Sors és írás^*

– Hogyan tovább?

– Úgy, mint eddig. Vagy talán irányt, mondandót, stílust meg miegyebet kellene váltani?

– Van, aki ezt hangoztatja.

– Akkor annak oka lehet rá.

– Önnek nincs?

– Bizonyos fokú megújulásra mindig szüksége van az embernek. Az íróembernek is. Így tehát – ha szabad ezt mondanom – nekem is. De nem olyanformán, hogy megtagadnám, amit eddig műveltem. Vagy elvetném régen tervbe vett, de még meg nem írt mondandóimat.

– És nem fél attól, hogy…

– Dehogynem! Hogyne félnék.

– S akkor?

– A félelem arra való, hogy az ember a háta mögé vesse, s a maga útján menjen tovább, nem pedig azon, amelyet mások szabnának neki.

– Ez így rendben is lenne. De mostanság többen is kifogást emelnek az úgynevezett sorsproblémás meg etikai fogantatású irodalom ellen.

– Etika és esztétika az én felfogásomban sohasem került szembe egymással. Az persze más kérdés, ha valamely írói produktumnak nincs esztétikai értéke. Az ún. sorsprobléma pedig… hát értelmezés dolga. Ki állítaná, hogy az antik görög dráma nem csupa „sorsproblematika”? Vajon mifajta szempont szerint lehetne ide-amoda csoportosítani az emberi lét mozzanatait? Ha semmi sem idegen tőlem, ami emberi, akkor írói szabadságom ott ér véget, ahol megszűnik az esztétikai értékteremtés.

– Változatlanul vallja ön, hogy a kisebbségi sorsnak, esetünkben a romániai magyar sorsnak valamiképpen jelen kell lennie az irodalmunkban?

– Igen. Ha rólunk szól valaki, akkor az a mi sorsunk, nemde? Az más kérdés persze, hogy a rólunk szólót másnak is értenie kell. Például a spanyol vagy japán olvasónak is.

– Hogyan ítéli meg ön a transzszilvanizmussal kapcsolatos mai vélekedéseket?

– Mint régen is. Nem hiszem, hogy „önálló transzszilván irodalomról” lehetne beszélni. Magyar irodalom csak egy van: az összmagyar literatúra, legyen az akár sokágú síp is. Hiszen ha azt mondom: ötágú, hatágú, akkor is egyetlen sípról beszélek. Az önálló Erdély történelmi gondolatához kapcsolódó önálló, transzszilván irodalom eszméjét már régen kivonták a forgalomból a történelmi változások.

– Vannak, akik ezt vitatják.

– Tudom. Meg is értem valamiképpen. Ha az emberben megáll az idő, egész lényét betölti a nosztalgia fájdalma. Drámát írtam erről a fájdalomról.

– Befejezésül térjünk vissza beszélgetésünk kezdetéhez. Tehát ott folytatja, ahol most egy esztendeje, az ön ellen elkövetett gyilkossági kísérlet miatt abbahagyta?

– Igen. Hiszen életünk a kisebbségi lét alapkérdéseiben alig változott valamit. A diktátor titokban verette agyon az ellene lázongókat. Ma nyíltan, az egész világ füle hallatára uszítanak ellenünk sajtóban és parlamentben, s a nagyvilág szeme láttára ütnek a hátadba kést, csupán azért, mert magyarul mertél szólni. Ilyen esetben gyenge vigasz a puszta esztétikum. Ilyen helyzetben újra meg újra Németh Lászlót kell idézni: az író, ha csak szép akar lenni: szajha.

– Nem túl sarkított fogalmazás ez?

– Éppen ezért nem szabad szó szerint értelmezni. Azok számára pedig, akik erre mégis hajlamosak lennének, hadd egészítsem ki Németh Lászlót a mondással, mely így jelzi egy adott helyzet abszurditását: ég az ország s az öregasszony fésülködik. Holott neki is víz és vödör után kellene körülnézelődnie. Erről van szó, adott helyzetek adott követelményeiről, amelyek nyilván nem töltik be a világmindenséget. Akad mellettük hely más egyébnek is.