekből. Amikor még kéziratot is kért tőlem egyik-másik főszerkesztő. Mert későbben, a nyolcvanas évek közepével kezdődőleg befellegzett a ritka fölkéréseknek is. Azt mondhatná bárki: az író nem fölkérésre mondja a magáét. Így van. De másként is. Mert ha magam is jól ismerem a cenzorok, a szellemi vámtisztek Visinszkij-szellemiségű szigorát, gondolat-hóhérló kegyetlenségét, akkor mi értelme a másiktól, a szerkesztő kollégától lehetetlent követelni? Miért küldenék neki olyan kéziratot, amit már helyben, a postán „fülelnek le” a levélelcsípők? E kifejezés Kálvin idejéből való. Ősrégi gyakorlat a gyanús levél elcsípése. Avagy a könyveké. Mert annak idején sokan keveredtek bajba, mikor Budapesten megjelent munkáimat megpróbálták becsempészni az országba. Ezek a könyvek itthon ma sem találhatók a könyvesboltokban. Azon gondolkodom, hogy – ha majd bankkölcsönhöz lehet jutni – magánkiadásban próbálom valamennyire bepótolni itthoni tizenkét esztendős hiányzásomat a könyves kirakatokból.

– Az 1990-es marosvásárhelyi események, az ön súlyos sebesülése mindannyiunkat megrázott. A fizikai, lelki traumán túl, milyen nyomot hagytak ezek az események az íróban?

– Nagyon nehéz erre válaszolnom. Pedig 1990 márciusa óta hatszázharminc álmatlan éjszakán tűnődhettem azon: milyen világ az, amelyben elemi emberi jogok hangoztatása miatt bárkit legyilkolhatnak, és tehetik ezt büntetlenül, mi több: az ország – azóta leváltott – miniszterelnökének erkölcsi védelmére is számítva. Milyen jogállam az, amelyben név- és lakcím szerint ismert személyek szabályos pogromot szerveznek egy város magyar lakossága ellen, majd azután tömegesen vetik börtönbe a vandál támadók ellen védekező magyarokat és cigányokat?

És miként vélekedjem ama román költő barátomról, akit évtizedeken át a testvériség híveként tartottunk számon, most pedig parlamenti képviselőként a legocsmányabb magyarellenes támadások idején is hallgat, mint a csuka? Sorolhatnám persze az ellenpéldákat is. A bátrakat, a talpig emberséges román írástudókat és ellenzéki politikusokat. Ők megbocsátják nekem, ha ezúttal nem említem a nevüket. Hisz ők is terror alatt élnek. Szolidaritásukért, humanista magatartásukért – nem túlzás – sok esetben az életüket kockáztatják. Fénypontok a sötétségben. Reményeink a reménytelenségben. A ma még lehetetlenségnek látszó román–magyar dialógus hírnökei. Hely hiányában erről most csak ennyit.

– Végre itthon, tehát Marosvásárhelyen is bemutatták az Álomkommandót. A darabnak rendhagyó módon – vagy abban az ántivilágban éppen ez volt a nagyon is természetes az ilyen szókimondó művekkel szemben – külföldön volt az ősbemutatója. Méghozzá sikeres ősbemutatója. Hogyan látja most, annyi év után, a darabját? Veszített időszerűségéből?

– Ez meg milyen kérdés? Kint az utcán kiverik a fogad, mert magyarul beszéltél, bent a színpadon – drámában – nemzeti gárdisták aláznak meg és köpnek szembe valakit zsidó mivolta miatt. S ezzel egyidejűleg fasisztoid román újságok fogalmazzák újra a nácizmus eszméit. Erre jön ez a kérdés, hogy zsúfolt házak előtt játszott drámám veszített-e időszerűségéből? Mondjam, hogy igen? Mondjam, hogy nem? Álljak oda kikiáltónak a darabom elé? Nem tehetem, ugyanis az elkészült munka elválik szerzőjétől, hogy önálló életét élhesse, ha életrevaló. Ha meg nem, hát isten nyugtassa meg. Semmilyen művet szerzői vagy kritikusi vélekedés meg nem menthet a kimúlástól vagy a fennmaradástól. E két lehetőség latolgatása helyett én most új drámámat szeretném befejezni.

 

(Kiss János, 1992)