Ugrás a semmibe^*

(A Hitel 1988/2. számában jelent meg Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség Kiáltványa címmel az a dokumentum, amely valójában Sütő András írása, s amelyet akkor óvatosságból a személyes aláírás helyett „Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség ideiglenes vezetősége, Bukarest” jelzéssel láttak el. Ez a kiáltvány megjelent Sütő András Szemet szóért [dokumentumok, naplójegyzetek] című, 1993-as, Debrecenben, a Csokonai Kiadónál megjelent könyvében, a Süket egek alatt című fejezetben. A kiáltványt akkor magyarországi és romániai csönd fogadta, valójában éveken át nem reagált az írásra – érdemben – senki. [Mondhatnánk persze azt is, hogy az „ideiglenes vezetőség” szerencséjére.] 1991 augusztusában azután a Romániai Magyar Szó című bukaresti napilap, rövid tájékoztató szöveg kíséretében közzétette a felhívást, az „erdélyi segélykiáltást”, majd egy hosszú interjú keretében beszélgettek Sütő Andrással a dokumentum megírásának, megjelenésének körülményeiről, visszhangjáról, illetve visszhangtalanságáról. Bár a naplókötetben hozzáférhető, a kiáltvány szövegét itt is újra közöljük, mert ennek ismerete nélkül nehezebben értelmezhetők az interjú kérdései, illetve feleletei. A kiáltvány mellé, alább idézett szövegrészlet ugyancsak a Süket egek alatt fejezetből való, s a dokumentum megszületésének körülményeiről tájékoztat.

„[…] 1987 nyarán Király Károly látogatott meg otthonunkban. Kis ideig a nappaliban kávéztunk és beszélgettünk olyanformán, hogy lehetőleg ne szolgáltassuk ki magunkat a lehallgatóinknak. Így inkább csak véleményt mondtunk folyamatosan romló állapotunkról. Véleményünket ugyanis már régóta nem rejtettük véka alá. A romániai magyarság elnyomatásáról nyíltan is szóltunk nem egy esetben… A terveinket azonban nem akartuk az orrukra kötni… Kimentünk hát a kertbe… Gyümölcsfák között sétálva tárgyaltuk tehát Károllyal, hogy vészesen romló helyzetünkről, üldöztetésünk fokozódásáról miként lehetne a nagyvilágot újból tájékoztatni… Mindketten úgy véltük, hogy új hangvétel, drámaibb megszólalás nélkül nem számíthatunk nemzetközi figyelemre. Az is szóba került, hogy a tiltakozás mögé valamilyen testületi erőt kellene biztosítani. A szervezkedés fogalma azonban ijesztő volt s nem ok nélkül. Az államellenes szervezkedést az amúgy is paranoiás hatalom halállal vagy életfogytiglani börtönnel büntette minden esetben. Márpedig már három személy ellenzéki szellemű összefogása, egyetértése is elegendő volt az összeesküvés fogalmának »kimerítéséhez«.

Nem jutottunk tehát eredményre… Minél többet gondolkoztam rajta, annál lehetetlenebbnek látszott a kollektív megnyilatkozás megszervezése.

Megírtam hát egy kiáltványt, és azzal az abszurd elgondolással, hogy három személy – Király Károly, a feleségem: Éva, és jómagam – valójában egy kis közösséget jelent, testületi jelleget adtam a megnyilatkozásnak, ilyenformán: Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség ideiglenes vezetősége, Bukarest.”)

 

A Szerkesztő

 

 

(Ui. Ennek a kiáltványnak bővebb példaanyaggal gazdagított változatát Vincze János nemzetiségügyi pártaktivista útján eljuttattam az RKP központi bizottságához is. Ezt természetesen aláírtam, címet is adtam a beadványnak: „Magyar eredetű románokká lettünk?” Válaszként néhány hónap múltán Vincze János telefonon csak ennyit közölt velem: „Állításaid valótlanok, afféle baloghedgárizmusok” [Balogh Edgár által is hangoztatott téveszmék]. Szövegem akkor már a Hitel szerkesztőségében várt közlésre Budapesten. 1989 októberében a Kossuth rádió Vasárnapi Újság című adásában hangzott el. S. A.)

S. A.: – Ez a szöveg itthon nem jelenhetett meg, ’87-ben írtam, és majdnem fél évbe tellett, amíg át tudtam juttatni egyik barátunknak Magyarországon, azzal az óhajjal, hogy közölje. Ez olyan periódusban jutott el hozzájuk, amikor ők már azt várták, hogy itt aztán Zrínyi-féle kirohanásokra kerül sor, és mindenki meghal, de név szerint, a saját nevét ordibálva kirohan a várból, holott ez nem olyan anyag volt, amelyiket ilyen könnyedén névvel jegyezve lehetett volna közölni valahol nyugaton.

Rip.(orter): – Azt akarták, hogy írd alá: Sütő András?

– Ez egy kétségbeesett segélykiáltás volt, s névvel jegyezve az első eredménye az lett volna, hogy két óra múltán már le is tartóztattak volna. Tehát én indokoltnak véltem, hogy egy frissen alakult magyar csoportosulás, egy önvédelmi szövetség nevében adjuk ki. Úgy, ahogy az visszamenőleg is szokásos volt: valamilyen tömörülés nem jelzi feltétlenül a képviselőinek a nevét.

– Tehát ez nem kérésre született?

– Nem kérésre született. Király Károllyal folytatott tűnődés eredményeként, hogy mit is lehetne tenni annak érdekében, hogy újból felhívjuk magunkra a figyelmet. Na most erre föl jutottam én arra az elgondolásra: egyelőre nyilván Károllyal ezt az önvédelmi szövetséget megalakítjuk. Az egy elmaradott beszélgetés témája lett volna, hogy kiket vonunk még be, ami borzasztó nagy gond volt olyan körülmények között, amikor minden tíztagú magyar csoportból legalább három besúgó volt. A környezetemben és azon túl is. Nagyon óvatosan kellett tehát előkészíteni, viszont Budapesten túlságosan óvatosan kezelték, s így több mint fél évet ült a kézirat. Sürgetésemre ’88 januárjában a Hitel második számában jelent meg. Meglehetősen visszhangtalanul. Sehol szóba nem került, és most csak azért vettem elő, mert sajnálatos módon a szöveg nagy része változatlanul időszerű. Örülnék tehát, ha a Magyar Szó olvasói megismerkednének vele. Nem időszerű többek között a falurombolás, de a városrombolás – ahogy itt a vásárhelyi tendenciák mutatják – változatlanul maradt a régi.

– Hazai visszhangja, reakciója volt az ügynek?

– Nem. Érdekes módon, nem. Valószínű, a viszonylag frissen indult hetilap ismeretlensége okából. Nyilván, ha egy közismertebb magyar lapban jelenik meg – amelyet itt nap mint nap figyeltek-olvastak –, akkor más lett volna a helyzet. A Hitel valószínűleg nemigen jutott el ide, s így nem figyeltek föl rá, sem a fülesek, de sajnos, az olvasók sem. Magyarországi visszhangjáról sem értesültem, de hát abban az időben már ott kinn kezdtek elszaporodni az ilyen jellegű írások.

– Ezt megelőzően voltak kinn olyan nyilatkozataid – amikor még átjárhattál Magyarországra –, amelyek név szerint vagy interjú formájában jelentek meg. Ezekre a román hatóságok reflektáltak?

– A Sikaszói fenyőforgácsok kötetemben jelent meg az a szöveg, amelyet korábban a Film, Színház, Muzsika hozott le, a kisebbségi jogoknak egyfajta összefoglalójaként. Erre akkoriban utalt Szűrös Mátyás a rádióban, s ezt követően élénk érdeklődés támadt itthon is, persze a belügyiek részéről. Hogy milyen módon kerültem kapcsolatba Szűrös Mátyással stb. Hatvanadik születésnapom ürügyén Ablonczy Lászlónak írásban válaszoltam néhány kérdésére. A szöveget titkon juttattam el neki. Akkoriban az interjúnak olyan formáját is gyakoroltuk, hogy Ágnes lányom memorizálta mondandóimat, aztán Budapesten lediktálta, akinek küldtem, pl. Bodor Pálnak. Visszatérve az 1988-as dokumentumhoz, sajnos, valóban csaknem minden pontja váltig időszerű. S ilyen összefüggésben hadd említem meg azt a szörnyű tragédiát (amivel talán a lapban is többet és részletesebben kellene újra és újra foglalkozni), amit kivándorlásnak nevezünk. A Magyar Szónak és nyilvánvalóan közösségi szervezetünknek, mindenekelőtt az RMDSZ-nek, nagyon komoly feladata lenne ezt állandó jelleggel felszínen tartani. Szerintem ezt úgy kellene kezelni, mint árvíz idején a vizek alakulásának dolgát. Mert az lehetetlenség, hogy hetek, sőt hónapok telnek el, és érdemleges megszólalás ezzel kapcsolatosan nincs. Nap mint nap vérzünk; elvágott ereinkből spriccel a vér, s mi gyakran olybá vesszük, mintha szinte-szinte természetes lenne. Ezért szeretném megfogalmazni azt a rendkívüli igényt, ami nem az én személyes gondom nyilvánvalóan; emberekkel beszélgetve kerül ez mindegyre szóba. Ma reggel Szőcs Gézával is beszélgettem erről, hogy mennyire fontos lenne ezt a tragikus jelenséget, súlyának megfelelően, szinte naponta szemmel tartani, állandó jelleggel közölni olvasóinkkal, hogy hol tart ez a dolog, mit tettünk e menekülés megállítása érdekében, milyen lépéseket tesz az RMDSZ vezetősége ez irányban. Nyíltan szólni arról, hogy hogyan alakul odakint ezeknek az embereknek a sorsa, mennyire eredményesek azok a kezdeményezések, amelyek megpróbálják visszacsalni az elmenekülteket. Ilyen például a Transsylvania Nemzetközi Alapítvány. Ezt nagyon-nagyon fontosnak tartanám, s ti valószínűleg meg tudnátok magyarázni: hogyan lehetséges, hogy hosszú időszakokon át szinte említést sem tesz róla senki. […]

– Pedig közelebbről újabb meneküléshullámra számíthatunk, hiszen a soron következő elbocsátások Észak-Erdélyben igencsak érinteni fogják a magyarságot. A munkanélküliek egy része ismét csak Magyarország felé veszi majd útját.

– Persze erről mi nagyon sokat és hosszasan beszélhetnénk anélkül, hogy végére érnénk, és anélkül, hogy valamilyen használható elgondolásra jutnánk. Ezért tartanám fontosnak, hogy ami lehetséges a napi sajtómunkában, azt tegyük meg. Többek között arról kellene beszélni, hogy nap mint nap jönnek ide hozzám idegen emberek, falusiak, városiak egyaránt, s elmondják, hogy radikálisabb nemzetiségi politikát várnának el az RMDSZ-től és mindazoktól, akik egyáltalán politizálnak. Ahogy elmondják, szerintük egy radikálisabb politika eredményeként olyan javuló helyzet alakulna ki, amely magától értetődően csökkentené a menekülést. Sokan ugyanis azért mennek el, mert nem látják annak reményét, hogy a meghirdetett nemzetiségi jogokat valaki ki fogja küzdeni. Persze, olcsó dolog egy jól-rosszul működő tömegszervezetet, illetve nemzetiségi politikai szervezetet általában bírálni – fumigálni. A légy szerepét eljátszva; vagyis az ökör fülébe zümmögve, hogy nem húzza jól az ekét. […] Számos olyan jelenség van, mint az imént említett menekülés, vagy például a föld visszaadása körüli csalássorozat, ami soha helyre nem hozható károkat okoz. A romániai magyarság ezekben a dolgokban elvárja, hogy a saját nemzetiségi politikai szervezete a szavát hallassa. Elvárja többek között olyan ügyekben, amelyeket hivatalos román körök meghamisítottak, elkentek vagy átkos kompromisszumok árán elfogadtattak az RMDSZ-szel is. Ilyen ügyekben az RMDSZ-nek lényegesen határozottabbnak kell lennie. Mire gondolok? Azt kérdezik például az emberek, hogy meddig hallgat az RMDSZ egy olyan folyamatosan újrafogalmazott vád kapcsán, hogy a Székelyföldről tömegesen űznek el román lakosokat? Miért nincs erre nézve – saját kivizsgálás alapján, saját fogalmazásban, saját közzétételben – konkrét, pontos jelentése? Miért mindig a kormánybizottságok féligazságát kapja kézhez a magyar olvasó, illetve a román kormány is? Miért nem az RMDSZ-ét, amelyet vészesen komolyan érint egy ilyen vissza-visszatérő vád, amit a magyarság ellen megfogalmaznak? Ez egy! Kettő: azt kérdezik az emberek, miként lehetséges az, hogy ’89 decemberében bárhol a szeku ellen fellépő egyszerű emberek forradalmárok voltak, kivéve a székely személyeket, akik előzetesen legyilkolt, megnyomorított, az országból elüldözött magyarok hozzátartozóiként léptek fel sajnálatosan erőszakos eszközökkel, de mindenképpen tragikus élmények után, olyan erőkkel szemben, amelyek valójában a diktatúra legvéresebb korszakát teremtették meg a Székelyföldön. Olyan személyekkel szemben, akik az előző periódusban egyáltalán nem kímélték ezeket az embereket, ha kutyákkal kellett megetetni őket, miután agyonverték őket (mert tudjuk, hogy volt ilyen is!); sem akkor, amikor fel kellett akasztani, hogy öngyilkosokként vonuljanak be a történelembe; sem akkor, ha a veséjüket kellett szétrugdosni – akár pap volt az illető, akár paraszt. Az RMDSZ-nek szerintem egyik fontos feladata lett volna ez ügyben és a folyamatosan a fejünkre hajított vádakkal szemben saját kivizsgálásban prezentálni az ország közvéleménye előtt.

– Még pótolható ez a jelentés, az ezzel kapcsolatos álláspontvállalás?

– Már csak azért is pótolható és sürgető, mert ha teszem azt, holnap találomra kézbe veszünk egy vatrás szellemiségű lapot, újból rábukkanunk arra, hogy a Székelyföldről elűzik a román tanárokat és családjaikat. Pedig ezek a nagyrészt jó szándékú emberek kényszerből tartózkodtak ott és vállalták el ezt a „hittérítő” feladatot, amellyel megbízta őket a Ceauşescu-rendszer. S ezek az emberek boldogan mentek haza saját szülőföldjükre, amikor látták, hogy „megbízatásuknak” nincs sok értelme. Vagy pedig újból olvashatjuk bármelyik dühödtebb magyarellenes szövegben, hogy a magyarság a forradalomnak nevezett fordulat után tömeges vérengzésbe fogott a románság ellen. Pedig csupán néhány kirívóan galád szekus elleni megtorlás volt. S hivatalosan, ami teszem azt Lugoson, Kudzsiron forradalom volt, az a Székelyföldön románellenes föllépésnek minősül, s tulajdonképpen ez ellen kell az RMDSZ-nek tiltakoznia. Arról nem is beszélve, hogy nagyon nehéz olyan marosvásárhelyi magyart találni, aki egyetértene azzal, hogy a parlament keretében elfogadtuk a marosvásárhelyi eseményekről szóló jelentést. Holott könnyen bebizonyítható, hogy súlyosan vétettek az igazmondás ellen, s rengeteg hamisítás, tényelferdítés került a szövegbe, olyan spekulatív, bonyolult magyarázatokat adtak az egyszerű és közönséges fasisztoid indulatok felkeltőinek a ténykedésére, hogy belezavarodik minden egyszerű elme. Mert hiszen ebben történelmi, politológiai, filozófiai, etnológiai magyarázatokkal 1200-tól kezdődőleg, teljesen meghülyítik az olvasót. Ahelyett, hogy pontosan, konkrétan és tárgyszerűen azt mondták volna: ilyen és ilyen csoportok, ilyen és ilyen nyílt tömeggyilkosságra készülő csoportok, ilyen és ilyen akciók folyamán ezt és ezt tették ekkor és ekkor. Egész Vásárhely és környéke tudja, hogy kik szervezték, mit szerveztek, hogy kormánykörökből kik támogatták a helyi hatóságokat, rendőri és katonai köröket, a város környékének az állami adminisztrációját stb. – minden mindenki számára világos. Egyedül a jelentés, az a homályos, gomolygó filozofálgatás, amelyet nem lett volna szabad úgy elfogadni. Mert hiszen az évszázad legvéresebb magyarellenes pogromját nem lehet ilyen könnyedén lezárni; de a történelmi emlékezet és a város lakossága ez ellen mindig is tiltakozni fog, és helyre fogja igazítani ezt az elfacsarintott képet, amit most kényszerű megalkuvásból valakik elfogadtak. Hogy kik és miért? Nem tudom. Talán, mert nagyon kevés az, amit tettek ennek érdekében. Mert nem az RMDSZ országos szervezete ügyködött, hanem a helyi marosvásárhelyi szervezet, vagy éppenséggel magánszemélyek, midőn létrejött egy Fehér könyv, egy Kincses-beszámoló. […]

Ha ezek a személyek nem szorgalmatoskodnak, ez sem lett volna. Abban a tehetetlenségben, zavartságban, amellyel az RMDSZ országos vezetősége a marosvásárhelyi eseményekhez viszonyult, az egyetlen pozitívumot ezek a könyvek képviselik. Ezzel kapcsolatosan, sajnálom, meg kell mondanom, hogy általános a szövetséggel szembeni elégedetlenség. És az ügyben is példás, hogy a cigányság joggal várta volna el, hogy a marosvásárhelyi cigánysággal szembeni törvénytelenségek ügyében határozottabban szólaljon meg az erdélyi magyarság. Nyílt törvényszegés történt ez ügyben: vagyis bezárták a védekezőket, és futni hagyják azóta is a gyilkosokat. Ez a jelenség oly egyszerű és oly világos, hogy ezt nem lehet politikai és politológiai magyarázatokkal úgy összezavarni, hogy végül a megnyugvás ösvényére vezessen.

A cigánykérdéssel kapcsolatosan el szeretném mondani, hogy erős szégyenérzettel olvastam a híreket a Csíkszereda környéki cigányság elleni támadásról. Szégyenteljes eset volt, azt hiszem, hogy kötelességünk lett volna a nagy nyilvánosság előtt bocsánatot kérni azért, ami történt; és biztosítani a Hargita megyei cigányságot is szolidaritásunkról mindazokkal, akik emberségesen viselkedő cigányok vagy nem cigányok, de mint nemzetiségek, a mi nemzetiségi küzdelmünkben szövetségeseink.

Nem szeretném, ha beszélgetésünk az RMDSZ bírálatába-elemzésébe csapna át. Ez nem szándékom, s az alkalom sem olyan jellegű. Ám az igazsághoz az is hozzátartozik és szükségesnek tartom elmondani, hogy az RMDSZ kolozsvári választmányi gyűlésének közleményét örömmel olvastam, bár korábban is lehetett volna tiltakozniuk az ellen, hogy semmilyen nemű képviseletünk nem volt Genfben a kisebbségi tanácskozáson. De végül mégiscsak elhangzott ez a szöveg, amit személyesen régóta vártam. Azonkívül föltétlenül biztató, ahogyan az RMDSZ kolozsvári szervezete ténykedett a helyi magyar iskolák ügyében, amelyek valamennyire a hajdani vásárhelyi iskolaküzdelmekre emlékeztető módon jelezték a magyar lakosságnak az elszántságát. Szerencsére komolyabb eredményekkel fejeződött be ez a csatározás, és még nagyobb szerencsére, véres konfliktus nélkül. Ez viszont felveti azt a kérdést, hogy vajon miért bénult le Marosvásárhelyen minden kezdemény és minden olyan kisebbségjogi mozgolódás, ami tavaly márciusban tetőzött iskolaügyekben is.

– Anélkül, hogy kisebbítenénk a kolozsvári magyarság eredményes fellépését, mégiscsak pillanatnyi győzelemnek tekinthető. Ugyanis a helyi hatóságok tételesen nem mondták ki, hogy a magyar líceumokba nem telepítenek román osztályokat, hanem úgy érveltek: jelentkezőhiány miatt a tervtől elállnak.

– Nagyon ravasz „meghátrálás” volt, mert ily módon bármikor fel lehet újítani az ügyet. Igen ravasz, mondhatnám, arab hagyományokból táplálkozó ravaszsággal kitervelt és véghezvitt sovén akciók tanúi lehetünk, nem csupán Kolozsvárt, hanem mindenütt a kisebbségi ügyekben. És ebből nyilván tanulnia kellene a magyar kisebbségjogi harcosnak is, hogy így nevezzem azokat a barátainkat, akik ezzel közvetlenül is szembekerülnek. Mert e ravaszság miatt fordulhat elő, hogy sokszor a jóhiszeműség és a tájékozatlanság áldozatai vagyunk.

És hadd hozzak fel itt egy olyan példát, amivel nem annyira bírálni, mint inkább segíteni szeretném a Magyar Szót. Nagyon kockázatosnak tartom az objektivitásnak azt a módját, ahogyan a külügyminisztérium dokumentumainak közlését nemrégiben megoldotta. Az történik ugyanis, hogy a minisztérium nyilvánvaló hazudozásait, tényhamisításait tesszük közzé nagy példányszámban anélkül, hogy lábjegyzettel azonnal jeleznénk a hamisítást. A szerkesztőség persze arra gondol, hogy utólagosan, ahol szükséges, úgyis korrigálni fog. Csakhogy én abból indulok ki, hogy aki ma valamit elolvasott, nem biztos, hogy két hét múlva felfigyel annak a korrekciójára. Az ilyenfajta objektív szövegközlés, sajnálatos módon, a hazugság malmára hajtja a vizet. S hogy ne beszéljünk a levegőbe, ezek közül kettőt külön megemlítenék. Ma már minden gyerek tudja, hogy a ’77-es népszámlálás eredményeit milyen módon hamisította meg személyesen Ceauşescu. Mindenki tudja, hogy a nemzetiségi kisebbségi vonatkozású adatokat-számokat a kérdőívre csak ceruzával szabadott beírni, s ezeket az adatokat egy központi valósághamisító bizottság alakította, ahogyan azt a politikai érdek kívánta. Ezt mindenki tudja s azt is, hogy a romániai magyarság létszáma nem 1 700 000. Nem véletlenül beszélünk kétmillió vagy azt is meghaladó számról. Ha ezt tudjuk, akárcsak a hamisításokat, akkor miért tesszük kommentár nélkül közzé, miért zavarjuk meg az olvasót? A hazai olvasót korrigálja, teszem azt a szomszédja, de a külföldi azzal marad, nem is beszélve, hogy megzavarja a külföldi kormányköröket. Vagy a másik. A tanügyminisztérium régi, ravasz cselfogása, hogy olyan módon teszi közzé a kisebbségek oktatásával kapcsolatos adatait, hogy attól az idegen elájul, hisz olyan csodálatos lehetőségek vannak az anyanyelven tanulni vágyók számára. Hogy ezrével működnek iskolák és óvodák: e számokkal bűvészkedve valósággal megszédítik az olvasót, akinek fogalma sincs arról, hogy mi az igény és mi a lehetőség. Ezekből ugyanis nem derül ki, hogy hány tízezer magyar gyerek nem tanulhat az anyanyelvén. Olvasom a Magyar Szóban, hogy a kolozsvári Babeş–Bolyai-egyetemen milyen korlátlan lehetőségei nyíltak (már régen) a magyar ifjúságnak, miközben az ottani viszonyokat ismerő bármely tanár vagy diák pillanatok alatt az ellenkezőjéről győz meg. Ez a ravaszkodás tehát, hogy soha nem közölték velünk és a világgal, hogy hány magyar gyerek óhajt anyanyelvén tanulni, hanem mindig azt, hogy ennyi meg ennyi tanul magyarul. Soha nem tudták megítélni, sem egy nemzetiségi bizottság, sem az egyszerű ember, hogy ez valójában mit jelent. Mindig tartogattak számunkra ilyen kirakatadatokat. Ezért kezelném nagyobb fenntartással ezeket az úgynevezett dokumentumokat.

– Kínzó gondjaid, gyötrődéseid közepette felvillan-e néha a reménysugár, hogy ránk, kisebbségiekre is jobb kor vár?

– Mindenképpen megemlíteném azt az örömöt, hogy a Polgári Szövetség nyelvi, nemzetiségi közleménye milyen pozitív a naponta olvasható negatívumok tengerében. A párttá váláskor közzétett dokumentum igazán vigasztaló és előremutató jelenségként értékelendő, hogy a nemzetiségi jogok dolgában ilyen szöveg megjelent, s hogy ezt nem az RMDSZ fogalmazta. De még ebben az egyébként európai fogantatású kisebbségi chartában is aggasztó megfogalmazások olvashatók. Az, hogy – akárcsak a régi, Ceauşescu idejéből származó szövegekben – kötelezővé teszik a román nyelv megtanulását. Mi következik abból, hogy ha valami törvényes kötelezettség, és valaki nem tesz ennek eleget? Büntethető. Logikailag végig kell gondolni minden következményét… Sehol e világon ilyen kötelezettséget szabad állampolgárnak nem lehet előírni. Meg lehet fogalmazni azt, hogy érdeke, hogy megtanulja az állam nyelvét, művelődési, gazdasági, politikai érdeke… De hogy kötelező? Mert aki kötelezhető valamire, az már pofozható is azért! Gere fogalmazta meg utoljára, hogy kötelező a román nyelv megtanulása minden magyar számára.

– Ilyen értelemben Tőkés Lászlónak igaza van, hogy a román nyelv az elnyomás eszközévé válik.

– Ilyen módon megfogalmazva, természetesen az. A másik pedig, hogy amíg ez a nagyon pozitív közlemény is nagyon óvatosan fogalmaz a tanügyi kérdéseinkben, mondván, támogatja, hogy minden szinten anyanyelven tanulhasson a magyar ifjúság. Megkerüli nyilvánvalóan a Bolyai-egyetem kérdését, az önálló autonóm iskolahálózatunk követelményét, valójában a közös iskolák gondolatához áll közel. No, de ez már a mi dolgunk lesz, hogy továbblépjünk a saját ügyünkben ott, ahol ezt fontosnak tartjuk. Ennek ellenére én rendkívüli örömmel üdvözlöm a Polgári Szövetség közleményét, mert nem emlékszem, hogy ellenzéki párt részéről ilyesmi elhangzott volna.

– A liberális párt egyértelműen kijelentette, hogy magyar egyetemről szó sem lehet. A nemzeti parasztpárt elismeri a gyulafehérvári nyilatkozatot, de nem részletezi, s különösen arra nem tér ki, hogy a kisebbségi jogokra vonatkozó pontokat hogyan látná megvalósíthatónak. Ezek ismeretében, vagy ezektől függetlenül, Sütő András milyen esélyt ad a Bolyai-egyetem újraszületésének?

– A Bolyai-egyetem gondját én nem tudom kiszakítani az iskolai hálózatunk általános követelményrendszeréből. Erről pedig az a véleményem, hogy a jelenlegi vezetés, kormány- és uralkodópárt politikai programját, ideológiáját, megnyilatkozásait tekintve én nem látom lehetségesnek a magyarság követeléseinek a megvalósítását. Ilyen tekintetben csak egy következő garnitúrától remélhetünk többet. Ezért is óvnám mindazokat, akik időnként túlságos reménnyel fordulnak egy-egy olyan bejelentés felé, hogy végre sikerült valami kedvező cikkelyt is megszavaztatni a parlamentben. Ahol egyébként már eleve azzal kellett volna kezdeni, hogy ellene szavazni és nem tartózkodni, az egységes román nemzeti állam gondolatának. Ezt nem lehet elfogadni, ugyanis ép ésszel nem lehet elfogadni, hogy egy olyan állam, amelyben a lakosság több milliós tömege nem román nemzetiségű, egységes nemzeti állammá nyilváníttasson.

– Több magánegyetem működik már nemcsak a fővárosban, hanem az ország más nagyvárosaiban is. Vajon nem kellene mi is elinduljunk ezen az úton?

– Én nem tartanám értelmetlennek ezt a kezdeményt, ami meg is történt valójában, de valahol megtorpant, nyilvánvalóan elsősorban anyagi okok miatt. De csak olyan formában tudnám elképzelni, hogy egy pillanatig sem mondanánk le követeléseinkről és az állam ez irányú kötelezettségéről, mert hiszen mi, kisebbségiek is adófizető állampolgárok vagyunk, s nem állambácsinak a zsebéből vesszük ki a pénzt, hanem néptömegeink anyagi termelése is hozzájárul az államkasszához.

– Nem beszélve arról, hogy ’18-ban nagyon szép hozományt hoztunk.

– Igen, egy fél ország alkotásainak, civilizációjának gyümölcsét – épületben, egyéb felépítményben, ki tudja felsorolni, hogy mi mindenben… Ezzel kapcsolatosan, történelmi emlékeinkkel kapcsolatosan viszont iszonyatos a románok félrevezetése, s amit a szemünk láttára visznek véghez, az szörnyűség, és az embert kétségbeejti a tehetetlenség, mert nagyon nehéz ellene tenni valamit. Azt hiszem, azokkal a fanatikusokkal, akik olyanokat terjesztenek, hogy például román jobbágyok építették a marosvásárhelyi református kollégiumot, azokkal nem lehet racionálisan gondolatot cserélni. Tehát hiába hozol fel észérveket. Teljesen lehetetlenség, amíg a turisztikai könyvben azt olvassa, hogy Marosvásárhely virágzó dák város volt, amelyet a barbár magyarok földig leromboltak. Ezt nyilvánvalóan könnyebben elhiszi neked a fanatizálható, tájékozatlan román személy, mint annak az ellenkezőjét, vagyis hogy itt semmiféle virágzó dák város nem volt. Ez egy pusztaság volt, és ide építették fel Marosvásárhelyt…

– A szörnyű emlékek nehezen fakulnak, s a lélek a testnél is nehezebben gyógyul. Megtalálta-e régi önmagát Sütő András, az író?

– Én azt hiszem, most már rövidesen be tudom fejezni régen tervezett könyvemnek az összeállítását; a szövege ugyanis készen van, csak az összeállítása hiányzik. Tulajdonképpen egy kisebbségpolitikai szöveggyűjtemény, amelyet a debreceni kiadó szeretne minél hamarabb kihozni. Ehhez társulna még egy része a naplómnak, amelyet a Magyar Szó is közölt részlegesen. Ez persze nem irodalmi jellegű munka, hanem inkább politikai publicisztikai írások, de hát mindenképpen közelebb áll a tervemhez, mint az, amire eddig kényszerültem az utóbbi hónapokban. Utána pedig a prózához és részint a drámához is szeretnék visszatérni, mert hisz a budapesti Nemzeti Színház várja Az ugató madár című darabom végleges szövegét, azzal szeretnék az idényt nyitni. Nem tudom, sikerül-e befejeznem, de azért igyekszem behozni mindazt, amit elmulasztottam. Távlati elgondolásaimról talán majd más alkalommal szólnék, ha egyáltalán van az ilyesminek értelme, hiszen az asztalra letett munka beszél, a többi az csak remény vagy kecsegtetés.