Hétköznapi beszélgetés – a megmaradásról^*

Azt hiszem, Kelet-Európában egyre jobban fölértékelődik az otthon fogalma: egy gyorsvonatsebességgel átváltozó, mozgalmas világban, ahol vagyonok, gazdasági és politikai rendszerek és struktúrák rendeződnek át, világnézetek és hitek földcsuszamlásszerűen devalválódnak, egyszóval a jelenlegi helyzetből következik, hogy a hétköznapi életben fölértékelődik, egyre fontosabb a fix pont, az otthon.

Már jó esztendeje elmúlt, hogy Sütő András klinikáról klinikára vándorol, műtőből műtőbe, hotelekben, ideiglenes „szállásokon” él, így aztán egészen más a régi és örök otthon érzelmi háttere. Marosvásárhely, Pusztakamarás, Sikaszó…

Kint a kertben, fönt a Hargitán tündököl a május, ahogy Áprily nevezte, a tündér-hónap. Bent a középső nagy szobában barátságos kávéillat… Ez a tágas helyiség nem divatos living-room, amerikanizált nappali, hanem a régifajta erdélyi lakások kényelmes társalgója, közös szobája, ez a biztonságos belső ház. Ahol néha megáll az idő, béke van és beszélgetni lehet.

 

– Kint voltatok Sikaszón, hogy vészelte át a telet a ház?

– Most éppen csak kiszaladtunk körülnézni, számba venni, megnézni a házat, a ház környékét, találkozni a barátainkkal. Bevallom, nem a legnagyobb örömmel tapasztaltam, hogy olyan jelenségek, amelyek szinte országos jellegűek, Sikaszót is elérték.

– Biztos, kérik vissza, veszik vissza a földet, az erdőt az emberek, ugye?

– Másról van szó… Nekem nem volt módom tájékozódni ilyesmi felől. De arról volt módom tájékozódni, hogy ismeretlen tettesek egyelőre lehetetlenné tették az ottani munkámat és tartózkodásomat, azon egyszerű oknál fogva, hogy ellopták a villanydrótomat. Több száz méter vezetéket vittek el, ellopták a villanyhuzalt, amelyen a fény eljött az asztalomig, hogy tudjak olvasni, vagy éppen írni, dolgozni. Sajnos, akad már ott is olyan személy, aki egyszerűen levágja, fogja és ellopja az embernek a villanydrótját!

– Lopásnak gazdája sosincs.

– Nincsen persze és nem is lesz, hiszen tavaly és tavalyelőtt sem csípték el nagyon azokat, akik garázdálkodtak a házam környékén! A szomorú az, hogy ez a hely eddig szinte édenien tiszta erkölcsűnek tűnt, ahol nem bukkantak föl helybeli rablók és tolvajok, akik tessék, a munkámat egyelőre lehetetlenné tették… Valahogy úgy ítéltem meg eddig ezt a helyet, mint Finnországot. Egyszer valaki Finnországban beszélt nekem erről, mutatván, hogy a pályaudvar előtt ezer és ezer kerékpárt látni őrizetlenül, látszólag gazdátlanul, néha hónapokig várakoznak ezek a biciklik. És mégsem lopnak el egyetlenegyet sem, gondolkoztam el hangosan a dolgon. Hogy tűnne el egy bicikli, magyarázta finn vendéglátóm, hát akinek eszébe jutna, hogy ellophatná, az jól tudja, hogy nem az övé!

– Hát ezt Sikaszón a te villanydrótodról nem tudták.

– Ilyen a tudat, a finn köztudat. Na, ez a tudat nálunk súlyosan megsérült. Persze nemcsak Sikaszón okoz gondot és szomorúságot az élet, hanem idehaza Vásárhelyen, itt a lakásunkban is. Mivel nem vagyunk folyamatosan itthon, meglepetések érnek némelykor. Éppen mint régebben. Újabban is leszaggatják ismeretlen tettesek a padlásra vezető ajtó lakatját, és megint ugyanolyan nyomokat észlelünk, mint amikor kiderült, hogy a lehallgatókészülékek szerelői is bejártak a házamba meg a padlásomra.

– Ezt úgy kell értsem, hogy Sikaszón és Vásárhelyen a lakásodat most is éppen úgy lehallgatják, mint régebb?

– Sikaszóról ezt most nem mondhatnám. De a vásárhelyi lakásról határozottan állíthatom, hogy a gyanús jelek ugyanolyan természetűek, mint amikor a lehallgatókészülékeket tették-vették, szerelték. Meggyőződésem, hogy a régi elgondolások és célok szellemében járnak el most is.

– Keveset változott a mi biztonságunk.

– Nem mondhatnám, hogy ilyen tekintetben lényegi változás történt volna. Én azonban határozottan el vagyok szánva arra, hogy ha szükséges, megfelelő műszaki vizsgálatot fogok végeztetni, hogy az esetleges lehallgatókészülékeket újra fölfedezzük! Most nem fogom tűrni, hogy újabb húsz éven keresztül lehallgassanak!

– Remélem, húsz esztendő már nem áll rendelkezésére ezeknek a lehallgató uraknak!

– De hat hónapig se fogom eltűrni ezt!

– Minden interjú legbanálisabb kérdése következzék: hogyan szolgál az egészséged? Hogyan fungál a történtek után? Kölnben mit végeztek az orvosok?

– Kölnben újabb műtétre került sor. Ezúttal nem a bal szememet operálták, hanem jobb szemem került javításra. Tegyem hozzá, hogy a súlyosan sérült bal szemem újabb műtétje lehetetlenné, értelmetlenné vált, mivel nem tudják megmenteni az orvosok. A jobb szemen szürkehályog-operációt hajtottak végre, ez a szürke hályog minden jel szerint a másik szem végzetes sérülése miatt fejlődött ki szinte hónapok alatt. Azzal barátkozom, hogy a maradék látással tudjak dolgozni, tájékozódni térben.

– Olvasni tudsz-e már a beültetett lencsével?

– Nagyon lecsökkent az olvasási lehetőségem, de ezzel kell beérjem ezután, meg kell békéljek a helyzettel. Tudok olvasni, de nem úgy, mint régebb, amikor havonta 2000 oldalt is elolvastam rendszeresen. Most immár ez lehetetlenné vált.

– Az egészségről térjünk a munkádra. Ebben a zaklatottságban, műtétek, utazások közepette, Boston, Köln, Pest, Marosvásárhely, ilyen körülmények között egyáltalán lehet tervezni, lehet gondolni arra, hogy írjál? Próbálod már rögzíteni a közvetlen élményeket naplóban, jegyzetekben, akármilyen formában? Vajon már megnyugodott az ember körül annyira az idő, hogy ez lehetséges lenne? Rengeteg író nem tud írni ilyenkor, csak csodálom azt, aki ma le tud ülni regényt írni.

– Nem lehet írni… Nem lehet írni. 1989 decembere óta egyáltalán nem lehet írásra gondolni, hol ezért, hol azért, és a műveket hiába kéri számon a kritika, valamelyik türelmetlen kritikus, egyszerűen lehetetlenség… Nekem kétféle tervem van, az egyik az, hogy a régebbi befejezetlen munkáim egy részét szeretném befejezni.

– Melyek ezek?

– Ezek között megemlítem most Az ugató madár című drámámat, az utolsó részek átírása szakadt félbe ’90 márciusában… Annak idején Az ugató madarat még Harag György vállalta volna, a dráma első változatát akarta ő megrendezni. Na, most én ezt az első változatot annyi idő után szigorúbban ítélem meg, ezért át kell dolgoznom, erre készülök… 1990 márciusában, már éppen befejeztem, az utolsó fejezeteknél tartottam egy kisebbségpolitikai kötet megszerkesztésében. Régebbi és mai ilyen tárgyú írásaim és cikkeim, jegyzeteim, megnyilatkozásaim gyűjteménye lesz ez a kötet. A kéziratot nagyon régóta várja a szerkesztő és a nyomda Debrecenben. Mostanság, május végén jelenik meg egy másik kötetem Pesten, a Szépirodalmi Könyvkiadónál, erről különben már beszéltünk decemberben. Június elején, a könyvnapon kerül piacra a kötet, Sárkány alszik veled a címe. Beszélgetések könyve az alcíme, ami jelzi is, hogy milyen jellegű.

– További könyvekről, regényről, drámáról, új, nagyobb vállalkozásról még korai beszélni.

– Persze.

– Inkább arról kérdeznélek, hogyan látod a közeljövőnket? Most már megmerültél az erdélyi, az itthoni valóságban, tájékozódtál, beszélgettél sok mindenkivel, sokféle emberrel, hogyan látod a mi itthoni dolgainkat, az erdélyi magyarság holnapját?… Jobban szeretek erdélyi magyarságról beszélni, mint romániai magyarságról, mert szerintem rendre, egy évtized alatt, ahogy lehet, haza kell hozni a magyarokat a regátból. Meg kell teremteni a lehetőséget arra, hogy aki akar, költözhessen vissza Erdélybe. Akkor is romániai magyarok leszünk, de elsősorban mégiscsak erdélyiek voltunk és leszünk ismét. Ez egyfajta kisebbségi program is számomra. Ugyanis a romániaiság fogalma szinte sugallta azt a tévhitet, hogy nekünk éppen olyan helyünk van Iaşi-ban vagy Konstancán, mint a Székelyföldön vagy Kolozsváron. A romániai magyarság helye, történelmi helye Erdély. Nekünk itt élni és halni kell, Illyés Gyula szerint inkább élni kell…

– Valójában ez a megnevezés fedi a helyzetünket… A kirajzás mindig ideiglenes, akik elszóródtak keletre-nyugatra, akik elkényszerültek erre-arra, azok mind jöhessenek vissza. A cél mégiscsak az, hogy mindenki költözhessen haza a szülőföldjére, ha akar, és remélhetőleg ez most részben, fokozatosan megtörténik. Következetesen erdélyi magyarságról kell beszéljünk, hiszen ez tükrözi a valóságot, ebben a dologban nem dönthetnek ideológiák, nem dönthet hatalom, erőszak. Csak a szétszóratást könnyítette meg, amikor az erdélyiség helyett állandóan a romániaiságot kellett hangsúlyozni. Holott ebben az esetben mi egy etnikum meghatározását akarjuk tisztázni… Persze, nyilvánvaló, a romániaiság egy érvényes fogalom, az állami élet realitását jelenti.

– Azért kérdezlek a közeljövőnkről, az erdélyi magyarság jövőképéről, mert egy hét múlva ül össze Marosvásárhelyen az RMDSZ második kongresszusa. Ez a kongresszus nagyon fontos, szinte sorskérdéseket kell megvitasson.

– Tekintve, hogy én egy kerek évet hiányoztam az erdélyi közéletből, nem mernék arra vállalkozni, hogy megfogalmazzam az RMDSZ mostani lényegi tennivalóit. Nem merném értékelni az elvégzett munkát, vagy hogy melyek azok a legfontosabb feladatok, amelyek ezután kerülnek előtérbe.

– Az RMDSZ Maros megyei szervezete pár napja egyhangúlag, minden ellenszavazat nélkül küldöttnek, első, legelső küldöttnek választott a kongresszusra.

– Igen, ott is leszek a kongresszuson. De azt is meg kell mondjam, hogy valamelyes aggodalommal veszem számba az eddigi küzdelmek eredményeit. Ez az aggodalom egyáltalán nem nevezhető sötét pesszimizmusnak, de jelezni kívánom, hogy sok tekintetben árnyékosabb helyzetben vagyunk, mint ahogy azt sokan vélik. Azt tartom a mi legnagyobb betegségünknek, hogy még mindig nem hevertük ki az elmúlt hetven esztendő következményét, a kisebbségi állapotból adódó túlzott óvatosságot! Minden tekintetben nagyon lassan és bizonytalanul bontakozik ki az egyenjogúságot követelő politikánk. Most még nem tudom megítélni, mennyire világos és határozott az RMDSZ politikai stratégiája. Ezt majd a kongresszuson fogom megismerni… A napi csatározásokat tiszteletre méltó módon folytatják az RMDSZ vezetői, képviselők, szenátorok, de ez nem elég. Valahogy érthetővé, követhetőbbé kell tenni az erdélyi magyarság stratégiáját. Azt várom ettől a vásárhelyi kongresszustól, hogy világosabban fogalmazza meg, fogalmazza újra a programot, a célokat. Lehet az is, hogy a küzdelmünkben megtorpanás következett be, ezt elemezni kell, hogy minden tekintetben radikalizálhassuk az RMDSZ tevékenységét.

– Az RMDSZ programtervezete szinte maximalista rövid távon. Az alkotmánytervezettel kapcsolatban is határozott a parlamenti csoport álláspontja. Minden szóbeszéd ellenére a realitásokat ostromolják az embereink.

– Nagyon örülnék, ha a kongresszus számomra is megnyugtató módon értékelné a helyzetet, a tevékenységet és elsősorban a további tennivalókat. Az az érzésem, hogy egy útkereső korszakot kell lezárjunk ezen a tavaszon! Az egész romániai társadalom tovább kell lépjen, és az agresszív retrográd erők akarata ellenére is tovább fog lépni. Ez a továbblépés, előrelépés diktálja a mi tempónkat is!

– Sok évtizedes kisebbségi tapasztalattal hátad mögött, hogyan ítéled meg a kétmillió erdélyi magyar további létét? A megmaradásnak milyen esélyt adsz?

– Az esélyeket csak feltételes módban lehet megfogalmazni. Amíg a menekülési, a kivándorlási hullám nem áll meg, amíg nem teremtődnek meg a jobb feltételek az itthonmaradásra, addig nem lehet távlatilag biztosítottnak, garantáltnak tekinteni megmaradásunk esélyeit! Én lennék a legboldogabb, ha megcáfolna engem bárki statisztikus. Azt hiszem, nincsenek is egyelőre megbízható, hitelt érdemlő adataink az elvándorlásról, csak személyes tapasztalatok és értesülések alapján beszélhetek tehát. Talán a tendencia, az emigrálás tendenciája csökken valamennyire, nem vagyok ebben egészen biztos, azonban még jelenleg is sokan ítélik reménytelennek a jövőjüket itthon. Mindennek az lesz az alapja, hogy reális eredményeket tudjunk elérni a politikai és gazdasági berendezkedésünk terén, akkor aztán azonnal lecsökken vagy le is áll az emigrálás. De ha a jelenlegi áldatlan állapotok fennmaradnak hosszabb távon, akkor tragikusan fog alakulni a holnap. Tragikus lesz a fogyatkozás, amit hosszú idő alatt se lehet majd helyrehozni, bepótolni. Szerintem tehát van remény a megmaradásra, a kollektív megmaradásunkra, de ezt a reményt ahhoz a feltételhez kötöm, hogy az egyenjogúságért vívott küzdelmet jobban meg kell tudni szervezni, és föl kell tudni építeni a konstruktív kisebbségpolitikánkat! Fontosnak érzem, hogy megismételjem, amit már többször leírtam, nevezetesen azt, hogy a Ceauşescu által megtervezett homogenizálásra, a teljes asszimilálás folytatására ma is megvan a leplezetlen szándék!

– Mi a véleményed a Tőkés László ellen a napokban elkezdődött újabb támadássorozatról?

– Nyilván az Egerben szervezett tanácskozás itthoni értékelésére gondolsz. Nos: megdöbbentő az a gátlástalan hamisítás, ahogyan a parlamentben és a televízióban Tőkés László egri szereplését kommentálták és gyalázták, elképesztően pánikszerű hangulatban. Tőkés László éppen az ellenkezőjét mondta annak, amivel vádolják, ugyanis azokkal szemben, akik a független Erdély történelmi lehetőségét latolgatták e tanácskozáson, határozottan kinyilvánította, hogy a romániai magyarság minden politikai-egyenjogúsági törekvését a román állam keretein belül látja lehetségesnek. Érthetetlen, hogy bizonyos bukaresti politikai köröknek miért volt szükségük egy újabb kiagyalt veszedelemmel nyugtalanítani a román közvéleményt. Hinni szeretném, hogy Domokos Géza, az RMDSZ országos elnökének parlamenti felszólalása nyomán csökkenni fog a Tőkés László püspök elleni újabb hajsza politikai veszedelme.

– Megköszönöm a beszélgetést, azt hiszem, a Romániai Magyar Szó valahány olvasója nevében mondhatom ezt neked.

 

(Marosi Barna, 1991)