Sorsunk és jellemünk

Sors és írás^*

– Hogyan tovább?

– Úgy, mint eddig. Vagy talán irányt, mondandót, stílust meg miegyebet kellene váltani?

– Van, aki ezt hangoztatja.

– Akkor annak oka lehet rá.

– Önnek nincs?

– Bizonyos fokú megújulásra mindig szüksége van az embernek. Az íróembernek is. Így tehát – ha szabad ezt mondanom – nekem is. De nem olyanformán, hogy megtagadnám, amit eddig műveltem. Vagy elvetném régen tervbe vett, de még meg nem írt mondandóimat.

– És nem fél attól, hogy…

– Dehogynem! Hogyne félnék.

– S akkor?

– A félelem arra való, hogy az ember a háta mögé vesse, s a maga útján menjen tovább, nem pedig azon, amelyet mások szabnának neki.

– Ez így rendben is lenne. De mostanság többen is kifogást emelnek az úgynevezett sorsproblémás meg etikai fogantatású irodalom ellen.

– Etika és esztétika az én felfogásomban sohasem került szembe egymással. Az persze más kérdés, ha valamely írói produktumnak nincs esztétikai értéke. Az ún. sorsprobléma pedig… hát értelmezés dolga. Ki állítaná, hogy az antik görög dráma nem csupa „sorsproblematika”? Vajon mifajta szempont szerint lehetne ide-amoda csoportosítani az emberi lét mozzanatait? Ha semmi sem idegen tőlem, ami emberi, akkor írói szabadságom ott ér véget, ahol megszűnik az esztétikai értékteremtés.

– Változatlanul vallja ön, hogy a kisebbségi sorsnak, esetünkben a romániai magyar sorsnak valamiképpen jelen kell lennie az irodalmunkban?

– Igen. Ha rólunk szól valaki, akkor az a mi sorsunk, nemde? Az más kérdés persze, hogy a rólunk szólót másnak is értenie kell. Például a spanyol vagy japán olvasónak is.

– Hogyan ítéli meg ön a transzszilvanizmussal kapcsolatos mai vélekedéseket?

– Mint régen is. Nem hiszem, hogy „önálló transzszilván irodalomról” lehetne beszélni. Magyar irodalom csak egy van: az összmagyar literatúra, legyen az akár sokágú síp is. Hiszen ha azt mondom: ötágú, hatágú, akkor is egyetlen sípról beszélek. Az önálló Erdély történelmi gondolatához kapcsolódó önálló, transzszilván irodalom eszméjét már régen kivonták a forgalomból a történelmi változások.

– Vannak, akik ezt vitatják.

– Tudom. Meg is értem valamiképpen. Ha az emberben megáll az idő, egész lényét betölti a nosztalgia fájdalma. Drámát írtam erről a fájdalomról.

– Befejezésül térjünk vissza beszélgetésünk kezdetéhez. Tehát ott folytatja, ahol most egy esztendeje, az ön ellen elkövetett gyilkossági kísérlet miatt abbahagyta?

– Igen. Hiszen életünk a kisebbségi lét alapkérdéseiben alig változott valamit. A diktátor titokban verette agyon az ellene lázongókat. Ma nyíltan, az egész világ füle hallatára uszítanak ellenünk sajtóban és parlamentben, s a nagyvilág szeme láttára ütnek a hátadba kést, csupán azért, mert magyarul mertél szólni. Ilyen esetben gyenge vigasz a puszta esztétikum. Ilyen helyzetben újra meg újra Németh Lászlót kell idézni: az író, ha csak szép akar lenni: szajha.

– Nem túl sarkított fogalmazás ez?

– Éppen ezért nem szabad szó szerint értelmezni. Azok számára pedig, akik erre mégis hajlamosak lennének, hadd egészítsem ki Németh Lászlót a mondással, mely így jelzi egy adott helyzet abszurditását: ég az ország s az öregasszony fésülködik. Holott neki is víz és vödör után kellene körülnézelődnie. Erről van szó, adott helyzetek adott követelményeiről, amelyek nyilván nem töltik be a világmindenséget. Akad mellettük hely más egyébnek is.

Ugrás a semmibe^*

(Rip.: Kiss Zsuzsa, 1991)

Hétköznapi beszélgetés – a megmaradásról^*

Azt hiszem, Kelet-Európában egyre jobban fölértékelődik az otthon fogalma: egy gyorsvonatsebességgel átváltozó, mozgalmas világban, ahol vagyonok, gazdasági és politikai rendszerek és struktúrák rendeződnek át, világnézetek és hitek földcsuszamlásszerűen devalválódnak, egyszóval a jelenlegi helyzetből következik, hogy a hétköznapi életben fölértékelődik, egyre fontosabb a fix pont, az otthon.

Már jó esztendeje elmúlt, hogy Sütő András klinikáról klinikára vándorol, műtőből műtőbe, hotelekben, ideiglenes „szállásokon” él, így aztán egészen más a régi és örök otthon érzelmi háttere. Marosvásárhely, Pusztakamarás, Sikaszó…

Kint a kertben, fönt a Hargitán tündököl a május, ahogy Áprily nevezte, a tündér-hónap. Bent a középső nagy szobában barátságos kávéillat… Ez a tágas helyiség nem divatos living-room, amerikanizált nappali, hanem a régifajta erdélyi lakások kényelmes társalgója, közös szobája, ez a biztonságos belső ház. Ahol néha megáll az idő, béke van és beszélgetni lehet.

– Kint voltatok Sikaszón, hogy vészelte át a telet a ház?

– Most éppen csak kiszaladtunk körülnézni, számba venni, megnézni a házat, a ház környékét, találkozni a barátainkkal. Bevallom, nem a legnagyobb örömmel tapasztaltam, hogy olyan jelenségek, amelyek szinte országos jellegűek, Sikaszót is elérték.

– Biztos, kérik vissza, veszik vissza a földet, az erdőt az emberek, ugye?

– Másról van szó… Nekem nem volt módom tájékozódni ilyesmi felől. De arról volt módom tájékozódni, hogy ismeretlen tettesek egyelőre lehetetlenné tették az ottani munkámat és tartózkodásomat, azon egyszerű oknál fogva, hogy ellopták a villanydrótomat. Több száz méter vezetéket vittek el, ellopták a villanyhuzalt, amelyen a fény eljött az asztalomig, hogy tudjak olvasni, vagy éppen írni, dolgozni. Sajnos, akad már ott is olyan személy, aki egyszerűen levágja, fogja és ellopja az embernek a villanydrótját!

– Lopásnak gazdája sosincs.

– Nincsen persze és nem is lesz, hiszen tavaly és tavalyelőtt sem csípték el nagyon azokat, akik garázdálkodtak a házam környékén! A szomorú az, hogy ez a hely eddig szinte édenien tiszta erkölcsűnek tűnt, ahol nem bukkantak föl helybeli rablók és tolvajok, akik tessék, a munkámat egyelőre lehetetlenné tették… Valahogy úgy ítéltem meg eddig ezt a helyet, mint Finnországot. Egyszer valaki Finnországban beszélt nekem erről, mutatván, hogy a pályaudvar előtt ezer és ezer kerékpárt látni őrizetlenül, látszólag gazdátlanul, néha hónapokig várakoznak ezek a biciklik. És mégsem lopnak el egyetlenegyet sem, gondolkoztam el hangosan a dolgon. Hogy tűnne el egy bicikli, magyarázta finn vendéglátóm, hát akinek eszébe jutna, hogy ellophatná, az jól tudja, hogy nem az övé!

– Hát ezt Sikaszón a te villanydrótodról nem tudták.

– Ilyen a tudat, a finn köztudat. Na, ez a tudat nálunk súlyosan megsérült. Persze nemcsak Sikaszón okoz gondot és szomorúságot az élet, hanem idehaza Vásárhelyen, itt a lakásunkban is. Mivel nem vagyunk folyamatosan itthon, meglepetések érnek némelykor. Éppen mint régebben. Újabban is leszaggatják ismeretlen tettesek a padlásra vezető ajtó lakatját, és megint ugyanolyan nyomokat észlelünk, mint amikor kiderült, hogy a lehallgatókészülékek szerelői is bejártak a házamba meg a padlásomra.

– Ezt úgy kell értsem, hogy Sikaszón és Vásárhelyen a lakásodat most is éppen úgy lehallgatják, mint régebb?

– Sikaszóról ezt most nem mondhatnám. De a vásárhelyi lakásról határozottan állíthatom, hogy a gyanús jelek ugyanolyan természetűek, mint amikor a lehallgatókészülékeket tették-vették, szerelték. Meggyőződésem, hogy a régi elgondolások és célok szellemében járnak el most is.

– Keveset változott a mi biztonságunk.

– Nem mondhatnám, hogy ilyen tekintetben lényegi változás történt volna. Én azonban határozottan el vagyok szánva arra, hogy ha szükséges, megfelelő műszaki vizsgálatot fogok végeztetni, hogy az esetleges lehallgatókészülékeket újra fölfedezzük! Most nem fogom tűrni, hogy újabb húsz éven keresztül lehallgassanak!

– Remélem, húsz esztendő már nem áll rendelkezésére ezeknek a lehallgató uraknak!

– De hat hónapig se fogom eltűrni ezt!

– Minden interjú legbanálisabb kérdése következzék: hogyan szolgál az egészséged? Hogyan fungál a történtek után? Kölnben mit végeztek az orvosok?

– Kölnben újabb műtétre került sor. Ezúttal nem a bal szememet operálták, hanem jobb szemem került javításra. Tegyem hozzá, hogy a súlyosan sérült bal szemem újabb műtétje lehetetlenné, értelmetlenné vált, mivel nem tudják megmenteni az orvosok. A jobb szemen szürkehályog-operációt hajtottak végre, ez a szürke hályog minden jel szerint a másik szem végzetes sérülése miatt fejlődött ki szinte hónapok alatt. Azzal barátkozom, hogy a maradék látással tudjak dolgozni, tájékozódni térben.

– Olvasni tudsz-e már a beültetett lencsével?

– Nagyon lecsökkent az olvasási lehetőségem, de ezzel kell beérjem ezután, meg kell békéljek a helyzettel. Tudok olvasni, de nem úgy, mint régebb, amikor havonta 2000 oldalt is elolvastam rendszeresen. Most immár ez lehetetlenné vált.

– Az egészségről térjünk a munkádra. Ebben a zaklatottságban, műtétek, utazások közepette, Boston, Köln, Pest, Marosvásárhely, ilyen körülmények között egyáltalán lehet tervezni, lehet gondolni arra, hogy írjál? Próbálod már rögzíteni a közvetlen élményeket naplóban, jegyzetekben, akármilyen formában? Vajon már megnyugodott az ember körül annyira az idő, hogy ez lehetséges lenne? Rengeteg író nem tud írni ilyenkor, csak csodálom azt, aki ma le tud ülni regényt írni.

– Nem lehet írni… Nem lehet írni. 1989 decembere óta egyáltalán nem lehet írásra gondolni, hol ezért, hol azért, és a műveket hiába kéri számon a kritika, valamelyik türelmetlen kritikus, egyszerűen lehetetlenség… Nekem kétféle tervem van, az egyik az, hogy a régebbi befejezetlen munkáim egy részét szeretném befejezni.

– Melyek ezek?

– Ezek között megemlítem most Az ugató madár című drámámat, az utolsó részek átírása szakadt félbe ’90 márciusában… Annak idején Az ugató madarat még Harag György vállalta volna, a dráma első változatát akarta ő megrendezni. Na, most én ezt az első változatot annyi idő után szigorúbban ítélem meg, ezért át kell dolgoznom, erre készülök… 1990 márciusában, már éppen befejeztem, az utolsó fejezeteknél tartottam egy kisebbségpolitikai kötet megszerkesztésében. Régebbi és mai ilyen tárgyú írásaim és cikkeim, jegyzeteim, megnyilatkozásaim gyűjteménye lesz ez a kötet. A kéziratot nagyon régóta várja a szerkesztő és a nyomda Debrecenben. Mostanság, május végén jelenik meg egy másik kötetem Pesten, a Szépirodalmi Könyvkiadónál, erről különben már beszéltünk decemberben. Június elején, a könyvnapon kerül piacra a kötet, Sárkány alszik veled a címe. Beszélgetések könyve az alcíme, ami jelzi is, hogy milyen jellegű.

– További könyvekről, regényről, drámáról, új, nagyobb vállalkozásról még korai beszélni.

– Persze.

– Inkább arról kérdeznélek, hogyan látod a közeljövőnket? Most már megmerültél az erdélyi, az itthoni valóságban, tájékozódtál, beszélgettél sok mindenkivel, sokféle emberrel, hogyan látod a mi itthoni dolgainkat, az erdélyi magyarság holnapját?… Jobban szeretek erdélyi magyarságról beszélni, mint romániai magyarságról, mert szerintem rendre, egy évtized alatt, ahogy lehet, haza kell hozni a magyarokat a regátból. Meg kell teremteni a lehetőséget arra, hogy aki akar, költözhessen vissza Erdélybe. Akkor is romániai magyarok leszünk, de elsősorban mégiscsak erdélyiek voltunk és leszünk ismét. Ez egyfajta kisebbségi program is számomra. Ugyanis a romániaiság fogalma szinte sugallta azt a tévhitet, hogy nekünk éppen olyan helyünk van Iaşi-ban vagy Konstancán, mint a Székelyföldön vagy Kolozsváron. A romániai magyarság helye, történelmi helye Erdély. Nekünk itt élni és halni kell, Illyés Gyula szerint inkább élni kell…

– Valójában ez a megnevezés fedi a helyzetünket… A kirajzás mindig ideiglenes, akik elszóródtak keletre-nyugatra, akik elkényszerültek erre-arra, azok mind jöhessenek vissza. A cél mégiscsak az, hogy mindenki költözhessen haza a szülőföldjére, ha akar, és remélhetőleg ez most részben, fokozatosan megtörténik. Következetesen erdélyi magyarságról kell beszéljünk, hiszen ez tükrözi a valóságot, ebben a dologban nem dönthetnek ideológiák, nem dönthet hatalom, erőszak. Csak a szétszóratást könnyítette meg, amikor az erdélyiség helyett állandóan a romániaiságot kellett hangsúlyozni. Holott ebben az esetben mi egy etnikum meghatározását akarjuk tisztázni… Persze, nyilvánvaló, a romániaiság egy érvényes fogalom, az állami élet realitását jelenti.

– Azért kérdezlek a közeljövőnkről, az erdélyi magyarság jövőképéről, mert egy hét múlva ül össze Marosvásárhelyen az RMDSZ második kongresszusa. Ez a kongresszus nagyon fontos, szinte sorskérdéseket kell megvitasson.

– Tekintve, hogy én egy kerek évet hiányoztam az erdélyi közéletből, nem mernék arra vállalkozni, hogy megfogalmazzam az RMDSZ mostani lényegi tennivalóit. Nem merném értékelni az elvégzett munkát, vagy hogy melyek azok a legfontosabb feladatok, amelyek ezután kerülnek előtérbe.

– Az RMDSZ Maros megyei szervezete pár napja egyhangúlag, minden ellenszavazat nélkül küldöttnek, első, legelső küldöttnek választott a kongresszusra.

– Igen, ott is leszek a kongresszuson. De azt is meg kell mondjam, hogy valamelyes aggodalommal veszem számba az eddigi küzdelmek eredményeit. Ez az aggodalom egyáltalán nem nevezhető sötét pesszimizmusnak, de jelezni kívánom, hogy sok tekintetben árnyékosabb helyzetben vagyunk, mint ahogy azt sokan vélik. Azt tartom a mi legnagyobb betegségünknek, hogy még mindig nem hevertük ki az elmúlt hetven esztendő következményét, a kisebbségi állapotból adódó túlzott óvatosságot! Minden tekintetben nagyon lassan és bizonytalanul bontakozik ki az egyenjogúságot követelő politikánk. Most még nem tudom megítélni, mennyire világos és határozott az RMDSZ politikai stratégiája. Ezt majd a kongresszuson fogom megismerni… A napi csatározásokat tiszteletre méltó módon folytatják az RMDSZ vezetői, képviselők, szenátorok, de ez nem elég. Valahogy érthetővé, követhetőbbé kell tenni az erdélyi magyarság stratégiáját. Azt várom ettől a vásárhelyi kongresszustól, hogy világosabban fogalmazza meg, fogalmazza újra a programot, a célokat. Lehet az is, hogy a küzdelmünkben megtorpanás következett be, ezt elemezni kell, hogy minden tekintetben radikalizálhassuk az RMDSZ tevékenységét.

– Az RMDSZ programtervezete szinte maximalista rövid távon. Az alkotmánytervezettel kapcsolatban is határozott a parlamenti csoport álláspontja. Minden szóbeszéd ellenére a realitásokat ostromolják az embereink.

– Nagyon örülnék, ha a kongresszus számomra is megnyugtató módon értékelné a helyzetet, a tevékenységet és elsősorban a további tennivalókat. Az az érzésem, hogy egy útkereső korszakot kell lezárjunk ezen a tavaszon! Az egész romániai társadalom tovább kell lépjen, és az agresszív retrográd erők akarata ellenére is tovább fog lépni. Ez a továbblépés, előrelépés diktálja a mi tempónkat is!

– Sok évtizedes kisebbségi tapasztalattal hátad mögött, hogyan ítéled meg a kétmillió erdélyi magyar további létét? A megmaradásnak milyen esélyt adsz?

– Az esélyeket csak feltételes módban lehet megfogalmazni. Amíg a menekülési, a kivándorlási hullám nem áll meg, amíg nem teremtődnek meg a jobb feltételek az itthonmaradásra, addig nem lehet távlatilag biztosítottnak, garantáltnak tekinteni megmaradásunk esélyeit! Én lennék a legboldogabb, ha megcáfolna engem bárki statisztikus. Azt hiszem, nincsenek is egyelőre megbízható, hitelt érdemlő adataink az elvándorlásról, csak személyes tapasztalatok és értesülések alapján beszélhetek tehát. Talán a tendencia, az emigrálás tendenciája csökken valamennyire, nem vagyok ebben egészen biztos, azonban még jelenleg is sokan ítélik reménytelennek a jövőjüket itthon. Mindennek az lesz az alapja, hogy reális eredményeket tudjunk elérni a politikai és gazdasági berendezkedésünk terén, akkor aztán azonnal lecsökken vagy le is áll az emigrálás. De ha a jelenlegi áldatlan állapotok fennmaradnak hosszabb távon, akkor tragikusan fog alakulni a holnap. Tragikus lesz a fogyatkozás, amit hosszú idő alatt se lehet majd helyrehozni, bepótolni. Szerintem tehát van remény a megmaradásra, a kollektív megmaradásunkra, de ezt a reményt ahhoz a feltételhez kötöm, hogy az egyenjogúságért vívott küzdelmet jobban meg kell tudni szervezni, és föl kell tudni építeni a konstruktív kisebbségpolitikánkat! Fontosnak érzem, hogy megismételjem, amit már többször leírtam, nevezetesen azt, hogy a Ceauşescu által megtervezett homogenizálásra, a teljes asszimilálás folytatására ma is megvan a leplezetlen szándék!

– Mi a véleményed a Tőkés László ellen a napokban elkezdődött újabb támadássorozatról?

– Nyilván az Egerben szervezett tanácskozás itthoni értékelésére gondolsz. Nos: megdöbbentő az a gátlástalan hamisítás, ahogyan a parlamentben és a televízióban Tőkés László egri szereplését kommentálták és gyalázták, elképesztően pánikszerű hangulatban. Tőkés László éppen az ellenkezőjét mondta annak, amivel vádolják, ugyanis azokkal szemben, akik a független Erdély történelmi lehetőségét latolgatták e tanácskozáson, határozottan kinyilvánította, hogy a romániai magyarság minden politikai-egyenjogúsági törekvését a román állam keretein belül látja lehetségesnek. Érthetetlen, hogy bizonyos bukaresti politikai köröknek miért volt szükségük egy újabb kiagyalt veszedelemmel nyugtalanítani a román közvéleményt. Hinni szeretném, hogy Domokos Géza, az RMDSZ országos elnökének parlamenti felszólalása nyomán csökkenni fog a Tőkés László püspök elleni újabb hajsza politikai veszedelme.

– Megköszönöm a beszélgetést, azt hiszem, a Romániai Magyar Szó valahány olvasója nevében mondhatom ezt neked.

(Marosi Barna, 1991)

Hatszázharminc álmatlan éjszaka után^*

– Az Anyám könnyű álmot ígérből tudjuk, mégis szívesen venném, ha most a Családi Tükör olvasóinak is elmondaná, milyen hátteret és ihletforrást jelent az író számára a család, hogyan „szól bele”, mennyire van jelen (és hogyan) munkáiban meg mindabban, amit művészi-emberi magatartásnak szoktunk nevezni?

– A család – az irodalmi álmokkal megvert gyermek számára is – életre szólóan döntő tényező. Létével éppúgy, mint a hiányával. Ami persze közhely. Arról azonban már kevesebb szó esett, hogy egy letepert, kifosztott és minden elképzelhető módon megalázott nemzet fájdalma miként húzódik meg és válik életérzéssé a családban. A nemzet védettebb sejtrendszerében. Amelyet a győztes hatalom, az országtrancsírozó erő képtelen betiltani, fölosztani, érvényteleníteni, szétlopkodni. Ahá! Tehát életérzés! – hallom hajdani nemzetiségi politikusaink némelyikének „leleplező” hangját. Magyar életérzés, méghozzá: nosztalgikusan nacionalista. Le vele! Ki vele! Szétverni, megsemmisíteni a győztesek igazának oldaláról meg a kíméletlen önvizsgálat, a történelmi bűntudat s a kollektív bűnösség követelménye szerint.

A család pedig becsukja ablaktábláit, kiosztja jelzőit a politikusoknak, és – emlékezik. Apám, aki az olasz fronton vesztette el az első világháborút, még 88 éves korában is azt fejtegette – istenem, hányadszor! –, amit tudtommal a párizsi Fejtő Ferenc igazolt eddig a leghatározottabban, vagyis: hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem „szétesett”, nem „összeomlott”, hanem: a győztes nagyhatalmak egyszerűen földarabolták.

De most vissza kell térnem a család emlékezetében, mindennapi küzdelmeiben születő létérzésre. A kisebbségire. Kegyetlen üldözések közepette a nemzeti megmaradás gondjára. Nyelvünk sorsának alakulására. Szellemi értékeink titkos megőrzésére. (Hiszen például a Petőfi fejére kitűzött osztrák vérdíj időnként még mindig érvényesnek mutatkozik.)

Így pótolt számomra is a család sok mindent, amit odakint a hatóságok betiltottak.

A két világháború közötti korszakban erdélyi nemzeti létünk folyamatosságát elsőként a család, azután az egyház, harmadsorban pedig a kisebbségi jogokért küszködő pártok biztosították. Itt szólni kellene az irodalomról is. Azért nem említem egymagában, mert a fölsorolt társadalmi keretek mindenikében jelen volt. Ahol Tamási Áron Ábelét olvasták, onnan menten másfelé somfordált az asszimilációs hajlam. Az én családom asztalán is ott voltak az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai (a Bethlen-kollégium könyvtárából, tiszteletes urainktól.) Apám testvéreinek családjában, ahol a Bibliát sem igen olvasták, a puszta történelmi emlékezés romjain ugyancsak megsemmisült a magyarságtudat is. Régi vágyam egybehívni közös asztalhoz ama rokonaimat – lehetnek már harmincan is –, akik egyetlen szót sem beszélnek magyarul. Ha életútjukat, változásaikat kutatom: mindenekelőtt a család – viharokba került családjuk – sérüléseit kell számba vennem.

Ha kisebbségi létben válságba jut a család: igen sok esetben veszélybe kerülnek a nemzeti identitás megőrzésének törékeny lehetőségei is.

A család azonban nem csak védő-oltalmazó „sziget”, nem csupán befelé szólító, vigasztaló hívás, hanem a nyitottságnak, a külső világgal kötött kapcsolatrendszernek is őrzője, fejlesztője lehet. Napjaink egyik legvéresebb drámáját: a román–magyar szóértés, együttműködés összeomlását valószínűleg hosszú ideig szenvedni fogjuk. Enyhülést ebben is az évszázados magyar–román együttélés családi kapcsolatai hozhatnak. A személyes közelség embersége, empátiája újból fölerősítheti a népi szolidaritás érzését a hivatalos politika pokoltüzeinek körein kívül: a magánéletnek erkölcsileg védettebb szféráiban. Hogy államelnök, miniszterelnök a dák mitológián kívül valami egyebet, lényegeset is tudna rólunk, s azt hangoztatná is román tömegek előtt: ma még elképzelhetetlen. Az viszont realitás, hogy igazi román humanisták történelmünk, kultúránk ismeretének alapján képesek empátiával figyelni törekvéseinket. Részükről a puszta együttérzés is vakmerőség. A fasisztoid sajtó elképesztően barbár, a nyomtatott betű történetében eddig ismeretlen méretű és intenzitású pogromkampányai őket sem kímélik. Ugyanúgy fejüket követelik, miként a magyarokét. Annál indokoltabb, hogy igaz tisztelettel, elismeréssel szóljunk róluk. Bár ez is veszélyes. Magyarbérenceknek nyilvánítják őket, és beverik az ablakaikat. Ez a „jobbik” eset. Életük is veszélybe kerül. Az a sajtóhadjárat, amelyet Smaranda Enache ellen indítottak csupán azért, mert nem volt hajlandó a náci-vasgárdisták hiénafalkájába zülleni, oly elképesztőleg fog hatni a jövőben, akár a kannibalizmus avagy az emberkínzás középkori módszereinek története.

Nos, vissza a magánszférába, s ilyenformán a család emberjavító lehetőségeihez. Intézményes kapcsolatok romjai s a képmutató, sanda hivatalok cinikus hazudozásainak láttán folyvást erősödik bennünk a vágy a magánemberi kapcsolatok európai – ha úgy tetszik, keresztény – szellemiségének megteremtése végett. Hivatalos „testvériség kurzusra” nincs mit számítani. A közélet, a sajtó és a televízió szellemi mocskától csak a lélektől lélekig sugárzó kisközösségi humanitás védelmezheti valamennyire a súlyosan beteg román társadalmat.

– Az író felelőssége ezen a tájon, jól tudjuk, mindig több és nagyobb, mint a csöndesebb-jobb körülmények közé született pályatársaké, hiszen olyan többletfeladatokat is magára kell vállalnia, amelyek alig vagy egyáltalán nincsenek kapcsolatban művészi törekvéseivel. Tehát a „nagy” családi háttérről is megkérdezném, az író tágabb értelmű felelősségéről, a közösség iránti hűségről és példamutatásról.

– Erről is sokat lehetne beszélni. Az író (és az irodalom) közösségi jegyeiről, szellemiségéről sokféle vélekedés létezik. Az író népben és nemzetben gondolkodik. Az író nem gondolkodik népben és nemzetben! Az író alanyban és állítmányban gondolkozik. A költő pedig? Egyáltalán nem is gondolkozik. A vers ugyanis nem gondolatokból, hanem szavakból jön létre. Szavakból? Dehogyis. Képekből! Hangtöredékekből. Sóhajokból, sikolyokból. Mindezek láttán-hallatán most is azt mondom: a kizárólagosság alapján ítélkező normatív esztétizálás az igazi tehetség hangvételét nemigen érinti. Az író látásmódja, közösségi kötöttsége és szabadsága, soha föl nem oldódó kettős kötöttsége az Én és a Mi örök konfliktusában nem szabályozható semmilyen esztétikai irányzat tételes követelményeivel. Ettől függetlenül persze: a leckét mindennap föladják nekünk. Nevelnek. Oktatnak. Átértékelnek. Purifikálnak. Kit fennebb, kit lennebb taszigálnak. Megsemmisítenek és megdicsőítenek. Rámákat aranyoznak és ódon képeket hajítanak félre. Legutóbb azt is láthattuk, miként köpdösik le Szabédi László mártírarcát, múlhatatlan áldozatának emlékét. Istenem! Nekik is élni kell.

– Naplójegyzeteiből tudjuk, hogyan élte meg, mint vészelte át családjával együtt a decemberi fordulatot megelőző időket. Miért írt/ír Sütő András naplót?

– Ez írói műhelykérdés. Aki olvasta füzetben is megjelent naplórészleteimet, észlelhette, hogy nem „szabályos” naplóról van szó. Ugyanis főleg veszélybe jutott nemzetiségi létünk mozzanatait jegyeztem föl, nem hagyván szó nélkül azt sem, hogy belügyiek, cenzorok, párt- és állami szervek miként keserítették meg hosszú éveken át az életünket.

– Írói munkásságát is lehetetlenné tették.

– Összes drámámat betiltották. Csupán a Vidám sirató… című színjátékom kapott kegyelmet. Utolsó könyvem a Kriterionnál 1980-ban jelent meg. (Évek – hazajáró lelkek.) Ettől kezdve minden munkám budapesti kiadóknál jelent meg, összesen – ha nem tévedek – hét vagy nyolc kötet. Itthon, persze, betiltották régi munkáim új kiadását is. Arra az abszurd intézkedésre utaltak, mely szerint valamely irodalmi munka új kiadására csakis a minisztertanács adhatott engedélyt. Sok-sok évvel ezelőtt kérvényeztem tehát, hogy engedélyezzék az Engedjétek hozzám jönni a szavakat! című könyvemnek egy újabb kiadását a Kriterionnál. Mit mondjak: szemberöhögtek. Ama kérdésemre, hogy valójában mi bajuk ezzel a könyvvel, a miniszterhelyettes így válaszolt: „Miket kérdez! Én önt okosabb embernek gondoltam.” Így hát azóta is Budapesten jelennek meg a könyveim. Egy tíz kötetre tervezett válogatott sorozatnak tavaly nyáron jelent meg a harmadik darabja.

– És itthon?

– Semmi mozgás.

– Egy prózai kötete mégis megjelent 1990-ben a Kriterionnál.

– Úgy van. A lőtt lábú madár nyomában.

– S újabb kilátás?

– Nincs tudomásom arról, hogy évtizedes tiltás után valamelyik itthoni magyar kiadói tervben szerepelnék. Rengeteg levelet kapok olyan olvasóktól, akik még emlékeznek rám a hetvenes évekből. Amikor még kéziratot is kért tőlem egyik-másik főszerkesztő. Mert későbben, a nyolcvanas évek közepével kezdődőleg befellegzett a ritka fölkéréseknek is. Azt mondhatná bárki: az író nem fölkérésre mondja a magáét. Így van. De másként is. Mert ha magam is jól ismerem a cenzorok, a szellemi vámtisztek Visinszkij-szellemiségű szigorát, gondolat-hóhérló kegyetlenségét, akkor mi értelme a másiktól, a szerkesztő kollégától lehetetlent követelni? Miért küldenék neki olyan kéziratot, amit már helyben, a postán „fülelnek le” a levélelcsípők? E kifejezés Kálvin idejéből való. Ősrégi gyakorlat a gyanús levél elcsípése. Avagy a könyveké. Mert annak idején sokan keveredtek bajba, mikor Budapesten megjelent munkáimat megpróbálták becsempészni az országba. Ezek a könyvek itthon ma sem találhatók a könyvesboltokban. Azon gondolkodom, hogy – ha majd bankkölcsönhöz lehet jutni – magánkiadásban próbálom valamennyire bepótolni itthoni tizenkét esztendős hiányzásomat a könyves kirakatokból.

– Az 1990-es marosvásárhelyi események, az ön súlyos sebesülése mindannyiunkat megrázott. A fizikai, lelki traumán túl, milyen nyomot hagytak ezek az események az íróban?

– Nagyon nehéz erre válaszolnom. Pedig 1990 márciusa óta hatszázharminc álmatlan éjszakán tűnődhettem azon: milyen világ az, amelyben elemi emberi jogok hangoztatása miatt bárkit legyilkolhatnak, és tehetik ezt büntetlenül, mi több: az ország – azóta leváltott – miniszterelnökének erkölcsi védelmére is számítva. Milyen jogállam az, amelyben név- és lakcím szerint ismert személyek szabályos pogromot szerveznek egy város magyar lakossága ellen, majd azután tömegesen vetik börtönbe a vandál támadók ellen védekező magyarokat és cigányokat?

És miként vélekedjem ama román költő barátomról, akit évtizedeken át a testvériség híveként tartottunk számon, most pedig parlamenti képviselőként a legocsmányabb magyarellenes támadások idején is hallgat, mint a csuka? Sorolhatnám persze az ellenpéldákat is. A bátrakat, a talpig emberséges román írástudókat és ellenzéki politikusokat. Ők megbocsátják nekem, ha ezúttal nem említem a nevüket. Hisz ők is terror alatt élnek. Szolidaritásukért, humanista magatartásukért – nem túlzás – sok esetben az életüket kockáztatják. Fénypontok a sötétségben. Reményeink a reménytelenségben. A ma még lehetetlenségnek látszó román–magyar dialógus hírnökei. Hely hiányában erről most csak ennyit.

– Végre itthon, tehát Marosvásárhelyen is bemutatták az Álomkommandót. A darabnak rendhagyó módon – vagy abban az ántivilágban éppen ez volt a nagyon is természetes az ilyen szókimondó művekkel szemben – külföldön volt az ősbemutatója. Méghozzá sikeres ősbemutatója. Hogyan látja most, annyi év után, a darabját? Veszített időszerűségéből?

– Ez meg milyen kérdés? Kint az utcán kiverik a fogad, mert magyarul beszéltél, bent a színpadon – drámában – nemzeti gárdisták aláznak meg és köpnek szembe valakit zsidó mivolta miatt. S ezzel egyidejűleg fasisztoid román újságok fogalmazzák újra a nácizmus eszméit. Erre jön ez a kérdés, hogy zsúfolt házak előtt játszott drámám veszített-e időszerűségéből? Mondjam, hogy igen? Mondjam, hogy nem? Álljak oda kikiáltónak a darabom elé? Nem tehetem, ugyanis az elkészült munka elválik szerzőjétől, hogy önálló életét élhesse, ha életrevaló. Ha meg nem, hát isten nyugtassa meg. Semmilyen művet szerzői vagy kritikusi vélekedés meg nem menthet a kimúlástól vagy a fennmaradástól. E két lehetőség latolgatása helyett én most új drámámat szeretném befejezni.

(Kiss János, 1992)

Rémképünk a romániai magyarság megsemmisülése^*

– Ön két nappal a díjátadás előtt még nem kapott hivatalos értesítést. Miért?

– A nem magyar állampolgárok díjazásának bizonyára külügyi jellegű szabálya is van. Gondolom, valamiféle bürokratikus késedelem folytán támadt átmeneti bizonytalanság: lesz-e jóváhagyás, pontosabban: tudomásulvétel? Így már-már az utolsó napon indulhattam el Budapestre.

– A Herder-díj után mit jelent most a Kossuth-díj?

– A Herder-díjat 1979-ben kaptam. Díjazásom nem választható el a hetvenes évek elejétől folyamatosan végzett népszerűsítő munkától, melyet a Bécsben élő és alkotó Szépfalusi István és felesége, Márta, valamint a Bázelben tevékenykedő Szőllősy Árpád és barátaik végeztek az erdélyi magyar irodalom nyugati népszerűsítése érdekében. A román belügy személyemmel foglalkozó tisztjei akkor azt mondták: a Herder-díjat a CIA adatta nekem, hogy viszonzásul kémkedjem majd nekik. Hogy segítségére legyek Szépfalusi Istvánnak, akit ugyancsak ilyen-amolyan, veszedelmes ügynöknek neveztek. Bizonyíték? Hát az, hogy minden valamirevaló erdélyi írót, költőt meg más műfajban alkotó magyart rendre meghívott bécsi vendégszereplésre. Nos, a Herder-díj ügyében az illetékesek ugyancsak értesítették a román külügyminisztériumot. A válasz így szólt: boldogan fogadják a hírt, de aprócska módosító javaslatuk van: adják másnak, például X. jeles bukaresti román írónak. A Herder-kuratórium azonban kitartott szándéka mellett. A román külügy is. Ősrégi módszerüket alkalmazták: a halogatás taktikáját.

Ennek lényege, hogy a mindenkori kényes ügyek olyanok, mint a szamaragoló török. Ha föltűnik a láthatáron, várni kell a vélekedéssel. Nem szabad sietni, mivel egy idő után törvényszerű a változás. „Kimúlhat a török, vagy kimúlik a szamár.” Így néztek rám is. Nem történt kimúlás. Ezzel szemben Szépfalusi Pista fölhívott s közölte: „A döntés megtörtént, ülj vonatra mihamarabb, ne törődj a felsőbb jóváhagyókkal!” Így vettem át Bécsben román hatósági engedély nélkül a Herder-díjat. Ehhez képest a Kossuth-díj históriája már nem galibás történet. Örülök, hogy mindinkább tapasztalhatjuk egy határozott szemléletváltás jeleit. Annak bizonyítékait, miszerint a romániai magyar irodalom az összmagyar irodalom szerves részeként kerülhet egységes kritikai mérce alá. Föl kell számolnunk a Trianon után bekövetkezett szétesettség szellemi következményeit.

– Tőkés László veszélyeztetettségéről tudunk. Ön most mennyire él veszélyeztetettségben?

– Tőkés László ellen a legsötétebb balkáni jellegű román sajtóhadjárat és parlamenti uszítás zajlik. Az is tény, hogy titkosan működő terroristák vérdíjat tűztek ki fejére. Az illetékes román hatóságok ezt komolytalannak, alaptalannak minősítették. Mi mást várhattunk volna részükről. Azok, akik pánikszerű, országos körözést rendelnek el, valahányszor egy-egy óvodás gyermek lepisikálja Avram Iancu lovas szobrának talapzatát, nyilván hidegvérrel és „kulturáltan” legyintenek, ha Tőkés Lászlót fenyegetik meg halállal, és gyermekeinek megfojtását ígérik – írásos közleményekben. Ami pedig engem illet: ugyanazok fenekednek ellenem is, akik Tőkés ellen. Azok, akik 1990 márciusában a marosvásárhelyi magyarellenes pogromot megszervezték, legyilkolásomat fejszés banditáknak feladatul szabták meg, mai napig is személyem ellen uszító cikkeket közölnek a helyi román napilapban s a fasiszta román sajtó más kiadványaiban. Kérdés, hogy a szóbeli uszítást mikor kapcsolják majd össze a fejszés tettlegességgel. A mindennapi fenyegetettségben osztozom persze mindazokkal, akik ma szembeszegülnek a Ceauşescu-diktatúrából örökölt paranoid román nacionalizmussal. Köztük található már jó néhány román demokrata is. Két nevet említek most, a legismertebbeket: Mircea Dinescu és Smaranda Enache.

– Milyen veszély fenyegeti az Erdélyben élő magyarságot?

– A diktatúra ólomketrecében az a veszély fenyegetett, hogy elveszítjük a nyelvünket. Az államilag szervezett erőszakos asszimiláció malmai eredményesen működtek. A fő-fő Beolvasztó Mester időnként fölmérést készíttetett Erdély metamorfózisáról. Írnokai ilyen mondatokban lelkesedtek a jelenség láttán: „A román nemzet újból bizonyítja – közismert nagylelkűségét és rendkívüli kulturáltságát azzal, hogy magába fogadja a nemzeti kisebbségeket, nyelvét, hagyományait megosztja velük.” 1989-ben a romániai magyarság diákifjúságának kb. 80 százaléka már egyetlen tantárgyat sem tanulhatott az anyanyelvén. E katasztrofális helyzet azóta csak részben javult. Kolozsvár új vatrás (sovén és paranoiás) polgármestere máris elkezdte a város tanügyi „korrigálását” Ceauşescu szellemében.

Ám nem ez a legfőbb veszély. Fenyegető rémünk nem az asszimiláció, hanem a romániai magyarság teljes megsemmisülése.

Az elvándorlás.

A kimenekülés. A zsidóság és német lakosság tragikus példájának beteljesülése mirajtunk is. Aki ezt pesszimizmusnak tartja: nem tudja, mi történik ma Romániában. Nem is igen tudhatja. A kivándorlás nem látványos folyamat. Olyan, mint a belső vérzés. Statisztikát róla senki sem tesz közzé a sajtóban. Az RMDSZ országos vezető köreiben pedig doktriner jellegű platformok és személyi ambíciók vitatásával jelzi, hogy számos tagja a magyarországi politikai körökből ihletődik, nem pedig az itthoni valóság követelményeiből.

Föltűntek már Erdélyben is az egységtől az ún. populizmustól, a szervezett cselekvéstől rettegő szalonpolitológusok arrogáns csoportjai. A blabla és a tohuvabohu hangzavarával igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy újat képviselnek a közéletben. Holott csak azt próbálják rejtegetni, hogy nem mernek szembeszállni a fokozódó román nacionalizmussal. Némelykor Kádár idejéből való politikai jelszavakat hangoztatnak, mint pl.: „A nacionalizmus dolgában ki-ki seperjen a maga háza előtt.” Ezzel ugyanis minden ellenállás nélkül adjuk föl hadállásainkat. És természetesen elismerjük, hogy pl. az önálló Bolyai-egyetem követelése: nacionalista jellegű szeparatizmus. De hadd ne soroljam. Hanem inkább azt hangsúlyoznám, hogy amennyiben az RMDSZ III. kongresszusa a másodikhoz fog hasonlítani, akkor elmondhatjuk: újabb kudarcot szenvedtünk. Adja Isten, hogy ez ne következzék be!

Abban reménykedem, hogy az RMDSZ félmilliós tagsága rendre fölfigyel arra, hogy nélküle, a tömegek küzdelme nélkül kisebbségi jogokat nem lehet kivívni. Arra is rájön, hogy az egységes fellépéstől divatosan rettegő kávéházi teoretikusok fecsegéseivel Romániában, konkrét társadalmi-politikai viszonyaink között nem lehet semmire sem jutni. És ha rájön: jobban megnézi, kik lesznek küldöttei az RMDSZ III. kongresszusán.

– Tud-e dolgozni ebben a drámai helyzetben?

– Igyekszem befejezni egyet és mást. Erről azonban nem óhajtok most beszélni. Az elkészült munkák majd beszélnek helyettem is. Ha mostani állapotomban egyáltalán képes leszek valamit is befejezni.

(Frigyesy Ágnes, 1992)

Új advent költözött Erdélybe^*

Bármikor szólal meg, nyomdakész minden mondata. Így csak azok tudnak beszélni, akikben az élettapasztalat, a történelem és a napi sodródások zűrzavara másodpercek alatt tiszta, áttekinthető képpé alakul. A szünetek is fontosak. A megtorpanó fogalmazás nem tétovaság, nem bizonytalanság, hanem alázat és méltóság. Az a lefegyverző emberség, amely egyetlen szóval is szembe tud szegülni évtizedes sunyiságoknak vagy a felhevült tömeg kiélesített baltáinak. Sorsvállalás ez. Az egyén és a hozzá tartozó közösség tragédiáinak, megpróbáltatásainak és reménységeinek ötvözése. A mezőségi Pusztakamarás szülötte Európában és az óceánon túl ezzel a magatartással igazolta a világ színe előtt, hogy nem az a fontos, mennyire fogyatkozik meg egy nemzet, egy közösség, hanem hogy mennyire tartja ősei szavát és gesztusait.

Marosvásárhelyi háza kertjében találkoztunk a közeljövőben 65. születésnapját ünneplő íróval.

Beszélgetésünk napján győzött az RMDSZ jelöltje a polgármester-választáson.

Kicsi remény, hogy az összetűzések és verekedések városa végre megbékél. Remény, hogy Marosvásárhely példát adhat Erdélyben az együttélő nemzeteknek. Remény, hogy végre nem félelemmel kell együttélni a városokban, falvakban. Remény, hogy legyen bármilyen bárkinek az anyanyelve, szót tudnak érteni egymással. Nem tudni, mikor köszönt be ez a nap, és éppen ezért még mindig kérdés: milyen sorsa van ma az erdélyi magyarságnak? Honnan kell újraépítenie ostromlott identitását? Maradt-e ereje visszaoltani szétzilált közösségeibe a harmóniát?

(Szendrei Lőrinc, 1992)

A lehetetlen ostroma^*

1970-ben jelent meg Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című „mezőségi zsoltároskönyv”-e, ekkor kezdtünk mi, kisebbségi sorban élő magyarok teljes lélekkel felé fordulni. Ekkor ismerkedhettünk meg vele személyesen is: frissen megjelent csodálatos könyvéből olvasott fel Újvidéken és Szabadkán.

„Olyannyira visszaszoktam e parányi világba”, emlékszem, „mint az akváriumba ültetett hal; kicsi hal, korsónyi víz, néhány csillámló kavics, sziklautánzat, tengerutánzat; fönt valahol kétarasznyira, ahol a nagy égnek kell lennie, sárgán világol az óriási nap: egy mogyorónyi villanykörte… Ha megtagadnám is azzal, hogy elmegyek, a lehetetlenséget kísérelném meg, miként a hal sem tudja megfosztani magát attól a kevés víztől, amely rabsága, de szabadsága is egyben: az élete.”

És nem ment el, mint ahogy oly sokan elmentek erdélyi társai közül: maradt az őrhelyen. Sorra jelennek meg feledhetetlen könyvei: prózai remeklései és veretes drámái, amelyek odaszegődtek fegyvertársnak a megmaradásért küzdő romániai magyarsághoz. De nemcsak az írásai által cselekedett: mesélték róla, hogy amikor Kemény Zsigmond meggyalázott síremlékét kellett újból felállítani, ő is nekivetette vállát apjával, rokonaival együtt a ledöntött márványtömbnek. Azóta is ott van az erdélyi magyarság minden jelentős vállalkozásában. […]

„Fölkurjanthatunk időnként”, idéztem Sütő Andrást hatvanadik születésnapján, „hogy betörünk Európába – miközben az öreg földrész a füle botját sem mozgatja –, attól még nem leszünk korszerűek. Saját földünkbe kell markolnunk, ha beletörik is a körmünk.” Mert könnyen beletörhet, tettem még hozzá. Nemcsak a körmünk: a bicskánk is, sőt a fogunk; Sütő András ezt mindannyiunknál jobban tudja. A magángondokat szellőztetőknek nem, a saját kis lelki sebeiket nyalogatóknak nem, az algebrai tételeket megverselőknek sem, a „tiszta esztétikai élvezetet” nyújtóknak sem, de aki egy közösség sorsa mellé szegődött tűzfelelősnek, annak nemcsak beletörhet, de annak könnyen ki is verhetik a fogát.

Mi, akik visszafojtott lélegzettel figyeltük sorsának alakulását, tudjuk: ha a fogát nem is, a bal szemét kiverték a nacionalista martalócok. Csillagszemét, amellyel sokáig helyettünk is látott. Jeges döbbenetünk csak akkor oldódott valamicskét, amikor jött a jó hír, hogy jobb szeme látását sikerült megmenteni, s aztán örömmé változott, amikor megkapta a Kossuth-díjat, s elvállalta a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöki tisztjét.

Most itt ülünk a marosvásárhelyi házban, könyvek, szőttesek, varrottasok és erdélyi tájakat ábrázoló festmények között, s beszélgetünk. Arról, „ami éppen a lábunk alatt ég”, ahogyan ismét csak Illyés Gyula fogalmazott.

(Dudás Károly, 1992)

Megszentségtelenítik a székelység szent hegyét^*

– Hunyadi Mátyás évszázadokig mentsvár volt a nép számára a bajban. A róla keringő történetek és mondák bizonyosan önnek is kedves olvasmányai voltak gyermekkorában. Lehetséges-e, hogy az elmúlt napokban történt kolozsvári szoborgyalázás célja nem egyszerűen a történelem hamisítása, hanem az is, hogy elrabolják a megnyomorított erdélyi magyarságtól az utolsó szalmaszálat is?

– Mátyás – a magyar király! Még azon a Mezőségen is ő az igazságos, a nagy király, ahol a magyarok történelmi ismeretek tekintetében és talán más szempontból is a legtudatlanabbak. Róla ott is minden gyermek tudja, hogy a magyarság históriájának, hajdani dicsőségének, erejének – és ugyanakkor jövőbeli lehetőségeinek is a metaforája. Hosszadalmas beszélgetés során talán mesélhetnék a magam gyermekkori Mátyás-élményeiről. Most azonban csak arra utalnék, hogy ha valaki panaszkodott a környezetemben, mindig azzal fejezte be, hogy „…meghalt Mátyás király, oda az igazság!”

– Az idei romániai helyhatósági és parlamenti választásokon, ha nem is diadalmaskodott, de előretört a demokratikus ellenzék és meggyengült a posztkommunista-nacionalista hatalom. Kolozsváron most mégis megtörtént, ami megtörtént… Valódi-e ez az ellentmondás, vagy csak látszólagos?

– A parlamenti választások eredményei valóban azt igazolják, hogy az ellenzék megerősödött. De a szenátusba és a képviselőházba bejutottak azok a fasisztoid jellegű pártok is, amelyek jócskán módosították a viszonyokat abban az értelemben, hogy a magyarság elleni támadások gyakoribbak és élesebbek lettek. A Ceauşescu „másodgarnitúrájában” nevelkedett személyek is számosan jutottak be a parlamentbe. Olyanok, akikről még álmunkban sem tételeztük volna fel, hogy visszakerülhetnek a közéletbe. Gondolok például a fasisztoid Nagy-Románia Párt elnökére, aki már-már irracionális megszállottsággal, az elmebaj határát súroló megnyilatkozásokkal kel ki minden lehetséges alkalommal a magyarság jogos követelései ellen. A román politikai életben még mindig erős a törekvés arra, hogy Ceauşescu örökségét, ha úgy tetszik, szóbeli végrendeletét végrehajtsák, azaz egyszerűen ki- és beteljesítsék az etnikai tisztogatást. És mivel a jugoszláviai módszerek meghonosítása Romániában ma még lehetetlen, folytatják például a kulturális genocídiumot. Ennek a törekvésnek a része a Mátyás-szobor meggyalázása Kolozsvárott.

– Gheorghe Funar, a rettegett kolozsvári polgármester szombaton este a bukaresti rádióban kijelentette, hogy az észak-erdélyi nagyvárosban valójában nem élnek magyarok, csak elmagyarosodott cigányok, zsidók, örmények, svábok és románok. Vajon ez a „verdikt” a román sovinizmus újabb hullámát indíthatja-e el?

– Természetesen. A kijelentésben potenciálisan ott rejlik bármely magyarellenes lépés lehetősége. Funar semmi újat sem mondott ugyan ezzel a kijelentésével – ilyen megnyilvánulásai korábban is jócskán előfordultak –, és nem is ő az egyetlen paranoiás román nacionalista, aki már a létét is kétségbe vonja az erdélyi magyarságnak. Ide tartoznak azok is, akik a székelységet igyekeznek lépten-nyomon megalázni.

– Domokos Géza és az erdélyi magyarság több más vezetője nyilvánosan is utalt arra, hogy a romániai magyarság helyzete ma feltétlenül jobb, mint a Ceauşescu-korszakban volt. Egyetért-e ön ezzel?

– Találhatunk olyan jelenségeket, amelyek arra utalnak, hogy a helyzetünk javult, hogy léteznek olyan jogaink, amelyek a Ceauşescu-korszakban elképzelhetetlenek voltak. Ilyen például a szabad megnyilatkozás lehetősége a sajtóban. Élhetünk a panasz, a követelés jogával nyilvánosan is. De a pozitívumokat és a negatívumokat összevetni a Ceauşescu-korszak jelenségeivel – nos, ez bonyolult kérdés…

– Feltámadhat-e Kolozsvár után újra a román nacionalizmus?

– Ez könnyen lehetséges. Bár Funar betiltotta a tüntetést, nem elképzelhetetlen, hogy legközelebb a magyar polgárok mégis tüntetnek, s lehetséges, hogy a mozgalom kiszélesedik, nagyobb méreteket ölt az erdélyi területeken. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy Kolozsváron meggyalázták Mátyás király szobrát, Fadrusz János remekét. Hanem arról is, hogy a Székelyföldön ugyancsak folytatódik a kulturális genocídium… A Ceauşescu-féle koncepció „szellemében” megpróbálják megbontani ennek a területnek az etnikai állapotát. A módszer: a hadsereg bizonyos egységeit távlati elképzelésekkel telepítik be. Így került veszélybe a székelyek Mekkájának is nevezhető madarasi Hargita. A székelység szent hegye egy kormányrendelet értelmében a hadügyminisztérium tulajdonába kerül, ami a gyakorlatban azt jelenti: a székelyeket ezer esztendő után kiszorítják, kitiltják arról a területről, ahol évszázadokig közösségi jelleggel találkoztak, ahová gyógyászati reményekkel utazhattak, a szórakozás, az ének, a tánc fénykörében boldognak érezhették magukat. A kormányrendelet megszületett, végrehajtása egyelőre ismeretlen ok miatt meghatározhatatlan időre elmaradt. Hogy a konfliktus miként oldódik fel, nem tudhatjuk. De tartok tőle, hogy a következmények nagyon súlyosak lehetnek.

– Ez az intézkedés is bizonyítja, hogy az új kormányzati hatalom és Funar még mindig politikai édestestvérek?

– Ezt ilyen határozottan nem állíthatom. A lényeg szerintem az: a mai romániai vezetőség a jelek szerint a korábbinál szélesebbre tárta a kaput a fasisztoid tömörülések számára, bizonyos értelemben törvényes úton is, mind a parlamentben, mind általában a közéletben, mind a sajtóban.

– Romániai magyar vezetők sajtónyilatkozatai odahaza és a magyarországi sajtóban azt az érzetet keltik, mintha tovább folytatódna az „osztódás” az erdélyi magyarság politikai életében. Ön is így látja?

– Sajnálatos tény, hogy a romániai magyarság egysége legfontosabb céljaink megvalósítása érdekében még nem jött létre. Én úgy ítélem meg, hogy bármilyen vallású, bármilyen meggyőződésű erdélyi magyarnak elemi kötelessége a mi kisebbségjogi küzdelmünkben az egység pártján állva őrizni kollektív létünket. És óvni közösségünket a szétdarabolódástól.

– Minden magyarországi politikai tényező az egységre igyekszik ösztönözni az erdélyi magyarságot?

– Ezt nem tudom, ebben nem vagyok bizonyos. Ellenkezőleg. Olyan tapasztalataim is vannak, amelyek nem ezt igazolják…

(Lengyel András György, 1992)

Meg kell maradni!^*

– Amikor Csoóri Sándort először megválasztották az MVSZ elnökévé, ő/ők azt szerették volna, hogy ön legyen a szövetség díszelnöke. Akkor ezt visszautasította nyílt levélben is. Nyáron, a világszövetség III. kongresszusa után, Amerikából jövet elvállalta ezt a megtisztelő funkciót mindannyiunk örömére és büszkeségére. Kérem, részletezze a két döntése hátteréből azt, ami a nyilvánosságra tartozik/tartozhat.

– Először 1990 tavaszán vállaltam el a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöki tisztségét. Erre az akkor megválasztott új elnökség nevében Dobos László pozsonyi író barátom kért föl. Őt én sokra és nagyra becsülöm, akár az erdélyi magyar irodalom régi, bátor és tudós krónikását, Czine Mihályt is. Ha valaki azt kérdezné: miért kell őt megdicsérni íróként, mint valami végvári huszárt bátorság dolgában is, azt mondanám: azért, mert Czine Mihály akkor írt remek és igaz tanulmányt Kós Károlyról, és akkor dobolta bele a magyarországi köztudatba az erdélyi magyar irodalom értékeit, amikor ezért Budapesten sem járt dicséret, hanem inkább rosszallás, mellőztetés, sőt üldöztetés is. 1990-ben őt is beválasztották az MVSZ új elnökségébe. De mi történt azután? Egy radikálisabb, gyökeresebb megújítás végett valóságos sajtóhadjárat indult az MVSZ ellen, a kollaboráns nyulakat pedig bokrostul kezdték lőni, majd amikor újabb tisztújító közgyűlést hívtak egybe, elfogadhatatlanul szélsőséges törekvések, célok, indulatok, programok hangzottak el. Csoóri Sándort ugyan megválasztották elnöknek, de jó néhány ártatlan és általam nagyrabecsült személyt elképesztő módon rágalmaztak meg, ami nyilván engem is lesújtott. (Az említetteken kívül Komlós Attilára és Pomogáts Bélára gondolok például.) Ilyen körülmények között döntöttem úgy, hogy nem vállalhatom el a nekem fölkínált tisztséget. Csoóri Sándor levelére azt válaszoltam: „Ha majd lecsillapodnak a szélsőséges indulatok.” Cserbenhagytam tehát az új elnököt? Kénytelen voltam átmenetileg viszonylagos nyugalomba vonulni. Igen gyenge egészségi állapotom kényszerített erre.

Nos, köztudomású, hogy azóta megtartották a Magyarok III. Világtalálkozóját, amelyen engem újból fölkértek a tiszteletbeli elnöki tisztség elvállalására. Csoóri Sándor arról tájékoztatott engem Clevelandben, hogy valóban jelentős változás történt. A világtalálkozó tanácskozásait, egész jellegét a higgadtabb, józanabb, konstruktív szellemiség képviselői határozták meg. Köszönettel vállaltam el tehát a fölkínált tisztséget; erőm, képességem szerint segíteni szeretném munkájában a Magyarok Világszövetségét. Ennek célkitűzései között szerepel az is, hogy minden lehetséges módon elősegítse a Duna menti népek, nemzetek megbékélését.

– Milyen politikai és írói tapasztalatokkal tért haza Amerikából, szem előtt tartva, hogy ottléte ideje alatt kezdett itthon éhségsztrájkba Tőkés László?

– Utazásom célja kettős volt. Egyrészt régi meghívásnak tettem eleget, az Amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott-kör) vendégeként. Másrészt orvosi vizsgálatok „tárgyát képeztem”. Irodalmunk tegnapi és mai állapotáról tartottam előadást több helyen is. Tapasztalatom? Hogy Élet és Irodalom páros viszonylatában az embereket főleg az életünk érdekli. Jól tudják ugyanis, hogy ha nincs elfogadható emberi élet, azt megsínyli az irodalom és általában a művészet is. Nem kellett hát nagyon megerőltetnem magam, hogy újból és újból fölhívjam hallgatóságom figyelmét egy olyan követelményre, amelyet például Hemingway így fogalmazott meg: „Il faut d’abord durer”. Elsősorban fenn kell maradni! Meg kell maradni! A létünket biztosítsuk először! Hát nem bolond, aki ezt napjainkban elutasítja? És nem volt igaza Németh Lászlónak? Miben? Amikor e szavakat papírra vetette: „Én nem vagyok tiszta művész, s nem akarok csak művész lenni… Egy író, aki csak szép: szajha…” Megvallom, számtalan nagyműveltségű amerikai magyar hallgatta a Németh László-i ars poeticát: mai érvényét senki sem vitatta.

És mit tapasztaltam még? Hogy Iliescu elnök urunk sajnos tévedett, amikor a nyugati magyar emigrációt, diaszpórát példaként állította oda a román emigráció elé, mondván: a magyarok egységesek a nemzeti célokban. Sajnos, ez így nem igaz. A nyugati szórványmagyarságot is számtalan ellentét bomlasztja. Csak Amerikában 300 magyar egyesület, szövetség, kultúrközösség stb. működik. Ezek persze nem húznak 301-fele, de egységes föllépésük még messzi álom a holnap horizontján. Jóleső volt mégis tapasztalni, hogy kisebbségjogi küzdelmeink iránt az érdeklődés lankadatlan, sőt fokozódó. Ez persze nem új jelenség. Ismeretes, hogy az első nemzetközi visszhangot keltő erkölcsi-politikai megszégyenítés Ceauşescut épp New Yorkban érte a hetvenes évek végén. A világszenzációt keltő tüntetést az amerikai magyar közösség szervezte ellene.

Tőkés László éhségsztrájkjáról megemlékeztek az amerikai sajtóban is. Amerikai, angolszász közéleti személyiségek ez alkalommal több helyen is kifejtették előttem: Románia megítélésében egyik legfőbb szempont mostantól kezdve a kisebbségek jogainak állapota is. Az emberi jogok általános, felületes, formális megítélése helyett egyre szigorúbban, tárgyszerűbben ítélik meg a nemzetiségek, kisebbségi népcsoportok kollektív jogainak biztosítását.

– Legutóbbi beszélgetésünkkor – egy villáminterjúban – említette, hogy Sikaszóban szeretné befejezni a budapesti Nemzeti Színháznak szánt drámáját. Ez miről szól, mi a címe, mikor láthatják a pestiek, és mikor mi, idehaza?

– Régi tervem, hogy a budapesti Nemzeti Színháznak tett ígéretem, szerződésem alapján újraírjam, s a rendező kezébe adjam Az ugató madár című drámámat. Talán nem kell bővebben szólnom arról, mi minden akadályozott eddig a munkámban. És mi minden akadályoz ezután is. De mindenképpen eleget akarok tenni ígéretemnek. Aztán, hogy idehaza is eljátsszák-e majd? Nem tudhatom. Mert lám, az Advent a Hargitán című játékom a budapesti Nemzetiben immár a 250. előadás felé tart, itthon pedig kicsi a valószínűsége, hogy a közeljövőben színpadra kerül. Miért? Azt hiszem, ennek oka a megfélemlítettség. Akik műsorra tűznék ezt a darabot, attól félnek, hogy a modern irányzatok szélsőségesei elverik majd rajtuk a port. Akik pedig eleve provinciális nép-nemzeti és ideologikus valaminek tartják a darabot, azok nyilván más szerzők után néznek. De hát majd csak lesz valahogy. Divatok jönnek, divatok múlnak, az életünk pedig marad a küzdés terein, a lenni vagy nem lenni drámai állapotában. Így sajnos az én említett munkám semmit sem vesztett időszerűségéből. Ha pedig túljutunk a kisebbségi lét drámáin, még mindig szembe kell néznünk az objektív és szubjektív idő emberi dimenzióinak fájdalmas ellentmondásaival.

– A most következő kérdést Csoóri Sándornak is feltettem. Az Édes Anyanyelvünk című folyóiratban olvastam, hogy az anyanyelvi vetélkedőkön a legtöbbször idézett élő szerző Csoóri Sándor és Sütő András. Mondja, kérem, mit jelent az ön számára az anyanyelv?

– Az anyanyelv? Csak ismétlem magam, azt mondván: az anyanyelvünk a hazánk is, Illyés Gyulával szólva: Haza a magasban. Hozzá való ragaszkodásunk nem öncélú, nem holmi nacionalizmus, hanem adott közösségi – és nyilván egyéni – létünk tudomásulvétele. Hogy magyar vagyok: lehet választás dolga is, amit ugyancsak tiszteletben kell tartania mindenkinek. De nemcsak a választás joga, hanem az elrendeltség állapotából adódó kötelesség is, mélyen és természetesen emberi. Így tehát, ha beleszületünk egy nyelvbe, ez az eleve elrendeltségnek egyik változata, része, sajátossága. Ezt ugyanolyan tisztelet illeti meg, mint minden egyebet, ami az ember jogait alkotja. Ezek egyike: a másság kötelező elismerése.

Higgyünk abban – bár későre jön el az ideje –, hogy egyszer elmúlik a paranoid nacionalizmus garázdálkodásának korszaka is. Hinnünk kell abban a társadalomban, amelynek rendőrei, pszichiáterei a másság ellen lázadó paranoiásokat akár egy sértő szóért is helyben lefülelik, kényszerzubbonyt vetnek rájuk és elmekórtani intézetekbe szállítják őket, avagy járványkórházakba, mint a leprásokat, kolerásokat és nemi betegeket. Azért kell ebben hinnünk, mert valószínű, hogy másként nehéz lesz megérnünk a paranoid nacionalizmus kimúlásának idejét.

– Köszönöm a beszélgetést.

(Komoróczy György, 1992)

Földközelben – beszélgetés faluról, megmaradásról^*

– Több mint két évtizede jelent meg Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című önéletrajzi vallomása. A kötet ráébreszthette mind az olvasót, mind a falu jelenével, jövőjével foglalkozó magyar szakembereket, hogy az immár szórványvidékként számon tartott Mezőség magyarságának napja leáldozóban van. Az akkor megfogalmazott tények ismeretében hogyan látja az író: napjainkra mennyiben változott meg a helyzet?

– Az erdélyi szórványmagyarság helyzete ma tragikusabb, mint valaha volt. Létszáma az utóbbi időkben tovább csökkent, közösségi keretei sok helyütt teljesen szétestek. Például püspökségi hivatali szinten bizonyára számon tartják, hogy a Mezőségen hány faluban kénytelen a lelkész immár azt mondani: sokáig nem maradhat helyben, a gyülekezet valósággal megsemmisült, nincs kinek igét hirdetni, nincs miből a templomot megjavíttatni, az omló parókiákat megmenteni. Attól tartok, szülőfalum is, pontosabban annak református gyülekezete, rövidesen a lét és a nemlét peremére jut, a létszámbeli fogyatkozás következtében. Könyvem – az Anyám könnyű álmot ígér című krónika – szereplőinek serege jórészt kihalt, vagy elvándorolt, szétszóródott az országban és Magyarországon. Családom – a Sütő és Székely família – hajdani kamarási otthonainak hűlt helye már. Ha némelykor hazalátogatok eltűnődni a szülőházban, próbálom számba venni a már valóságosan is eltűnt, régi házakat. Itt lakott nagyapám, amott anyám testvérei: Erzsi, Ilona, Gergely, Jóska… Odébb apám testvérei: Katalin, László, Anikó… Ahány név, megannyi mikrokozmosz az emlékeimben. Valamikori otthonok, kicsi parasztházak, telve gyermekzsivajjal, reménnyel, panasszal, de mesével, kacagással is. Ezek a házak jórészt megsemmisültek. Helyükön az új lakók szép, korszerű házai láthatók. Új gazdáik helyi vagy távolabbról hozzánk került román iparosok, gépkocsivezetők, állami gazdasági tisztviselők, traktoristák, kereskedők. Megsemmisítették azt az épületet is, amelyben 1875 karácsonyán Kemény Zsigmond ravatala állott; amelynek emlékházként kellett volna megmaradnia, hogy a magyar szellem egyik óriásáról tanúskodjék az utókornak. Földdel egyenlővé tették. A barbár művelet elkövetői az állami gazdaság régi vezetői voltak.

De vissza a kérdéshez: mennyit változott a helyzet? Sokat változott. És gyökeresen. Hiszen teljességgel felszámolták a termelőszövetkezetet, vagyis a kolhozt. Ki-ki visszakapta a közösbe kényszerített földjét, ám épp ez a bökkenő. Az ütközés, a konfliktus.

– Vajon ez a konfliktushelyzet törvényszerű velejárója az átmenetnek?

– Az elmúlt közel fél évszázadnyi idő szubjektív megélése és annak objektív változása teremti a konfliktushelyzetet. Félfeudális világból kilépve, rövid ideig tartó magánparaszti álmodozás után bekényszerítették a falut a kollektív gazdaságba. Sok évtized után pedig – újból a magántulajdon körülményei között – a földművesek ott próbálják folytatni az életet, ahol annak idején abbahagyták. De már csak a puszta föld ígérete tartja bennük a lelket. Annak műveléséhez semmivel nem rendelkeznek már. A meghagyott állami gépi felszerelés részint még létezik, ám annak igénybevétele olyan sokba kerül, hogy az új „nadrágszíjföldek” egész termését elviszi. Ha meg az a földecske műveletlen marad, rövid idő után – pontosan nem tudom most a törvényt idézni – az állam elkobozza. Személyes tapasztalatokról is szólhatok. Anyám két hold földet és fél holdnyi kaszálót kapott vissza. Ennyit „vitt be” megboldogult apám hajdan a közösbe. A mienk tehát újból a családi „birtok”. De nincs, aki művelje. Testvéreim is régen elkerültek a szülőfaluból, nemcsak jómagam. Már-már ott tartunk, hogy még fizetünk is annak, aki a teljes termés fejében elvállalja a szántót, kaszálót. Gergely öcsém hetekig kutatott a faluban azok után, akik most a maguk nyomorúsága mellé a mi földünket is gondjukba vették.

– Milyen kötődése van a mai Mezőséghez, szűkebb pátriájához, Pusztakamarás népéhez?

– Nehéz azt elmondani. Miként lehetne röviden, csak halványan is érzékeltetni, mit jelent számomra a szülőfalu, a szülőföld, vagyis az erdélyi Mezőség, a Makkai Sándor által regényben megörökített Holt-tenger, a székelység Árpád-kori szálláshelye és a tömeges pusztulás véres színhelye a tatárdúlások idején. Ahol többek között éppen ezért tragikusan megfogyatkozott a magyarság. Már száz évvel ezelőtt is szórvány volt a román többségben. Elképzelhető, mennyit csökkent azóta is a létszáma.

Milyen hát a kötődésem? Akár az apámé volt. Vele szólok én is a szülőföldről. Sok évvel ezelőtt apám teljesen megvakult. Életének utolsó évtizedét így élte le. De világtalanul is dolgozott. Tavasszal felásta a kertet. Spárgát húzott ki maga előtt, két fácskával rögzítette, s ahhoz igazodva ásott. Fát vágott, deszkát fűrészelt, sőt mesterkedett is. Pléhből valamilyen parázsbölcsőt, melegítőt tajkolt anyámnak. Valahányszor elnéztem őt, mindig szorongás támadt bennem, aggodalom és riadtság. Arra gondoltam: vajon az ő sorsára jutva lenne-e ennyi erőm a csapás elviselésére? Hozzá hasonlóan tudnék-e élni és dolgozni? A kérdésre azóta sem tudok határozottan felelni.

Egy alkalommal Marosvásárhelyre indultunk ketten, autóval, estéli időben. Elhagytuk már Kissármást, Szilvást, a százvalahány országúti kanyart, mikor azt kérdeztem tőle:

– Mit gondol, apám, merre járunk?

Így válaszolt derűsen:

– Megmondom én, te, fiam! Azt hiszem, most hagytuk el az örményesi kaptatót, s ereszkedünk alá Királyfalva felé.

– Hát ezt honnan tudja? – kérdeztem nagy csodálkozással, mert valóban eltalálta, hogy merre tartunk a sötét éjszakában.

Akkor így szólt tűnődve és bólogatva:

– Mert az ember a földet, ahol született, nemcsak tudja, de érzékeli is minden porcikájával.

Hát így vagyok én is a Mezőséggel. Meg úgy, persze, hogy mindig azt nézem, mivel, miként segíthetném.

– A romániai magyarság érdekképviseleti szervezete, az RMDSZ a megmaradásunkért folytatott politikai csatározások közepette a politikumra összpontosít, ezért is maradnak háttérben közösségünk gazdasági gondjai. Érvényes ez leginkább a romániai magyar falvakra, amelyekről gyakorta elfeledkezik minden illetékes erdélyi magyar fórum. Milyen esélyt lát arra, hogy falvaink súlyos gazdasági nehézségei – ha részlegesen is, de – valami formában megoldást találjanak?

– A falvak lakossága elöregedett. A városba menekült vagy csábított fiatalok nem hajlandók a föld kedvéért visszatérni. Közben úgy tűnik, senki sem figyel fel arra, hogy a visszakapott földeket sokan kezdik már eladogatni, elkótyavetyélni. Kiknek? Román bankok által támogatott, élelmes vállalkozóknak. A jelenség ismerős. A kiegyezés utáni évtizedekben Bukarest anyagi támogatásával hatalmas földterületek kerültek román tulajdonba. Hogy ez megismétlődik, azon nincs mit csodálkozni. Sőt kifogásunk sem lehet ellene. Szemesé a világ. Találjuk meg mi is az anyagi gyarapodás módozatait.

Mármost: valamit a részleges megoldásokról. Igen komoly segítséget jelenthetne a mezőgazdaság számára, ha minden falu hozzájuthatna legalább egy traktorhoz s a vele járó gépi felszereléshez.

– Gazdasági gondjainkat természetesen nem lehet kiragadni a romániai össztársadalmi gondok közül, mégis nyilvánvaló, hogy e téren is háttérbe szorul a magyar gazdaember. Vajon elsősorban ez a kétszeres gazdasági hátrány az oka, hogy magyar falvaink egyre inkább elnéptelenednek, kevés a remény a hosszabb távú helybenmaradásra? Társul-e ehhez fenyegetettségi érzés is?

– Sajnos, az erdélyi magyarság kivándorlása tovább tart, permanens, fogyatkozásunk tagadhatatlan. Én ezt többször is szóvá tettem. Jól tudom persze, hogy a kivándorlást nem lehet kiáltványokkal, rábeszéléssel, verssel megoldani. Ám ebből nem következik, hogy életünkből kivetjük a gondolatcserét, a közösségi létünket fenyegető veszélyek kimondását; nem következik az sem, hogy e mai kétmilliós romániai magyarság létét vagy nem létét, maradását vagy távozását, a szászok, svábok példájára, úgy kell megítélnünk, mint a szabad költözködés jogának megnyilatkozását. Ugyanis, ami történik, az nem a szabad költözködés, hanem fájdalmas, tragikus történelmi kényszer következménye. Ezért tartom megdöbbentőnek erdélyi magyar értelmiségiek ilyetén viselkedését: „Már megint marasztalnak, akkor tehát megyünk.” Vagy: „Sütő azt akarja hisztériásan velünk elhitetni, hogy mind egy szálig elveszünk.” Ostobaságok! Hiszen még a szellemileg alultáplált is tudja, hogy ha valamiből folyton elvesznek, ám hozzá nem tesznek: az előbb-utóbb elfogy, megszűnik létezni. Márpedig egy vészes folyamatról hallgatni: felelőtlenség. A harangokat nem azért verjük félre, hogy azok értesüljenek a veszedelemről, akik annak szenvedő alanyai, hanem azért, hogy a hatalom s a nagyvilág lelkiismeretére hassunk. Bármennyire fontos is, hisz nagyon fontos, a belső, demokratikus román erők, politikai tényezők szerepe kisebbségi jogaink, önrendelkezésünk, vagyis autonómiánk megteremtésének ügyében, a nagyvilág politikai, erkölcsi és jogi támogatása nélkül nem jutunk előbbre.

– Gondolom, nem igazán helyénvaló, hogy irodalommal, kultúrkérdésekkel foglalkozó íróembert főleg gazdasági gondjaink megoldása felől kérdezzen az újságíró. Jómagam azonban úgy látom: kulturális fölemelkedésről, művelt magyar faluról, művelt magyar kisebbségről gazdasági háttér nélkül nem beszélhetünk: kulturális fölemelkedésünket gazdasági háttérnek kell megelőznie…

– Nem vagyok biztos abban, hogy szigorú sorrendi törvényekről beszélhetnénk, vagyis hogy a kulturális fölemelkedést gazdasági stabilitásnak kell megelőznie. Kultúra és anyagi termelés kölcsönhatása létezik. Olyan szegények voltunk, mint Móricz hétkrajcáros elesettjei. Ám ennek ellenére Kodály és Bartók dalait énekeltük és énekeltettük a mezei, tanyasi gyerekekkel is; alig pislákoló lámpafényben végigolvastuk Jókait, Mikszáthot és Arany Jánost, és karácsonykor betlehemes játékot adtunk elő. Ez vajon nem kultúra? A néphagyományok persze most is veszélyben vannak. Többek között azáltal is, hogy éltetőik, hordozóik egyszerűen kivándorolnak, el egészen Nagykanizsáig.

– Az emlékezetes marosvásárhelyi eseményeket követően a világ megdöbbenve észlelhette, hogy Romániában a nemzeti kisebbségek léte, biztonsága bizonyos csoportosulásoktól, hatalmi erőktől megkérdőjelezhető. Meglátása szerint az utóbbi két esztendőben milyen mértékben változott a hazai belpolitika kisebbségekhez való viszonyulása?

– Határozottan kijelenthetem, hogy a nemzetiségi jogokkal kapcsolatos alapvető koncepciójában a mai román kormány semmiben sem különbözik a tegnapiaktól, azoktól, amelyeket Ceauşescu nevezett ki leghűségesebb embereiből. Ez a kormány egyrészt váltig hangoztatja, hogy ügyünket az „európai normák” szerint hajlandó kezelni, másrészt következetesen tagadja mindazt, ami e normák alapján Európában gyakorlatilag megvalósult. Államelnökünk változatlanul Ceauşescu tételeit vallja a nemzetiségi kérdésben. Vallani fogja mindaddig, amíg az ország kisebbségi tömegei, a román ellenzék és a nemzetközi fórumok rá nem kényszerítik felfogásának módosítására.

– Milyennek tartja az erdélyi magyarság és az anyaország közötti kapcsolatokat? Milyen irányba kellene ezeknek fejlődniük?

– Ezek a kapcsolatok egyre bővülnek, hasznuk máris tapasztalható. Véleményem szerint az utóbbi évtizedek legfontosabb eseménye a kapcsolatépítésben a Duna Televízió létrehozatala volt. A román televízió sovány kosztjára fogott honi magyarság rövidesen egész napos magyar nyelvű műsort nézhet. Ezzel kilépett egy szűkkeblű és megalázó, szigorúan cenzúrázott, mennyiségileg nevetséges román tévéadás szégyenketrecéből. Hála és köszönet érte mindazoknak, akik a Duna Televízió-műholdadást lehetővé tették. És tetszik tudni, mi az abszurd és nevetséges? Hogy máris kifogást, fanyalgást, aggodalmat nyivákolnak olyan erdélyi tollforgató magyarok, akik a küzdelmünkben nélkülözhetetlen összefogást, egységet populizmusnak, totalitárius jellegűnek, antiliberálisnak tartják. Akik maholnap a janicsármagyarokra emlékeztetnek. Ebben persze vigasztaló tény, hogy az ilyen szalonpolitikusok kevesen vannak, nem lehetne velük egy iskolai tantermet megtölteni.

– Külföldi útjai során milyen tapasztalatai voltak a hivatalos fórumok viszonyulásmódjáról: megértik-e az erdélyi magyarság törekvéseit, elvárásait a többségi nemzettel, a hatalommal szemben?

– Megértés? Külföldön? Van is, nincs is. Vegyes vitézek a nyugati politikusok is. Azt azonban örömmel állapíthattam meg, hogy a Ceauşescu-féle hazudozásnak, félrevezetésnek már nincs helye Nyugaton. Az amerikai, a kanadai képviselők között egyre többen vannak, akik Románia megítélésében alapvetőnek tartják a nemzetiségi jogok biztosítását elvi és gyakorlati szinten egyaránt. Ez kétségbe ejti a román nacionalistákat. Nincs mit csodálkozni rajta. Ők megszokták, hogy hetven éven át egyet mondanak kifelé, mást cselekednek befelé. Cinikus hazugságaiknál csak kegyetlenségük volt nagyobb, amivel megpróbálták eltüntetni az ország nemzetiségi népcsoportjait. Azt hiszem, kifutottak az időből, de roppant nehezükre esik ezt tudomásul venni. Ez is érthető. Tessék elképzelni a gyarmattartó lelkiállapotát, amikor annak le kell mondania minden előjogáról, a törvényesített rablás, fosztogatás és munkátlanság boldogságáról. Sajnos, a legvadabb román nacionalisták önnön nemzetüknek is képesek borzalmas károkat okozni, csak hogy megtarthassák uralmukat a nemzetiségek fölött. Reményük az, hogy a magyarság minden anyagi értékét ugyanúgy megkaparinthatják, miként a kilencven százalékban emigrált 800 000 főnyi német lakosságét. Ha van Isten, ha van bennünk önvédelmi készség, erő az áldozathoz is, ez nem fog bekövetkezni.

– Miként szolgál egészsége? Hogyan viselte el az emlékezetes megrázkódtatásokat?

– Erre a kérdésre válaszolva föl kellene sorolnom mindazt, ami személyi és családi létemben a márciusi pogrom alkalmával ellenem elkövetett gyilkossági kísérlet súlyos következménye. Nem teszem. Fejszés támadóim, azok felbujtói, a pogromszervezők és mai cinkosaik csak örülnének, ha panaszomat olvashatnák.

(Makkay József, 1992)

„A romániai magyar oktatás követelményeit a román államnak kell megoldania”^*

Sütő Andrásnak édesanyja könnyű álmot ígért, ám az író álmai ma rövidek, nehezek, gyötrők. Tudjuk, hogy iskolaügy – a marosvásárhelyi Bolyai-líceum visszaigénylése – indította el azt a döbbenetes eseménysorozatot, amely végül véres pogromhoz vezetett. Ekkor veszítette el egyik szeme világát Sütő András, a másikra szürkehályog ereszkedett, nemrég műtötték Kölnben. Sütő Andrással történelmi távlatból igyekszünk megközelíteni az erdélyi magyarság mostani legaktuálisabb létkérdését, az oktatás ügyét.

– Honnan kellene elindulnunk?

– Elindulhatnánk onnan, hogy az elmúlt hetven esztendő egyik legtragikusabb jelensége az a folyamat, amelyben az új román uralom fokozatosan próbálta teljességgel megszüntetni a magyar anyanyelvű oktatást. Ennek a hetven esztendőnek az egyik legizgalmasabb, legdrámaibb eseménysorozata többek közt az, ami a magyar államtól szinte hadizsákmányként átvett romániai, azaz erdélyi iskolahálózattal történt. Ez nem csupán tragikus, hanem mélyen felháborító is. Az elnyomatásnak minden körülmények között a lehető legbarbárabb eljárása, amikor egy győztes állam a kebelébe került nemzetiségi területeket úgy kezeli, mint hadizsákmányt. Ezeknek a területeknek minden anyagi, emberi értékét zsákmányként kezeli, államosítja, meglopja, ellopja, átalakítja, megsemmisíti, rendelkezik vele, miként a rabszolgakorszakok idején rendelkeztek a győztesek mindennel, amit megszereztek, fegyverrel. Ez a legfölháborítóbb embertelenség, ami csak előfordulhatott Európában: az, hogy egy hatszáz éves iskolai hálózat a román állam keretében, a román állam tulajdonaként semmisült meg jórészt. A Népszövetség, Európa kultúrnemzetei felháborító közönnyel, egyszerűen nem is voltak hajlandók odafigyelni, hogy mi történik Romániában, mi történik Erdélyben.

– Az elsorvasztásnak, a megszüntetésnek nyilván voltak fokozatai.

– Az a cinizmus, az a sanda asszimilációs törekvés, az a gátlástalan mohóság, a rablásnak az a zabolátlansága, amellyel az új román hatalom rávetette magát 1920 után az erdélyi magyar iskolákra és általában a kultúrintézményeinkre, és ahogyan ez csak fokozódott az 1945 után kialakult kommunista rendszerben, az példátlan a maga nemében. Ugyanis ősi kultúrának ősi hálózatáról, félezer éves kollégiumok sorsáról, több száz éves tudományos és művészeti intézmények megsemmisítéséről van szó. A két világháború között – az állami oktatás lehetőségeitől megfosztva – jórészt csak egyházi keretekben zajlott az erdélyi magyar kisebbségnek az oktatása. Még nagyobb csapás ért bennünket 1948-ban, amikor a román kormány rendelete folytán államosították az összes iskolát. Így az egyház elveszítette minden ilyen intézményét (a teológiát kivéve). Majd aztán folytatódott azzal, hogy 1958-ban egy szigorú rendelettel egyesítették az eladdig önállóan működő magyar és román tanítási nyelvű iskolákat. Egyesítették azért, hogy a kitűzött célt, az anyanyelvi oktatás megsemmisítését könnyebben tudják megvalósítani. Ez pedig szerves része volt és maradt mai napig is annak a nagy-román nemzeti törekvésnek, hogy egyetlen homogén nagy nemzetnek van helye Románia mai területén, az pedig a román. Az így-úgy, félszájjal elismert kisebbségek pedig akkor remélhetnek valamiféle enyhe toleranciát, ha fokozatosan beolvadnak a román nemzetbe. Erről a törekvéséről nem mondott le a legvadabb román jobboldal 1920 után, nem mondott le a fasiszta román korszak politikai hatalma a harmincas években. És rövid ideig tartó képmutatás után nyilvánvalóan nem mondott le a Ceauşescu-diktatúra sem. Itt tartunk most, 1992-ben.

– A fordulattal sem változott a helyzet?

– Lényegében a helyzet nem változott. Ugyanis az új hatalom, amely paranoiás, nacionalista, fasisztoid elemekkel kevert, kényszerdemokratikus intézkedéseket is hozó, vegyes, zűrzavaros hatalom – ami a kisebbségeket illeti – egy jottányit sem változtatott Ceauşescu koncepcióján. Ceauşescu koncepciója világos, amiképp az uralkodásának, illetve garázdálkodásának az utolsó esztendeiben kiderült: megsemmisíteni főleg a romániai magyarságot, minekutána a német lakosságot – a német illetékesek ostobasága és képmutatása révén – jó pénzért eladta. Ilyenformán egy nyolcszáz éves néptöredéket, egy közel egymilliós szász-német lakosságot tüntetett el Románia térképéről. És tünteti el most már folyamatosan ennek a lakosságnak a kultúrhagyatékát is: a közintézményeit, a templomait, a könyvtárait, az iskoláit, a lakásait, amelyeket jórészt már az új tulajdonosok szétvertek, bemocskoltak, és amelyeknek az anyagát – hajdani emberi lakhelyekét – széthordják disznóólnak, tyúkólnak.

– Tehát?

– Tehát a kisebbség és a romániai magyar kisebbség etnikai megsemmisítéséről valójában – mindenfajta mellébeszélő, áldemokratikus és sunyi kormányszintű fogalmazások ellenére – az új hatalom sem mondott le. Azért tesz meg mindent, hogy amit Ceauşescu elkezdett, befejezze. Ezért vonta vissza Iliescu elnök néhány hónap múltán a fordulat után tett kijelentését, miszerint az RMDSZ, a frissen létrejött Romániai Magyar Demokrata Szövetség célkitűzéseivel egyetért. Ezért akadályozták meg és akadályozzák mai napig is az önálló magyar iskolai hálózatnak a kiépítését. Ezért kapnak epilepsziás rohamot attól a követelésünktől, hogy vissza akarjuk állítani az önálló Bolyai-egyetemet Kolozsvárott, a magyar anyanyelvű orvosképzést, ennek részlegét Marosvásárhelyt. A mi kezdeti követelésünk az volt, hogy universitas jellegű intézményt teremtsünk, amelyben a felsőoktatásnak minden műfaja megtalálja a helyét.

– Valóban, az 1989-es decemberi fordulat utáni első hetekben az iskolákért indított küzdelem jelent meg a leglátványosabb módon a romániai magyarság életében.

– Mert ettől reméltük a legtöbbet. Remélték a magyar főiskolások, remélte a középiskolások hatalmas tömege, remélte a szakmai iskolák majdhogynem félanalfabéta magyar munkásifjúság serege. A félanalfabéta fogalmán azt értem, hogy azok a gyerekek, akik zsenge tizenkét éves korukban színromán oktatású ipari szakiskolákba kerültek, kerülnek, úgy lépnek ki ezekből az iskolákból, hogy valójában nem tudnak helyesen írni, s küszködnek a magyar szöveg olvasásával, szívesebben olvasnak román regényt, mint magyart.

– Pontosan mi történt 1990-ben Marosvásárhelyen?

– A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom egyik legfőbb konfliktusforrása is éppen az iskolaügy volt, többek között a Bolyai-líceum kérdése. Ugyanis azzal kezdődött, hogy maguk a román tanárok, a román tanügy értelmes képviselői már kilencven elején elfogadták, hogy ezt a négyszáz éves volt református kollégiumot, az erdélyi magyar kultúrának ezt a rendkívül jelentős bizonyítékát a magyarság visszanyerje. Gyakorlatilag semmiféle hátrány nem érte, nem érhette volna a néhány román osztálynyi román diákot, ugyanis ezek a fiatalok megfelelő módon, elfogadható körülmények között egy másik – valamikor ugyancsak magyar intézményként működő, de ma már román – iskola keretében folytathatták volna tanulmányaikat. A román tanárok tekintélyes része is megértette ezt. Valójában a diákok sem ítélték tragédiának, hogy az érettségit nem a volt református kollégiumban, hanem a volt magyar katolikus iskolában kell letenniük.

– Hogyan vett ez a békés és természetes igény véresen tragikus fordulatot?

– Úgy, hogy közbelépett mindaz, amit a Ceauşescu-rendszertől örököltünk: a városba betelepített román réteg előjogrendszere, az előjogokból adódó anyagi veszteségek félelme; a nagy román nacionalista törekvések veszélyeztetettsége; az iskolaigazgatói székek féltése; félelem attól, hogy a magyar értelmiség helyét újra megfelelő magyar szakemberek töltik be, tekintettel arra, hogy Ceauşescu uralkodásának utóbbi esztendejében a város sem gazdasági, sem kulturális életében valójában egyetlen valamirevaló magyar személyiség nem maradhatott meg. Beleszólt ebbe nyilvánvalóan a volt pártaktíva, beleszólt a Securitate minden aktív maradványa, beleszólt a frissen létrehozott Vatra Românească, amely nem kevesebbet tűzött céljai közé, mint például a magyarság kiűzését Erdélyből. Beleszóltak tehát ezek a szélsőséges fasisztoid erők is, amelyek az iskolaügyre hivatkozva arra a „veszélyre”, hogy a román tanulóifjúság tanulási lehetőségeiből szorul ki, igen komoly román tömegeket tudtak félrevezetni. Arról nem beszélve, hogy pálinkával, pénzzel és a primitív ijesztgetésnek minden eszközével félrevezetett görgényvölgyi román parasztokat is sikerült teherautóra ültetve villástól, fejszéstől beszállítani Marosvásárhelyre. Ahol többen is közülük azt vallották be, miszerint a faluban őket azzal riasztották harangszóval, szirénával, dobolással, hogy a marosvásárhelyi iskolákban tanuló gyermekeiket a magyarok gyilkolják, hasba szúrják, kihajigálják őket az ablakon, elzavarják őket a város területéről. A lehető legocsmányabb rágalmakat sikerült, sajnos, elhitetniök primitív tömegekkel. Olyanokkal, akik – végül is érthető módon – jöttek kétségbeesetten minden magyart hasba szúrni, főbe verni, mert hiszen ebben a magyarban a gyermekük gyilkosát vagy potenciális gyilkosát látták. Azoknak a cinikus pogromszervezőknek köszönhetően, akikhez viszont nem nyúlt a hatalom, akiket soha nem vont senki felelősségre, ugyanis ezek az erők komoly támaszai a jelenlegi kormányzatnak, komoly támaszai a jelenlegi államhatalom legfőbb csúcsainak.

– Hogyan alakult az 1958-as rendelettel egyesített iskolák magyar és román tanulóinak aránya?

– Azok az iskolák, amelyek kezdetben nyolcvan százalékban magyar osztályokkal működtek, húsz százalékban román osztályokkal, azok az iskolák tíz esztendő alatt éppen a fordított arányt mutatták már: nyolcvanszázaléknyi román osztályt és húszszázaléknyi magyar osztályt. Még abban az esetben is, amikor az úgynevezett román osztályok tanulói hatvan-hetven százalékban magyar gyermekek voltak. Eleve megszabták ugyanis a magyar és a román keretet, és nyilvánvaló, hogy a magyar diákok kényszerűleg felvételiztek, juthattak be úgynevezett román osztályokba, ahol semmit nem tanultak magyar nyelven, csupán fakultatív módon biztosítottak itt-amott és némelykor irodalmi, nyelvtani tanulási lehetőséget. Ez azonban nyomorúságos, szegényes és eredménytelen engedmény volt valójában.

– Székelyföldön is ugyanez ment végbe? Kérdem, hiszen itt a magyarság egy tömbben túlnyomó többséget képez.

– A Székelyföldön mutatkozott meg valójában és a legkirívóbban ennek az abszurd és galád állampolitikai törekvésnek a következménye. Ugyanis érdemes megjegyezni, hogy a 99,9 százalékban magyar lakosságú Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az iskolai osztályok aránya a következő volt: a város diákjainak 60 százaléka román tanítási nyelvű osztályban volt kénytelen tanulni. Ehhez az arányhoz kezdte szállítani nagy mértékben a román kormány a román tanárokat, tanítókat, egyáltalán oktatói hálózatot. Ehhez a célhoz igazította a betelepítésnek minden formáját. Ennek jegyében lett közprédává még a maradék magyar nyelvű oktatás is olyan értelemben, hogy a magyar osztályokban magyar nyelven előadott tantárgyak új gazdái – román nemzetiségű tanítók, tanárok – átváltották a nyelvet. Magyar nyelven engedélyezett tantárgyakat kizárólag román nyelven voltak hajlandók előadni azzal az egyszerű indokkal, hogy ők ezt a nyelvet nem értik. S nem az ő kötelességük Székelyudvarhelyt magyar nyelven oktatni, hanem Székelyudvarhely lakossága, ifjúsága tanulja meg a román nyelvet, amelyen ők a tudományukat előadják.

– Úgy tudom, a fordulat pozitív változásokat is hozott.

– Kétségtelenül pozitív eredményeket hozott már 1990-nel kezdődően. Ezeknek jó részét sikerült is megőrizni. Viszont ne felejtsük el, hogy a Székelyföld lakossága alig valamivel több, mint a romániai magyarság egyharmada! Tehát a magyarság kétharmada nem tömbben, hanem szórványban él. Ennek az iskolahálózata pedig alig-alig módosult valamit a javunkra. Sőt, ahol javunkra módosult, ott most össztűz alá vették a már létrehozott magyar tanítási nyelvű intézményeket Szatmáron, Nagyváradon, Kolozsvárott, Brassóban. Köztudott, hogy kormánykörökben, megyei szinten miként próbálják folytatni a Diktátor terveit, a magyar oktatás teljes fölszámolását.

– Hallottam olyan véleményt, hogy az egyházak menthetik meg, szervezhetik újjá a romániai magyar iskolahálózatot.

– Aki ebben reménykedik, nyilván a két világháború közötti tapasztalatokra gondol. Ugyanis a két világháború közötti magyar oktatásban halhatatlanok az egyházak – mindenekelőtt a református és a katolikus egyház – érdemei. Ehhez viszont hozzá kell tennünk: sajnos, az egyház ma már nem rendelkezik azokkal a javakkal, amelyek a két világháború között lehetővé tették egy Bethlen-kollégiumhoz hasonló ősi, ragyogó magyar oktatási intézménynek a fenntartását, működtetését. Ne felejtsük el, hogy a Bethlen-kollégiumnak tízezer holdnyi földterülete volt, erdő és szántó vegyesen. Ne feledjük el, hogy a Bethlen-kollégiumnak sok száz hektárnyi szőleje volt, és az igen komoly jövedelmet hozott számára. Ma már semmije nincs. Csak a mocsok és a bokáig érő fécesz a valamikori angol vécékben. Igaz viszont, hogy ez a néhány esztendővel ezelőtti állapot. Az enyedi kollégiumot azóta külföldi segítséggel szépen rendbe hozzák.

– Tehát változatlanul politikai színtéren kell megvívni a harcot.

– Természetesen. Nekünk változatlanul és szigorúan azt kell követelnünk, amivel kezdtük 1989. december végén: a román állam biztosítsa a kétmilliós magyarság teljes, tökéletes, önálló, autonóm oktatási hálózatát az óvodától fel egészen az egyetemig! Amennyiben ezt nem biztosítja, nem teljesíti a nemzetközileg vállalt kötelezettségeit. Akkor azzal vádolható, hogy nem tesz eleget az elemi demokrácia követelményeinek; mást mond a nemzetközi fórumok irányába és mást befelé. Amennyiben a román állam ezt nem teljesíti: nem garantálható a romániai magyarság elvárt lojalitása ezzel a román állammal szemben. Nem lehet lojális egy állammal, egy kormánnyal szemben az olyan tömeg, amelyet elemi jogaitól fosztanak meg, és amelyet minden módon és meg-megújuló periódusokban megpróbálnak az országból tömegesen elűzni. Ilyen elűzetési jelenség napjainkban – többek között – az, hogy a romániai magyar ifjúság hatvan százaléka valójában nem tanulhat az anyanyelvén.

– Egységes-e a romániai magyarság az oktatásügy megítélésében?

– Sajnos, akadnak tanáraink, akadnak művelődéspolitikusaink, akadnak egyetemi professzoraink is, akik vagy tájékozatlanságból, vagy más, számomra érthetetlen okokból idillikus képet próbálnak festeni a mi mostani állapotunkról. Azt olvasom az egyik kolozsvári egyetemi tanárnő szövegében, hogy magyar iskolai ügyünk nagyrészt „megoldott”. Elképesztő! Elképesztő két okból: ha ennyire tájékozatlan, honnan szedi magának a bátorságot, hogy nyilatkozzék. Ha pedig tudja, hogy mi a való, akkor mi a háttere, mi az oka ennek a cinikus félrevezetésnek, amely nem lehetett jellemző, csak a Ceauşescu-diktatúra talpnyalóira és kiszolgálóira, akik olyan idillikus képet festettek kisebbségi létünkről, hogy még Washington is elhitte: itt egy magyar paradicsom jött létre. Érthetetlen számomra az is, hogy amikor oly kemény eréllyel követeltük a Bolyai-egyetem visszaállítását, ez egy idő után hamvába hullott követelés lett. Ez mindenképpen megalkuvás, lemondás arról a jogos követelésünkről, hogy a román államnak kötelessége a magyar tömegek anyagi termelésének hasznából, adójából, munkájából, verejtékéből a magyar nyelvű Bolyai-egyetemet visszaállítani.

– Miben tud az anyaország, közelebbről a magyar kultuszkormányzat segíteni?

– Én azt hiszem, a kultuszkormányzat segítsége folyamatos, meghatóan sokoldalú, emberileg tiszta szándékú. Egy szegény ország részéről a szakadatlan gesztusok valóban személy szerint engem is meghatnak. S nehéz megfogalmazni, hogy lelkileg, erkölcsileg mennyire jó hatással van ez az erdélyi magyar ifjúságra. Biztatást, reményt ad.

Viszont itt egy pillanatra megállva, határozottan meg kell fogalmaznunk azt: a romániai magyar oktatás követelményeit a román államnak kell megoldania! A magyar állam segítsége nagyon fontos, a magyar minisztérium segítsége nagyon fontos, minden magyar művelődési fórum segítsége fontos – szellemi, erkölcsi és anyagi támogatás formájában is –, de csak része ennek a felemelkedésnek, ennek a folyamatnak, amely ebben a pillanatban itthon megtorpant, sőt új veszélyek fenyegetik. Amely viszont – reményem szerint – új küzdelmet fog megérni, amennyiben az RMDSZ mint a romániai magyarság legfőbb érdekvédelmi szövetsége megújul, kellőképpen radikalizálódik, az élére felelős, tájékozott, következetesen küzdő emberek kerülnek. Ha ebből az eddig laza és képlékeny tömörülésnek minősült szövetségből dinamikusan működő, egységesen föllépő, határozott tömegpárt lesz, akkor valószínű, hogy a tanügy területén is előrelépünk. Bár ehhez hozzá kell számítani azt, hogy az RMDSZ-re is hatással van a romániai viszonyok általános alakulása. Pontosabban: a demokratikus román ellenzéki erők felerősödése.

Tisztában vagyok azzal, hogy itt hosszadalmas, bonyodalmas folyamatokról van szó. Megértem azokat is, akik figyelmeztetnek, hogy itt nem máról holnapra tudjuk mindezt megvalósítani. Nem értem meg viszont azokat, akik látván nem csupán a nehézségeket, de tapasztalván a véres veszedelmeket is – amivel az iskolai hálózatért folytatott küzdelmünk jár –, egyszerűen megijedtek, egyszerűen koncepciót váltottak. És most már van, aki úgy fogalmaz a közéletünkben, hogy „mi sem voltunk tiszták, hófehérek; mi is hosszadalmasan és kitartóan elnyomtuk román testvéreinket; akkor ne csodálkozzunk, ha még eltart egy darabig az ő részükről is a mi elnyomatásunk; várjuk ki türelemmel, amíg ez a mai román társadalom az európai demokráciák szintjére fejlődik” – ami legalább kétszáz esztendő. Hát, köszönöm szépen az ilyen kétszáz esztendőre szóló megértő magyar figyelmeztetést. Ez ugyanis nem egyéb, mint a Ceauşescu idején tapasztalt mérhetetlen megalkuvásnak a visszatérése.

(Miksa Lajos, 1992)

A kényszerűségnek kínja és gyakorisága^*

A Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház fennállásának harmincadik évfordulóját ünnepelik a napokban. Sütő András új színművét, Az ugató madár címűt mutatják be Sík Ferenc rendezésében július nyolcadikán este. A legelső olvasópróbára maguk közé várják az írót is, akit a könyvhét alkalmából oly határtalan szeretettel fogadtak az emberek Debrecentől Budapestig, amilyet rideggé vált világunkban régóta nem tapasztaltunk. Sütő András késve érkezik – egyenesen a szemészeti klinika műtőjéből. A jobbik szemét operálták meg. („Úgy jártam, mint a nagybátyám – mondja –, aki egy reggelen kiment, hogy megetesse az állatokat, és csak hét év múlva tért vissza. Lefogták és elvitték Szibériába. Én is bementem egy vizsgálatra, s azonnal a műtőben találtam magam.”) Mintha mi sem történt volna, kedélyes beszélgetésbe fog a művészekkel, akik elsősorban Az ugató madár történelmi hitelére kíváncsiak. A szabadságharc után, a székely összeesküvés idején játszódó darab alcíme: Kegyelem és ítélet három felvonásban. Akinek a kegyelem is, az ítélet is kijár, valóban élt személy, a székely ezermester, Bodor Péter. Technikai találékonyságát Budapesten a margitszigeti zenélő kút hirdeti ennek az ellentmondásos egyéniségnek, odaát, Sütő András szülőföldjén mondák sora idézi és őrzi talentumosságát, sokarcúságát.

– Nem történelmi drámát írtam – hangoztatja a színészeknek az író, frissen műtött szemét lopva törölgetvén. Ezt mondja a hírlapírónak is másnap, amikor a friss fájdalmakon kicsinykét túljutván, csöndes beszélgetésre ülnek össze egy budapesti kertben, muskátlikkal határolt csöppnyi azilumban.

– Nem történelmi drámát akartam írni, nem a székely összeesküvés történetét és annak drámaiságát kívántam színpadra vinni. Egy történelmileg ismert személyiséget, a híres vagy hírhedett mérnököt, a már-már lángelmének is nevezhető jelenséget akartam bemutatni, hogy arról beszélhessek, ami az egész magyar történelemben tapasztalható. Nevezetesen: a történelmi kényszerűségről. A kényszerűségnek kínja és gyakorisága foglalkoztatott, és ehhez megfelelő drámai színteret és cselekménylehetőséget találtam 1849 és 1854 között. Vagyis a fegyverletétel és újrakezdés korában. A megalkuvások és az új lázadások idején. Bodor Péter folklorizálódott alakját dolgoztam fel, ugyanúgy, ahogyan Móricz Zsigmond Rózsa Sándor legendássá nőtt alakját tette meg műve központi alakjává. Bodor Péter népi mitológiába emelt alakjára azért volt szükségem, hogy kedvem szerint mozgathassam, anélkül persze, hogy sorsának lényegét elejtettem volna. Adva van tehát egy magyar lángelme, aki több műfajban is halhatatlant alkothatott volna. Műszaki feltalálóként is, szobrászként is világhírű lehetett volna, matematikusként ott állt valahol egy Bolyai mellett. A történelmi kényszerűségek azonban nem arra viszik, amerre az evezőivel irányítani szeretné magát, hanem amerre az ár sodorja. Közép-európai s magyar sors az övé, nem a boldog népek lángelméinek a sorsa. Bodor Péter „játékból” bankóprést is tökéletest alkot, és pénzt hamisít, noha ezeket a képességeit a nagy összeesküvés idején a nemzet ügyének a szolgálatába állítja. Művészi álmait kénytelen alárendelni egy közösségi, történelmi feladatnak. Ez az örök konfliktus – mi előbbre való, a művészi adottságok érvényre juttatása vagy a közösség szolgálata – napjainkig nyúlik, és Erdélyben éppen olyan időszerű, mint Magyarországon.

– Mint minden huszadik században írt, történelmi fogantatású dráma bemutatója után, Az ugató madár színre kerülésekor is elindul majd a párhuzamkeresés a jelen nagy formátumú emberei és a darab hősei közt. Elindulnak a találgatások, ki kit formáz.

– Ezek a találgatások egyrészt elkerülhetetlenek, másrészt fölöslegesek. Nem kulcsdrámát írtam, amelynek keresni lehet a mai megfelelőit. Nem is tandrámát írtam, amelyben a múltat valamiféle időszerű mondandó érdekében a jelenhez igazítom. Egy örök magyar jelenséget akartam színre vinni, amely játszódhatna 2000-ben is, 1993-ban is. Engem az a kényszerűség foglalkoztatott, amely a székely összeesküvés 1854-ben lebukott vezetőit fogva tartotta. Ezek a férfiak a hatalom felé hűséges arcukat voltak kénytelenek mutatni, ugyanakkor az életüket kockáztatták azáltal, hogy a Kossuth Lajos üzeneteivel külföldről elindított összeesküvésben részt vállaltak. Ami ezen túlmegy a darabban: a szerelem, a remény és a reménytelenség, az élet és a halál sokarcúsága, a lét és a pusztulás örök konfliktusa, végképp nem korhoz kötött. Ez már az általános emberi lét felhőalakzatait kirajzoló régió, amely túlmutat a koron és a történelmileg is ellenőrizhető hősök életén.

– Különös, hogy Sütő András éppen akkor ír új színművet, amikor mások – sokan – azt tartják, a dráma, a színház halott, az élet a televízióé, a videóé.

– Időről időre megjelennek társadalmilag kialakított és tömegesen elterjesztett rémhírek. Egyszer a dráma hal meg, másszor a könyv, azután meg az Isten. Miközben – elnézést, hogy személyes példát kapok hirtelen elő – a kétszázötvenedik előadásánál tart az Advent a Hargitán. Nyugaton meg az egyik Ionesco-darab éppen a huszadik évébe lépett.

– Valamilyen személyes oknak mégis léteznie kell, amiért Sütő András az utóbbi időben inkább drámaszerző, mint prózaíró! Hatásosabban lehet szólni az emberekhez színpadról, mint – mondjuk – egy regény lapjairól?

– Színháza, regénye válogatja. Sorrendet nem lehet fölállítani. Az, hogy én darabot írok mostanában, alkati adottságaimból következik. Nevezetesen: a regényíráshoz szükséges kitartás hiányából, lustaságból, sietségből, nyugtalanságból. Zaklatottságból, amely mindig valamilyen ügynek a vállalásával és annak tűzön-vízen át való végbevitelével jár. Ezt egy darabbal könnyebb teljesíteni, mint regénnyel, amelyen esetleg tíz éven át kell kotolni.

– Az ugató madár miféle nyugtalanságok és zaklatottságok következménye?

– 1986-ban két hónap alatt írtam meg a dráma első változatát. Harag György igen nagy lelkesedéssel fogadta, elő is akarta adni Kolozsváron, de a cenzúra hallani sem akart erről. Amint az Advent a Hargitán című darabomról se. A kettő ugyanis nagyjából együtt készült el. Az Adventet akkor áthoztam Magyarországra. Mivel itt csak a Nemzeti Színház kért tőlem darabot, kettőt nem ajánlhattam föl. Ez mohóság lett volna. Felajánlottam tehát egyet, a másikat eltettem a fiókba. Mostanáig pihentettem. Amikor újra elővettem, nem tetszett abban a formájában, ahogyan ’86-ban megírtam. Félretettem az egészet, majd április 26-án reggel nekiláttam, és május 26-án éppen éjfélkor befejeztem a drámát. Egy óra kondul meg időnként a darabban, amely a zavarodott időt úgy mutatja, hogy hatot üt, kilencet mutat, de a rendes idő hét óra. Ám ez az óra is rendbe jön, önmagához és a tökéletességhez igazodik, amikor bizonyossá válik a halál pillanata. Bodor Péter halálakor az óra kondulásai pontosan tizenkettőt jeleznek. Ez az utolsó órája hősömnek. Amikor leírtam, hogy az óra tizenkettőt üt, fölálltam az asztaltól, és mentem jelenteni a feleségemnek, hogy a drámát befejeztem. Nézem az órát: tizenkettőt mutat. Lehet, hogy ez véletlen, de az is lehet, hogy jelt adott valaki ezzel az egybeeséssel. Majd megtudom egyszer… Legközelebb.

– Várjunk, ha lehet, azzal a legközelebbel! Prózai írásokon lehetne s kellene még éveken, évtizedeken át – ahogyan ön mondta – kotolni.

– Annál is inkább, mert még több kötettel vagyok adós. A debreceni Csokonai Kiadónál jelent meg az idei könyvhéten a Szemet szóért című dokumentumkötetem, ennek folytatásaként karácsonyra ugyanők kiadják a naplóim egy részét. Két további naplókötettel is készen vagyok, emellett folytatnom kell a Harang a szélben című regényemet. Sok évvel ezelőtt kezdtem el, de sok minden kiütött ebből a munkámból. Főleg a ’89-es fordulat. De remélhetőleg hozzá tudok fogni megint ehhez a regényhez, amely mondandóim összegzése lenne.

– Azt reméli, nyugodtabb idők jönnek most már az életében?

– Tíz körömmel küzdök azért, hogy nyugodt munkaidőt harcoljak ki magamnak. De semmi nem kedvez az írásnak, mert közben állandóan védekezni kell. Állandó támadások közepette élünk, halálos veszedelmek között. Most teszem közzé éppen azokat a hivatalos, törvényszéki érvényű okmányokat, amelyekkel azt szeretném elérni, hogy az állampolgárok létbiztonságát garantálják. Közéjük tartozom magam is. Nemrégiben olyan orvtámadásnak voltunk kitéve, amelynek csak Isten csodája folytán nem esett áldozatául az egész családom, a feleségem, a fiam és az ő családja meg jómagam. Sikaszói házunkban nagy mennyiségű cink-foszfiddal próbáltak megmérgezni – ismeretlen tettesek.

– Hatalmas ereje van az írott szónak, ha ennyire félnek tőle!

– Borzalmasan félnek a szótól azok az erők, amelyek ’90 tavaszán is megpróbáltak engem meggyilkolni. Félnek a nemzetközi közvéleménytől, a nemzetközi fórumoktól, a nyíltan kimondott igazságoktól. Megszokták a homályban bujkálók erkölcsét, a hiéna éjszakai vérengzéseit és félnek a világosságtól. Kockázatos ez a mi létünk! Szemet szóért, aztán életet szóért, gyermeket szóért. Nemrégiben körülbelül két mázsa követ zúdítottak egy hétemeletes toronyházból az otthonom tetejére. Zuhantak a kilónyi, nagy kövek, tönkretették a tetőzetet. Ha éppen arra cselleng az unokám, ha bélyegek után kutat a padláson a gyermek, agyonverik.

– Máig emlékezetes a számomra, hogy ’89 karácsonyán, amikor mindnyájan végtelen boldogsággal néztük a romániai változásokat a képernyő előtt, kíváncsiak voltunk, mit mond minderről Sütő András. Egy amatőr felvételen azután (nem is tudom, miért nem a hivatalos televízió készítette azt a legelső beszélgetést) ön igen visszafogottan, sőt kételkedve nyilatkozott. Mint aki a mámor perceiben is tudja, nem igazi forradalom, ami körülötte zajlik.

– Az események hátterének alapos ismerete alapján nyilatkoztam így. Ismertem a hatalmat, amit egy új garnitúra támadott meg, kisöpörve a régieket, és egymás között felosztva a szerepeket. Szinte azonnal világos volt számomra, de sokunk számára, hogy nem történt más, csak a „második” nemzeti-kommunista garnitúra lépett az „első” helyére. Ugyanabból a bolyból való politikusok képmutató módon próbáltak meg demokráciát játszani. Világossá vált, figyelmeztetnem kell magunkat, micsoda iszonyatos örökséget vett át a társadalom. Amíg azt a lelki kútmérgezést át nem vészeljük, amit az előző, paranoid uralom „teremtett”, jogos minden borúlátás.

– Az ember azonban nem borúra, hanem derűre, bizakodásra született. Mi reménykeltőt tud mondani az író az otthonmaradottaknak, s nekünk, magyarországiaknak, akik, ha nem is élünk olyan fenyegetettségben, mint az erdélyi magyarok, mégis tele vagyunk szorongással!?

– Az embereknek évtizedeken át nem volt szabad megmondani az igazat, azt, amit egyébként jól tudtak, hogy milyen nyomorba taszította őket a totalitárius rendszer! Milyen szellemi, lelki, erkölcsi nyomorúságba! A vigaszt azzal nyújthatja olvasóinak az író, ha segít az eszmélés folyamatában. Segít abban, hogy az emberek felismerjék saját tragikus helyzetüket. Ha ugyanis nem ismerik fel, nem tudnak küzdeni ellene. Tehát nem áltatni kell az embereket, hanem rá kell döbbenteni őket, milyen iszonyatos veszedelmek közé sodorta őket a történelem. Az igazat kell nyíltan és általánosan kimondani. A lét veszélyeire kell felhívni a figyelmet. Arra, hogy rövidesen elfogy a magyarság, ha tovább folyik a nagyméretű kivándorlás Erdélyből. Arra kell figyelmeztetni, ha nem harcolja ki magának az iskoláztatás jogát, a teljes magyar iskolarendszer hálózatát, akkor az asszimiláció áldozata lesz. Nem idillikus képet kell az égboltra rajzolni, hanem a saját drámai helyzetére kell a népet ráébreszteni. Ezt próbálom én most cselekedni. Remény csak abból támadhat, ha felismerjük a saját helyzetünket. Minden más hiú, olcsó ábránd…

(Lőcsei Gabriella, 1993)

A közös asztal reménye^*

Ha elviselhetetlennek érezzük az életet, az álmainkba szökhetünk. De „ki mondja meg, hová meneküljünk az álmainkból?” – teszi föl a kérdést Éanna, Sütő András drámahőse. Hová bujdokolhatunk, ha már az álmaink is lakhatatlanok? Bármerre tekintünk, mindenütt: gyűlölködés, széthúzás.

A „szájzáras” évtizedek néma fegyelme után kérdezhetnénk: nem törvényszerű-e ez a bábeli zűrzavar. „Ha rajtam múlna, máris létrehoznám a »szellemi kéksisakosoknak« azt a munkacsapatát, amely a konstruktív eszmecsere reményével szállna ki rendre a magyar–magyar háborúskodásnak minden válságos területére” – vallja Sütő András, a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke. Vajon elegen lennének-e a „szellemi kéksisakosok”? Minden esetben győz-e a tiszta szándék? Valóban megújul-e a Magyarok Világszövetsége? Létezhet-e összmagyar érdek? – kérdezzük az erdélyi írót, aki nemcsak drámáival, de drámai sorsával is legnagyobbjaink között foglal helyet.

– A Magyarok III. Világkongresszusán – 1992 augusztusában – Csoóri Sándor elnök bejelentette, hogy ön a tiszteletbeli elnöki megbízást egy feltétellel vállalta: ha a világszövetségben megszűnik az acsarkodás. A hírt tapsvihar fogadta. Miért vonult vissza az ezt megelőző időszakban?

– Hogy miért nem vállaltam a tiszteletbeli elnöki tisztséget a tisztújító közgyűlés alkalmával? Erről már bőven szó esett a sajtóban. Annak idején közzétett levelemet ilyen-olyan módon magyarázták, kommentálták, hamisították is, aztán helyesbítések hangzottak el. Volt, aki ez ügyben gyávának nevezett, mások baráti szóval unszoltak elhatározásom föladására. Frissen megválasztott elnökként Csoóri Sándor is nyílt levélben kérte ezt. Neki is csak azt válaszolhattam: olyan szélsőséges csoportok hangoskodnak a világszövetségben, amelyekkel nem vállalok szellemi közösséget.

– A világtalálkozó után mégis másképp döntött. Megtörtént tehát az áhított változás?

– Igen, a Magyarok III. Világtalálkozója után vállaltam a tiszteletbeli elnöki tisztséget. Föladtam volna korábbi nézeteimet? Nem adtam föl semmit abból, amit egy évvel korábban Komlós Attilának, a világszövetség akkori főtitkárának címzett levelemben megfogalmaztam. Természetesen nincs szó arról, hogy egy korábbi állapot ily rövid idő alatt átcsapott volna önnön ellentétébe. A világszövetség sem az a mesebeli béka, amely bukfencet vetve, gyönyörűséges királyfiúvá avagy tündérlánykává szépülten ámíthatná el a jószívű szegényembert. A világszövetség megújulása is folyamat. Kedvező irányú folyamat.

A találkozó idején Amerikában voltam. A tanácskozás és a tisztújító választások végeztével Csoóri Sándor telefonált nekem Clevelandbe, mondván: meggyőződése, hogy azok a súlyos ellentétek, szélsőséges nézetekből adódó konfliktusok, amelyek ellen korábban joggal tiltakoztam, nagymértékben csökkentek, háttérbe szorultak a józan vita, higgadt eszmecsere, a kölcsönös megértés javára. Véleménye szerint a Magyarok Világszövetsége kijutott a súlyos válság korszakából. Reménnyel hirdetheti meg tehát az összmagyarság viszonylagos, de cselekvő egységének létrehozatalát. S mivel magam is ezért fáradozom, ahol csak lehetséges, újból vállaltam a tiszteletbeli elnöki megbízatást.

– Megítélése szerint, melyek a Magyarok Világszövetségének legfőbb feladatai?

– A feladatok közül kettőt említek most. Az egyik a nyugati magyar diaszpórával kapcsolatos, a másik a kisebbségi magyarság sorsát érinti.

Csoóri Sándor több ízben is beszélt, írt arról, hogy milyen nagyra becsüli a nyugati magyar diaszpóra szerepét a rendszerváltásban, a demokratikus eszmék magyarországi megerősödésében és sok egyébben is. Ezt az elismerést az elmúlt negyven esztendő tényeivel lehet igazolni. A magyar politikai emigráció java – amely nyilván szerves része a nyugati diaszpóraként számon tartott magyar közösségnek – joggal hivatkozhat arra, hogy igenis komoly szerepe volt a diktatúraellenes belső otthoni mozgalom fölerősödésében; hogy szájkosaras évtizedeken át helyettünk s nevünkben is szabadon szólhatott keserves állapotunkról, az elnyomók gaztetteiről. Romániai magyarként még hozzáteszem: az amerikai magyar diaszpórának tagadhatatlan érdemei vannak Ceauşescu „nyugati tekintélyének” megsemmisítésében is. Mert volt ilyen tekintélye, hiszen a román diktátor mestere volt a félrevezetésnek! Nyugati kormánykörökben el tudta hitetni, hogy szovjetellenes, hogy az emberi jogok védelmezője, s még mi minden! Az a tüntetés, amelyet a magyar diaszpóra politikai körei szerveztek ellene New Yorkban, súlyos erkölcsi-politikai csapást mért a „Kárpátok Géniuszára”. Igaz, mirajtunk, a romániai magyar kisebbségen bosszulta meg magát. Amerikából hazatérve, az elszenvedett szégyen és gyalázat dührohamával vetette magát ránk, módosítván egyúttal taktikai és stratégiai terveit is a nemzetiségek fölszámolásának dolgában. Amit nagyjából 2000-re tervezett, azt már a kilencvenes évek elején akarta befejezni. Amit annak előtte a tökéletes képmutatás, a bölcs nyugalom s a biztos eredmény jegyében cselekedett a „békés” Endlösung reményével: a New York-i szégyen után már-már őrjöngve folytatta. Fölhagyott rendkívüli óvatosságával is, aztán egyik baklövést a másik után elkövetve, ő maga gyorsította föl Románia elszigetelésének folyamatát. Jó lenne persze, ha a nyugati magyarság Ceauşescu-ellenes megmozdulásait a demokratikusan gondolkodó román ellenzék is ismerné. Sajnos, nem ismeri.

De vissza a világszövetség ügyeihez. Ama feladatához tehát, hogy a nyugati magyar diaszpóra világában konfliktusoldó szerepet kellene betöltenie. A megújulás fölgyorsult folyamatában én ezt a konfliktusoldó cselekvést lehetségesnek látom. Remélem, a világszövetség mai vezetőségét már senki sem vádolhatja „pártos érdekek” szolgálatával, múltbeli bűnökkel… Csoóri álma, reménye tehát – az összmagyarság összefogása olyan nemzeti célok érdekében, amelyek egy igazi demokrácia értékeivel az európai népek közössége felé mutatnak – mindannyiunk vágya, s talán ez nem nyilvánítható utópisztikusnak. Hiszen csupán a magam tapasztalataira alapozva is elmondhatom: a ma még annyi kárt okozó széthúzás, csoportküzdelem, nemzedéki ellentét, világnézetbeli megosztottság ellenére is a nyugati magyar diaszpóra változatlanul fontos tényező az összmagyar nemzeti érdekek szolgálatában.

– De vajon létezhet-e összmagyar nemzeti érdek?

– A játszi reménység fénykörében képzeljük el, hogy a demokrácia kiteljesítésében európai rangra emelkedett Magyarország nem csupán békében, de sokoldalú együttműködésben is a lehető legjobb viszonyt alakította ki minden szomszédjával. Képzeljük el, hogy a felvidéki, délvidéki és erdélyi magyarság elnyerte belső autonómiáját, a nyugati magyar diaszpórának pedig már nem kell a kisebbségi jogokért is küzdenie. Képzeljük el, hogy a Trianon okozta iszonyatos trauma enyhítésében, a nemzeti létnek ilyen új, tisztultabb régiójában már csak történelmi emlékként szólnánk minden mai magyar konfliktusunkról! Nem összmagyar érdek, nem össznemzeti cél tehát az ilyen állapot megteremtése?

De visszahívom képzeletemet a holnap, a jövendő szivárványkapujából, vissza a jelenbe, a már említett második kérdéshez: a kisebbségi sorsot élő magyarság millióinak ügyéhez. A világszövetség tennivalóit ez határozza meg leginkább. A szomszédos országokban élő magyarság jogainak kiküzdése. Félreértés ne essék: nem a világszövetség által, de annak segítségével is. Annak tudatában, hogy vége egy nemzetáruló politikai gyakorlatnak; megbukott az a teória, miszerint a kisebbségi ügy minden országnak kizárólagos belügye; hogy az emberi jogok annyiféleképpen értelmezhetők, ahány nemzetállam, államnemzet s ahány asszimilációs célzatú kormánypolitika létezik. Vége tehát annak a korszaknak, amelyben a hóhér boldog lehetett, hogy magára hagyják az áldozatával. Kisebbségjogi küzdelmünkben azon túl, hogy részlegesen már a román ellenzéki erők szolidaritását is tapasztalhatjuk, reményünket erősíti az a tény, hogy jogaink létére vagy lábbal tiprására immár a nagyvilág figyel; nemzetközi fórumok tartják számon többek közt a kelet-európai országok változásait. Nos, egy ilyen kollektív erők által meghatározott folyamatban szerintem igen fontos szerepet kell vállalnia a Magyarok Világszövetségének.

– Azoknak lenne hát igazuk, akik a világszövetség ténykedését leginkább a kisebbségi kérdésekben irányítanák?

– Nem akarok ebben igazságot osztogatni – másban sem –, de úgy gondolom: fölösleges fő- és mellékhangsúlyokat vetni erre és amarra. Szándéka szerint a világszövetség az összmagyarság érdekeinek képviselője. Konfliktusoldó szerepe – például a turáni átok dolgában – ugyanolyan fontos Magyarország határain belül, mint bárhol másutt a világon, ahol magyarok élnek. Lelki fülem hallja, persze, máris a keserű kifakadást: bennünket már az Isten maga sem képes egybegyűjteni, közös akaratra szelídíteni. Mégis azt mondom: amiként vérmes reményekben, ugyanúgy a reménytelenségben se vessük el a sulykot. Fájdalmas persze azt olvasni, hallani például, hogy a magyar diaszpóra „testvérharcainak” nem akar vége szakadni. Fájdalmas tapasztalni, hogy az a bizonyos „emigráns magyar egység”, amely a román államelnököt, Ion Iliescut is irigységgel tölti el, s amelyet példaként állít a szerinte nem egységesen hazafias román emigráció elé, valójában nem létezik. Holott a már említett lényegi kérdésekben ez az egység megteremthető. Ezt tapasztalatok alapján állítom.

– Mondana példát is erre?

– Elképesztő, hogy úgynevezett ellentáborok irányából milyen súlyos, elmarasztaló jelzőkkel illették például az Amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott-kör) vezetőit, tagjait, támogatóit. Azt a magyar közösséget, amely évtizedek óta nem csupán szóval, hanem tettekkel is az összmagyarság érdekeit szolgálja. A kizárólagosság, a morbus hungaricus aggasztó tüneteinek láttán a világszövetség legsürgősebb teendői közé sorolnám azt a helyzetfölmérést, amely első lépés lehetne a konfliktusoldó, a szóértő magatartás, a változatosságában is élő egység megközelítésében. Ha rajtam múlna, máris létrehoznám a „szellemi kéksisakosoknak” azt a munkacsapatát, amely a konstruktív eszmecsere reményével szállna ki rendre a magyar–magyar háborúskodásnak minden válságos területére. Az ilyen nagyszabású vállalkozáshoz Lamartine bölcs megfigyelését ajánlom kinek-kinek szíves figyelmébe. E szerint: veszélyes dolog közelebbről is megismerni az ellenfeleinket. Könnyen kiderülhet ugyanis, hogy sok mindenben lehetséges velük az egyetértés. A girondiak történetének szerzőjét ifjúkori olvasmányemlékem alapján idézem. Amire figyelmeztet: időszerűbb, mint valaha volt az elfogultságok örök harcmezején.

– Elérkezett az idő arra, hogy a Magyarok Világszövetsége kiépítse kapcsolatait a romániai magyarsággal. Ám a kapcsolatteremtés nehézségekbe is ütközhet…

– Igen, a világszövetség valójában csak most kerül kapcsolatba a romániai magyarsággal is. Közismert, hogy létrehozatalának idején, a királyi Románia viszonyai között részünkről a kapcsolattartásra nem nyílt lehetőség. De ma sem könnyű. A világszövetség céljainak tudatos meghamisítása, ilyenformán a román nép félrevezetése manapság a paranoid nacionalizmusnak minden elképzelhető mértékét túlhaladja. 1990 tavaszán, amikor a tiszteletbeli elnöki tisztséget első ízben vállaltam, fasisztoid román lapok menten hazaárulást, összeesküvést kezdtek nyivákolni, álmából riasztották az országos főügyészt is, rettentő veszélyt, irredenta támadást emlegetve. Ezt tették 1990 tavaszán a Transsylvania Nemzetközi Alapítvány létrehozatalának ürügyén is. Ehhez hasonló módon csaptak hisztérikus sajtólármát a Magyarok III. Világkongresszusának napjaiban. Akkor újból azt követelték: mindenkit bíróság elé kell állítani, aki Romániából elment, részt vett a világtalálkozón.

Miért említem föl ezt? Annak érzékeltetésére, hogy a világszövetség külső kapcsolatrendszerében a vajdasági mellett az erdélyi-romániai magyarság mai helyzete, a romániai változások mai állapota hordozza a legélesebb konfliktusok veszélyét. Ezzel nem valamilyen túl óvatos félszájúságra, nem is riadt passzivitásra, hanem inkább a mindenkor kötelező okos, higgadt cselekvésre szeretnék hangsúlyt vetni. Arra tehát, hogy a világszövetség kisebbségvédelmi ténykedése a politika, az európai és nemzetközi erőviszonyok terén zajlik, következésképpen írott és íratlan törvényeket kell figyelembe vennie minden lépésével. A világszövetség nyilván nem politikai jellegű testület, de olyan szellemi rohamcsapat sem, amely a jelen objektív tényeit figyelmen kívül hagyva megvalósítható célként hirdethetne meg vágyálmokat. Egyszerűbben szólva: munkaprogramjában nincs, nem lehet helye semmilyen politikai kalandorkodásnak. Azért említem ezt, mert sajnos van. Igaz, nem testületi, hanem személyi jellegű.

– Mi lehet ennek az oka?

– Rendszerint tájékozatlanság. Mert sokfelé daraboltak bennünket, hát sok irányból közelítjük meg a nemzet sorskérdéseit, más-más elgondolás, tapasztalat szerint. E változatosságban az is kiderül: az egyiknek 1940-ben, a másiknak 1944-ben állt meg az órája. Kioktatott már engem olyan csupaszív-lélek magyar is, akinek Bethlen Gábor fénykorában állt meg az időmérője. Ezért még mindig úgy tudja, hogy Erdélyben is, meg általában a Kárpát-medencében a magyarok vannak többségben. Felelőtlenségről, kalandorkodásról kell tehát szólni minden esetben, amikor ámokfutók rikkantanak közibénk olyan harci programokat, hogy ügyünk attól koldul.

Ezzel nem szeretném megerősíteni azt a gyakorta hallható felfogást, miszerint: „Csakis ők tudják, a kisebbségiek, hogy mire van szükségük.” Ez így nem igaz. Mert köztünk is ellentétek dúlnak. Van már újból erdélyi magyar „politikus”, aki úgy véli, hogy nincs szükségünk önálló magyar egyetemre, és van persze olyan közönséges nemzetárulónk is a parlamentben (egy román nacionalista párt képviselője), aki a romániai magyarság nevében lepcsel a megvalósult egyenjogúságról, kisebbségi boldogságunkról. Fontos tehát, hogy a magunk sorsának tapasztalatai alapján megfogalmazott törekvéseinket a nyugati demokráciákban élő magyarok – vagy nem magyarok – tapasztalataival is egybevessük. Példának okáért a „finn modell” mibenlétéről a finnek, svédek és a finnországi magyarok szólhatnak a legérvényesebben. A svájci modellről nyilván a svájci magyarok. Ehhez pedig a józan eszmecsere, a közös kiútkeresés jó kereteit adhatja a világszövetség. Elviekben, persze, amit épp azért nem szabad lebecsülni, mert kisebbségjogi mozgalmaink legfőbb fogyatékosságát éppen az elvi tisztázatlanságok jelzik.

Ami bennünket, romániai magyarokat illet, nem első ízben hangsúlyozom, hogy kisebbségjogi küzdelmünk kimenetele elválaszthatatlan a román nép demokratikus – ma még ellenzéki – erőinek gyarapodásától. De hadd tegyem újból hozzá: ebből nem következik, hogy esőleső társaságként, a küzdelem veszedelmeitől megriadva a várakozás passzivitásában hagyjuk hamvába hullni minden radikális követelésünket. Radikálisat mondok, mert az óvatosan szemérmetes, verébléptű kisebbségi törekvések fölött már kimondta ítéletét az elmúlt hetven esztendő.

– Ön szerint hol tart a Magyarok Világszövetsége a megújulás folyamatában?

– A világszövetség megújulásának korszaka nem fejeződött be. Gyakorta emlegetett vágyam például, hogy az összmagyarság gondjaiban közös asztalnál láthassuk mind a népi-nemzetinek, mind az urbánus-kozmopolitának nevezett eszmeiség legjobb képviselőit. Igaz, a mai magyar szellemi belháborúban ez szinte elképzelhetetlennek látszik. Én azonban hiszem, hogy eljön az ilyen összefogás ideje is.

– Megérjük?

– Bizonyos, hogy az indulatok, sőt a gyűlölet hullámainak elcsendesedése hosszú folyamat lesz. Azt is tudom, hogy e mai helyzetben a csillapító fölhívások éppoly eredménytelenek, mint például annak bizonygatása részünkről Romániában, hogy egy magyar egyetem, a belső autonómia nem jelenti az ország földarabolását.

Ennek az árvíznek minden jel szerint le kell zúdulnia. Ezt vitával megállítani nem lehet.

– Marosvásárhelyről szemlélve a magyarországi eseményeket: mi a véleménye a Magyarok Világszövetsége ellen indított sajtóhadjáratról, illetve a médiaháborúról?

– Marosvásárhelyről és jórészt elszigeteltségben élve nehéz a jelenségről a tévedés veszélye nélkül szólni. Aminek viszont személyes tapasztalati háttere van, arról elmondhatom, amit gondolok. Csoóri Sándor akkor vitte a bőrét vásárra az elnyomott kisebbségek ügyében, amikor az egyáltalán nem volt veszélytelen. Aztán egy vitatható – tehát jóindulattal megvitatható! – eszmefuttatása miatt elszenvedett egy sajtóhadjáratot. Amikor közzétette megrendítő önvizsgálatának végeredményét, az ember föllélegzett: hál’ istennek, földereng a megértés szelleme. Sajnos, nem így történt. A harci zaj rövid időre csitult el. Mert lám – látszólag minden ok nélkül – számosan ismét nekirontottak. Emberi és költői mivoltában próbálják megsemmisíteni. Mit vétett már megint? Hiszen, ha tisztességes különvéleményekről lenne szó… De látszólagos esztétikai fejtegetésekből akkora lólábakat láttunk kilógni, hogy már a gyerek is megértette: nem igényes értékelésről, hanem közönséges lejáratásról van szó.

Egy másik eset: országnyi nép, s az egész romániai magyarság tudja, Tőkés László püspök úr is tanúsította, mit jelentett számunkra Chrudinák Alajos bátor szolidaritása a Panoráma kisebbségi tematikájú műsoraival. Jómagam tapasztalhattam, mily gyorsan, határozottan szállt szembe minden galád hamisító szándékkal és hivatalos román tévé-hazudozással a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején. Ám ugyancsak én hallom azt is eszmei ellenfeleinek szájából, hogy Chrudinák „téves, félrevezető módon mutatta be a márciusi eseményeket”. Elképesztő, mi mindent össze lehet hordani botorul, ha indokolni kell egy ellene hozott abszurd intézkedést. Hasonló eset Pálfy G. Istváné, akiben ugyancsak bátor, következetes szószólójára lelt annak idején is a Ceauşescu-korszak elnyomott magyarsága. Szerkesztőként, újságíróként, tévériporterként akkor vállalkozott a némaságra ítéltek helyett is szólni, mikor ez igencsak veszélyes volt. Nem hiszem, hogy amikor állásából menesztették, ezt valaki is fölemlegette volna. Azt ellenben naponta megkérdezik Erdélyben százak és ezrek: miként lehetséges az, hogy akik a diktatúrák idején ügyünkben kiálltak mellettünk, rendre mind „feketelistára” kerülnek? A kérdezők nyomban választ is adnak önmaguknak. Erről majd máskor…

(Frigyesy Ágnes, 1993)

Könyvek – hazajáró lelkek^*

– Egy egész évtized munkájáról, terméséről beszélgetünk Sütő Andrással, kötetekről, naplójegyzetekről, esszékről, színművekről, színházi bemutatókról. A fordulat előtt, ’89 decembere előtt mikor jelent meg Sütő-kötet Romániában?

– Az utolsó könyvem itthon 1980-ban jelent meg, az Évek – hazajáró lelkek. Valamivel később, 1982-ben még kiadták a Szuzai menyegzőt, de azt korábban játszották, és csak megkésett a kötet.^* Ezért jelenhetett még meg.

– Attól kezdve hosszú kiadói csönd következett. A pártállam letiltotta a szerzőt, az ilyen döntést akkoriban a 2-es kabinetiroda, Ceauşescu hitvese hajtotta végre.

– 1980 után hiába kísérleteztem a Kriterionnál, nem sikerült kiadáshoz jutni. Domokos Gézával megállapodtunk abban, hogy egy novelláskötetet hoznak ki, összeválogattam az írásokat, de a kötet évekig várakozott a tulajdonképpen cenzúrának nevezhető illetékesek asztalán. Végül nem lett belőle semmi. Újrakiadásokkal is kísérleteztünk Domokos Gézával. Akkoriban a hatalom abszurd intézkedése volt, hogy a minisztertanácsnak kellett engedélyeznie egy könyv újrakiadását. Nos, én a minisztertanácshoz fordultam azzal a kéréssel, hogy mivel az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvem első kiadása hetek alatt elfogyott, engedélyezzék annak második kiadását. Szemberöhögtek. Megpróbáltam az Anyám könnyű álmot ígér könyvemet is újra kiadatni, a korábbi kiadások mind elfogytak. Ez sem sikerült. Így alakult ki az a helyzet, hogy 1980 és 1993 között könyveimet csak Magyarországon adták ki.

– Érdemes és érdekes lenne fölsorolni a magyarországi kiadásokat, hiszen ezeket alig ismerik itthon, Erdélyben. A fordulat előtt csak néhány példány került be hozzánk, a határon rendre elkobozták a köteteket, ’89 után is csak alkalomadtán hoztak be egy-egy csomagot. Tíz év alatt egy új olvasói réteg jelentkezett, a fiatalok nem olvashatták ezt a termést.

– Aki a könyvpiacon nincs jelen, azt nem olvassák… Lássuk a címeket. 1980-ban sikerült Budapesten újra megjelentetni az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvemet. Ezt utasította vissza itthon a minisztertanács. Egy évvel korábban megjelent Pesten a Nagyenyedi fügevirág esszékötetem, amely ugyancsak nem jutott el az itthoni könyvesboltokba. Folytassam: 1982-ben egy prózai válogatást adtak ki Budapesten, Gyermekkorom tükörcserepei címmel. Ebből nagyon kevés példányt, valamicskét behoztak az országba is. 1984-ben jelent meg Az Idő markában című könyvem a Szépirodalmi Kiadónál, esszék, útinaplók. Ebből semmit nem rendelhetett az erdélyi könyvterjesztés, 1986-ban jelent meg könyv alakban egy mesejátékom. Kalandozások Ihajcsuhajdiában. 1987-ben két könyvemet adták ki Pesten, egy színdarabgyűjteményt, Advent a Hargitán címmel és egy újabb kis esszékötetet, naplójegyzetet, a Sikaszói fenyőforgácsokat. Egyikből se hozhattak be egyetlen példányt se az országba. 1988-ban a Lőtt lábú madár nyomában címmel egy prózai kötetemet adták ki, nevezetesen egy esszéregényemet, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat és az azokban az években írott elbeszéléseimnek egy csokrát. 1989-ben megkezdték válogatott munkáimnak megjelentetését a pesti Szépirodalmi Könyvkiadónál. A sorozatot tizenegy vagy tizenkét kötetre tervezték. 1989 és 1993 között a sorozatból öt kötet jelent meg. A kötetek prózát, esszét, útinaplót és színdarabokat tartalmaznak. Alig került be valami, az újabb kötetekből éppen semmi.

– Tizenhárom kötet! Ekkora hiátus azt jelentheti, hogy az erdélyiek egész olvasónemzedéke nem ismeri egy évtized írói termését.

– Legfeljebb a szüleiktől, amit hallottak az íróról… De folytassam és fejezzem be a listát. Az idei magyarországi könyvnapon két kötetem szerepelt. A válogatott munkák ötödik kötete, a címe Csipkerózsika ébresztése, ebbe arcképvázlatok és újabb úti tűnődések kerültek bele. Debrecenben pedig a Csokonainál kiadták a Szemet szóért című könyvemet. Dokumentumokat és naplóm részleteit válogattam össze, együttesen beillenek történelmi jajkiáltásnak. Az 1990-es vásárhelyi pogrom előzményeiről és lezajlásáról tettem közre a magam tanúságát. De arról is próbáltam hírt adni, hogy immár van történelmi esélyünk a megmenekülésre! Ez a lehetőség persze nem úgy jön elibénk, mint valamilyen lakodalmas menet. Azon gondolkozom, hogyan lehetne a Szemet szóért kötetet hazahozni, a romániai magyar olvasó asztalára letenni, hiszen annak itt a helye!

– Milyen új könyv jelenik meg legközelebb?

– Pesten az életműsorozatban az idén kerül piacra a hatodik kötet, és Debrecenben, a Csokonainál a Naplójegyzeteim egy kötetben.^* Ez lesz a napló teljes szövege, a karácsonyi könyvnapra jelenik meg.

– A ’89-es fordulat után az első itthoni Sütő-kiadás a lap nevéhez fűződik, a Romániai Magyar Szó zsebkönyvsorozatában látott napvilágot a Naplójegyzetek egy drámai részlete.

– Igen, ez így van. Mégpedig nagy, tömegpéldányszámban jelent meg, és el is fogyott egykettőre. Új könyvemben, a Szemet szóért-ban megírtam a naplórészlet közlésének történetét is.

– A romániai színpadokon is letiltottak annak idején minden Sütő-színdarabot.

– Az a színpadi sorozat, amely a hetvenes évek közepén kezdődött az Egy lócsiszár virágvasárnapja premierjével, a Szuzai menyegzővel teljesen megszakadt. A nyolcvanas évek elején drámáim itthoni bemutatása lezárult… Harag György rendezte a kolozsvári sorozatot, egymás után kerültek színpadra darabjaim… A bekövetkező kényszerű szünet alatt még három új drámát írtam, ezek egyike se jutott itthon színpadra. 1985-ben készültem el Az ugató madárral. Ezt is Harag György szerette volna színpadra vinni, de még az ő életében letiltották a darabot. Röviddel azután ő maga is elhagyott minket. Meghalt. Az ugató madár című drámát csak az idén, ’93 májusában vettem elő újra… 1986-ban még két színdarabot tettem le néhány színházunk asztalára, egyik az Advent a Hargitán, másik az Álomkommandó volt. Mindkét darabot visszautasították az illetékes megyei kontrollszervek. 1986-ban különben megjelent egy harmadik színpadi munkám is Budapesten, a Kalandozások Ihajcsuhajdiában. Persze ezt sem játszhatták itthon. Miközben odakint Pesten az Advent a Hargitán 1987 óta már a 250. előadásához közeledik. Az Álomkommandót nemcsak Pesten mutatták be, hanem lefordították németre, és Aachenben is játszották. A Kalandozások Ihajcsuhajdiában két anyaországi színházban is műsorra került, Egerben és Veszprémben. A veszprémiek ősszel turnéra jönnek Erdélybe… Minden színdarabnak is megvan a maga sorsa.

– Ezek a színdarabok lassanként mind hazatérnek.

– Az máris biztató, hogy az Álomkommandó 1991-ben Marosvásárhelyen is színpadra került, a színház magyar társulata játszotta.

– Várható újabb színházi bemutató itthon?

– Igen. Az ugató madarat műsorra tűzte a vásárhelyi színház is az 1993/94-es évadban. Kincses Elemér fogja rendezni. Az ősbemutató joga a pesti Nemzetié, július 8-án a Gyulai Várszínházban játszották és az ősszel Budapesten, a Nemzeti Színházban játsszák tovább.

– Mi lehet az oka annak, hogy a kiadókat itthon nem nagyon érdekli a kézirat?

– Többféle oka van annak. A legfőbb ok az, bár tévednék, amikor azt állítom, hogy a mi könyvkiadásunk valójában abszolút mértékben összeomlott. Minden régi kiadónk anyagi válságba jutott, nehezen tudják túlélni az átváltást. Néhány új próbálkozásról is tudok, de ezek az új vállalkozások még csak tájékozódnak… A tájékozódásnak is több akadálya van. Például az eddig fölsorolt könyveket valószínű, nemcsak az olvasóim nem ismerik, de a kiadók szerkesztői sem. A szerkesztők java része nem ismeri. A pesti kiadások nem jutottak haza, az itthoni kritika nem írhatott ezekről, visszhangtalan maradt minden… A másik ok, hogy sok az eszkimó és kevés a fóka. Vagyis, sok a fiatal szerző, aki teljes joggal óhajtaná, hogy megjelenjen, de a kiadás lehetősége nagyon lecsökkent.

– Az itthoni könyvpiacon egyelőre még nem érvényesül az eladhatóság szigorú szempontja. A Sütő-kötetek nem maradnának raktáron.

– Könyveim itthoni sorsának mostohaságában szerepe van egy bizonyos új esztétikai hullámnak. Egy új ízlés sorozza jobbra vagy balra a könyveket, a kéziratokat.

– Nem a közönség ízlése.

– Persze, hogy nem, sokkal inkább a szerkesztők ízlése működik, ez az ízlés a népi-nemzetinek nevezett, jobban mondva, annak bélyegzett írást nem karolja föl. Vannak, akik ideologikusnak minősítik munkáimat. Remélem, mindezek a jelenségek a fordulattal járó elkerülhetetlen zavarok, tájékozódási zavarok.

– Érdekes, az anyagi válságot betetőzi egy szellemi válság, sokszor ez okozza a teljesebb bénultságot. Nem tudnak mit kezdeni a szabadsággal. A kiadót, a kiadást nem dirigálja többet senki és semmi. Senki nem szól bele „felülről” a dolgokba, nincs cenzúra, csak ízlés és a piac számít, és mégis paralizálódott a könyvkiadás.

– Azt hiszem, hogy a Magyarországon dúló szellemi belháború igen komolyan érezteti közvetlen hatását az erdélyi szellemi életben. Ahogy Magyarországon felerősödtek olyan irányzatok, amelyek türelmetlenek a tőlük különböző, más irányzatokkal szemben, ez a türelmetlenség itthon is jelentkezett. Ennek gyakorlati következményeit lépten-nyomon lehet tapasztalni. Van egy szemlélet, amely nem óhajtja figyelembe venni a közönség igényét, az olvasó elvárásait, vagy pedig csak egy sokkal szűkebb közönség igényét vállalja fel. Holott a sokszínűség lesz szerintem az, amely tovább lendíti a kiadás újraindulását. Hogy minden irányzat a maga által keltett érdeklődés arányában kapjon teret. Azt látom aggasztónak, hogy egyelőre a közönség nélkül zajlik ez az esztétikai csatározás, az olvasók, mint a felhőjárást, úgy tekintik ezeknek az irányzatoknak a feltűnését és tovavonulását… Ez a türelmetlenség ugyanis az egész táblát le akarja törölni, és minden eddigit semmisnek óhajt nyilvánítani. Ez valójában önpusztítás, és főleg nálunk az! A mi körülményeink között az! Ahol nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mi ezután se egyfajta nyugati demokráciában folytatjuk életünket. A szellemi élet megújulásának előfeltétele, azt hiszem, egyetlen előfeltétele: a tolerancia! A különféle ízlések és szellemi irányzatok egymás mellett élése. Sokat veszítenénk ellenkezőleg. Új értékrendet semmiféle új értékrendcsinálók nem hozhatnak létre. Új értékrendet csak új értékek hozhatnak létre. Meg kell várni, hogy ezek az új értékek megmutatkozzanak és életképességüket bizonyítsák. Nem lehet erőszakkal és minden eddigi tagadásával továbblépni.

– Normálisnak nevezhető az a helyzet, hogy megszakadt mindenfajta kapcsolat a román írók és az erdélyi magyarok között?

– Egy évtizede a nevemet csak átkok kíséretében írták le Bukarestben. Pedig valaha Creangăt fordítottam, és valaha játszotta darabomat a Bulandra Színház, engem rengeteg emlék, konstruktív tapasztalat, kedves emlék fűz a román kollégákhoz… Hihetetlen, mi történt a román írótársadalommal. Remélem, egyszer újjászületik a román irodalom is, a román szellemi élet, remélem, egyszer majd fölerősödik a hangja olyan embereknek is, mint amilyen Mircea Dinescu… De olyan helyzet, olyan alávetettség, ami évtizedekig uralkodott, még egyszer nem lehet. A közeledés csak kölcsönös lehet!

(Marosi Barna, 1993)

Állapotunk: Csáky szalmája^*

– Kedves Sütő András! Az Erdélyi Napló olvasói nevében is kívánok békés, boldog, írói sikerekben gazdag új esztendőt! Hadd kérdezzem meg: milyen volt 1993 az írói életmű szempontjából? Mit vár Sütő András 1994-től?

– 1993-ban megjelent néhány könyvem, bemutatták néhány színdarabomat, ám ezekről a szerzőnek nem kell bőven beszélnie. A megírt munkák önmagukért beszélnek. Akik olvasták ezeket a könyveket, vagy Marosvásárhelyt, Budapesten, Veszprémben és Debrecenben megnézték a színdarabjaimat (Az ugató madár, Vigyorgó búbánat, Pompás Gedeon), azoknak újat nem mondhatok. Akiket nem érdekelnek: nyilván más auktorok vallomásaira kíváncsiak. Így hát kívánjunk mindenkinek boldog új esztendőt.

Hogy mit várok az új esztendőtől? Hadd fogjam vissza repdeső reményeimet. Hadd mondjam el inkább azt a sejtelmemet, hogy az előttünk álló esztendő az elmúlthoz hasonló módon vonszolja magát a következő decemberig. Fontos, döntő fordulatra nem számítok, sőt olyan jelek is mutatkoznak, amelyek új veszélyeket hordoznak. Mégis lehetséges, hogy a román társadalom robbanásainak mindenkori késleltető eszköze: a túlfűtött nacionalizmus, a kisebbségekre mutogató bűnbakkeresés, a Nagy-Románia álmát lobogtató birodalmi becsvágy 1994-ben is bevethető fegyver marad Ceauşescu szellemi-politikai utódainak, örököseinek kezében.

Hogy ezzel szemben mire lesz képes az RMDSZ? Véleményem szerint minden azon múlik, hogy megannyi botrányos és szégyenteljes, ügyünknek iszonyatos károkat okozó hatalmi koncmarakodás után 1994-ben befejezheti-e lényegi törekvéseink, minden jogos követelésünk elvi-gyakorlati programjának megismertetését és elfogadtatását az emberi jogok dolgában illetékes nemzetközi fórumokkal is. Világos, hogy a mai román vezetés, amely holnapi vezetésnek is elképzelhető, lényegében semmit, jottányit sem hajlandó módosítani azon a koncepción, amelyet az ország nemzeti kisebbségeinek jogait illetően Ceauşescutól örökölt. Pontosabban szólva: amelyet Ceauşescu diktatúrájának utolsó fél évtizedéből örökölt, mikor a gyermek is láthatta már, hogy a falurombolási terv valójában a romániai magyar és német lakosság etnikai megsemmisítésének, Endlösungjának a terve. Ceauşescut és híveit nem az nyugtalanította, hogy régi falvakban árnyas paraszti udvarok, gémeskutak és vadszőlős erkélyek maradtak meg, hanem attól félt, hogy a magyaroknak, szászoknak, sváboknak egyszer újból eszükbe jut önrendelkezést, autonómiát követelni. A mai román vezetést pedig nyilván nem Magyarország rendkívüli katonai ereje nyugtalanítja, hanem attól fél, hogy a kétmilliós magyarság helyben marad. Attól tart, hogy ez a nép nem fog kivándorolni. Sajnos, a romániai magyarság kivándorlása nem csökken, hanem inkább növekszik. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy mire megnyugszik az egységtől rettegő divatpolitológusaink lelke, már nemigen lesz kinek jogokat találni a megüresedett asztalnál. Hangsúlyozni kívánom, hogy amikor egységet mondok, nem a gondolkodás szabadsága ellen, hanem a céljaink eléréséhez szükséges közösségi cselekvés, együttes fellépés, közös küzdelem érdekében szólok.

Velünk minden megtörténhet, mirajtunk minden átok beteljesedhet; egyedül az a csoda nem eshet meg, hogy egységes küzdelem nélkül sokáig fennmaradhatunk ezeréves szülőföldünkön. De hadd zárjuk reménnyel e röpke beszélgetést. Biztató jelenségnek tartom, hogy SZKT-szinten az RMDSZ új vezetősége, Markó Béla szövetségi elnökkel az élen, következetes munkával kezdi rendbe rakni a szövetség szénáját, amely azelőtt Csáky szalmája volt.

(Tófalvi Zoltán, 1994)

Nyári beszélgetés – a Heródes napjai okán is^*

A naplóműfaj, túl a kívánatos és természetes dokumentatív hűségen, a tárgyalt időszelet többé-kevésbé precíz megidézésén, a tárgyszerűségen, a bizonyos fajta lelki kiengedettségen, ellazuláson mint írói alapállapoton, amely különös kontrasztként a tárgyszerűséget érzelmekkel-indulatokkal színezi-lazítja, a napló tehát túl az informatív funkcióján mindig valamiféle szerzői önvizsgálat is. Esetenként ez a lelkiismereti mustra csak vagy főképpen a személyes sors, életút stációit pásztázza, az élet egyéni mikroköreit figyeli, megmarad a legszűkebben vett magánéleti szinteken: s a magánéleti szféra a szerző művészi-alkotói nagyságának, avagy jelentéktelenségének függvényében válik közüggyé vagy éppenséggel a köz számára érdektelenné. Itt és most nem kívánunk a naplóról mint műfajról elmélkedni, példát tehát csupán egyet említünk, egy frisset és nyilvánvalót: Nagy László mostanság megjelent, a magánélet napi menetét, lassú araszolgatását tüntető szikársággal, mégis oldottan, lazán följegyző Naplóját. Amely – egyfelől – épp a leleplezett, nem titkolt mindennapi cselekvés, a szellem és az érzelmek naponként kimerevített mozgása, játéka révén arra a lelkiismereti kérdésre is cáfolhatatlan választ ad, hogy miképpen élte életét a homo moralis. Másfelől a hajmosás, a déli rántottasütés, a szunyókálás, a test és a szellem darvadozásai is érdekfeszítőek, izgalmasak az olvasó számára: mert ami megesett, az épp Nagy Lászlóval esett meg.

Másik példánk, az ellenpélda értelemszerűen a sütői napló: a magánsors roppant szelektív bemutatásával.

Sütő András két naplókötete, a tavalyi könyvhétre kiadott Szemet szóért s az idein megjelent Heródes napjai a személyes lelkiismeret-vizsgálat mellett mindenekelőtt a romániai, erdélyi magyarság több évtizedes létének, felszámolásának és önfelszámolásának tükre. Mit tett, mit tehetett az író a körülmények szorításában, azok ellenére nemzetiségi sorstársaiért: a homo moralis megítélése, megítéltetése csak a közösségért való cselekvés mikéntjében történhet. A két napló egy nép drámai fogyatkozásáról tudósít, s közben keresi a választ a legszemélyesebb erkölcsi kérdésre is: mi volt az örökös kisebbségi létre kárhoztatott író életében az erősebb motiváció: a nemegyszer önpusztító cselekvési bátorság vagy a szüntelen cselekvési korlátozottságból szinte természetszerűleg kifejlődő, amannál félelmetesebb és riasztóbb önkorlátozás?

Sütő András naplói tehát a magánélet sokéves alakulásáról csak annyiban közölnek informatív elemeket, amennyiben a közösség szempontjából ezek értékelhető mozzanatok.

– Sütő András a naplót, a létező legszemélyesebb műfajt minden ízében közösségi érdekűvé-érvényűvé tette.

– Valamiféle kényszerűségből választottam a naplófeljegyzésnek ezt a módját. Az idei kötetben, annak előszavában röviden megpróbáltam megmagyarázni, hogy miképpen jutottam én a följegyzéseknek ilyen formájához. Akkor történt ez, amikor Sikaszóban megjelentek a gyergyószentmiklósi barátaink, és hírül adták, hogy egy olyan tanárembert, aki éveken át memorandumokkal, panaszlevelekkel, beadványokkal, tiltakozásokkal bombázta – ugye, ez kissé erős kifejezés – a hatalmat, annak képviseletét, a bukaresti Központi Bizottságot, ezért a ténykedéséért sokévi nehéz börtönre ítélték. Az volt az egyik vádpont, hogy valójában amikor ezeket a panaszait megfogalmazta, nem csupán a Központi Bizottsághoz juttatta el, hanem kiszolgáltatta ezáltal haszontalan és hazug véleményét a társadalomnak is. A postán, ugye, lopnak, elolvashatja más is a levelét. Akkor jutott eszembe, hogy a magam hasonló beadványaihoz, tiltakozásaihoz nem ártana – hátvédnek – följegyezni, az én általánosító jellegű állításaimhoz mindazokat a konkrét élettényeket, amelyeket én adott esetben, ha ne adj’ isten bíró elé kerülök, százával sorolhatnék, és vághatnám a szemébe a bizonyítékaimat arról, amit általánosságban elmondtam. Ez itt egyoldalú tehát, ennek a könyvnek a szövege, illetve tematikája, mert azokról a sérelmekről szóló, konkrét névhez, esethez, drámához kapcsolódó mozzanatok kerültek bele, amelyekről én úgy gondoltam, hogy eleven bizonyítékai egy általánosító megítélésnek.

– A Heródes napjai bibliai utalású címe szerint a napló tragikus hőse a romániai magyar közösség gyermeke. Mindenekelőtt a gyermek van végveszélyben Erdélyben. A nyelvüktől, kultúrájuktól, identitástudatuktól, esetenként és végül szülőföldjüktől megfosztott magyar gyerekek. A szülők szinte elűzik maguk mellől fiaikat, lányaikat.

– Igen. Évtizedek óta legfájdalmasabb kérdésem az iskola állapota Erdélyben. Az iskola állapota jelezte mindenkor az üldöztetésnek a jellegét, mértékét, enyhülését vagy eldurvulásait. Az iskolai hálózattól fosztott meg mindenekelőtt a hatalom, jól tudván, hogy ha a gyermeket, egy nemzeti közösség gyermekeit a maga kénye-kedve szerint, a maga nyelvén, ebben az esetben az államnyelvnek minősített román nyelven, a saját mítoszaival tömi tele, öli a fejébe, a saját történelemszemléletét kényszeríti rá, akkor könnyebb dolga lesz a kényszerű, illetve erőszakos asszimilálásban.

Így kerültem már diákkoromban szembe ezzel a mi örökös tragikus jelenségünkkel, ami az iskoláink folyamatos megszüntetését, fölszámolását, betiltását, átalakítását, romanizálását, egyesítését illeti, és így jut el a figyelmes szemlélődő oda, hogy ebben a folyamatban a legtöbbet szenvednek a mi gyermekeink. Szakadt meg a szívem Bözödön, amikor azt kellett látnom, hogy hat-hét éves székely gyermek, kinek elegendő ideje lett volna húszéves koráig, a hadseregben is megtanulni a román nyelvet, a hatéves gyermek térdre roskadva, a könyvére hasalva, a szoba egyik sarkából a másikba vánszorogva, az ég felé, az ablak felé, befelé, kifelé ordibálja, mondja a maga törött nyelvével a számára tökéletesen érthetetlen román nyelvű történelemleckét, melynek bizonyos fogalmait egy román családba született román gyermek sem érti apja, anyja segítsége nélkül. A gyermekeknek ez a szenvedése meg a lányomnak az a kérdése, hogy édesapám, miként eredeztetjük mi magunk két hatalmas római férfiú, Traianus és Decebal nászából? Amikor tehát a tudatnak ilyen rombolása folyik, akkor lehet érzékelni valamiképpen az iskola irányát. Ezt jelzi a címe is ennek a könyvnek. Heródes napjai valójában a gyermekért, a gyermeki tudatért indított hajtóvadászatnak a napjai.

– Sütő András személyes élete is kínál erre példát. Gyermektől, unokától megfosztottan élnek Éva asszonnyal a marosvásárhelyi házban.

– Igen, mert az évek során mind a lányom, mind a fiam esetében külön négy-öt esztendőt küszködtünk, kínlódtunk, veszekedtünk, tiltakoztunk, könyörögtünk, sírtunk, imádkoztunk, kérvényeztünk, talpaltunk, megalázkodtunk azért, hogy valamiképpen Erdélyben helyezkedhessenek el, a szülőföldjükön jussanak munkalehetőséghez. A fiamat ezzel szemben orvosként az ország északkeleti részébe vetették, közel a szovjet határhoz, a feleségét, aki fogorvos, a Keleti-érchegység irányába dobták, azt se tudták, hogy a gyermeküket merre vigyék, az egyik hegyi román faluba vagy a másik havasi román faluba. Miután ez éveken át így zajlott, ezt a könyvemben így megírtam, s miután teljesen kilátástalan lett az életük, még az a lehetőség is, hogy fizikai munkára alkalmazzák Erdélyben a fiamat (mert hiszen diplomás fiatalt törvénnyel tiltottak attól, hogy nem diplomájának megfelelő munkát végezzen, megbüntették mindazokat, akik diplomás fiatalt alkalmaztak például gépkocsivezetőként vagy akár lapátoló munkásként), ilyen kínos esztendők után vesztettük el azt a lehetőségünket, hogy együtt lehessünk a gyermekeinkkel. A reményünk az, hogy a határok átjárhatósága talán növekszik, és ezt a távolságot, Pest és Vásárhely, Veszprém és Vásárhely között talán lerövidíti.

– 1989 tele után sokan úgy hitték, úgy hittük, hogy a kisebbségi lét drámai kényszerűségei legalábbis megfogyatkoznak. Kétségkívül tapinthatóbb, érzékelhetőbb a szabadság. Ennek ellenére a nyolcvanas évek szörnyű kivonulása, exodusa – erről szól a könyvében – valójában nem csökkent.

– Nem. Mert a szabadságot úgy kell érteni, hogy eljött annak a szabadsága, hogy a szabadságunkért próbáljunk cselekedni valamit. Szabad lett a sajtó, ahol elmondhatjuk minden bánatunkat, panaszunkat, de mi változatlanul ugyanannak a hatalomnak a markában vergődünk, amit Ceauşescu megteremtett. Nem először mondom, sajnos, bizonyára nem is utoljára, hogy ami a romániai magyar közösség megítélését illeti, ami a nemzetiségi jogok értelmezését általában illeti, az új román hatalom jottányit sem változtatott, semmit nem módosított azon a politikai, nemzeti, szocialista koncepción, amit Ceauşescu kidolgozott. Ennek a koncepciónak a következményeként mindazokat a törekvéseket gyakorolja és végrehajtja minden lehetséges módon ez az új hatalom is. Ennek a célja pedig az egységes román nemzet megteremtése oly módon, hogy ezen belül magyar eredetű románokká legyenek mindazok, akik a ma csaknem kétmilliós magyar nemzeti közösséghez tartoznak, és akik mindezek ellenére konokul ragaszkodnak a maguk nemzeti mivoltához.

– A napló tervezett harmadik kötete az 1990-es marosvásárhelyi pogrom utáni időket dolgozná fel. Van remény arra, hogy ebből a kötetből már nem hiányoznak a vigasz, az oldódás, a „békességes derű dallamai”?

– Talán a negyedikben lesz, miután ezt a harmadikat tető alá hoztam. Ahogy én vizsgálom ezeket az éveket, ezeknek az éveknek a történéseit, derűre nem nagyon mutatkozik lehetőség. Mert hiszen a marosvásárhelyi pogromot követő időszak annak a pogromnak a jegyében, annak szellemében folytatódott. Nem szűnt meg semmiféle olyan próbálkozás, amely a romániai magyarságot megkísérli elrettenteni – még a délszláv tragédia folytonos emlegetésével is – attól, hogy a jogainak alapvető követelményeit hangoztassa. Gondolok itt mindenekelőtt a romániai magyarság kulturális és területi autonómiájára. Ez pedig a Székelyföldre vonatkozó megállapítás.

– A két megjelent napló alkotáslélektani szempontból is érdekes. Kitetszik belőlük, hogy az író nem elégszik meg azzal, hogy csak íróként szolgáljon. Sütő András szinte kényszeresen kereste, kutatta a cselekvés közéleti lehetőségeit is. Amíg az Új Élet szerkesztőségében dolgozott, az irodája, utóbb a lakása lett olyan, mint egy kisebbségjogi panasziroda, ügyintéző hivatal. Kevés a toll, az irodalom ereje a bajokkal szemben?

– Hát persze, hogy kevés. Pontosabban maga az élet módosít bármifajta felfogáson. S az élet maga teszi lehetetlenné az elvonulást, elszigetelődést egy hullámzó, kínokkal küszködő társadalomban. Énnekem már semmiféle közéleti funkcióm nincsen, semmilyen hivatalt nem vállaltam a fordulat után. A fölkínált kultuszminiszter-helyettesi funkciót, a szenátori, képviselői mandátumot, mindezeket, azt hiszem, indokoltan hárítottam át a nálam fiatalabb, cselekvőképesebb, kiváló erdélyi magyar férfiakra. Íróként viszont nem kerülhetem el az emberek tanácsadói kérelmeit, tájékoztató látogatásait. Panaszaikat és tragédiáikat meg kell hallgatnom, és így kerekedik ki az a helyzet, mintha panasziroda lenne a lakásom. Ez a helyzet nem változott semmit a múlthoz képest abban sem, hogy mindazt, ami nálunk lezajlik, ugyanúgy lehallgatják az illetékesek, mint annak előtte. Ugyanúgy szövik a megfigyelésnek vagy az ijesztgetésnek azt a hálóját, melyről úgy gondolják, hogy megrettenve azután mozdulatlanná válik az ember alatta. Megkísérlik azt is, hogy életveszélyes módon fenyegetik meg az embert, de még mérget is beloptak a sikaszói házamba, melyet Isten csodája folytán elkerülhettünk. De mindenfajta más próbálkozás is tapasztalható annak érdekében, hogy elnémítsák az embert, aki a maga pörös száját nem foghatja be, mert lelkiismereti parancsa végeredményben, hogy ebből a nehéz szakaszból, az olvasóival együtt, akik egyúttal a romániai magyarság részét is jelentik, mondjuk így, napfényesebb tájakra jusson ki. De hát ez messze van még.

– Nem fásult bele az erdélyi magyarság a több évtizedes létharcba?

– Tapasztalhatók a fásultságnak, a fáradtságnak, az újabb megalkuvásoknak, az ijedelemnek, a riadalomnak a jelei is. Sajnos, éppen értelmiségi körökben mindenekelőtt. Mert hiszen pontosan onnan éri az embert mélységesen mély csalódás, ahonnan nem is várta volna. Radikális értelmiségi körök ’89-ig szinte az életüket áldozták volna az önálló magyar egyetemért, melytől megfosztott bennünket a Ceauşescu-diktatúra, most pedig ugyanezen körökből hallja, olvassa az ember a megalkuvásnak ilyen szíven ütő mondatait, hogy mi, romániai magyarok nem vagyunk még eléggé érettek egy önálló magyar egyetemnek a létrehozására. Félezer évvel azután, hogy egyetemmel rendelkező erdélyi nép vagyunk, eszébe jut értelmiségi köröknek, hogy nem vagyunk elég érettek, vagyis a román demokrácia fog megérlelni bennünket arra, hogy részben visszakapjuk, visszaszerezzük, amitől kíméletlenül, barbár módon megfosztottak bennünket.

Ezek volnának például azok a jelek, melyek fásultságra, megalkuvásra mutatnak, viszont ugyanakkor az ellenkezőjét is tapasztaljuk. Főleg a Székelyföld művelődési mozgalmaiban, közéleti, közösségi cselekvéseiben, a hagyományai ápolásában, melyektől megfosztották, illetve eltiltották. Gazdasági vállalkozásaiban olyan dinamikussá lett, olyan bátran vág neki új s új kezdeményeknek, hogy az viszont vigasztaló. És újból igazolja azt a reményünket, hogy a magyarság megmaradásának legfőbb biztosítéka a Székelyföld, a székelység.

– Több jel szerint is megosztott az erdélyi magyarság: irodalomban, politikában, közéletben. Tragikus megosztottság ez?

– Egyelőre nem mondanám, hogy tragikus, de mindenképpen aggodalommal tölti el az embert azoknak a megosztottságoknak a tapasztalata, amelyek valójában a magyarországi konfliktusoknak az erdélyi kivetülései. Szinte szó szerint hallani nemzeti ügyben, nemzeti kultúra kérdéseiben, avagy az úgynevezett népi-nemzeti és az úgynevezett urbánus konfliktusban, szinte szó szerint ugyanazokat a képtelenségeket lehet hallani, olvasni.

A sorsproblematikát kigúnyoló körök ugyanolyan jellegűek, mint a magyarországiak, művészeti, főleg az utóbbi időben, színházművészeti kérdésekben ugyanazon aggasztó jelek tapasztalhatók, mint a budapesti szellemi csatározásokban. De én azt hiszem, hogy ezek azért minálunk talán könnyebben feloldható konfliktusok és eltérések, gondolkodásbeli ütközések. Azért számíthatunk erre, mert az erdélyi sors, ez a kisebbségi sors valahol, valamiképpen azért a másságra alapozott csoportokat is a közös kényszerűségek tetőzete alá hozza lassanként. Tehát van egy olyan közös érdek, amely egy idő után, mindenképpen egységbe kovácsolja ezt a kis közösséget.

– Sütő András most új könyvét dedikálni jött Magyarországra. Mi készül az írói műhelyben?

– Naplóm harmadik kötetének összeállítását említeném. Egyébről, más elgondolásaimról majd akkor, ha egy új színdarabnak a megírásában előbbre haladok.

– Köszönöm a beszélgetést.

(Cs. Nagy Ibolya, 1994)

Sérülések^*

– Az utóbbi időben ritkán hallatta hangját a hazai szellemi-politikai élet fontos kérdéseiben. Mi ennek az oka?

– Ritkán? A hazai életben? Melyik hazai? Itteni? Ottani? Nem firtatom, ugyanis akárhonnan nézem: hetvenhét okot hozhatok föl a ritkuló megnyilatkozások ügyében. Befejezendő munkáimat említem legelőször. Aztán az ellenem irányuló, de egész családomat veszélyeztető merényleteket. Hogyan? Hát valószínűleg az 1989 nyarán kiadott Ceauşescu-parancs változatlan érvényének a jegyében. Levegővel való keveredésre alkalmasan elhelyezve a sikaszói házban: egy kiló cink-foszfid 1992-ben, másik kiló 1994 áprilisában. Isten csodája, hogy szülők, gyerekek, unokák, összesen tízen, életben maradtunk. Erről bővebben máskor. Most csak azért említem, mivel a merényletek az én szerény tapasztalatom szerint nem kedveznek sem az írói munkának, sem a közügyi szereplésnek. Lótás-futás, toxikológia, törvényszéki orvostan, rendőrség, bíróság, tökéletes eredménytelenség, a tettesek kiderítésének teljes lehetetlensége és mi minden emészt el alkotó energiákat!

Üldözöttek ügyében azért magam is megszólaltam több esetben. Olyan műfaj ez, amely Voltaire óta minden írástudóra nézve kötelező, bocsánat, hogy magamat is közéjük számítom. Mit tehet az ember! Napjainkban több az üldözött Calas család, mint volt a Candide szerzőjének éveiben.

– Legújabb művében, a Heródes napjaiban fölkavaróan drámai képet fest az erdélyi magyarság sorsáról, a meghasonlottság szaporodó eseteiről. Naplójegyzetei 1987-tel zárulnak. Hogyan élte meg az ezt követően lezajlott rendszerváltozást, milyen reményei voltak?

– Erről részletesen írtam Szemet szóért című könyvemben, amelynek megjelentetését a Heródes napjai cíművel együtt a debreceni Csokonai Kiadónak köszönhetem.

– Módosította-e a rendszerváltás – az ottani és az itteni – az ön írói, valamint értelmiségi szerepét, feladatkörét? Változott-e a magyarországi szellemi élettel való kapcsolata?

– A romániai változások sem írói, sem közösségi jellegű feladataimat nem módosították. Magyarországi szellemi kapcsolataim sem igen módosultak, legföljebb újakkal gyarapodtak a rágalom s a tényhamisítás műfajában. Támadóimat személyesen nem ismerem; annál ismerősebb az indulat, mely a tollukat vezeti. Valaki legutóbb az Élet és Irodalom hasábjain fente rajtam a nyelvét, mivel a Nemzeti Színház igazgatói és főrendezői álláshelyére meghirdetett pályázat bíráló bizottságának tagjaként Ablonczy Lászlóra szavaztam. Horribile dictu! – színházi ügyben színházi szakemberre, az összmagyar szellemi életben ismert és becsült színikritikusra. Ám az, hogy engem „dicséretekkel” korrumpálható szavazónak minősít valaki: imádságos szelídlelkűség ahhoz a már-már irracionális gyűlölethez képest, amivel egyesek már kinevezése óta gyalázzák Ablonczyt és a Nemzeti Színházat is, úgymond a szakma nevében. Holott szerintem a szakma nem ott van, ahonnan lőnek, ott sem, ahová lőnek mindenféle kotériák gyorstüzelői, hanem mindkét oldalon, jónak és rossznak, sikernek, kudarcnak törvényszerű keveredése folytán. Így jutunk el tehát az irányzatok kérdéséhez, meg az abszolútumok jól ismert kinyilatkoztatásaihoz. „A kutya ugat, a karaván halad!” – vágta valaki vitafelének képébe a mondást egy színházi eszmecserében. De honnan tudja, milyen istenség pecsétes okmányával igazolja, hogy ő a karaván, a másik meg a kutya? Fordítva nem lehetséges? Itt abbahagyom, ne kalandozzunk el.

– Mi a véleménye a magyarországi kulturális-művészeti közélet megosztottságáról? Vannak-e ennek jelei és következményei szűkebb pátriájában?

– Ami lezajlott és zajlik még: eufemizmus megosztottságnak nevezni. A népi-urbánus ellentét ürügyén indult, aztán médiaháborúvá fajult hatalmi harcban, megannyi fejvadász ténykedése folytán a magyar társadalom értelmiségi rétege olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy hosszú évek kellenek a felgyógyuláshoz. Kihatásai természetesen a romániai magyarság körében is tapasztalhatók. Ideológiák omlása közben minálunk is föltűnt hordozóinak megnyilatkozásaiban az alapítvány-világnézet. Ezen belül van dolláros, meg forintos elkötelezettség is. Rubelesről, złotysról nincs tudomásom.

– A mai – egyetemes értelemben vett – magyar kultúra mely értékeivel, vonulataival érez szellemi rokonságot; mely törekvések inspirálják a leginkább?

– Ötven évvel ezelőtt az enyedi Bethlen-kollégium diákjaként azt mondtam volna: Móricz, Tamási, Veres Péter. 1945 nyarán Kolozsvárott elsőnek már Babitsot említettem volna, meg Illyést és Jékely Zoltánt, atyai barátomat. Még későbben, látván, hogy írót leginkább íróval szoktak agyoncsapni, meg azt is hallván a szellemi kalandozásokban, hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll: marxista barátaim figyelmeztetése – „borzalom! eklektikus leszel!” – már nem fogott rajtam. Ebből nem következik, hogy átalugorhattam volna saját árnyékomat. Szellemi erőfeszítéseim nagy részét az önkény természetrajza és kisebbségi sorsunk tragikus rosszabbodásának krónikája emésztette föl. Adjon isten jobb termést önfeledt játékból is a magyar irodalom ifjú nemzedékeinek.

– Naponta tapasztalhatjuk, hogy a világ végül is képtelen kezelni – pláne megoldani – az etnikai konfliktusokat. Van-e kiút? Reménykedhetünk-e egyáltalán valamiben?

– E kérdéskomplexumból hadd említsem most csak a legdrámaibbat, a vértiszta nemzetállam kelet-európai fanatikusainak háborús bűntettét: a véres és vértelen etnikai tisztogatást. Egy Ceauşescu nevű rabszolga-kereskedő még dollármilliárdokat is nyert azon, hogy Romániát megtisztította a zsidóságtól és közel egymilliónyi német lakosságától. A falurombolással mindenekelőtt a székelységet, a jórészt színmagyar Székelyföldet robbantotta volna föl, hogy diribdarabjait a Mezőség szórványmagyarságának sorsára juttassa. A nemzetinek nevezett cél változatlan. Ma már nem lehet falut rombolni, de lehet építkezni: kaszárnyák hálózatát a Székelyföld kellős közepében, ortodox püspöki palotát, teológiát néhány ezer görögkeletinek Csíkszeredában, a római katolikus székelyek búcsújáró központjában. Beszélgetésünk befejezéseként pedig hadd mondom el: a tartuffe-i kegyes képmutatás, amellyel a Jugoszláviát egyberagasztó győztes hatalmak végigcöcögték a náci időkre emlékeztető tömegmészárlásokat: napjainkban ugyanolyan árulás, amilyen Anglia és Amerika kormányainak árulása volt 1936 táján a hitleri Németország megsemmisítésre ítélt zsidóságának ügyében. Mert barbár erőszakot csak erővel lehet megfékezni. Minden egyéb: falra hányt borsó, szenteltvíz és demagógia.

(B. E.– K. D., 1994)

Skandalum-e, ha egy magyarországi író hazavágyódik Romániába?^*

Kedves Öcsém!

Jó két esztendeje, hogy hozzám írott leveled végén azt kérdezted: „Skandalum-e, ha egy magyarországi író hazavágyódik Romániába?” Haza a megmaradt hazából! Elvegyülni azok közé, akik csak annyiban különböznek magyarországi nemzettestvéreiktől, hogy valamivel nagyobb bajban vannak. Rosszabbul áll a szénájuk, de jobban forgatják az önvédelem fegyvereit. A szellemieket persze, hisz nem Bem Józsefként vágyol a székelyek közé, pattantyút rejtegetvén a hátizsákodban. Megannyi diáktársaddal együtt tiltott könyvet, rejtett kamerát hoztál ide magad is régen. Láttukon, szavaitok hallatán a kollektív magányra ítéltek szívén enyhült a szorítás. Örömre nyílt a lélek és panaszra bátorodtak a bevarrt-szájúak. Véres göngyölegben szakadt ki torkukból a titkos üzenet: bírjuk még, de nem sokáig! A román nemzetállam kíméletlen megteremtői etnikai halálra ítéltek bennünket. Olyanformán persze, hogy kötelező ujjongások hangzavarából ki ne hallatszódjék a segélykiáltás. Ez volt erdélyi létünknek az a korszaka, mikor kebelünkből kebledzett janicsárok soha nem tapasztalt boldogságunkról zengedeztek a diktátor magas színe előtt. Őket hallván, horribile dictu! – így vigasztaltuk magunk: nemzetáruló csak ott van, hol nemzet is létezik, akkor tehát vagyunk még, leszünk is, csak el ne borítson minket a hallgatás.

Csak azon legyünk, hogy a szellem emberei, az írók, a költők be ne falaztassák magukat a hallgatás tornyába. Az arabok nyelvén a költő tudót jelent; titkolt vagy tagadott dolgok ismerőjét, személyes szólásban is a sokaság hangját vélték fölfedezni benne. Sorsunknak egyedül Isten a tudója, mondták egyfelől, de hozzá is tehették: másfelől utána csak költő a tudója, hogy mennyit szenvedünk. De jaj nekem! Már megint rosszul szóltam költőnek és népnek viszonyáról. Lelki fülem hallja, hogy a csíksomlyói passióból való ördögöknél is hangosabban nyivákolnak kunkori irodalmárok: Vátesz, Vátesz! Tatárdúlás a szellem kápolnáiban! Petőfi- és Ady-dúlás! Nyakunkon a kriptaszökevények!

Kedves Zoltán! Közösségi szenvedéllyel megvert erdélyi magyarokról szóltál, mestereimről is: Mikes Kelemenről és Tamási Áronról, ám ennek nincs most jelentősége. Ennél fontosabb a szellemi örökség, amit oly nagyra tartasz, legyen szó régiekről vagy transzszilván helikoniakról. Utóbbiakért megkapod majd a magadét azoktól, akik ideologikus macskát rajzolnak a falra, aztán egereknek képzelvén magukat, úgy rettegnek és cincognak, hogy Petőfinek is megesik a szíve rajtuk, szánja-bánja máris a nép nevében elkövetett populista-nacionalista vétkeit, Farkas Árpád pedig hóba fúrt alagutakba vonul inkább, semhogy őt is transzszilván bakmacskának nézzék.

Amint veszed észre, kedves Öcsém: néhány sötétebb vonással máris módosítom a benned kialakult képet erdélyi viszonyainkról. Részletezni nem akarom, nincs terem hozzá, így hát csak a lényeget mondom: volt itt, van is, tán lesz is valós indítéka a téged közénk vezető hazavágyódásnak. Hisz nem lehetséges, hogy kisebbségi elnyomatásban, vészes exodusban vonagló közösségi létünk föl ne nyitná a szemét mindazoknak az írástudóknak, de még színművészeknek is, akik közösségi-nemzeti fogalmak hallatán a senkihez, semmihez sem kapcsolódó szentséges individualista individuum nevében rendőrt kiáltanak.

Jer, siess hát, barátom, julianusi, magyarok után kutató barangolásaid hajdani színhelyeire, hogy lásd: mivé lett köztünk is a híres erdélyi tolerancia. Teológusokból lett akasztológusok kezdeményezik egy Tamási Áron nevének kisbetűs kinyomtatását.

Mindez csak részben füstölög az erdélyi büdös gödrökből.

Mindez jórészt a magyarországi szellemi belháború egyenes következménye, visszhangja, utánzata, meg travesztiája is. S amennyire természetes, nem skandalum a Te hazavágyódásod közibénk, éppoly valószínű, hogy eső elől tóba menekülnél, cseberből vederbe esnél.

Mert láttad ugyan, hogy az olvasóknak hatalmas tömege áll az erdélyi magyar írók mellett, de odatúl én is tapasztaltam: mit jelent egy új könyvet Budapesten a Vörösmarty téren nyolc órán át dedikálni.

Téged szívenkaptak Erdély valóságos és metaforikus forrásai, bástyái; lélekben megerősített az elnyomatással szembeforduló mondatok „erkölcsi ólmozottsága”.

De ne feledjük, hogy ügyünkben a hallgatás tornyának harangjait elsőként Illyés Gyula szólaltatta meg, egyes-egyedül magára vállalván a „szocialista egységbontás” a „horthysta revizionizmus” vádját Bukarestben, Belgrádban, Pozsonyban és Budapesten.

Az erdélyi szellemi ellenállás hangadói Illyés Gyula köpönyegéből bújtak ki. A tieddel rokon sóhajtás volt hát az enyém is: „Skandalum-e, ha egy erdélyi író hazavágyódik Illyés Gyula mellé, kézfogásközelbe?” Internacionalista kőzápor? Ugyanaz Budapesten is, Erdélyben is, legföljebb más-más a mögöttes indulat s a hajigálók szóhasználata.

E mostani helyzetünkben ugyanis, történelmi fordulatok után, ódon gyalázatok és új szégyenek közepette határon inneni és túloldali írástudók kritikai hullámzásában a közlekedőedények törvénye érvényesül. Ilyenformán, hogy régi elszigeteltségünk megszűnt: jóban és rosszban, alant és alantas dolgokban, de fönt is, az Illyés látta, magasságbeli hazában is közösen viseljük már az írástudók felelősségét.

Örülök, kedves Zoltán, hogy könyved elején mindezt elmondhattam Neked és olvasóidnak.

A bizantin képmutatás bajnokai kiszorulnak az európai emberi jogi fórumokról^*

A budapesti román követség előtt százak készülnek tüntetni az új román oktatási törvény ellen. Kolozsvárról biciklisták indultak útnak Strasbourgba, hogy az Európa Tanácsot tájékoztassák a romániai magyar ifjúság kilátástalan helyzetéről. E látványos megmozdulások ellenére sincs alighanem mindenki tisztában idehaza azzal, mi a tétje az új törvénynek. Ezért Sütő Andráshoz fordultunk, mondaná el a Magyar Nemzet olvasóinak, milyen következményei lehetnek annak, ha e törvény a gyakorlatban is működni kezd. A debreceni Nagytemplomban július 27-én elmondott beszédében ugyanis Sütő András már igen erőteljesen vázolta e paragrafus lényegét, mondván: „Endlösung-tervét a kivégzett diktátor nem vitte magával a sírba…”

– A kivégzett diktátor „Endlösung-tervének” az volt a lényege, hogy Románia térképéről el kell tüntetni a nem román nemzetiségű etnikai tömegeket, főleg a magyarokat, németeket, zsidókat. A német lakosság százezreit eladta Nyugat-Németországnak, a zsidóságot Izraelnek. A magyarságért senki egy fityinget se adott volna, őket tehát emigrálásra kellett kényszeríteni. Mivel? Főleg az anyanyelvi oktatás fokozatos megszüntetésével. A romániai magyarságnak e századbeli harmadik, nagyméretű exodusa Ceauşescu „Endlösung-tervének” következményeként a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején öltött aggasztó méreteket. Ebben döntő szerepe volt annak a nacionalista, asszimilációs célokat szolgáló román iskolaügynek, amelyet Ceauşescu politikai végrendeletének egyik fejezeteként folytat a mai román vezetés. A „végső megoldásban”, vagyis abban, hogy az erdélyi, romániai magyarság kivándorlása újból felerősödik, az új román oktatási törvény lesz az egyik döntő tényező.

– Hogyan akadályozhatja meg a magyar értelmiségi – az anyaországban vagy a határokon túl – e törvény pusztításait? Ha csoportokba – pártokba – tömörül, vagy ha egymaga emeli fel a szavát ellene?

– Ennek a törvénynek a pusztításait sem értelmiségi csoportok, platformok, egyesületek, sem képviselők, szenátorok meg nem állíthatják. A romániai magyarság egészének kell szembeszállnia az etnikai-közösségi létét, helyben maradását veszélyeztető erőkkel. A politikai küzdelemnek minden lehetséges, törvényes eszközével arra kell törekednie, hogy az RMDSZ stratégiai programjában szereplő autonómia formáit megteremtse, hogy gyarmati jellegű sorsának véget vetve az önrendelkezés elemi jogát kiharcolja. Ebben a küzdelemben döntő tényező volt és marad az anyaország, az anyanemzet, a mindenkori magyar állami-politikai vezetés cselekvő – és nem deklaratív – szolidaritása, valamint a nyugati demokráciák, a nemzetközi politikai és emberi jogi fórumok támogatása, határozott föllépése a nyílt és burkolt etnikai tisztogatások ellen. A határon túli magyarok létküzdelmének sikere elképzelhetetlen a magyar állam keretei között élő nemzet sokirányú segítsége nélkül. (Félreértések elkerülése végett: ebben az anyagi segítséget a legutolsó helyre sorolom, ugyanis jól tudjuk, a szomszédos államokban élő magyar nemzeti közösségek csak saját országuk gazdasági fejlődésének függvényében remélhetik életszínvonaluk javítását. Magyarország nem azonos a volt NDK lakosságát „saját szintjére emelő” Német Szövetségi Köztársasággal.) Minden eddiginél érvényesebb marad azonban az a politikai-művelődési segítség, amit a – nevezzük így – magyar média nyújthat a határokon túli magyarság küzdelmeihez. Ma már közhely, hogy a Duna Televízió az utóbbi évtizedek legjelentősebb, leghatásosabb létesítménye az anyaország segítő szándékának. Semmiképpen nem szeretném lebecsülni a Magyar Televízió és a Kossuth rádió mindenkori igyekezetét, tagadhatatlan részvételét a kisebbségi sorban élő magyarok küzdelmében. Más kérdés, hogy az igyekezet miként módosult, gyengült vagy erősödött a mindenkori belpolitikai erőviszonyok, kiváltképpen a „médiaháború” idején, amely – a jelek szerint – a mai napig tart. Hol tömegesen, hol egy-egy fontosabb szellemi tisztségviselő félreállításával szedi áldozatait. Legutóbb például arról értesültünk, hogy a Magyar Rádiónak minálunk, Erdélyben a leghallgatottabb műsorát, a Vasárnapi Újságot szerkesztő Lakatos Pált mentették föl tisztségéből. Mivel ennek a műsornak – ha ritkán jelentkezem is – régi munkatársa vagyok, és mivel egy interjú keretében nemrégen beszélgettem Lakatos Pállal, annak előtte pedig komoly eszmecserét folytattam vele a határokon túli magyarok küzdelmeiről, nemzet és nemzeti közösségek időszerű kérdéseiről, úgy érzem, joggal tehetem föl a kérdést: mivel indokolható e kiváló szerkesztő lefokozása? Talán nem abszurd követelmény tárgyszerű érvelést kérni ezúttal is a Magyar Rádió illetékeseitől: mi volt az a bűn, amiért így kell bűnhődnie?

– Milyen erősnek tartja – az oktatási törvény ügyében és másokban – a romániai magyar politikai szervezeteket?

– Önkörükön belül akármilyen erősek is a romániai magyar politikai szervezetek, a mai román vezetéssel szemben tehetetlenek maradnak. A fasisztoid román pártok támogatását is élvező kormány minden gond nélkül alkalmazhatja a nemzetiségeket sújtó határozatait. Mostani erőviszonyaink közepette a szenátusban és a képviselőházban bármilyen antidemokratikus törvény megszavazható.

– Mit gondol, milyen fogadtatásra talál Strasbourgban a Kolozsvárról kerékpáron elindult csapat? 1991-ben ön is járt Strasbourgban, tárgyalt az Európa Tanács nagyasszonyával. Akkor rokonszenvet tanúsítottak a romániai magyarság iránt? Vagy közömbösnek mutatkoztak az Európa Tanács tagjai?

– Tapasztalatom szerint az Európa Tanács az utóbbi években fokozódó érzékenységgel fogja föl a kisebbségi sorban élő magyar és nem magyar néptömegek követelményeinek jogosságát. Ezért hangsúlyoznám, hogy igen sok múlik azon, hogy ezeket a közösségeket kik és milyen módon képviselik az Európa Tanácsban. Talán nem tévedek, ha azt mondom, biztató jelek mutatják, hogy a bizantin képmutatás, a cinikus hazudozás, a tényhamisítás, a demagógia bajnokai mindinkább kiszorulnak az európai emberi jogi fórumokról, Iliescunak nem hiszik el immár, hogy Románia a világ legpéldaszerűbb nemzetiségi politikáját gyakorolja.

– A kolozsvári biciklistákat, amikor Budapestre értek, maga az Országgyűlés elnöke fogadta, így jelezvén, a magyar parlament jelentősnek tekinti vállalkozásukat. De vajon elég-e ennyi a nagyvilágban ahhoz, hogy anyanyelvének, identitásának megőrzésében reménykedhessen a romániai magyar ifjúság?

– Az RMDSZ „biciklis” akciójának ifjú csapatát őszintén csodálom, vállalkozását, amely otthon nem veszélytelen, nagyra becsülöm. Bizonyára nem bántó rájuk nézve, ha folytatólag azt mondom, az ügyünk iránti nyugati érdeklődés valamelyes fokozásán túlmenőleg az ilyen túránál jelentősebb, átfogóbb, koncepciózusabb akciósorozatot kell indítania az RMDSZ-nek. Ma még, sajnos, kezdő sakkjátékosok módjára lépegetünk tiszttel, paraszttal; ötletszerűleg, pontosabban anélkül, hogy halvány fogalmunk lenne a játszma hetedik, vagy – ó, merész álom! – tizenhetedik, megtervezett lépéséről. Idelépek, odalép. Odalépek, idelép. Kényszerűleg ezt, amazt cselekedjük, ahogy lehet. Ezzel szemben ezt a mostani, magyartalanító oktatási törvényt a maga idejében már Ceauşescu vázolta föl, mondván: „Ne siessünk! Az idő, ha jó stratégiánk van, nekünk dolgozik!” Ez tehát többek között a diktátor szellemi hagyatéka. Ha nem találjuk meg az ellenszerét, újabb és tragikusabb vereségekre vagyunk ítélve.

(Lőcsei Gabriella, 1995)

Visszája helyett nézzük a színét!^*

– Mérhető-e valamiképp az írói szép magyar szó ereje Erdélyben?

– Azt hiszem, nem mérhető. Nincs hozzá sem mértékegység, sem mérőműszer. Különben is: mi az, hogy írói szép magyar szó? Vagy magyar, vagy magyartalan, vagy pontos, világos, hatalmas örökséget és mai követelményt ötvöző megnyilatkozás, vagy pedig zagyvalék, blabla, üres pátosz, avagy a sznobéria nyáladzó fontoskodása. Azt hiszem, jó lenne lehagynunk már az olyan párhuzamot, hogy erdélyi szép magyar szó, meg budapesti magyartalanság. Maradjunk inkább nyelvi kérdésekben is a követelménynél: világosnak lenni. Ha nem vagyok világos: minden jó szándékom ellenem fordulhat.

– Mindennapjaiban mit tapasztal: az Erdélyben is megosztott magyarság ma hogyan tekint önre?

– Nem az én dolgom ezt megítélni. Ha önt ez a jelenség mégis érdekelné: csakis életem, munkásságom színhelyén, olvasói, színházi közönségem körében, Erdély városaiban és falvaiban érdeklődjék. Megfordulhat azok között, akik ars poetica dolgában velem egyazon szellemi vércsoportba tartoznak. Nota bene! Sem vérség, sem vérmítosz!

– E kép különbözik-e attól, mint amit önről másfelé – így Magyarországon is – kialakítottak?

– Válaszom ugyanaz, mint az előző kérdésre.

– A változó korok változó igényeket támasztanak az íróval szemben. Szabad-e megfelelni az időszerű várakozásoknak?

– Kérdésére kérdéssel is válaszolhatok. Megfelelt-e Petőfi, Ady, József Attila, Kemény Zsigmond, Móricz, Babits az időszerű várakozásoknak? Vagy: megfelelt-e Illyés, Ottlik, avagy Erdélyben Kós Károly, Dsida, Bánffy Miklós? Szerintem mindahányan megfeleltek, ám ez ügyben meg kell határoznunk a szavainkat: ki mit ért azon, hogy időszerű követelmény meg elvárás? Mert szólhat erről egy Szerb Antal, Németh László, ám ugyanúgy Zsdanov is, avagy esztétikai divatszalonok egyik-másik nagyasszonya. Ugyanúgy szólhat persze a nagyvilág, egy nemzet, nemzeti közösség, szólhat némán maga az Idő is. Szól pedig mindenekelőtt az író szándéka, lelkiismerete, alkatának engedelmeskedő mondandója.

– Melyek lehetnek manapság a kisebbségi létben élő magyar író legveszedelmesebb tévedései?

– Szerintem egyik az lehet, ha azt gondolja magáról, hogy ő nem embertársainak társa, hanem akár az Isten, önmaga által és csupán önmagáért létezik. Másik: ha úgy véli, hogy őneki, kisebbségi létben élő magyar írónak semmi köze kisebbségi létben élő olvasóihoz. Harmadik: ha azt gondolja, hogy bármely kisebbségi, emberjogi panasz, elnyomatásban hordott szenvedés publicisztikai földolgozása már azonos a művészi alkotással. Végül: a kisebbségi vagy többségi létben élő magyar és nem magyar író legveszedelmesebb tévedése abból támadhat, ha folyton arra hegyezi a fülét, hogy kicsodák-micsodák figyelmeztetik őt állandóan a tévedés veszedelmeire. Ugyan bizony ki határozza meg csalhatatlanul tévedéseinket, ki jelöl számunkra esztétikai és másfajta normákat?

– Viszonya hogyan változik a romániai magyar politikai szervezetekkel, politikai személyiségekkel?

– Vegyesen, konfliktusban és egyetértésben, vitában, szövetségben és elhatárolódásban, nagy ritkán politikai szélkakasok és széltyúkok kioktatásait hallgatva, olykor kisebb csatanyerés felett örvendezve, az RMDSZ milliós tagságának tömegeivel pedig folyamatos, tartalmas együttműködésben, cselekvő kapcsolatban. Így valahogy.

– A mára kialakult helyzetben a romániai magyarság milyen elérhető célokat választhat magának?

– Rövid távon egy nemrégen életbe léptetett kisebbségellenes tanügyi törvény részleges módosítása meg néhány kulturális eredmény mutatkozik lehetségesnek. Távlati célként nem mondhatunk le az autonómia meghirdetett formáinak megvalósításáról. Igaz ugyan, hogy a román államelnök véleménye szerint ez abszolút lehetetlenség. Erre azt válaszolhatjuk, hogy a kivégzett diktátor is azt mondta már-már végrendeletileg: a kapitalista rend Romániában akkor fog visszatérni, mikor a kökénybokor almát fog teremni. A többit tudjuk.

– Vannak-e elegen, akik teljesítik e feladatokat?

– Kétmilliós nemzeti közösség esetén ilyen kérdésen nem kell fönnakadni. A történelmi súlyú vállalás folyamatában felszínre kerülnek a legjobb képességű személyiségek is.

– Megszerzik-e, megszerezhetik-e a tudást mindehhez?

– A kérdés indokolt. Mátyás és Bethlen Gábor után kétbalkezes külpolitikánk végzetes vereségeket okozott. A politizálás tudományát magyar képviselőink szorgalmasan tanulják Romániában, mindennapi parlamenti iszapbirkózásban és nem mindig cselekvő egységben. Vegyes vitézek ők – mindazok, akik közéleti ügyeinkben küszködnek –, úgynevezett népi-nemzetiek, liberálisok, szociáldemokraták, voluntarizmussal avagy kormánypártisággal vádoltak, és olyanok is persze, akik időnként a követ a kútba dobják, aztán száz okos kínlódik a kiszedésével.

– Kialakulhat-e még egy magyar elit, amely szerephez jut Romániában a politikában, a gazdaságban, a kultúrában?

– Ilyen elit kialakulóban is van már, de fejlődését tragikus tény nehezíti: a negyvenes évek végén bekövetkezett államosítással, iskoláink, egyházi javaink, könyvtáraink, múzeumaink, iparunk, a székelység hatalmas erdőségeinek elvesztésével pótolhatatlan veszteséget szenvedtünk el. A magyarságot létalapjától fosztották meg, amelyet a mostani privatizációs folyamatban nem szerezhet vissza. Van, aki úgy véli, hogy ez a veszteségünk Trianonnál is súlyosabb csapást jelent a romániai magyarságra nézve. Bizonyos, hogy ha Romániában 1948-ban nincs államosítás, akkor azt a román nacionalizmusnak ki kellett volna találnia.

– Köthető-e eseményekhez, folyamatokhoz, hogy éppen növekedik avagy csökken a távolság Erdélyben magyarok és románok között?

– Természetesen. Gondoljon csak az 1990 márciusában lezajlott magyarellenes pogromra. Az is igaz persze, hogy amiként nem beszélhetünk kollektív magyar bűnösségről, ugyanúgy tagadom ezt bármely más nép esetében is. Az említett marosvásárhelyi konfliktust román nacionalisták szervezték, kormánykörökből is irányított katonatisztek, volt pártaktivisták, szekusok, akik ilyenformán is igazolni próbálták a mostani román hírszerző szolgálat azonnali megszervezésének szükségességét. A véres tragédiáról igazi román demokraták is őszinte döbbenettel és fölháborodással nyilatkoztak, elítélő módon. Ők is világosan látták, hogy nem kölcsönös bűnök okoztak etnikai konfliktust, hanem az említett szélsőségesek szerveztek magyarellenes pogromot.

– Ön hogyan fogadta a bukaresti politikai vezetés elképzeléseit a román–magyar történelmi megbékélésről?

– Véleményem nélkülözheti a diplomáciai reagálások óvatos megfogalmazásait, tehát: a román–magyar történelmi megbékélés bukaresti javaslatában semmi újdonság nincsen. A gondolat már Kossuth idején is közismertté vált Kelet-Európában. Ion Iliescu elnök ajánlatát hiszékeny nyugati politikusok igen pozitív román lépésként értékelték. Arra már nem futotta figyelmükből, hogy mit ért szavain az elnök. Így ma már az egész világ tudhatja, hogy nem sokkal szép szavai után ugyanaz az elnök írta alá, hagyta jóvá dicsérő szavakkal az elmúlt hetven esztendő legmagyarellenesebb tanügyi törvényét. A megbékélés kapcsán pedig a francia–német példát emlegetni enyhén szólva történelmi tudatlanságra vall. A két kérdés távolról sem azonos. A két ország múltbeli és mai kapcsolata nem említhető egy napon Németország és Franciaország múltbeli és jelenlegi kapcsolatával. Nem kell zseniális elmének lenni, hogy bárki megkérdezze: milyen formát öltött volna a német–francia történelmi megbékélés, ha 1920-ban, majd 1947-ben Franciaország lakosságának húsz százaléka, területének pedig több mint a fele kerül német uralom alá – és fordítva. De vajon szükséges-e tovább vitatni a francia–német példa modellszerűségét, amelynek leutánzása állítólag csupán politikai akarat kérdése lenne részünkről? Ezt magyarázgatni az olvasó szellemi képességeinek lebecsülése lenne.

– Hiszi-e, hogy egy magyar–román alapszerződés változtathat a mai viszonyokon?

– Nem hiszem. Nem azért nem hiszem, mert előítéletek rabja lennék, hanem mert tények, történelmi tapasztalatok kényszerítenek rá. Erről az alapszerződésről Horn Gyula miniszterelnök úrnak a kormányprogram kapcsán többek között azt írtam, hogy véleményem egyáltalán nem egyezik a program szövegezésével, amely így hangzik: „a szomszédainkhoz fűződő viszony normalizálása, javítása nélkül nincs esély az ott élő magyar kisebbség helyzetének javulására.” Megítélésem szerint a szőnyeget meg kell fordítani, visszája helyett nézzük a színét, hogy aztán elmondhassuk: a szomszédos országokban élő magyar kisebbség helyzetének javulása nélkül nincs esély a hozzájuk fűződő viszony normalizálására. Levelem megírásának dátuma: 1994. július 12. Azóta sajnálatosnak is mondott, ám valójában fasisztoid jellegű nyelvtörvényt szavaztak meg Pozsonyban, Bukarestben pedig olyan tanügyi törvényt, amelynek szellemi ihletője a kivégzett diktátor, annak ma is érvényes koncepciója a vértiszta nemzetállamról.

– Az 1990 óta alakult magyar kormányok mennyire következetesek a romániai magyarok érdekeinek képviseletében?

– A határon túli magyarok érdekképviseletének ügyében az igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy az nem az Antall-kormánnyal kezdődött. Olyan módon, ahogyan korábban az MSZMP belső erőviszonyai, Magyarország külpolitikai kötöttségei engedték, ügyünket – kifelé nem tételesen megfogalmazva – a Németh-kormány is fölvállalta. Egyszer majd közelebbről is érdemes lesz a jelenséget kiértékelni. Tagadhatatlan persze, hogy a határon túli magyarok ügyének támogatásában gyökeres fordulatot az Antall-kormány hozott. Annak politikai örökségét, amint programjában is olvashatjuk, a Horn-kormány ugyancsak fölvállalta. Kisebbségjogi törekvéseink képviselete tehát változó intenzitással, módosított taktikai módszerekkel folytatódik a magyar külpolitikában. Ennek ellenére aggodalmak támadnak a romániai magyarság körében. A jelenség legfőbb oka az, hogy a magyarellenes intézkedések Szlovákiában és Romániában tovább folytatódnak, a délszláv térségben élő magyarokat pedig a kollektív pusztulás réme fenyegeti. Az említett régiókban élő magyarok úgy vélik, hogy a magyar kormánynak minden esetben határozottabban, erélyesebben kellene fellépnie. Jól tudom, hogy végletek között a racionális utat megtalálni nem könnyű feladat, de hát ki bizonyíthatná be, hogy a mai eljárásoknak nincs alternatívája?!

– Milyen a kapcsolata a magyarországi politikával?

– Mivel az nem titkos kapcsolat, csak annyit mondhatok róla, hogy nyilvános megnyilatkozásaim alapján lehet megítélni.

– Európának manapság értéket vagy nyűgöt jelentenek-e a nemzeti kisebbségek?

– Aki megsütötte már korábban a maga pecsenyéjét, most azt tanácsolja nekünk, mindenben hoppon maradt magyaroknak: elégedjünk meg azzal, amit nem vettek el tőlünk, és örüljünk, hogy lyuk van a fülünkön. Figyelembe véve, hogy honnan, milyen irányból jön az efféle figyelmeztetés, nincs mit csodálkoznunk. Érdek, nyugalomféltés erősebb az empátiánál. Annál szomorúbb és megdöbbentőbb viszont, hogy fokozatosan romló kisebbségi állapotunkat bizonyos körökben Magyarországon is közönnyel nézik, sőt arra is hajlamosak, hogy azt Románia, Szlovákia stb. belügyének tekintsék.

– Milyen értelemben létezik ma egyetemes magyarság?

– Olyan értelemben, hogy öt kontinens állampolgárai közt ötmillión felüli létszámban élnek magyarok, akik ragaszkodnak anyanemzetükhöz, nyelvükhöz, nemzeti kultúrájukhoz, azok pedig, akik már nem beszélik a nyelvünket, származásuk folytán képviselik mindenütt Magyarország érdekeit, a határon túli magyarok önrendelkezési követeléseit. Az ember nyilván nem azért magyar, mert másnak nem érdemes lenni, hanem mert történetesen annak született, így hát vállalja sorsát is. Ezért lehet és kell egyetemes magyarságról beszélni.

(Pintér Dezső, 1995)

Adventi beszélgetés – a várakozásról^*

– Különös karácsonyelő ez a mostani: tíz évvel ezelőtt, december 20-án kellett volna felgördülnie a Nemzeti Színház függönyének Sütő András Advent a Hargitán című drámája premierjén. Ma este már a kettőszázhetvenedik alkalommal játssza a társulat a művet, de az évtizeddel ezelőtti estén nem ment fel a függöny. Ellenben megjelent a plakáton a felirat: Az előadást más időpontban tartják meg. Hogyan élte meg, hogyan élte át Sütő András Marosvásárhelyen azt az újabb kudarcot?

– Erről a darabomról is elmondhatom, hogy amikor pontot tettem a végére, akkor a sóhajt is lejegyeztem magamnak: kész a dráma, kezdődhet a komédia. Ugyanis az mindenkor komédiába illő volt, ami az elkészült darabjaink kapcsán kialakult az otthoni cenzúra nyomása alatt és az otthoni színházi viszonyok között. Rögtön, ahogy készen lettem, három színház is kapott a mű után: a marosvásárhelyi, a sepsiszentgyörgyi és a kolozsvári. Természetesen olyan barátaim, akik mindig remélték, hogy többet mutathatnak be a hazai magyar színpadi termésből, mint amennyit a minisztérium, a hatóság, a cenzor, a megyei pártbizottság, a politikai instruktor engedélyez. Így gyorsan elnyargaltam ezekbe a színházakba, az igazgatókhoz, s ők mindhárman nagy örömmel fogadtak. Azután felhívtak telefonon, gratuláltak, lelkesedtek és sóhajtottak egyet: miután a darab ismeretében már nem lehettek olyan biztosak a bemutató lehetőségében. Ez természetesen be is következett. Nem voltak paranoiások, nem képzelték, hogy üldözi a valamirevaló drámát a hivatal, mert az úgy is volt. Így kaptam azután a negatív válaszokat sorra: Sepsiszentgyörgy, sajnos, nem, Marosvásárhely, sajnos, nem, Kolozsvár, nem. Egyidejűleg eljuttattam a darabot – titokban – a Nemzeti Színházhoz is.

(Cs. Nagy Ibolya, 1995)

Beszélgetés a Káin és Ábelről^*

A jubiláló Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar társulatának ünnepi bemutatóján megelevenedik Sütő András drámája, a Káin és Ábel. A darab több nagy hírű színrevitele után a mű másodszor kerül színpadra az író városában. Először 1979-ben adták elő hangzatos sikerrel a színiakadémisták Kovács Levente rendezésében. A színmű elsőként Budapesten szólalt meg a Nemzetiben, aztán ugyanabban az évben, 1978-ban Kolozsvárott is megrendezhette Harag György. Kecskemét, Veszprém, Sepsiszentgyörgy, New York, Nagyvárad, Kőszeg, Komárom következett, s a felsorolás bizonyára nem teljes. De talán nem is ez a fontos. A lényeg, hogy közel két évtizeddel azután, hogy a dráma megszületett, újra találkozhatunk Sütő András hőseivel. Ma másak a társadalmi körülmények, rendszerváltozás is bekövetkezett, de érdemes felidézni a dráma születésének mozzanatait. Íme, miként emlékezik erre a szerző, miközben a Káin és Ábel kéziratát lapozgatja.

– A drámát Marosvásárhelyt kezdtem el írni 1977. február 15-én. Ez a feljegyzés áll a kézzel írott lap felső jobb sarkában. Mintegy felét írtam meg itthon. A második felét pedig augusztusban a tengerparton, Neptunon. 1977. augusztus 14-i a följegyzés, miszerint ott folytattam ezt a munkát. Akkori nagy örömömre éppen olyan helyen és olyan hangulatban, amely a darab cselekményterének és szellemének megfelelt. A darabom hősei is az óceán partján élnek és küszködnek a létükkel. Amikor befejeztem a darabot, ezt jegyeztem föl, itt áll a régi kéziraton: „Szenvedés, boldog napom voltál a tengeren, a tengerparton, a vízben és a homokon. Milyen kár, hogy a végére jutottam ezzel az írással. Mi értelme van most már ezután a fájdalomnak? Valószínű, hogy új célt kell mutatnom neki, hogy új módon szólhassak újból róla.” Hát nagyjából ilyen hangulatban fejeztem én be, mert szomorú volt a történet is, szomorúságos a befejezése, amivel mégis bizakodást szerettem volna támasztani.

– És szomorú volt megválni a fájdalomtól?

– Igen. Olyan otthonossá vált a drámának az a világa, ahol ezek az emberek a szomorúság napjaiban fájdalomsújtottan küszködtek egymással, hogy amikor kibújtam ebből a „hullámból”, és a tengerparton nyüzsgő boldog embereket láttam, szinte fizikai fájdalmat éreztem az idegen közeggel való találkozásom óráiban. Na, de ez csak egy röpke vallomás egy hangulati állapotomról, a darab írásának idejéből. Rátérhetünk a drámára.

– Akkor úgy írtad, hogy hitted, a darabot elő is fogják adni? Nem gondoltál cenzúrára, ilyesmikre?

– Nem. A cenzúrára egyáltalán nem gondoltam. Meg se fordult a fejemben, hogy lehetséges lenne a darab mihamarabbi színpadra vitele, hiszen ez már az a periódus volt, amikor a cenzúra abba is belekötött, ha egy novellában adjon Istennel köszönt a hős. Ilyen körülmények között biblikus témához nyúlni, azt feldolgozni, kiváltképpen, hogy még Isten is egyik szereplője ennek a történetnek, reménytelennek mutatkozott. Ezért egyszerűen kivetettem ezt a reményeim közül, és a darabot úgy írtam, hogy valószínűleg hosszú ideig a fiókomban marad.

– Persze, ha lehetségessé vált volna a színrevitele, úgy lett volna a legszebb, ha az ősbemutatóra Marosvásárhelyen kerül sor.

– Ide is szántam, de előadását hatalmi szóval nem engedélyezték. Így lett az ősbemutató színhelye Budapest 1978-ban. Aztán Harag György Kolozsvárott is megrendezhette.

– Ismerve az akkori és a mostani körülményeket, az ember eljátszhat a gondolattal: ha ma írnád meg ezt a történetet, ugyanúgy írnád?

– Igen, igen. Talán néhány mondat élét csiszolnám le. Ezzel a kérdéseddel különben egy olyan fontos probléma merül föl, amelyről az új előadás alkalmából a vásárhelyi bemutató kapcsán feltétlenül beszélni kell. Amikor annak idején csodák csodájaként a darabot mégis bemutathattuk Harag Gyuri rendezésében, a drámának többféle értelmezése támadt, és nem erőszakolt módon, hiszen a szellemiségéből adódott a más-más fajta megközelítés és értelmezés lehetősége. Az egyik, ami bennem mindig viszolygást keltett, az úgy szólt, hogy az én hőseim egy földi zsarnok égi másával kerülnek konfliktusba. Ilyenformán adódott az az aktualizálási lehetőség, amit a kritikában is tapasztalhattam, miszerint ez a történet csak ürügy lenne – vélték némelyek – arra, hogy én az éppen aktuális hazai zsarnokság ellen beszéljek. Ez abból adódik, hogy rezonancia mindig támad konfliktusok kapcsán, legyenek bibliai időből való, avagy aktuális konfliktusok. Kérdés az, hogy az értelmezés miként erősíti föl vagy miként próbál más módon is közelebb kerülni egy darab mondanivalójához. Ilyenformán a ’978-as, ’79-es előadások folytán szerintem túlságosan erős hangsúlyt kapott az a gondolat, hogy Káin valójában egy diktatúraellenes harcos, egy aktuális lázadási lehetőségnek lehet a típusa. Holott végső fokon egész másról van szó. Arról, ami az én kezdeti szándékaimban is szerepelt, és amit valójában maga a történet is hordoz: a dráma hősei egymással kerülnek folyamatos, változatos konfliktusba. Emberek küszködnek, verekednek emberekkel, emberi szenvedélyek hullámaiban vergődve, örökkön visszatérő emberi szenvedélyek miatt kerülnek egymással szembe. Ilyen többek közt a szerelem, a féltékenység, fura módon – nevezzük így most – a házasságtörés, a kibékülés, az örökös rossz emlékezet, a szomorúság, az emlékezés és a felejtés örök ütközése. Tehát olyan emberi konfliktusok zajlanak ebben a drámában, amelyek elegendőek ahhoz, hogy megfelelő színpadi feszültség teremtődjék. Ugyanis én már kezdettől fogva világosan érthettem és láthattam, tudhattam, hogy ember és Isten közötti konfliktust nem lehet oly módon ábrázolni, hogy az színpadi konfliktusként a maga erejét bizonyítani tudja. A gyöngeség heroizmusának megvolt és megvan a maga értelme, ezt különben rengeteg dráma igazolja. Viszont az ember és az Isten konfliktusa nem az a konfliktus, amely erős színpadi atmoszférát lenne képes teremteni. Éppen ezért remélem, hogy egy mostani, mai marosvásárhelyi előadás éppen ezt, az emberek közötti, a szereplőim közötti ellentmondásokat erősíti fel oly módon, hogy a dráma drámaként működjék a színpadon. Hogy a drámai erő, atmoszféra, a konfliktus ereje az ember és ember közötti kapcsolat és konfliktus drámai következményeit tudja a közönség értelmi, érzelmi világába átvinni.

– A mai társadalmat ismerve nehezen képzelem el, hogy ne lennének majd az előadásnak ettől különböző, politikai felhangjai is.

– Mindig értelmezés kérdése, hogy milyen rezonancia támad ilyen esetben. Engem ez nem aggaszt, én a politikai felhangot nem úgy ítélem meg, mint sokan mások, valamiféle kikacsintásnak egy dráma keretéből vagy valamilyen ráerőszakolt gondolatnak egy másfajta gondolatiságra. A politikai felhang semmiben sem különbözik akármilyen fajta más felhangtól. És különben is, aminek hangja van, annak felhangja is van. Egy darabnak értelme és értelmezési lehetősége van. Ez nem matematika, hogy egyfajta törvény alapján lehessen ezt megítélni. A művészet természetében hordja a többféle értelmezési lehetőséget. Az más kérdés, hogy rendezője válogatja, hogy egy darabnak milyen gondolatait erősíti föl, melyeket tompítja. De ettől függetlenül is lehetséges mind a közönség, mind a kritika részéről a többfajta értelmezés, ami engem azért nem aggaszt, mert egy politikai felhang ugyanúgy emberi problematikához kapcsolódó értelmezés, nevezetesen az ember állapotához kapcsolódó megítélés. A szolgaság, a szabadság, a gondolkodás és cselekvés lehetősége avagy lehetetlensége, az ember porszem mivolta vagy ekként való kezelése, a lázadó ember, a belenyugvó, a szolgalelkűség és a lázadás szelleme nem olyan kategóriasor, amely miatt – akár ide, akár oda beskatulyázva – félnünk kellene a politikai felhangtól, vagy hajszolnunk kellene a fölerősítését.

– Rövidesen kiderül, hogy a mostani előadás rendezője, Kincses Elemér mit tart különösebben fontosnak kiemelni. A bemutató ünnepi jellegétől eltekintve, természetesen.

– Megtisztelő rám nézve, hogy a Székely Színház jubileumi emlékünnepségei alkalmából az én drámámat választották előadás végett, másrészt valamifajta elégtétel is, az idő zsarnokváltás utáni elégtétele, ugyanis köztudott, hogy a hatalmi körök talán a Csillag a máglyán esetében döntöttek úgy, hogy Marosvásárhelyen nem játszhatják az én ilyen jellegű darabjaimat. Emlékszem, hogy amikor a Csillag a máglyán került szóba, akkor a határozott hatalmi vélemény úgy szólt itt helyben, Marosvásárhelyt, hogy először írjon a szerző a kollektivistákról, s majd azután a Biblia figuráiról. Ezzel aztán meg is szakadt az a lehetőségem, hogy Marosvásárhelyt a drámáimat bemutassák, kivéve a Vidám siratót, amely vidám játékként színpadra kerülhetett. Örülök annak is, hogy ez a marosvásárhelyi színház egy olyan remek kis csapattal készíti elő a bemutatót, amelynek mindenik tagját nagyra becsülöm. Ez az együttes számomra megnyugtató módon ígéri egy jó előadás lehetőségét. Annak is örülök, hogy Kincses Elemér vállalta a rendezést. Ő az az író kollégám is egyúttal, akivel az együttműködésünk több évtizedes. A szemlélete igen közel áll hozzám, és ha nem támad belőle félreértés, azt is elmondom, hogy szellemi rokonomnak tekintem őt. Úgy tapasztaltam, hogy világosan tudja: a szerzővel, annak munkájával foglalkozva mit óhajt ő maga is személyes mondanivalójaként beépíteni az előadásba. Remélem, mindannyiunknak örömet szerez majd ez a bemutató.

(Nagy Miklós Kund, 1996)

Irodalomról, gyarmati sorsról, létünk csodáiról, remélt rendes feltámadásunkról^*

– Június 17-én ünnepled hetvenedik születésnapod. Ez alkalomból a Szabad Újság olvasói nevében is köszöntelek, jó egészséget, boldogságot, töretlen alkotókedvet kívánva, s köszönöm, hogy válaszolsz kérdéseinkre. Alkalom-e ez a születésnap valamiféle számvetésre, vagy az író egész életében folyamatosan számvetést készít?

– A számvetés folyamatos az ember életében. Nem hetvenedik születésnapi kalamitáshoz alkalmazott vizsgálódás. Ám ha kérded: elmondom néhány önvizsgálati számvetésemet. Egyik az volt, mikor tucatnyi novella, karcolat és elbeszélés után az ötvenes évek közepe táján abbahagytam az olyan tematikájú és hangvételű történetek írását, amelyek a kollektivizálás drámai folyamatáról szóltak kedélyesen, idillikusan, sematikusan. 1955-ben megírtam Félrejáró Salamon tragikomikus történetét. Akkori megítélés szerint siker volt, vagyis nagy visszhangot keltett a megnyomorított parasztok világában. Több kiadást nyomtak belőle, közel százezer példányban, Turcu György bukaresti rendező filmet készített belőle, a Román Kommunista Párt központi napilapja pedig a forgatókönyvet is, a filmet is revizionistának minősítette. A filmet betiltották, a kisregényt sok ideig anatéma alá vették.

Egy másik számvetésem az volt, amikor a fiktív történetek mellőzésével a dokumentumregény műfajában véltem fölismerni a továbblépés lehetőségét. Az igazmondás fájdalmas igénye fordította figyelmemet a szülőfalu, a család, a mezőségi szórványmagyar közösségek élete felé. Az indulás romantikus kerülője után úgy jutottam vissza oda, ahonnan a szegénység móriczi, Veres Péter-i jellegű ábrázolásával elindultam: a szülőföld, a szülőfalu kisebbségi gondjaihoz.

Harmadik számvetésem volt, amikor az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a „világ megváltásának” ifjonti szándékát a „világmegváltók” és „boldogságtervezők” nevetségessé tételének szándéka váltotta föl bennem. Ennek összegző műve talán a Pompás Gedeon, amely a Tékozló szerelem című vidám játékomnak volt a tagadása, és az Anyám könnyű álmot ígér című naplóregényemnek volt színpadi nyitánya.

Negyedik önvizsgálati számbavételem volt a nemzetiségi létünk sorskérdéseit feszegető úti tűnődések sorozata (Rigó és apostol, majd Istenek és falovacskák). Ezek már a hatalom természetét vizsgáló drámák felé vezettek engem (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán). Önvizsgálati állomás volt az is, amikor a hagyományos elbeszélő mód föladásával az esszéregény műfaját próbáltam ki új mondandóimhoz.

Nos, kedves barátom, így sorolhatnám tovább azokat a fordulatokat, amelyek az én munkámat meghatározták, mígnem a mostani kalamitás: a hetvenedik esztendő be nem következett.

– Emlékezetes a hajdani erdélyi „nem lehet”-vita arról, hogy mennyire vállalható a kisebbségi lét. A magad hetven évének távlatából, visszatekintve életutadra, miként vélekedsz erről a lehet-nem lehet dilemmáról? Hogyan lehetett magyar írónak lenni Romániában az elmúlt évtizedekben?

– Ez a lehet, nem lehet-vita engem különösebben soha nem foglalkoztatott akként, ahogyan nemegyszer vitatták azt írók, közírók, politikusok. Engem mindig az érdekelt, serkentett, nyugtalanított, hogy mi módon juthatnánk természetes emberi jogaink birtokába; hogyan szabadulhatnánk meg a gyarmati sorstól, amely Trianonnal szakadt ránk, és miként lehetne megnyerni ügyünknek az emberségükben, demokratikus gondolkodásukban velünk egyetértő román gondolkodókat is. Ez soha nem volt számomra divat kérdése, konjunktúra dolga, hanem az erdélyi valóság követelménye. Ma is úgy látom ezt, hiszen az etnikai arányok tényét az idő nem módosította. Mármost: hogyan lehetett és lehet Romániában magyar írónak lenni? Azt hiszem, erre nincs szabadalom, nincs minden koponyára érvényes szabály. Magam – ha voltam, ha vagyok – úgy lettem íróvá, ahogyan munkáim mutatják. Hogy ezektől maholnap elváló személyes sorsomban mit kellett elszenvednem: nem irodalmi kérdés. Ám annyi bizonyos, hogy a romániai magyar író élete, akár a felvidékié, délvidékié: nehezebb az anyaországiakénál. Magam ennek ellenére sem tudtam rászánni magam arra, hogy budapestivé legyek. Vigyázat! Ez nem afféle hűségrikkantás, hiszen a magyar írók mindenkori Budapestre vándorlása, megragadása a szellemi centrumban irodalmi korszakok, nagy fellendülések eredője volt. Talán most is hozhat minőségi fordulatot, legalábbis gyarapodást a határokon túliak budapesti megtelepedése. Én azonban öreg vagyok már az ilyesmihez.

– Erdélyben, különösen Trianon óta a magyar irodalom szorosan összefonódott a közélettel, az írói alkotás a közéleti szerepvállalással. Hogyan békíthető össze az irodalom és a közügyek? Összeférnek-e a közösségi gondok az esztétikai elvekkel? Egyáltalán: elzárkózhat-e a magyar író a közösségének gondjai elől?

– Azt hiszem, újból fölerősödött a babona, miszerint az „esztétikai lény” és a „közösségi lény” tűz és víz, egyik a másikat kizárja. Erre az ostobaságra annyi szót és tintát fecséreltek már, hogy elképesztő! Etika és esztétika összeférhetetlenségét meggyőző módon senki sem bizonyította, legföljebb oly módon, hogy az előbbit homályos, misztikus régióba emelték, az utóbbit pedig elkeverték a mulandó társadalmi szokásokkal, de még a politikával is. Különben az efféle doktrinerkedés hívei úgy tesznek, mintha sosem hallottak volna Petőfiről, Adyról, Móriczról avagy a politika megszállottaiként is ismeretes francia írók nagy csapatáról.

Különben ez is értelmetlenség, ez a példakeresés részemről. Az igazolás szándéka, hogy lám, micsoda értékek a tagadott értékek is! Az általad említett, s valóban sokat vitatott kérdés abszurditása menten kiderül, ha József Attilát például „közügyi” feljajdulásai nélkül képzeled el, vagy pedig Weöres Sándor költészetében hiányolnád nemzeti sorskérdéseinket. Innen már csak egy rikkantás az átkozott népi-urbánus vitáig, pontosabban annak napjainkban oly szégyenletesen elindult, mocskolódássá züllött változatáig. Ha ennek a szellemi maffiának a szájára kerül az ember: reggeltől estig ordibálhatja, hogy ne lőjetek! „Kettős lelkületű vagyok! Népi urbánus és urbánus népi vagyok!” „Dögölj meg! – hangzik a válasz. – Kacsacsőrű emlős vagy!”

– Már ötödik gimnazistaként közöltél a kolozsvári Világosságban. Milyen élmények fordítottak a közösségi gondok vállalása felé? Milyen hatással volt rád e tekintetben szülőfölded, a Mezőség sajátos világa?

– 1945–46–47-ben újságíróként dolgoztam Kolozsvárott, politikai napilapnál. Az erdélyi magyarság drámai sorsfordulóját élte, újból román hatalom alá került Észak-Erdély. Nos, ilyen időben az égig csapnak a nemzeti, közösségi gondok. Tedd hozzá, hogy dél-erdélyi magyarként éltem át ezt az időszakot.

– Kántor Lajosnak egy interjúban igen hevesen beszéltél az „égzengésben harisnyát, sálat kötögető irodalmárokról”, akik egy „nemzetiségi kollektivitás gondjain kívül esetten bámulják saját köldöküket. Mindig voltak és lesznek is. Szerencsétlenségükre: nincs, aki számukra külön valóságot teremtene.” Változott-e e tekintetben ítéleted? Sokan eleve provincializmusra ítéltnek tekintik a nemzeti kisebbségi irodalmat. Valóban az-e? Mit tud adni egy nemzetiségi-kisebbségi irodalom az egyetemességnek?

– Ítéletem változott. Bár harisnyát kötögető irodalmárokról, és nem alanyi költőkről szóltam, egyesek úgy vélték, hogy válogatás nélkül minden alkotó erdélyi magyartól Ady nemzetféltő szenvedélyét, váteszi szavait várom, alkatától függetlenül. A homályos „irodalmár” kifejezéssel sem kerültem el a bántás veszélyét. Későbben pontosabban fejeztem ki az írás művelőinek változatosságát. „Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll.” Megrovást így is kaptam eleget, aminek az oka az, hogy aminek létjogát elismertem, azt nem dicsértem is egyúttal. Ami meg azt illeti, hogy mit tud adni egy kisebbségi népcsoport irodalma az egyetemességnek, talán azt felelhetném a kérdésedre: itt megint összekeverünk valamit valamivel; kisebbrendűségi érzést tematikai kérdéssel; nagy becsvágyat kicsi képességgel; divatoktól remélt világsikert a csöndben is tagadhatatlan értékkel. Megvallom neked őszintén, és kérlek, ne vedd kérdésed lebecsülésének, ha azt mondom: engem ez az erdélyi egyetemesség-komplexus soha nem érdekelt, nekem soha gondot nem okozott. Az ember úgy ír, ahogyan a képességei engedik, lehetővé teszik. Akkor az vagy részévé lesz az egyetemes szellemi értékeknek, vagy nem lesz része. Teljesen mindegy, hogy e fölött virraszt-e, vagy sem az ember. Mindegy, milyen okosat, vagy mekkora szamárságot mond az ő egyetemességi igényéről. Munkájának kisugárzása, ereje, maradandósága immár nem rajta múlik. Senkit sem akarok bántani, mondván: hogy egyetemes értéket alkot-e valaki, nem elhatározás dolga, és pláne nem a normatív kritikai oktatás kérdése. Hanem… de hiszen köztudott ez, hagyjuk abba.

– Sokan manapság a rendszerváltozást követő átmeneti években a társadalom morális értékválságáról, az irodalom csökkenő népszerűségéről beszélnek. Miként ítéled meg a magyar és ezen belül az erdélyi magyar irodalom mai helyzetét, kilátásait? Egy válságos időszakban mi lehet az irodalom, különösen a kisebbségi irodalom szerepe, feladata?

– Bizonyos, hogy irodalom és közösség eltávolodott egymástól. Farkas Árpád még ezerfőnyi hallgatóságnak mondta az erdélyi zord időkről szóló, ma már klasszikus értékeink közt számon tartott poémáit. A mai fiatal költő csak álmában szól ilyen nagy hallgatósághoz. Közösségi gondjaink politikusok vállára kerültek, ám ebből nem következik, hogy a többes elsőt az idő kiverte volna a költő szájából. Nem hiszem, hogy a szentséges individuum varázsköréből tilos kilépnie a költőnek. Csak arról vagyok meggyőződve, hogy képességeinek határát nem szabad elhagynia. A totalitárius évek legtöbb író-költő áldozata azokból került ki, akik – a tehetségesek persze! – saját alkatuk ellen cselekedve árulták el önnön legjobb képességeiket. Ó, azok a „forradalmi fordulatok” 1946 után!

Azt mondod, a kisebbségi magyar irodalom szerepe és feladata. Hát igen! De bizonyosan egyetértesz velem, ha szavaidat így értelmezem: kisebbségi és magyar, ahogyan például Tamási Áron életműve hordozza erdélyi létünk csodáit, halálunkat és remélt rendes feltámadásunkat. A szerep és feladat pedig égi magasságba száll. A teremtés örök emberi feladataként válik a költészet részévé.

– Visszatérve a közösségi gondokra: korábban gyakrabban hallottuk intő szavad közös ügyekben. Újabban hiányoljuk szavad, vajon miért? Hogyan látod a határon túli magyarság jövőjét? Miként ítéled meg a romániai magyarság megmaradásának esélyeit a bukaresti fordulat óta? Valós lehetőségek nyíltak-e meg, vagy újabb illúziók áldozatai vagyunk?

– A romániai magyarság politikai küzdőterén két irányzat hívei csatáznak egymással. Egyik – önmagát radikálisnak nevezve – azt állítja a másikról, hogy megalkuvó, „neptuni árulókat” dédelget, és együtt fog bukni a mostani kormánnyal. Ebben a hatalmi vetélkedésben, amelynek fanatikusai a személyemnek szóló, halálos fenyegetésektől sem riadnak vissza, egyelőre nem látom lehetségesnek régi publicisztikai munkásságom folytatását. Ez viszont szépirodalmi terveimnek válik hasznára. Nem biztos tehát, hogy közügyi gondjaim pihentetésével haszontalanságra adtam a fejemet. Illúziók fenyegetnének? Nem hiszem! Az RMDSZ kormánycsapata a józan cselekvés híveként próbál megragadni olyan történelmi lehetőséget, amely – mint minden cselekvés – ugyancsak kockázatos. Jobb lehetőség viszont nem mutatkozik.

– Felelős magyar értelmiségiek mind jobban sürgetik egy átfogó nemzetstratégia kidolgozását. Véleményed szerint melyek lehetnek e kidolgozandó magyar nemzeti stratégia legfőbb alapelvei? Melyek a legfőbb magyar nemzeti gondok és teendők?

– Olyan nemzeti stratégiára van szükség, amelynek fokozatos megvalósításával a határon túli magyar nemzeti közösségek elnyerik autonómiájukat. Azok a példák, amelyekre hivatkozni szoktunk, modell értékűek. Ilyen a katalán, a dél-tiroli, a finnországi példa: az európai megoldás lehetősége, amelyet gyarmattartóink eszelősen tagadnak.

Maradna még egy számvetés: a közéleti kalandok összegzése mostan, hogy minden tiszteletbeli „funkcióról” lemondtam. Ez is hosszadalmas történet, fordulatairól bőven írtam Szemet szóért című könyvemben.

(Beke Mihály András, 1997)

Be nem gyógyuló seb…^*

Louis Hémon Maria Chapdelaine című regényében (1910), melyet a québeciek szinte vallásos tisztelettel öveznek, a címbeli hősnő kezéért három legény vetélkedik: egy erdőket járó, vadászó, indiánokkal kereskedő, vonzó külsejű „szabad ember”, egy amerikai nagyvárosba, Bostonba áttelepült, gondtalan életet élő emigrált kanadai és egy otthon, a faluban maradt, dolgos, becsületes, de kissé együgyű parasztfiú. Miután az első, akit Maria igazán szeretett, egy útja alkalmával halálát leli a kanadai télben, Maria – a kivándorlás szirénhangjai dacára és mintegy önfeláldozásképpen – a harmadikat választja, otthon marad. Ebben az elhatározásában nagy szerepet játszik az a misztikus hang, amelyet döntése előtt hall, és amely a többi között ezt mondja: „Háromszáz éve, hogy idejöttünk, és itt maradtunk… Azok, akik e földre vezettek bennünket, nem éreznének sem keserűséget, sem csalódottságot, ha visszajönnének közénk, mert igaz ugyan, hogy sokat nem tanultunk, de felejteni sem felejtettünk el semmit. […] Itt minden, amit magunkkal hoztunk, hitünk, nyelvünk, erényeink, és ha tetszik, hibáink is szent, sérthetetlen dolgokká váltak, s azoknak is kell maradniuk mindörökké.”

– Mi jut eszébe minderről egy olyan erdélyi magyar írónak, aki egyik drámájában, az Advent a Hargitán címűben egyebek közt egy boldogulásáért szülőfalujából messzi földre, talán éppen Amerikába kivándorolt lányt sirat, és aki 1991-ben egyik hitvallását így fejezte be: „Maradunk, ahol eddig voltunk, és leszünk, ahol vagyunk – ezerszáz éves szülőföldünkön.”

– Louis Hémonnak, sajnos, egyetlen művét sem ismerem. Irodalmi lexikonból tudom, hogy Maria Chapdelaine című regénye magyar fordításban is megjelent 1957-ben Budapesten. Kanadai olvasó nehezen értené meg bővebb magyarázat nélkül, hogy mi, romániai magyarok miért nem vásárolhattunk Erdély könyvesboltjaiban Magyarországon kiadott könyveket. Kulturális egyezmény alapján, paranoiás cenzorok válogatásában és kis mennyiségben importált ugyan könyvet az állam, ám ez is csak szépségtapasz volt a diktatúra ábrázatán. 1958 tragikus esztendeje volt az erdélyi magyarságnak. Kolozsvárott ekkor mondták ki az önálló, magyar oktatási nyelvű Bolyai Tudományegyetem halálos ítéletét. 1948, az iskolák államosításának esztendeje után ez volt a második szőnyegbombázás, amely a kétmilliós erdélyi magyarság ősi kulturális intézményrendszerét földig rombolta. Így tehát Románia és Magyarország kapcsolata fokozatosan és újból megromlott. A hetvenes években Nicolae Ceauşescu már felépítette azt a „berlini falat”, amely fölött a madár sem szállhatott el nyugat felé, a „revizionistagyanús Budapest” irányába. A falon túl maradt hát Hémon regénye is – a Bibliával együtt, amelyet leginkább üldöztek Bukarest szellemi vámtisztjei. Annak idején az egész keresztény világban megdöbbenést és fölháborodást keltett a hír, miszerint az erdélyi református híveknek nyugati adományként küldött ötvenezer Bibliát – valószínűleg Elena Ceauşescu asszony utasítására – papírgyárba szállították, bezúzták, majd vécépapírt gyártottak belőle. Történelmi súlyú, emlékezetes galádság. Kultúra és szentséggyalázásban meghaladja Omár kalifa cinizmusát, mikor is Alexandriában a híres-nevezetes könyvtár (muszeion) ősi irataival, papirusztekercseivel fűtötték a város közfürdőit.

Az ortodoxiát, Románia államvallását sem a diktátor, sem a felesége nem merte volna bibliaégetéssel fölháborítani. Az említett szent könyv azonban magyar nyelven hirdette Isten üzenetét, Jézus tanításait a szeretetről, a gyűlölet sátáni eredetéről. A fanatikus ateistákban dühöngő xenofóbia ezúttal is Kálvin János reformált erdélyi magyar lelkeit alázta-gyalázta meg. Mire számítva? Trianon óta, vagyis háromnegyed évszázada minden gyerek tudja végső célját a román nacionalizmusnak: a más nyelvet beszélők, kisebbségi népcsoportok, főleg magyarok, németek és zsidók asszimilálása vagy elűzése az országból. Nem oly nyíltan persze, ahogyan Isten űzte ki Ádámot és Évát a paradicsomból. De nem ám! Hanem ördögi leleménnyel, luciferi módon, álnokul, képmutatással, oly módon, hogy százezrek kiűzetését a „szabad költözködési jog” nagylelkű adományaként üdvözölték s jutalmazták nyugati körökben. Egyes nyugati politikusok, sajnos a mai napig is elismeréssel nyugtázzák kelet-európai kriptokommunisták, sovén államférfiak nyilatkozatait arról, hogy országaik nemzeti kisebbségeinek „az európai normákat meghaladó” jogokat adnak.

Nos, ilyen körülmények között szoktuk hangoztatni a jogfosztás mindenkori következményeit. Klasszikus, forradalmár költőnket, Petőfit idézzük például, 1847-ben írt versét, amely így kezdődik: „Még kér a nép, most adjatok neki! / Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, / Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?” Annak idején Bécs megrettent a költő szavaitól. A mai román vezetés már csak mosolyog rajtuk. Jól tudja, hogy ha következetesen elutasítja önrendelkezési követeléseinket, akkor a nép, a magyar kisebbség valóban „fölkel és nem kér, de vesz, ragad” – mit vesz, mit ragad? Botot, vándorbotot! És emigrál, disszidál, kivándorol Magyarországra, Svédországba, Amerikába, Ausztráliába, Kanadába…

A magyar exodus mindinkább az ősi zsidó exodus kései párjaként döbbenti meg azokat, akik még adnak valamit az emberiség erkölcsi értékrendjére, és szívükben él még az empátia, a szánalom és a szolidaritás érzése.

Így jutunk vissza, kedves barátom, az ön québeci példájához, Maria Chapdelaine hangokkal teli éjszakáihoz. Ezek valóban a mi erdélyi sorsunkra emlékeztető éjszakák. Mikor az Advent a Hargitán című drámámat írtam, nem gondoltam, hogy éppen Québecből jön visszhang a mi történelmi aggodalmainkra. Persze, tévedés lenne a québeciek és az erdélyi-romániai magyarok helyzetét azonosnak tekinteni. Mert úgy tudom, Québec francia ajkú lakossága önálló államiságának megteremtésére törekszik évtizedek óta. Az erdélyi-romániai magyarság mai politikai törekvései között nem szerepel ilyen cél. A mi kétmilliós nemzeti közösségünk olyan autonómiát követel, amilyen például a dél-tiroli – tehát Olaszországban élő – osztrákok, valamint a finnországi svédek autonómiája. Mondanom sem kell, hogy ez a mi követelésünk ma még paranoid indulatokat kelt román kormánykörökben.

– „Utolsó, védő köntösünk a nyelv!” – olvashattuk az egykori kolozsvári magyar nyelvű folyóiratnak, a Falvak Népének a jelszavát egyik emlékező vallomásában, Az én egyetememben. Valóban elegendő védelmet nyújt egy nemzeti kisebbségnek egy más nyelvű nemzetállamban identitása megőrzéséhez az anyanyelv pajzsa, s mit kell tennie az embernek, kiváltképp, ha író, hogy ez a védőköntös vagy -pajzs megmaradhasson neki?

– Történelmi példák mutatják, hogy valamely nemzeti nyelv a legrosszabb körülmények között is, a legsúlyosabb etnikai üldöztetés idején is megtartó erőnek bizonyul, de nem a végtelenségig. Metaforák születtek nemzeti jogaiktól megfosztott közösségek költőinek ajkán: nyelvédesanyánk, erős várunk a nyelv, hazánk a nyelv. A nemzeti nyelv valóban mentőövként tartja felszínen a vészes hullámok közé lökött embert, de – ismétlem – csak időlegesen. Keserves évtizedek után a jogtalanságban egyén is, közösség is kimerül, fokozatosan megtörik, aláveti magát az asszimiláció erőinek, vagy pedig örökre elhagyja a szülőföldjét. Különben mi mással magyarázható, hogy több mint hetvenöt év alatt a romániai magyarság létszáma alig tizenöt százalékos növekedést mutat, míg az erdélyi románok létszáma ebben a periódusban a négyszeresére növekedett?

Ön pedig azt kérdi: mit kell cselekednie ilyen helyzetben az írónak? Fiatalkoromban azt válaszoltam volna, hogy „minden magyarnak legfőbb kötelessége” s a többi. Most azonban, a hetvenedik évem küszöbén, az általánosítások veszélyének tudatában azt mondom: akinek írói-művészi alkata engedi, cselekedjék Voltaire halhatatlan példája szerint. A nagy francia humanista az üldözöttek védelmezőjeként is erkölcsi mércét állít az írástudóknak. Hogyan is emlékezett ő minden esztendő augusztusának 24. napján Szent Bertalan éjszakájára? Lázasan. Azaz betegen. Ez a följegyzése nem lehetett metaforikus jellegű. Elhiszem neki, hogy az üldözöttek Don Quijotéjaként a fanatizmus borzalmainak emlékét soha be nem gyógyuló sebként viselte. Voltaire nagy hatással volt rám, és vele vallom ma is, hogy a nacionalizmus szörnyének csak a füleit sikerült megnyirbálni, holott a fejét kellene levágni.

– Kanadában a parlamentáris demokrácia – az angoloknak a franciák fölött aratott 1759-es győzelme és azóta tartó egyre nyomasztóbb számbeli, gazdasági, politikai fölénye ellenére – a legnagyobb (Erdélynek majd a tizenötszörösét kitevő) francia nyelvű tartományban, Québecben lehetővé tette, hogy a hivatalosan kétnyelvű országban ennek a tartománynak 1974 óta csupán egy hivatalos nyelve legyen, a francia. A híres 101-es törvény megtiltotta angol nyelvű feliratok, cégérek, reklámok elhelyezését Montreal utcáin, üzleteiben, munkahelyein. Képzelje el (álmodjunk egy kicsit), hogy Kovászna megye parlamentje, miután az RMDSZ megnyerte a választásokat, törvényt hoz a magyar nyelv kizárólagos használatáról: az iskolákban csak magyarul folyik az oktatás, a munkahelyeken csak magyarul juthat valaki álláshoz, s a román nyelvű kisebbségnek csak azon tagjai iratkozhatnak be román nyelvű tanintézetbe, akik igazoltan legalább két-három generáció erejéig ottani őslakosok! Kiállna egy ilyen törvény mellett?

– Említettem már, hogy objektív okok, sajátos körülmények miatt helyzetünk nem azonos a québeciekével. Romániát nem lehet oly módon megítélni, mint Kanadát, amely szövetségi állam. Történelmi háttér, etnikai viszonyok, nyelvileg kompakt és vegyes települések, nemzetiségi szórványvidékek, gazdasági követelmények határozzák meg ezt az európai régiót, amelyben a romániai magyarság területi autonómiát követel magának, s az önrendelkezés adekvát formáit igényli az ország azon területein, ahol abszolút létszámbeli kisebbségben él. Ami pedig az álmokat illeti: az erdélyi magyart visszaröpíthetik Szent István, avagy Mátyás korába is. Az álmodozás, a képzelet játékának tere viszont nem a politikáé, hanem a poetica licentiáé. A politika a reális lehetőségek tudománya, miként azt már Széchenyitől is megtanulhattuk. Magam tehát olyan törvény mellett állok ki, amely a nyugati demokráciákban kikristályosodott emberi jogok birtokosává avat mindenkit Romániában.

De hadd térjek vissza néhány mondatára! Itthon, Romániában, számos emberi jog betiltásának földjén, megannyi kisebbségellenes, magyarellenes, abszurd, sőt paranoid tiltás közepette már nem csodálkozom, legföljebb fölháborodom azon, hogy Kolozsvár polgármestere epilepsziás rohamot kap egy Bartók-évforduló zenei műsorát magyarul is hirdető plakát láttán. Mint tudja, az 1990 márciusában kirobbant marosvásárhelyi magyarellenes pogrom „nyitányára” nyelvi konfliktus adott okot március 16–17-én. Mi történt? Horribile dictu! – a város 28-as számú gyógyszertárának kirakati üvegére a Farmacie (Pharmacie) szó mellé magyarul is kiírták a város százharmincezer magyar lakójának kedvéért: Gyógyszertár. Ebből támadt a véres konfliktus. Több ezer román nemzetiségű polgár futott össze a „borzalom”, a „nemzeti gyalázat” színhelyére, hogy csaknem két napon át törve-zúzva, ártatlan magyar járókelőket bántalmazva, külföldi újságírókat rugdosva, technikai fölszerelésüket – nagy értékű kamerákat – összetörve tiltakozzon a „nemzetállamot” ért támadás ellen. A „támadó”, mint azt egész Európa tudja már, egyetlen magyar szó volt! „Mondo cane!”

Ezek után talán nem kell bővebben magyaráznom, hogy nem értem az említett 101-es „híres törvény” racionális indokoltságát. Attól függetlenül, hogy valamely országnak, régiónak, autonóm területnek hány hivatalos nyelve van, a civil társadalom számára nyelvi tiltásokat, kötelező normákat általános érvénnyel megszabni nem lehet. Fönnakadni például egy fogpasztareklám angol szavain, és épp Kanadában? Ezt nem értem. Viszont ily roppant távolságból vitatni québeci jelenségeket: kockázatos okoskodás.

– Ha ez sem volna elég a magyar nyelv s egyáltalán magyar mivoltának életben tartásához, híve lenne-e annak, hogy Kovászna megye – több száz kilométerre attól az országtól, amelynek a magyar a hivatalos nyelve, tehát a közös határ minden reménye nélkül, meg egyébként is: a maga partikuláris identitása biztos tudatában – népszavazást írjon ki függetlenségének – állami szuverenitásának – kikiáltása érdekében?

– Akkor tehát újabb álmodozás? A fölkérés önmagában nem tekinthető abszurdnak. Szárnyacskákkal bíbelődő, gyermeki álom jelezte az embernek azt a vágyát is, hogy elszakadjon a földtől, magasba szálljon. És lett belőle repülőgép, holdrakéta.

A vágyak első moccanásában tehát semmi sem bizonyos, ám az abszolúte biztos, hogy az erdélyi Kovászna megyéből a maga kétszázharmincháromezer lakosával, amelyből százhetvenötezer magyar nemzetiségű, ötvennyolcezer pedig román, tehát hogy ebből a kis gyülekezetből éppúgy nem lehet magyar államocskát létrehozni, miként hóból nem lehet tartós szobrot alkotni, melyet az ifjú Michelangelo kudarca is bizonyított. Istenem, feljött a nap!

De hát ezen most ne múljék a mi beszélgetésünk haszna, amit főleg attól várok, hogy a québeciek is megtudhatják, legalább részben: mit jelent Erdélyben az a szó, hogy Trianon-szindróma.

– Elkötelezett írónak tartja magát? Mit jelent az ön számára ma az adott körülmények között elkötelezett írónak lenni?

– Olyan időben, mikor bizonyos körökben mélyen megvetik, megbélyegzik azt a művészt, akinek nemzeti gondjai is vannak; mikor mind gyakrabban olvasható olyan fejtegetés, miszerint az író, a költő, akár az Isten, egyedül önmaga által és csakis önmagáért létezik, nincs kedvem e kérdésbe belebonyolódni. Hanem inkább megkérném: tegye lehetővé, hogy mintegy beszélgetésünk részeként megjelenjék francia nyelven is egyik beszédem, amelyet Debrecenben mondtam el az erdélyi magyar iskolák megmentésének ügyében! Köszönöm.

(Vígh Árpád, 1997)

Ki vagy te, Sütő András?^*

– Mikor érintett meg az irodalom?

– Nem érintett. Valójában foglyul ejtett. Oly módon, hogy tízéves korom idején beszabadultam a szülőfalu iskolájának könyvszekrényébe. Volt benne összesen száz könyv, a magyar irodalom kis gyűjteménye, még abból az időből, mikor Magyarországot még nem darabolták volt fel. Isten csodája és román tanfelügyelők figyelmetlensége folytán e kis könyvtárat nem purifikálták; nagy részét elolvashattam. Aztán egy napon azon kaptam magam, hogy Jókai modorában szülőfalumban megesett dolgokról kezdek írogatni.

– Mikor kezdtél bizonyos lenni abban, hogy író leszel?

– Remélni sokszor reméltem, bizonyosságot nemigen éreztem. Még akkor sem, ha kritikai elismerés fogadta munkáimat. Azt hiszem, ha írásra adja a fejét az ember: az Arany János-i kételytől soha nem szabadul.

– Mi a legszebb s mi a legkeservesebb az író életében?

– Egyik az álmodozásban fogant tervezés, a készülődés. Másik a megvalósított mű egybevetése megálmodott változatával.

– Hát általában az ember életében?

– Ami legszebb, az egyúttal a legkeservesebb is. Például a tiszta lelkiismeret tudata némelykor éppenséggel az életedet kéri. Ha szerencséd van – mint nekem is volt –, csak életed fényének felét, fél szemed világát ragadja el tőled ez a követelmény. Te pedig megmaradsz.

– Hány otthonod volt – van?

– Valójában egyetlenegy: ahol beköthetik a szemem és körbehordozhatnak hegyen-völgyön, utcákon, erdőkön, füves tereken, poros ösvényeken – mindig tudom, hol vagyok, talpam alatt a helyet hogy hívják. Ez a szülőfalu és környéke.

– Van-e káros – és mi a jó szenvedélyed?

– Ami káros, már csak volt, aztán elhagyott az ifjúságommal együtt. Nyugodjék békében. Ami maradt: természetesen példás szenvedély, már-már Szent Ferenc-i. Az ember a halakat, a sült halakat is csak jóra intené.

– Mi hiányzik az életedből?

– Az a világ, annak az országnak az ismerete, amelyet egy Mikszáth, Krúdy és Ady láthatott még, s amely őket eleven mivoltukban láthatta.

– Mik a hibáid?

– Engedtessék meg közülük csak a legnagyobbat megemlítenem: azt, amelyik az összes többit, a kisebbeket, erényeimként igyekszik elfogadtatni.

– Türelmes vagy, vagy hirtelen?

– Leginkább türelmes, csakhogy ez nálam lassan gyülemlő gyúanyag, amely robbanásszerűen csap türelmetlenségbe.

– Magányos vagy, vagy társaságos?

– Némelykor éppenséggel kínzó magányérzet következtében jobb sorsra érdemes napokat töltöttem el társaságban, baráti körben.

– Melyik művedet szereted a legjobban?

– Csillag a máglyán, Advent a Hargitán.

– Volt-e nehéz sorsú írásod?

– Attól kezdve, hogy szembefordultam az irodalompolitika idillikus követelményeivel: minden írásom elfogadtatása, megjelentetése gyötrelmet jelentett. 1980–90 között minden munkámat Budapestre csempésztem át, amiért Bukarestben börtönnel is megfenyegettek.

– Mit szeretnél még megírni?

– Azt a könyvet, amelyet valószínűleg soha nem fogok megírni. Ehhez ugyanis több a kedvem, mint a földi vándorútra kiszabott időm.

– Mi keserít, mi vigasztal?

– Az keserít, hogy Erdélyben ugyanazt a magyar sorsot hagyom magam mögött, mint amelyikbe beleszülettem. Az vigasztal, hogy néhány évtized múltán mindaz, ami balkáni: európai lehet Erdélyben is.

– Mire gondolsz szilveszter éjszaka a Himnusz hallgatása közben?

– Hogy a balsorsot, mely régen tép, nem lehetne már egyszer üstökön ragadni?

(Farkas László, 1997)

Őrszem a Hargitán^*

Budapesten is erdélyi ember: szelíd tekintettel, kemény és tiszta tartással jön-megy. Kézfogásában nagy elődök melegsége bujkál, szavaiból örök magyarságféltés csendül ki. Formálta, égette Isten: szegénységet, megpróbáltatást, a mindennapok küzdelmét adta neki, hogy szóljon a megfélemlítettek nevében.

Születésnapján a Nemzeti Színház művészei köszöntötték családias légkörben, a szeretet számtalan megnyilvánulásával kiegészítve. A mostani beszélgetés is akkortájt készült, nehezen, szinte mondatonként, ahogy zsúfolt programja engedte.

– Kezdjük a jelennel: néhány nap és 70 éves leszel. Ha visszatekintesz az életedre, elmondhatod-e, hogy elégedett vagy? Ha újrakezdhetnéd, ugyanúgy élnéd-e végig?

– Tartok tőle, hogy pályafutásom megismétlésének csodája közben is régi bőrömben maradnék. Hogyan tanultuk Mikestől? Vagyok, aki voltam, s leszek, aki vagyok. Nem valamilyen „törhetetlen hősiesség” folytán, hanem az ember sorsát meghatározó külső és belső törvények következtében.

– Édesapád földműves volt: mit kaptál tőle? Édesanyád is „hőse” a mostani születésnapnak, félve kérdezem: él-e még? Mit tenne az ünnepi asztalra?

– Anyám könnyű álmot ígér című könyvem alakjai 1970-ben valamennyien éltek. Azóta nagy részük meghalt. Apám 1989 januárjában, anyám hat évvel későbben hagyott el minket. A legendásan népes Székely és Sütő család majdnem teljesen kihalt már Pusztakamaráson. Fiatalabb hajtásaik jórészt elszóródtak a nagyvilágban. Negyedszázaddal korábban még együtt lehettünk a szülőfaluban és az említett könyvemben. Az elmúlt ordas idők szerteriasztották a seregélycsapatot. Félszáznyi unokatestvéremből egyesek Amerikáig menekültek, mások Magyarország polgárai lettek. Nézek utánuk öregen és csodálkozva. Félezer évig e két család folyamatosan pusztakamarási volt. Egy váratlan vihar jórészt tovasodorta a Mezőségről. Egybegyűjteni többé nem lehet… Anyám kedvesen évelődő szavait hallom húsz esztendő távolából: „Lehetséges, fiam, hogy már ötvenéves vagy?” „Tény és való, mama.” „Ó, jaj! Hát én már olyan öreg vagyok?” – röppentett felém játékos ijedelmet, hogy aztán átöleljen engem. Rég volt. Nyugoszik apám és Jóska öcsém mellett, Kemény Zsigmond szomszédságában és Isten kegyelmében.

– Hová gyökereztethetjük vissza az irodalom szeretetét? Az írást?

– Író teremti az írót. Gyermekként, enyedi tanítóképzősként Jókait, Mikszáthot, Móricz Zsigmondot, Tamási Áront olvasva kaptam kedvet, sugallatot az íráshoz. Ők vittek engem kísértésbe a teremtés boldogságával, amelyet általuk én is megkívántam. Rám sugárzott hatásuk például az volt, hogy amíg meséltek, képzeletbeli világokat teremtettek, paradicsomi boldogságban fürödtek. Velük és általuk kezdtem megvilágosodni az örök kérdés előtt: Mi végre vagyunk a világon? Azért, hogy meséljünk! Magányunk oldásaként beköltözzünk embertársaink szívébe.

– Németh László mondja valahol: „Az írás nemcsak önéletrajz, gyónás is.” Meg akarunk szabadulni valamitől, ami teher a számunkra; ez lehet öröm és fájdalom is.

– Azt hiszem, Németh László önnön alkatának megfelelő ars poeticát fogalmazott meg. Jómagam, talán a harmadik drámám megírásakor, így próbáltam válaszolni az indítékaimat firtató kérdésre: nem azért írtam, hogy eggyel több legyen színpadi munkáim száma, hanem hogy eggyel kevesebb csomó nyomja a torkomat. Az ember hiszi, hogy így van ez. A néző, a kritikus azután vagy hiszi maga is, vagy nem, és ez ellen nincs apelláta.

– Hogyan „tévedtél” a színpadra?

– Színpadra téved az ember csalogatás folytán, tévedésből, ám ha megmarad ott: természetének, benső késztetéseinek enged. A novella-műfaj rokonságban van a színjátékkal, én pedig a rövid műfajokban kezdtem kísérletezni diákként Kolozsvárott. Későbben Erdély nagy magyar színészei és rendezői kértek új s új színpadi munkát. Ilyen volt Kovács György, Harag György, Héjja Sándor, hogy csak azokat említsem, akik elmentek Kháron ladikján…

– Milyen emlékeket őrzöl Tamási Áronról s a többi nagyokról?

– Tamási Áront mesteremnek tartom, de nem a dramaturgiában. Drámát, azaz tragédiát ő nem írt, én pedig főleg ezekkel kísérleteztem. Vidám játékot is írtam persze, amelyekben a replika novellisztikus villanásai rá is emlékeztetnek. Tamásiról Németh Lászlóval vallom, hogy nem csupán a prózában, hanem színpadi művészetében is korszakos jelentőségű. Szürrealista és abszurd vonásai révén messze meghaladta korának magyar drámairodalmát. Boldog voltam, amikor 1956-ban megismerkedtem vele, azután pedig közös székelyföldi gondokban lett atyai barátommá… Ugyanezt mondhatom Kós Károlyról, Asztalos Istvánról és Zsögödi Nagy Imréről is. Sokkal fiatalabb voltam náluknál, mostan pedig ott barangolok magam is az ő elmenetelük magaslati régiójában, ahol az örök hó fehérlik, a fagyos tájnak ragadozója pedig a leselkedő halál. Nem azért mondom, hogy pap után kiáltson valaki, hanem tapasztalatból. Nemzedékemet kegyetlenül gyéríti az elmúlás. Az ember csak nézelődik: Hová lett hajnali időknek megannyi énekes csapata?

– Milyen volt a te 70 éved?

– Történelmünket nézve nem a legrosszabb. Anyám könnyű álmot ígért, de könnyű álom az övéké, a holtaké, az enyém nehéz volt.

– Készülnek-e újabb művek?

– Regény, esszé, dráma van készülőben, de az íráshoz nyugalmas magány kell.

– Milyennek látod ma az erdélyi magyarság sorsát? Hiszel-e abban, hogy a régi sebek begyógyulnak és új, értelmes életet élhettek?

– Jókor jön a kérdés. Létvégi, komor gondokat oszlatva az erdélyi magyarság megmaradásának ügyére figyelmeztet. Milyen tehát a sorsunk? Nem könnyű, de a jövőnek biztató jeleit mutatja. Drámai küzdelemben alakul, de közelebb kerültünk Európához, a kisebbségi kérdés demokratikus megoldásának lehetőségéhez. Messze vagyunk még attól, amit a spanyolok, az olaszok, a finnek emberi jogokban megadtak másajkú nemzeti közösségeiknek. A példák azonban a románok szeme elé kerültek, így nemigen mondható már, hogy Európa nem ismeri a kollektív jogok gyakorlatát, az autonómiát, amely megillet minket is Romániában. A sebek csak akkor fognak begyógyulni, ha a háromnegyed évszázada fenyegető asszimilációs veszedelmek a balkáni lét múltjává lesznek. Lám, csupa feltételes módban említett reménység, amelynek éltetője a bátor cselekvés. Erre van szükségünk.

(Fenyvesi Félix Lajos, 1997)

„Uram, maradj velünk, mert esteledik”^*

– Karácsonyi ünnepeidet gyakran felidézted az Anyám könnyű álmot ígérben, s látomásos nagy költői játékodban, az Advent a Hargitán-ban. De hogy teltek a kamarási húsvétok? Erről nemigen írtál. Egyik húsvéti ámulatodnak tréfás beszámolóját ismerjük csupán: vándor pópák kézi hajtású mozivetítését mesélted régen, egy beszélgetésünk alkalmával.

– Úgy emlékszem, görög katolikus szerzetesekről meséltem, hogy valamikor a harmincas évek elején az én falumba is ellátogattak húsvét táján, Jézusról szóló filmet vetíteni. Villany nem lévén, kézi hajtású masinát működtettek, kurbliztak, verejtékeztek szegények. Isten tudja, miért: számomra, aki 5-6 éves lehettem akkoron, a jót akaró szerzetesek igyekezetének komikuma vált emlékezetesebbé. Hiszen a közelgő húsvét, a feltámadás ünnepe – talán nem túlzok, mondván – áhítatos tűnődésre késztetett engem. A keresztyén mitológia legszebb mozzanatait, kivált az Újszövetségből valókat már vasárnapi iskolában hallhattam papunktól, kántorunktól, tündérlelkű tanító nénitől. Ünnepeink első helyén ragyogott, lobogott, szikrázott nyilván: karácsony. A betlehemi Gyermek születésének örömét, csillagos misztériumát mintha másként, azaz közvetlenebbül, változatos epikai fordulatokban éltük volna át; a húsvéti ünnepkörhöz képest karácsony kicsit és nagyot, valamennyiünket szorgosabb, áhítatosabb cselekvésre serkentett. Elég, ha csupán a betlehemes játékunkat említem föl. Advent második vasárnapján kezdtük el a próbákat, a díszletkészítést, szövegmondást, énekgyakorlatokat. Kettős öröm volt ez: részint a csapatos együttlét vidámsága és izgalma töltött el, másrészt a közelgő szenteste és karácsonyunk éjszakája küldte felénk, sugározta szívünkbe, lelkünkbe csodás ígéreteit. Képzeletem szárnya fáradatlan volt. Ennek úgy is kellett lenni, mivel betlehemes angyalként a két vállamon fehér papírszárnyaimat rebbentve allelujáztam gyalogos társaim élén a kivilágított ablakok felé. Akkor egy alkalommal – magaslati helyről a názáreti Gyermek fölött virrasztó falut elnézve – különös, máig felejthetetlen érzés kerített hatalmába. Mi volt ez? Illő Igét nehezen találok rá. Varázslat? A csillagos éjszakával tovatűnő káprázat? Mezei Robinsonként elszenvedett napjaim magányának vége és szertefoszlása a közösségi szeretet fénykörében? Öröm, csodálat és valóságos, bár néma ujjongás töltött el annak tudatában, hogy odalent a völgyben világló ablakok értünk virrasztanak; minket várnak, betlehemeseket. Íratlan törvénye volt annak, hogy érkezésünk előtt lámpát oltani nem szabad, kaput zárni, reteszelni, lefeküdni: szentségtörés. Emberlétünk bűnei, fájdalmas ütközései, szégyenletes titkai fölé emelt akkor engem a szárnyas pillanat, amelyről eszem tudja, hogy mulandó, de szívem minden advent kezdetével visszavárta, és meg is érkezett törvényszerűleg, a csillagjárás pontosságával. Jött, mert vártuk, és elébe mentünk, mert hívott bennünket, és akár tudtuk, akár nem: minden alkalommal szelídített valamit rajtunk, vadságra hajlamos lelkeken.

– De talán ugyancsak emlékezetes lehetett az enyedi, majd kolozsvári diák számára a húsvét is, az ünnep, a vakáció, a Mezőségen is eleven húsvéti szokások alkalma…

– Az volt és maradt persze. A diáknak is, aki voltam, az öreg pusztakamarásinak, akivé lettem, mert ugyebár az Idő embereken lépdel, és erről leszoktatni lehetetlenség. Nos! Epikai emlékeim gyakrabban leptek meg hajdani karácsonyok irányából, s ritkábban a húsvéti ünnepkör fényes napjaiból. Mennyire találó pedig Ady Endre megállapítása, hogy virágvasárnaptól húsvétig a keresztyén mitológia legfelségesebb strófáit éljük át. Azt az emberi és isteni színjátékot, amelynél csodálatosabbat, megrendítőbbet és fölemelőbbet kétezer esztendő géniusza, Istent kereső szellem szárnyalása, embert megváltó szándéka, üdvtana nem alkotott. Az Újszövetség: írásműként is csillagremeklés, a legtökéletesebb formai zártság a gömbnek alakzatában. Nem csodában tapasztalván a mezőségi kálvinista rokon, avagy bibliás nagyapám emlékbe költözött szavainak máig eleven visszhangját a szülőfaluban: emberi létünkről minden elmondatott az Evangéliumban. A többi hitünk és hitetlenségünk vigasza vagy reménytelensége. „Mondd, fiam! Hiszed-e még Istent?” – kérdezte jóanyám, hallván, hogy Kolozsvárott ateisták közé keveredtem. „Azt hiszem, hogy mindhiába keresem; nem hiszem, de félem Őt!” – mondtam keserves őszintén, miközben feddőleg és megbocsátóan átölelt anyám. „Ha féled Őt, és aszerint cselekszel, meg is találod majd, fiam” – mondta saját hitével, amelyet soha nem szavakkal, hanem mindig cselekedetekkel bizonyított.

Hanem a húsvét – karácsonnyal ellentétben – leginkább népi szokások vidámságába kevert el minket: hajnalfát tűztünk ki lányos házak kapujára; tojásfestés, locsolás, azaz öntözködés, szoknyás tündérek nyakon öntése kútvízzel, mondókás köszöntése, preckelése szagos vízzel kalácsillatú, áhítatos otthonokban, ám ezenkívül istentiszteleten prédikációt hallgatva leginkább befogadói, meghallgatói voltunk csupán az ünnepkör eseményeinek. „Elveszne a hit, öngyilkos lenne a lélek, ha az első istenember keresztje nem volna!” – olvastam később Ady sorait nagypéntek drámaiságáról, amelyet magányosan éltem át inkább, s nem annyira közösségileg, mint a katolikusok például. A nagyheti templomi énekek legfájdalmasabbja volt a 114., a megfeszített Jézus elsiratása. Virágvasárnap és húsvét között, két fényes nap közé telepedve: a borzalom, az emberi iszonyat megtestesüléseként sötétlett nagypéntek, sírásba fulladtan, gyászba öltözötten a megtöretett remény; a Gonosznak győzelme, röhögve tomboló latrok seregének istencsúfolása; a bosszú győztes üvöltése a pálmás-babéros, virágesős vasárnap miatt.

Mint a szélben földre kényszerített füst, úgy vánszorgott énekünk ezen a napon a templomban: „Óh, Úr Jézus mennyi bánat, / Mennyi sóhaj száll utánad.” Más alkalomnál nagyobb lévén szívünkben a fájdalmas emlékezés vágya: az éneknek három versszakán szomorkodtunk átal, könyörgő szavakkal esdve Krisztushoz: „Nézd bánatos szíveinket! / Keresztednél áldj meg minket!”

– A Csíksomlyói passióhoz hasonló egyházi hagyomány bizonyára nem létezett a református Pusztakamaráson.

– Jól sejted: ilyet nem ismertünk. Iménti nagypénteki emlékemmel épp oda akartam eljutni, hogy a puritán reformációval a krisztusi szenvedéstörténetek is feledésbe merültek a századok folyamán. Nem tudjuk például, mikor kényszerült némaságra a karácsonyi betlehemes játék is, amelyet valamikor a század első évtizedében támasztott föl újból papunk vagy kántorunk. „De hiszen ez katolikus szokás!” – hallottam még a harmincas években is a felekezeti elfogultság enyhe rosszallását, amire ragaszkodó szenvedéllyel szoktunk válaszolni: „Betlehemes játék nélkül el se tudnók képzelni karácsonyt!” Ennek testvéreként, húsvét alkalmára passiót is megszólaltattunk volna, ám ilyen játéknak csupán a híre jutott el hozzánk Székelyföldről.

– Lehetséges, hogy dogmatikai gyökere lenne a krisztusi szenvedéstörténet kihalásának a nagyobbrészt református Mezőségen?

– Úgy sejtem, így lehet. Holott a Nemzeti Színház Csíksomlyói passiója a gyönyörű példa rá: milyen felejthetetlen, körkörös, azaz ökumenikus kisugárzása, esztétikai-erkölcsi katartikus hatása volt annak a Marosvásárhelyt is látott előadásnak! Ez a színpadi produkció a biblikus ihletettségű remekművek sorából való. Ha még egyszer az a diák lehetnék, aki a szülőfaluban karácsonyt köszöntő énekek, játékok ügyében szorgoskodtam, mindent megtennék egy húsvéti passióért is. De hát az én koromban az ember szavai törvényszerűleg hasonlítanak Jézus tanítványainak aggodalmához: „Uram, maradj velünk, mert esteledik.” Szép és jó munkát a hajnalok, a harmatos reggelek ígérnek.

– A szórvánnyá lett Pusztakamarás új magyar nemzedékei sok mulasztást bepótolhatnak.

– Ebben reménykedem. Hanem a szenvedéstörténetről régi olvasmányemlék jut eszembe. Egy óriás szellem különös, meghökkentő véleménye, amellyel évtizedek óta vitatkozom, csak magamban persze, és oly módon, ahogy az esendő, gyarló ember lázong a villámterhes, felleges ég ellen. Miről is van szó? Tolsztojnak egy naplójegyzetéről, amelyet 1895 szeptemberében vetett papírra. Többek közt ezt írja: „Eszembe jutott, azelőtt milyen gyakran vitatkoztam vallási dogmatikusokkal: pravoszlávokkal, evangélikusokkal és másokkal. Micsoda badarság. Vajon lehet komolyan érvelni olyan emberrel, aki csupán azt a világképet és magatartást ismeri el helyénvalónak, amelyet ezerötszáz évvel ezelőtt a Konstantin által Niceában összehívott püspökök fogalmaztak meg, amely szerint az Isten egyenlő a Szentháromsággal, s 1890 esztendővel ezelőtt Fiát egy szűz által küldte el, hogy megváltsa a világot… Ilyen emberekkel nem szabad okoskodni. Kímélni, sajnálni, lehetőség szerint gyógyítani kell őket…”

Ne ijedj meg, nem óhajtok elmerülni e bozontos ügyben. Teljesen illetéktelen vagyok rá. Tudjuk ugye: Tolsztojt a pravoszláv egyház kiközösítette magából, s épp dogmatikai „tévelygések” miatt. A niceai zsinat rovására Bernard Shaw is csípős megjegyzéseket tett, mondván, hogy az nem bizonyította, hanem elhatározta, miszerint a Bibliának igaza van, így tehát a feltámadás vitathatatlan.

A tizenhatodik században Szervét Mihállyal együtt ítélték volna máglyára Lev Nyikolajevics Tolsztojt – antitrinitáriusként. „Eretnekségét” a világirodalom szerencséjére kiközösítéssel úszta meg, az utókor előtt pedig mindörökre titok marad e titáni elme megütközése a keresztyén mitológia csodálatos egységén, az emberi szellemnek semmilyen alkotásához nem mérhető tökéletességén. Bizonyos, hogy a szeretet íróapostola a hit teljességének tudatában vetette kritikai vizsgálat alá a feltámadás misztériumát. A lángelme árnyékában mindhiába szerénykedik az elme: Az Újszövetség fényköréből ki nem szakíthatja magát a lélek és a ragaszkodás. A krisztusi áldozat és vigasz teljességéből szikrányit sem lehet zsinati tévedésként elvetni. Mutatis mutandis: nem lenne-é torzó Goethe Faustja annak záró fejezete nélkül? Vajon e remekműnek nem oda igyekszik-e minden mozzanata, hol az angyalok Faust lényének halhatatlan részét a megváltás égi magasába viszik? S vajon Dante Isteni Színjátéka nem lenne-é siralmasan csonka A pokol és A purgatórium iszonyatait feloldó paradicsomi látomás nélkül?

No lám, kedves László! Húsvéti kérdéseid sugallatára kissé elkalandoztam a szülőfalu emlékeitől; abból a világból, amely az időnek beomlott tárnáiban nyugszik, és nem támasztja föl immár csak az emlékezet…

– 1997 őszén Pusztakamaráson a református templomban falunap keretében köszöntöttek téged az otthoniak, kolozsvári, marosvásárhelyi barátaid, írókollégák. Ez alkalommal, az immár hagyományossá lett falunapon szülőfalud református gyülekezetének főtiszteletű Csiha Kálmán püspök úr hirdette az Igét és szolgáltatott úrvacsorát lelkésztársakkal együtt. A megfogyatkozott kamarásiak között milyen érzéssel ültél abban a templomban, ahol egykoron gyermekként hallgattad Jenei Sándor tiszteletes úr prédikációit?

– Ez úgy történt, hogy a falunap, amelynek egyik célja a községből eltávozottak évenkénti egybegyűjtése, engem is magához ölelt, és ha már az is megesett, hogy épp betöltöttem volt a hetvenedik életévemet: említett barátaim, rokonaim, falumbeli atyámfiai erről is megemlékeztek. Először azonban hadd mondjak arról valamit, amire mai napig is lelkesen fölkapott hangsúllyal emlékeznek a kamarási magyarok: „Maga a püspök úr prédikált nekünk!” Nem csodálkozom a büszkeséggel vegyes örömükön. Én sem emlékszem arra, hogy templomunk szószékéről mikor hallhattunk püspöki igehirdetést. Nem panasz ez, nem is rangot leső lelkendezés. Hanem egy vigasztaló fordulatnak jelzése az erdélyi magyar életben. Új közösségi dimenzió épül ki megannyi súlyos omlás-romlás után. Szellemi-lelki talpraállás idejét éljük, mikor az egyházi élet s az emberi jogi küzdelem terein kolozsvári püspök és kamarási presbiter egyazon nemzeti törekvésben vallja a keresztyén tanítás egyetemességét. Csiha Kálmán püspök úr pedig úgy szólt hozzánk Pusztakamaráson, mint akinek hitét, reményét, személyes sorsának, közösségi kötöttségének fájdalmait és vigaszát éppenséggel a mi földünk, édes és keserű, szelíd borongós Mezőségünk táplálta, akár az én életem hitét és reményét is. Onnan hallgattam őt, ahonnan gyermekkoromban az Ige kamarási hirdetőit, és lélekerősítő érzés volt hallanom, hogy a bibliai textus szavai, az evangéliumi üzenet örök tartalmai miként fonódnak egybe nemzetiségi létünk, sorsunk alapigéivel: évszázados megtiportságunkban a fölemelkedés parancsával, reményfosztogatók között a virrasztás kötelességével. Pusztakamaráson, ahol az éjféli szellő mai napig is a nemzetféltésben megtébolyodott Kemény Zsigmond jajszavait hordozza holt-tengeri dombok felett: történelmi tanulságot és mai erkölcsi kötelességet foglalt kristályos gondolatiságba Csiha Kálmán püspök úr. Szavainak aranyfedezete nem csupán a hite, hanem sorsának drámaisága is; az egyházért és magyarságért vállalt szenvedés. A gyötrelmes, a néma, amely enyhén szomorkás moll hangzatot égetett zománcosan a hangjába.

Az érzés pedig, amely felől érdeklődöl s amely egész lényemet betöltötte ez alkalommal: régmúlt ifjúságom zsoltáros emlékeit rebbentette föl a szülőfalu templomában. A magánynak és közösségi létnek páros törvényszerűségben zajló változását, amely egész életre szólóan határozta meg a gondolkodásomat: közösségi kötöttségemet egyfelől, a magánynak örökös szomjúságát másfelől. Gyermekkoromban is úgy éreztem: zavartalan magányom örömei, olvasmányai, tűnődései, merengései nélkül elpusztulnék ugyanúgy, amiként halálos ítéletemet jelentené a közösségen kívüliség, az örökös egyedüllét. A szórványlét szegénységében tehát, művelődési ház híján, egyesületek nélkül, de még magyar táncból is tiltottan, mindenkori legtartalmasabb együttlétünk az istentisztelet volt; vasárnapi, húsvéti, karácsonyi templomozás, aztán – szerencsésebb esztendőben – színjátszás, dalkör és mindenkor persze az iskolában, csapatos játék a réten, erdőn, mezőn és a Kemény bárók mesés hangulatú fenyvesében… A fenyvest forradalom ürügyén kiirtották a tulajdonosaival együtt, a gyülekezet pedig vészesen megfogyatkozott. Néztem szomorúan az istenházát, a mintegy csoda folytán kétszeresére gyarapodott, zsoltárt éneklő kamarási magyarokat… Szomorúságot mondok, mert jól tudtam, hogy a püspöki prédikációt hallgatók fele csak vendégként látogatott a szülőfaluba. A falunap vége úgy viszi el őket is Kolozsvárra meg Isten tudja hová, ahogyan engem is Marosvásárhelyre, az árván maradt szülői ház pedig hályogos ablakszemekkel bámul a változó világba. E változásban pedig a legzordabb hang a matematikáé: valamikori hatvan-hetven gyermek helyett ma mindössze öt-hat elemista küszködik a magyar írás-olvasás tanulásával. No lám, panaszba fúlt a válaszom. Sokaknak nem tetszik ez, főleg, hogy matematika, tehát semmi köze a „magyar búsongáshoz”. Annál több köze van ahhoz, hogy mire vagyunk és leszünk képesek a magunk megőrzésének dolgában.

– Kemény Zsigmond megcsonkult emlékművéről többször is írtál. Sírjának – sírgyalázók kapcsán – elhanyagoltságát, szellemi hagyatékának erdélyi gondozását már a hatvanas években is szóvá tetted nem egy írásodban. Van-e remény arra, hogy e mai helyzet jóra forduljon?

– Remény mindig van. Eredmény a reméltekben: csak nagy ritkán. Erről még csak annyit, hogy tapasztalatom szerint kastélypusztításban, temetőgyalázásban, kegyhelyek rongálásában, magyar múzeumok megsemmisítésében, műemlékek eltüntetésében sehol oly mérvű tatárkodás nem dúlt a diktatúra idején, mint Romániában, pontosabban Erdélyben és az országnak más, magyarlakta területein. Ennek részeként szólok arról, hogy az ódon kúriát, amelyben Kemény Zsigmond életének utolsó három esztendejét töltötte, s amelyben meghalt: a nyolcvanas évek elején vandál módon lerombolták, földdel egyenlővé tették. Csekély áldozattal tatarozható, felújítható udvarház volt, ám helyi, magyar történelmi emléket gyűlölő állami funkcionáriusok büntetlenül garázdálkodhattak buldózereikkel. A Kemény család sírkertjéből elhordták, feldarabolták a fekete márvány sírkövek tetemes részét, és meggyalázták persze Kemény Zsigmondnak és anyjának síremlékét is. Helyrehozatalukra, a kicsi temető rendbetételére tudomásom szerint magyar alapítványi segélyt küldtek Kolozsvárra. A munkálatok műszaki tervei is elkészültek, a megvalósításuk viszont késik, egyre késik esztendők óta… Ennek a részleteiben nem akarok most elmerülni. A jelenségről azonban, az általánosról, amelynek egy Kemény Zsigmond-emlékház csupán a részeként foglalkoztatja szülőfalum s a környék magyarjait, hadd mondom el szomorú észrevételemet. Németországba áttelepült erdélyi magyar atyánkfia, aki most már Európa legvirágzóbb gazdasági életének boldog részeseként tekint minket boldogtalanoknak, kijelenti: a hideg is kirázza őt annak gondolatára, hogy még egyszer ide dugja közibénk az orrát, ugyanis elviselhetetlen és primitív magyarkodás miatt kell itt szenvednie. „Az erdélyi magyarok egyebet sem tesznek, csak folyvást ünnepelnek, emlékeznek, kegyeleti bukfenceket hánynak, szobrot, emléktáblát avatnak, magyar hírességek nevét hordozó utcatáblákért küzdenek stb.” Így van ez? Meglehet, külső szemlélőnek túlzás az említett alkalmak gyakorisága. Romániából elszármazott embernek viszont illenék tudnia, hogy amit hetven év alatt egy sovén állampolitika megsemmisített, történelmi múltunk, ezeréves állami létünk feledtetése közben eltakarított, annak újrateremtése, szétvert otthonunk újbóli berendezése: természetes, jogos igénye a romániai magyarságnak. Önmaga iránti kötelessége is. Az otthonnak, amely európai mintára épült, hogy balkáni indulatok áldozataként veszítse el történelmi arculatát, legalább részben vissza kell adnunk azt, amitől az önkény megfosztotta.

– A téged is útra indító nagyenyedi alma mater fennállásának 175. évét ünnepelte nemrégen. Az erdélyi tolerancia nagy fejedelme, Bethlen Gábor kérdez a távoli múltból: milyen jövő vár a romániai magyar oktatásra? Mennyire lehet abban reménykedni, ha még olyan részletkérdés is, mint a földrajznak és történelemnek román, illetve magyar nyelvű oktatása is Ion Luca Caragiale nevetséges figuráinak szellemi szintjén zajló politikai vitákat kelt, hecckampányokat gerjeszt Bukarestben?

– A nacionalizmus, mint a délszláv tragédia is mutatja, a hitleri kegyetlenséget is túlhaladó kegyetlenségre, mészárlásra képes. Közben hihetetlennek tűnő, abszurd jelenséget is produkál. Nehéz fölfogni, hogy nyugati nyelveket beszélő, diplomás, egyetemi körökben működő személyek, a román szenátus tagjai miként butulhatnak el annyira, hogy például a történelem és földrajz magyar nyelvű oktatásától féltik nemzetük jövőjét, boldogulását. Ravasz elme, okosan felfogott önérdek is közrejátszhat ilyen „féltésben”. Sajnos, a xenofóbia, kiváltképp a magyargyűlölet, a tájékozatlan tömegek cinikus félrevezetése, a legaljasabb emberi ösztönök meglovaglása még mindig bejuttathatja sátáni „nemzetmentőit” a román parlamentbe. Ezek aztán, elvakult gyűlöletükben azzal sem törődnek, hogy például az említett tantárgyak román nyelvűsége, nemzeti fetisizálása közben nem csupán önmagukat, de hazájukat is nevetségessé teszik a nyugati demokráciák köreiben. Már ahol egyáltalán felénk figyelnek.

– Folyamatos rágalom és gyanakvás tárgya, hogy magyar iskolában románul nem tanulhatnak meg a diákok. Az egyházi keretben működő, magyar tannyelvű Bethlen Gábor Kollégium valamikori diákjától kérdem, attól, aki román klasszikusokat, köztük Ion Creangă összes meséit és elbeszéléseit fordította nagy kritikai elismeréssel magyarra: az említett veszély jogos vádja a román hivatalosságnak?

– Kérdésedben a válasz is benne rejlik, de valamit még hozzá kell tennem. Újdonságot. A ’96-os választások óta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség is tagja a kormánynak. Ilyenformában a „román hivatalosság” fogalmát ennek megfelelően kell értelmeznünk. Kormányképviseletünk révén közelebb jutottunk annak lehetőségéhez, hogy közel egy évtizede követelt jogaink egy részét a mai román vezetés törvényerőre emelje. Iskolai ügyünket említve egyik legfontosabb követelésünket hoztad szóba. Hát persze, hogy a két világháború közti időben a romániai magyar diák elfogadható módon sajátította el a román nyelvet is egyházi magyar iskoláinkban, a híres erdélyi kollégiumokban… Az a fajta román aggodalom pedig, miszerint a magyar oktatás éppenséggel a magyar ifjúságot sodorja hátrányos helyzetbe, divatos szóval, esélyegyenlőtlenségbe, szóval ez a hagymaszagolgatással keltett könnyes részvét nem egyéb rókahízelgésnél, orcátlan képmutatásnál. A román nyelvi tudásunkért aggódó szenátorok és miniszterek valójában titkon dédelgetett vágyukat kérődzik újra meg újra: az erdélyi magyarság beolvasztását, nyelvünk elfeledtetését. Közel kétmillió magyar ezeréves jelenléte történelmi álmatlanságot okoz a nemzetállam fanatikusainak. A xenofóbia-dependenciában szenvedő politikusok már nem csupán a magyar oktatás hallatán, de egyetlen helységnév feliratának láttán is a nemzethalál víziójával rémítgetik a választóikat. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy már európai kitekintésű román értelmiségiek is megragadnak a kulturális paranoia légypapírján. Oktatásügyi miniszterünk például – a kolozsvári Babeş–Bolyai-egyetem volt rektora – ugyancsak attól félt minket, hogy a román kormány programjában is szereplő önálló kolozsvári magyar egyetem megárt az egészségünknek. S hogy Ceauşescunak brutálisan nacionalista, minden javunkat „egységesítő” jelszavait feledtesse velünk: a miniszter úr szépen ondolált, csókálló rúzzsal pirosított, csábos szerelmét gerjesztené az ölünkbe. Ezt úgy hívják, hogy: multikulturális egyetem, ugyanaz tehát, amelyet a kivégzett pártfőtitkár erőszakolt ránk, csak átkeresztelten. Az elmondottakhoz hadd tegyem hozzá: a román nacionalisták ájtatos aggodalma a mi román nyelvtudásunk dolgában már nemcsak szánalmasan képmutató, hanem fölháborító is. Attól meg, hogy némelykor európai autonómiamodelleket és hasonlókat emlegetünk, rángógörcsös, nemzetféltő sírás-rívásba kezdenek, mi pedig, hogy valamennyire lecsillapodjanak: gyakorta rá se térünk a dolog lényegére. Ez pedig a következő: kötelességünk ugyan – saját érdekünkben! – elsajátítani a román nyelvet, ellenben: senkinek sem áll jogában ezt megkövetelni tőlünk. Saját érdekem fölött magam rendelkezem. Megtanultam hát – önkéntesen – Ion Creangă nyelvét, mert aki nem eredetiben olvassa, nyelvi szépségeinek jó részét alig-alig érzékelheti. Magyar legényként romániai pilótának lenni: elképzelhetetlen, ebből azonban nem következik, hogy a román állam egy kétmilliós nemzeti közösség számára kollektív kötelességgé, az adózáshoz, katonai szolgálathoz hasonló állampolgári kötelezettséggé doboltathatja a román nyelv megtanulását. Az egyén: nem tulajdona az államnak. Bármilyen ajkú nemzeti közösség legyen az: nem rabszolgája a többségi nemzetnek. Hogy mégis vitatják: milyen nyelven ismerkedjék meg az ország, avagy a románság történetével? Ez csupán annak igazolása, hogy a ’89-es fordulat utáni évtized: a kettős hatalom ideje Romániában. Egyrészt a demokrácia lassúdad kiteljesedésének, másrészt a kommunista diktatúra maradék erőinek garázdálkodási periódusa. Ez utóbbi sulykolta nemzedékek agyába a nemzeti mítoszt, el egészen a paroxizmusig. A csodálatosan fejlett Dáciát – a mai Romániát – megszálló, barbár magyarok történelmi bűneinek horrormeséi közt szerepel az Attila idején még román ajkú székelyek erőszakos elmagyarosítása is az Árpádok által. Ily roppant galádság esetén vajon nem történelmi joga-e a mindenkori román vezetésnek, hogy tűzzel-vassal kényszerítse a székelységet eredeti, ősi, minimum 2050 éves román anyanyelve újratanulására? Abszurdnak tűnik, ám sajnálatos való, hogy magukat történésznek valló dákológusok saját magukkal is elhitették azt, amivel másokat félrevezettek. Így tehát, kedves barátom, messziről kell nekifutni ama kérdésnek is, hogy egyéni-közösségi boldogságunk megtervezői miért óvnak annyira minket saját nemzeti nyelvünktől.

– Amikor az egyházi javak visszaadására se mutatkozik hivatalos, parlamenti hajlandóság, vajon távlatilag van-e remény arra, hogy az óvodától az egyetemig református, katolikus és más felekezetek megteremthetik saját iskolai hálózatukat Erdélyben és másutt, ahol egyházi iskolák működtek?

– Mielőtt erről véleményt mondanék, hangsúlyozottan kell megállapítanom, hogy mai viszonyok között Románia iskolahálózatának korszerű kiépítése a román állam feladata. Az országban élő magyar, német és másajkú nemzeti közösségek anyanyelvi oktatásának biztosítása ugyancsak állami feladat. Alkotmányos jogunk persze az egyházi iskolák fenntartása is, ám e jog gyakorlásának anyagi feltételei vannak; olyanok, amelyekkel nem rendelkezünk. Hogy ez a kérdés megnyugtató módon egyáltalán rendezhető-e: ez a jövő titka. A mostani állapotok pedig az egyházi iskolai hálózat dolgában: siralmasok. Tudni kell ugyanis, hogy valamikori, 4-500 éves erdélyi kollégiumaink anyagi alapjait Trianon után több alkalommal is brutálisan megcsonkították, majd teljesen elkobozták a román hatóságok. E példátlan rablásnak csak egyetlen mozzanatát említem föl, Katona Szabó István, a Magyar Érdekvédelmi Szövetség ügyvezető elnökének egyik legutóbbi tanulmánya alapján. Erdélyből elszármazott író és közgazdász barátom azt írja, hogy az 1921. évi román földreform idején közel hárommillió hold, pontosabban a kisajátított területek 86,1%-a került ki magyar tulajdonból. Ennek tetemes része: 314 000 hold volt magyar egyházi tulajdon. Ekkor szegényedett el a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium is, hogy 1945 után végleg kiforgassák minden vagyonából, mely önfenntartását szolgálta. Ilyen sorsra jutottak ekkor az összes egyházi iskolák. Az 1997 novemberében módosított új földtörvény alapján az egyházi javak visszaszerzésének reménye, lehetősége is ígéretesebbé vált. Teljes kártalanításról azonban hiába is álmodoznánk. Hadd zárjam e gondolatsort azzal, hogy szekularizált világban élünk. Az államnak tehát elemi kötelessége biztosítani autonóm és általános, magyar anyanyelvi oktatásunk hálózatának létrehozatalát. Ezzel egyidejűleg teljesítenie kell az egyházi javak ügyeiben tett ünnepélyes ígéreteit is. Erről ennyit még: ígéreteinek útján új kormányunk is oly módon igyekszik, mint kecske a vásárba. Nógatni kell hát minden lehetséges módon. A nemzetközi elismerés káposztáját emlegetik politikusaink. Ezt azonban határozottabb, visszhangosabb kollektív politikai küzdelemmel kellene kiegészíteni. Még nem tartunk ott, hogy a politikus politizál, a békés polgár pedig dicséri az Istent, és az időjárásért is a politikát szidalmazza.

– Egy időben, főleg a hetvenes évek elején sokat foglalkoztál Bethlen Gábor uralkodásának tanulságaival, életével, az erdélyi toleranciának is nevezett szellemiséggel. Bethlen Gábor-i ihletésű gondolatot állítottál a nemzetiségi létről folytatott beszélgetésed középpontjába, mikor Hajdú Győző kérdéseire válaszoltál 1971 táján: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk.”

– Úgy valahogy. Elképesztő, hogy milyen indulatokat kavart akkoriban ez a mondat, amelynek nem egyértelmű magyarázati lehetőségét vaskényszer: a szigorú cenzúra, szájkosaras állapotunk szabta meg. Szándékom szerint azt mondtam ezzel: ha sült galambra, csodára várunk, ha nemzetiségi jogainkért nem küzdünk, ha nem cselekszünk is poétikus óhajok között: magyar mivoltunkban nem maradhatunk meg, fölszívódunk az asszimilációban. Csakhogy ezt így nem lehetett sem nyilvánosan kimondani, sem kinyomtatni. A romániai magyarság akkori helyzetét a kényszerű passzivitás jellemezte. Cselekvésre serkentő szavakat kerestünk hát – azt is érzékeltetve, hogy közösségi fennmaradásunk a tét. Bethlen Gáborral foglalkozva, leveleit olvasgatva, figyelmeztetésein tűnődve – hogy például: ha valamibe belefogtok, jól vigyázzatok, annak madzagja a markotokba ne szakadjon! – mondom, ily módon próbáltam gondolati fegyvert kovácsolni a fejedelem hagyatékából. Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk! Álmomban sem gondoltam volna, hogy menten fölpattan valaki, és a gyáva túlélés vádját vágja a fejemhez! Aztán így jártam később a szélben lehajló fűszál metaforájával is, Gyümölcsoltó Gergely bátyám bohókás magyarázatainak egyikével, amelyből református atyánkfiai – nem lévén ők a priori nézetek rabjai – minden észbeli erőfeszítés nélkül megértették, hogy mezőségi magyar kenyérkereseti célból lóbált füstölőt, s énekelt románul pravoszláv papok oldalán Bukarestben. Álmomban sem gondolhattam, hogy a kisebbségi politikai cselekvés óhajának – távolról sem gyakorlatának! – a hitnyomozói évtizedeken át fognak engem Gergely szavai miatt a gerinctelen megalkuvás eszményítésével vádolni. Köztük olyanok is, akikről 1989 után tényszerűleg derült ki, hogy kémelhárító belügyi szervek besúgói voltak.

– Az olvasó kedvéért mondjuk el, hogy mindez az Anyám könnyű álmot ígér című naplóregényedhez kapcsolódó csetepaté volt.

– Volt? Maradt is. Minapában is kilőtte valaki nyilát a „fűszálas megalázkodás” bűne ellen, föltehetőleg azt sem tudva már, honnan kerül tollára a kifejezés. A negyedszázados megbélyegzés foklorizálódott. De vissza Bethlen Gáborhoz! Bocsáss meg a kitérőért, László! Mentségem annyi, hogy Erdély legnagyobb fejedelméről szólva elkerülhetetlen a történelmi kényszer és cselekvés viszonyának kérdése. Főleg az a tanulság, amelyet ezek a szavai hordoznak: „Mindenkor az időnek alkalmatosságához szabtam magamat.” Sikereinek legfőbb titka, hogy rendkívüli érzékkel tudta fölmérni a hazai és nemzetközi erőviszonyokat. Erről így vélekedett: „Az idő mutat meg mindeneket, minek mint kellessék lenni.”

– Bethlen Gábor apokaliptikus idők után európai fényt, békét és nem csupán hangoztatott, de élő és ható toleráns szellemet teremtett Erdélyben. Móricz Zsigmond, Makkai Sándor és oly sok más magyar írónak, költőnek Bethlen Gábort megörökítő alkotása után lehet-e újat mondani róla? Mi az, ami az ő példájában, szellemi hagyatékában drámai súlyú, időszerű kérdés?

– Nehéz erre röviden, interjú keretében válaszolni, pontosabban – hisz nem vagyok történész –, megkísérelni valamicskét bármilyen értelemben a közfigyelem elé tárni. Kemény János Emlékiratának szavaihoz folyamodom: „Óh vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna!” Mert Szent István és Mátyás után nálánál nagyobb fejedelme nem volt a magyarnak, mondja róla halálakor a krónikás. Amikor Bethlen Gábor vehette kézbe Erdély sorsát (1613), a kis ország egyetlen romhalmaz volt. Anyagi és szellemi-erkölcsi állapotában egyaránt. Mohács iszonyatos következményei, azaz legelső feldaraboltatásunk után az erdélyi magyar életnek is egyik átka volt, amit Móricz Zsigmond így örökített keserű sóhajba: „Mi nem tudunk előre s a hátunk megé nézni. Mi csak megyünk az indulataink után.” „Magyarországban nem akar senki semmit” – panaszolta Bethlen Thurzónak, Pázmánynak és Károlyi Zsuzsannának a felismerés oly nagy fájdalmával, hogy Ady Endrének is jutott belőle. S amikor mindenek ellenére országteremtéshez látott, németnél, töröknél is vészesebb veszélyre kellett naponta fölfigyelnie: „Minden eltelne, csak maguk az magyarok ne árulkodnának!” Egyik a másiknak persze! Végrendeletéből minden magyarnak, miként nyelvtanból és matematikából, vizsgázni kellene. „…tudjuk azt, hogy eleitől fogva semmi inkább nem vesztette a mi szegény hazánkat… mint az… ördögi irigység, halálos gyűlölség, rettenetes pártütések, fejedelmekben való válogatások… nagy árultatások… azonban az ország utolsó romlásra jutott.” Nem folytatom, nem akarok én ez ügyben kontárkodni. Amit azonban félelem és bizonytalankodás nélkül mondok: az, hogy az a fejedelem, aki két nagyhatalom étvágya között „a török torkában lakva” (Pázmány) Erdélyt minden tekintetben fölvirágoztatta, hírét-nevét egész Európában fényes fogalommá becsültette; a mindig sikeres hadvezér, ki Pozsonyban a Szent Koronát híveinek lelkes éltetései közben – vivat rex Gabriel! – a fejére tehette volna, úgy lehetett volna királlyá, „amint egy falat kenyeret megettünk”, és volt örömmámor, Te Deum, a becsvágy szirénhangjainak szárnyalása, és volt a csupa sebhely harcosnak megérdemelt elégtétele, okkal vakíthatta el szemét a káprázat, és joggal hihette, hogy a török bűzös torkából, vasas németnek ütésközeléből Isten markába került, a Mindenható, kinek mindenkor imádságos-bibliás, tisztaszívű gyermeke volt: lámpást tart neki az égből, úgy világítja lépteit legmerészebb álma felé, amelyet zsenge ifjúsága óta titkon dédelgetett, s amely minden magyar lélek vágyainak legforróbb vágya volt: a feldarabolt ország egyesítése.

Keze és becsvágya ügyében volt, mondom, a Szent Korona, és egész lényét eltöltötte újból a hazaszeretet; az érzés, amelyet akkor már – miként egy Zrínyi és Balassi – őmaga is szüntelen fájdalomként élt át annak igazolásaként is, hogy magyarságunkból kivetve tudatosul bennünk saját magyarságunk. Gyönyörűséges, vallomásos szavait ismerjük a fejedelemnek, mert hiába törvény, hogy politikusnak a szíve nem ott jár, ahol a nyelve: nagy ritkán költői erővel szakadt ki belőle végcélja, amelyet titkainak legmélyén kellett őriznie. Úgy hívták ezt: a haza megtöretett, szép szabadságának visszaszerzése. Élete legfőbb céljának, sorsa parancsának tartotta ezt, de jól tudta, hogy Mohácsnak először a tanulságait kell levonni, csak azután ölteni fel a szomorúságot. Németh Lászlóval szólva: kicsi népben nem az a nagy, aki nagy vihart támaszt, hanem aki népe elől a nagy vihart el tudja fogni. Aki tudja, mikor és miként kell átvonulnia nagy viharok alatt a távlati cél felé, kedvező körülményeket teremtve fokozatosan.

Bethlen Gábor nem szerette a későn könnyező magyar szemeket. Mindig úgy cselekedett hát, hogy késő bánat a szívét ne szaggassa. Nagy remények mámorában is mindig óvatos maradt. Körbe nézelődve, mint a madár, biztonságát úgy rendezte, hogy „mindenik oldalán bátran alhatott”. Magokat segítőinek mondva önző hatalmak vontak átal sokszor mézes madzagot a száján – hasztalan. Praktikum és fantázia együttes vezetője volt minden cselekedetében. Nyugatnál hamarabb tudta, hogy merész terveiben Nyugat el fogja árulni. Nem esett kétségbe: következményekben tudott gondolkozni.

Erdély tragédiája volt, hogy korai halál ragadta el. Negyvennyolc-féle orvosságot szedett. Negyvenkilenc évesen hagyott el minket. Drámai súlyú kérdést említettél. Tudod, melyik az? Hogy mai napig sem tanultuk meg a leckét, amit ő feladott nekünk.

(Ablonczy László, 1998)

Élet és mű egysége^*

Élet és mű gyakran kettéválik. Elkülönülhet a köznap, az alkotó mindennapjainak körforgása a mégiscsak kivételes állapottól és szülöttétől, az alkotástól. Ám akit – különleges érzékenységén, tehetségén túl – épp személyes létének szorítása, szűkebb-tágabb közösségének kiszolgáltatottsága késztet-kényszerít krónikás rögzítésre, képzeletszabadságra, az nem ismerhet ilyen kétarcúságot. Sütő András számára egynemű emberi, írói erkölcs jegyében volt s maradt nemcsak kötelesség, de természetes szellemi mozdulat is a dráma, esszéregény, úti tűnődés, vagy akár a legtilalmasabb gondolatokat is azon melegében, de maradandó igényességgel megörökítő napló. S bár nem akármilyen tett igaz tanúnak lenni, művét hitelesíti, klasszicizálja a cselekvő élet. Kitetszik belőle: számára drágább volt, amire szegődött, mint legdrágább kincse: szemevilága. Élet és mű egysége benne így axióma: nincs szüksége bizonyításra.

– Naplójegyzeteinek egybefoglalt kötete félmúltbeli – időnként távolinak, máskor nagyon is jelenvalónak tetsző – eseményeket, reflexiókat, gondolatokat rögzít. Miféle napló ez? Van, aki úgy látja: csiga rejtőzik így a házában. Más feltételezi: egyebet nem tehetett kiszolgáltatottságában. Vagy egyszerűen: a koronatanú krónikás kötelezettsége okán jegyzetelt?

– Ha a szerző elkezdi magyarázni, hogy 1984 és 1989 között személyes gondjait, panaszait, a könyveit, drámáit betiltó hatalom elleni küszködéseit jegyezte föl: akaratlanul is lebecsüli a kérdezőt, hiszen a „miféleséget” előszó jelzi, s maga a könyv igazolja. Csekélységem kálváriás napjaiban azt is papírra vetettem, amivel a fasiszta jellegű román diktatúra a romániai magyarságot sújtotta egy etnikai tisztogatás titkolt szándékával. Bevallom, kissé el is csodálkozom azon, hogy vannak, akik azt kérdik tőlem: „egyebet nem tehetett?” Más szóval: azok ellen, akik magyar szavai miatt összeroncsolták az unokám arcát, csupán naplójegyzettel mertem tiltakozni? Érthető kérdés a nyugati demokráciák színes napernyői alól, annál meglepőbb Budapestről, ahol épp tőlem is megtudhattak már egyet-mást kisebbségi sorsunkról a hetvenes-nyolcvanas években. A magyar fővárosban megjelenő Hitel közölte aztán például tragikus állapotunkat összegző írásomat, amelyre Nicolae Ceauşescu főtitkár cink-foszfiddal reagált: a véralvadást gátló méregből két és fél kilónyit helyeztetett el sikaszói dolgozószobámba. Mi tagadás, némi szánalom is támadhatott benne. „Ne szenvedjen az özvegy!” A konyhába is jutott a méregből. Szerencsénkre épp akkoriban hónapokig feléje se nézhettünk a havasi háznak. Mikor a ’89-beli fordulat után a fiam családjával együtt végre fölmehettünk Hargita-nézőbe, a párolgásra alkalmatos módon elrejtett mérget idejében megtaláltuk… S néhány szót még a kiszolgáltatottságban alkalmazott műfajokról. A szerénytelenség látszata miatt kellő röstelkedéssel vallom be: az említett „csigaházból” a Napló mellett néhány drámát, esszéregényt, úti tűnődést is megírtam az önkény, az erőszakolt asszimilálás, a jogfosztó hatalom természetrajzáról. Ez az én könyvem olyan napló tehát, amelyben egy erdélyi magyar jegyzetei olvashatók. Akadt kritikusa, aki kétségbe vonta hitelességét. Azt, hogy a román kommunista diktatúra szigorú megítélését, indulatos kitöréseit a naplóíró a jelzett időben vetette papírra. Az utólagos hősködés vádja ellen védekezni gonddal őrzött eredeti kézirataim birtokában éppoly megalázó, amennyire fölösleges is. Nem kell ott bizonyság, hol maga szól az igazság. A sebek igazsága is többek között.

– Elaljasult vagy dicsőségesen eseménydús korszakokban, időszakokban az elszenvedő, ellenszegülő, cselekedni vágyó vagy valóban tevékenyen részt vevő kortárs egyaránt elsüllyedhet a mindennapokban, belesimulhat az olajozott rendgépezetbe, fönnakadhat a morzsoló fogaskerekeken, netán puszta túlélésén szorgoskodhat. Mi képesít mégis arra, hogy valaki tartással őrizze önmagát, sőt: távlatát tisztogathassa?

– Németh László gyönyörű, mert gondolatgazdag esszét írt erről 1943-ban. „Tartsd magad” – írta az ifjúságnak szóló figyelmeztetés címeként. Joggal sajnálta azokat, akik túl korán estek a nyilvánosság hatalmába. Bölcsen tanácsolta minden tehetségnek, hogy sorsát „ne lője el idő előtt”. A negyvenes évekről szólva állapította meg: „A mai idők: nem reformkor, nem arra valók, hogy egy ifjú fenntartás nélkül odadobja magát beléjük. A nemzetnek is messzebb kell gondolnia, semhogy odaadhassa ezeknek az időknek az ifjúságát.” Hadd mondom most az ellenkezőjét. Új reformkor idejét éljük. Tragikus vétség lenne ezt föl nem ismerni. Erős reményem, hogy a magyar ifjúság legjobbjai fenntartás nélkül vállalják az európai közösségbe igyekvő nemzet ügyének szolgálatát. A „tartsd magad” minőségi követelménye 1943-ban nem csupán bölcs, de vakmerő fölszólítás is volt. Ma már – úgy vélem – másként szólna az író. Akkor a nemzetnek valóban messzebb kellett néznie sötét erők szirénhangjai közt. Ma már gyökeresen megváltozott körülmények szabják meg nemzetstratégiai feladatainkat. Ez meg micsoda? – kérdik anacionális körökben, túlhaladottnak tartva minden nemzeti ügyet és törekvést. Új magyar csoda lehet, mikor ebben az említett körök híveinek igazuk lesz. Addig megannyi, kötés alatt lüktető sebre kell gyógyírt találnunk. Míg a Trianon-szindróma súlyos idegi-lelki következményeit nem sikerül lényegesen csökkenteni: cinikus felelőtlenség a nemzeti gondot múltittas magyarkodásnak, népi-nemzeti mucsaiságnak minősíteni. Közel nyolc évtized után a magyarságnak ezt a sorskérdését sürgős ügyként kell kezelni, és minden módon elősegíteni a határon túli magyarok autonómiatörekvéseit. Németh László bizonyára elfogadná hajdani követelményének ilyetén módosítását: a nemzetnek puszta fennmaradására kell gondolnia, azt kérvén ifjúságától: ne hárítsa el magától az összmagyarság komor gondját, amire nincs olcsó vigasz, amit önáltatással elűzni nem lehet.

– „Erkölcsi kínzások” és lélekgyilkosságok évadján mit ér az anyanyelv? Mire bátorít, érdemesít? Olyan-e, akár a fű, amelyet ha jókor és szépen nyírnak, egyre dúsul, de mostoha körülmények között is minden más növénynél életképesebb? Átvészelte-e az aszályos, elsivatagosodott időket nyelvünk a kisebbségben, vagy sok helyütt kiszáradt, és azóta is gyomosodik, tarackosodik?

– A magyarság határon túli szálláshelyein mindenütt nyelvháború folyik. Mindenütt sátáni terveket szőnek. Félezer éves önálló magyar iskolai hálózatot semmisítettek meg, hogy anyanyelvéből is kiforgassák a magyart. A nemzetállam napóleoni idejében megragadt politikusok saját népük európai beilleszkedését, érdekeit is elárulva hajszolnak lázálmokat kisebbségi népek beolvasztásáról. Nem jogállamot, hanem amerikai kohót terveznek számukra, miközben nem átallják fennen hirdetni, hogy javunkat akarják. Nem az a gondunk tehát, hogy nyelvünk gyomosodik, hanem például, hogy az erdélyi magyarság meddig képes a folyamatos állami nyomásnak ellenállni. Küzdelmében részint radikalizálódik, részint az önfeladás útját választja. Sokan hagyják el végleg az országot. Fogyatkozásunk láttán öröm tölti el a magyarfalókat: nekik dolgozik az idő. Így gondolják.

– Szabadsághiányos, szomorú könyv a Napló, sokféle halottal, elmúlással, temetéssel. Egy másik időből visszatekintve hogyan látja: térségünk, szűkebb-tágasabb közösségünk miképpen él, élhet a szabadságával? Egyáltalán: milyen a mértéke, minősége ennek a szabadságnak? Van-e már okunk némi derűre?

– Naplóm is jelzi: mennyi keserves küszködés után sikerült a Nemzeti színpadára juttatnunk az Advent a Hargitán című színdarabomat. A történet némaságra ítélt hegyi lakói a kiáltás jogát kérik az Úrtól, az égi magasságban is zordan kezelt sorsuktól. Mi történt azóta velünk, romániai magyarokkal? Elnyertük a kiáltás jogát, ám nagyrészt azzal is maradtunk. Az eredményes küzdelem ideje még mindig csak ígéret. Derűben szegények vagyunk, a konok remény viszont kötelező.

(Nádor Tamás, 1998)

Régi gondok – új paradigmák^*

– Műveit a társadalmi közéletben sokan a huszadik század második fele szellemi szabadságharcának fogják fel. Mi a véleménye erről az aktualizálásról?

– Nem vagyok biztos abban, hogy színdarabjaimat ily módon lehetne summázni. Az ilyen meghatározásba minden belefér, és semmit sem lehet belőle – akárcsak röpke eszmecseréhez is – kiragadni. Hiszen az ember „szellemi szabadságharca” egyidős a gondolkodó, eszmélő emberrel. A biblikus mitológiáig visszanyúló eszmélet: konfliktusok folyamatos sorozatában alakuló jelenség. Milyen? Mifajta? Maradjunk Madách meghatározásánál: Az ember tragédiája. Drámai ütközések végtelen vonulata, amely nem igazodik kisebb vagy nagyobb szólásszabadsághoz. Amikor tehát egy Kálvin és Szervét „istenkereső” igyekezetében támadt máglyatüzes konfliktust viszek színpadra, akkor nem „felvilágosító” szándékkal teszem azt, hanem az emberi eszmélet tüzes kemencéjéből próbálok kiragadni, felmutatni valamit, miáltal – reményem szerint – magára az emberi természetre szeretnék hatni. Hogyan? Hát ahogy minden művészi vállalkozás teszi vagy szeretné tenni.

– A szellemi szabadságharcok tehát időtlenek?

– Az emberi eszmélet és a velejáró konfliktusok véres-vértelen sorozata csak magával az emberi léttel szűnik meg. Nem függvénye a szólásszabadságnak. Egyébként érzékelem a kérdésben rejlő, tapintatos utalást is arra, hogy ma már fölösleges fáradozás lenne „közügyiségben fogant” színdarabot írni. Ugyanis ma már más a paradigma. Semmi ellenvetésem nincs. A paradigma, vagyis az idő változásaiban módosuló szabály, követelmény – tagadhatatlan. De hadd tegyem hozzá: az írás általában, ezúttal pedig a színjáték sajátos módon igazodik új követelményekhez. Például annak alapján is, hogy az írás: nem technológia! Nem hiszem, hogy bárki megszabhatná, ma már ezt vagy amazt csak így és amúgy lehet, szabad írni. Hanem azt mondom inkább: ahány tehetség, megannyi paradigma. Az iparban beszélhetünk a régi eljárást kizáró technológiáról. Az írásban nem. Hiszen akkor Csehovot olvasni csupán annyit jelentene, mint mindenestül visszaköltözni az ő korába; annak viszonyai közé. Akkor őt olvasni csupán kegyeleti aktus lenne. Tudom, hogy a művészetek mai forrongásában sok mindent elvetnek, új s újabb követelmények szerint. Én ezt természetesnek találom, de csak új értékteremtés bizonylatával. A „réginek” puszta tagadása, az újító szándék agresszivitása önmagában még nem teremt korszerűbb értéket. De hát ezt, úgy vélem, senki nem vitatja a szellemi életnek azon táján, ahol megújító, igazi tehetségek vannak. Kritikai megjegyzésem az irodalmi élet mindenkori konjunktúrakibiceinek szólt.

(Földessy Dénes, 1998)

Élj sokáig s halj meg hamar!^*

– Milyen sűrűn látogat otthonról haza?

– A kérdés, hogy itthonról, Erdélyből milyen sűrűn látogatok „haza” Magyarországra, röviden úgy válaszolható meg: nemigen sűrűn, hanem inkább ritkán, sőt nagyon ritkán. Sok oka van ennek, felsorolásukkal nem szaporítom a szót. Arról viszont el kell mondanom egyet-mást, hogy milyen vágy és félreértés folytán vert gyökeret nyelvünkben az „itthonról hazamenni” kifejezés. Indítéka, az ezeréves szülőföldünkön Trianon óta támadt hontalansági érzés, meg annak reménye, vágya, hogy kis Magyarország lenne védelmezőnk a jogfosztottságban; védő karjaiból kiszakadt fiainak, a nemzet természetes részeinek: határon túli magyar közösségeknek.

– Ez a „kis Magyarország” az erdélyiek anyaországa?

– A mai Magyarország azoknak anyaországa, akik bármilyen okból elhagyták szülőhazájukat, főleg Nyugatra távozva. Ők alkotják az úgynevezett nyugati magyar diaszpórát. Határon túli magyaroknak nevezik azokat, akik szomszédos országok területén laknak: Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és Burgerlandban. Ők nem hagyták el a Trianon előtti Magyarországot. Fejük fölött a határok módosultak. Ezeréves anyaországukból úgy kerültek ki, hogy annak ősi területén maradva új államkeretek közé kényszerültek. Számomra tehát Erdély ugyanúgy anyaországom, amiként Trianon előtt Magyarország és Erdély együtt volt anyaországom. Aki manapság határon túli magyarként kis Magyarországot nevezi anyaországnak: nem fogalmaz pontosan, bár érthető a szubjektív óhaj és erős vágy egy óvó, segítő anyaország iránt. Fiam és lányom él a nyolcvanas évek óta családostul Magyarországon. Ők Erdélybe „hazajönnek”, mikor jöhetnek, és Veszprémbe, Budapestre hazamennek, mikor kényszerből választott új lakóhelyükre visszatérnek. Jómagam mind ritkábban utazom Magyarországra. Deres már a határ, a halánték, a lélek és a remény. Őszi vonulás előtt a vándormadarak is fészek közelében tollászkodnak, búcsúznak a nyártól. Valahogy így van ez velünk, öreg szülékkel is, de nem folytatom. Nincs szezonja sem az érzelmeknek, sem a „lirizálásnak”.

– Négy évvel ezelőtt írt Balkáni gerle című drámáját, amelynek az elmúlt héten láthattuk a nemzeti színházbeli bemutatóját, minden bizonnyal személyes élmények ihlették. Mely szituációk voltak azok, amelyeket személyesen is átélt?

– Soroljam?

– Igen.

– Közel egy évtizedig vártam útlevélre, hogy Budapestre utazhassunk feleségemmel. Advent a Hargitán című darabomat csak a századik előadás után láthattam a Nemzeti színpadán. Rengeteg panaszos keresett föl az Új Élet szerkesztőségében, hogy tanácsot, segítséget kérjen az országból való végleges távozáshoz. A Balkáni gerle Lajosházi Bendegúzának névházasság folytán támadt kalandjairól személyes ismeretség útján értesültem. Egy fiatalember lakásomon keresett föl és kért meg, hogy segítsek neki. Próbáljam meggyőzni „formális feleségét”, hogy maradjon vele, mivel „időközben” halálosan beleszeretett. Csakhogy az Magyarországon már megtalálta igazi szerelmét. A színdarab minden mozzanatának keserves „epikai hitele” van. Schuller Medárd alakját baráti körömből való orvosok személyes sorsából „vontam el”, s írtam olyanná, hogy egy diktatúra áldozatát is megörökítsem általa. Arról is szólhatnék, hogy telefonunk évtizedeken keresztül „lehallgatott” készülék volt. A hasunkba is belehallgatóztak. Sinkovits Imréhez írt nyílt levelem után halállal fenyegettek meg.

– A darabot többször is átdolgozta. Az újraírás folyamatában az élet mindennapi változásai is belejátszottak, vagy csak dramaturgiai finomításokat kellett elvégezni rajta?

– Valamely irodalmi munkának kétszeri átdolgozása nem rekord. Hosszadalmas volt mégis a munkám. Életünk zaklatottsága miatt még csak érzékeltetni sem tudom most az erdélyi magyarság nyugtalan napjait, éveit e mostani, jogokért kiáltó állapotban. Csalfa vak remény volt, ami ’89 karácsonyán föllobbantotta reményeinket. Küzdelmünk nehezebbik szakasza ezután következik. Színdarabom betegsége pedig, amiből kigyógyítottam, az volt, hogy drámaként hangszereltem, ami tragikomédia volt. Azonkívül, hogy a Nemzeti szolidaritását köszönöm: hálával említem meg azt a dramaturgiai segítséget, amit Czímer Józseftől kaptam. Kritikát persze másoktól is kaptam, de tőle az új hangszereléshez nélkülözhetetlen baráti tanácsot és biztatást is.

– A Balkáni gerle a nyolcvanas évek Erdélyében játszódik. A darab szívszorító komédiázása arról szól, hogy milyen hazugságban vagyunk kénytelenek élni itt, Közép-Európában. A reménytelen élethelyzetektől övezve a befejezés örömteli végkicsengése költői álomnak tűnhet. A valóságban, életünkben milyen reményteli folyamatokat lát?

– „A befejezés örömteli végkicsengése”: csak óhaj, a keserű játék szereplőinek álma. Úgy vélem: Iglódi István rendezésében ez világosan kiderül. Talán bennem több a kedv és hajlam egy poétikusabb „finálé” felé hangolni a gerlés történetet. Iglódi István szigorúbban ítéli meg mindazt, ami hőseimmel megesett, és ebben is igazság van. Az előadásnak nincs hát boldog vége – igaz, nem is torkollik tragédiába –, de hitem szerint és Illyés Gyulával szólva: kimondásával már oldódik is a baj, a boldogtalanság. Aztán a „reményteli folyamatok”? Erdélyi magyarként, sajátos helyzetünk szemszögéből ítélve azt mondom: már-már abszolút reménytelenségből kerültünk olyan helyzetbe, hogy elmondhatjuk: minden igyekezetünk, fáradozásunk még mindig zsákfutás. Terveink füstbe ment tervek, de újakat szövünk, mert a halálos ítéletünket kimondó diktatúra bukásával megadatott nekünk a küzdelem lehetősége és – ha csak távlatilag is! – a megálmodott emberi jogok megszerzésének reménye.

– Meddig élhet a remény?

– Nem tudom.

– A Nemzeti Színház ez ideig a tragédiáit mutatta be. A drámát olvasva és életművét ismerve kevésbé optimista befejezést várna az olvasó. Az optimista vég összefügg a román politikai helyzet enyhülésével?

– Azt hiszem, hogy társadalom (politika) és színjáték, általában véve: valóság és művészet között ilyen direkt kapcsolat nincs, nem lehetséges, legföljebb erőszak által. Cenzorok garázdálkodása folytán. A gondolat magzatgyilkosai, vámosai és vámszedői hál’ istennek kihaltak a rendszerváltásokban.

– Húsz évre tekint vissza a Nemzeti Színházzal való kapcsolata. Mit jelent önnek ez az együttműködés?

– A sors vigasza, sőt ajándéka is – megannyi otthoni gáncs, tiltás, veszteség után. Például magyarországi színházakat és rendezőket említve: jó érzéssel, hálával gondolok a kaposvári színházra, Zsámbéki Gáborra, a Madách Színházra, Ádám Ottóra, A szuzai menyegző kapcsán Ruszt Józsefre, és mindazokra, kik a hetvenes, nyolcvanas években színre vitték munkáimat. Harag György, Kincses Elemér és Seprődi Kiss Attila erdélyi sorozata után a Nemzetiben Sík Ferenc szellemi szövetsége jelentett nekem új s új kísérleti lehetőséget a dráma műfajában. Nem a kísérleti színház értelmében, hanem a korábbi történelmi drámáktól eltérő, poétikus népi játék, a tragikomédia hangvételében készült munkák megrendezésével. Sík Ferenccel úgy működtem együtt közel másfél évtizeden át, mint korábban Harag Györggyel. Mindkettőjük halála nagy vesztesége a magyar színházi művészetnek.

– Az utóbbi években visszavonult a közvetlen politikai élettől. Nem érzi, hogy mindig is felelősséggel fog tartozni a romániai magyarságért?

– Soha nem voltam hivatásos, funkcionárius politikus. Íróként szóltam, ha kellett, kisebbségi ügyeinkben. A fordulat után sem vállaltam fölkínált megbízatásokat. Igaz, ha 1990-ben elvállalom Andrei Pleşu akkori román művelődésügyi miniszter fölkérését helyettes miniszteri munkára: márciusban nem kerülök gyilkosok fejszezuhatagába. De hát ezen fölösleges töprengeni. Nem vállaltam képviselői, szenátori RMDSZ-szerepet sem. Roppant nagy a tülekedés a bársonyszékekért. Meg aztán régen az ilyesmi csak képletes, ünnepi megbízatás volt. Ma már egész embert kívánó, megfeszített munka és bátor küzdelem. Van hozzá fiatal magyar éppen elegendő.

– Annak ellenére, hogy nem tölt be semmiféle tisztséget az RMDSZ-ben, hogyan véleményezi annak szereplését a koalícióban?

– Ha ez a szereplés a román koalícióban csak annyit fog bizonyítani, hogy a ma uralmon levő román politikai erők nem akarják az európai szintű demokráciát, az ország kisebbségeinek egyenjogúságát, akkor is: szükséges volt az RMDSZ-nek a koalícióban részt vennie. Különben mivel bizonyítható a partnerek csalárdsága? A priori nézetek és kívülmaradás útján az együttműködés lehetetlenségét nem lehetett volna a nagyvilág előtt bizonyítani. Továbbá: ezután is törvény marad, hogy Romániában románok nélkül román–magyar ügyet nem lehet megoldani.

– Visszakerülhet valaha Erdély Magyarországhoz? Vagy kaphat legalább széles körű autonómiát, esetleg válhat belőle önálló ország?

– A valóság józan megítélése szerint a három változatnak egyike sem lehetséges. A romániai magyarság önrendelkezésének más formáit kell kidolgozni és kiharcolni. Az a tény ugyanis, hogy MAI önrendelkezési követelményei közül az RMDSZ az autonómiát a távlati lehetőségek fejezetébe sorolta, nem jelenti ilyen törekvéseink föladását. A román belpolitika alakulása, a demokratikus erők erősödése, térnyerése határozza meg emberi jogi követeléseink sorrendiségét is. A „széles körű autonómia” fogalmával szerintem világosabb és előbbre való a Székelyföld területi autonómiája, amelyet semmilyen körülmények között sem szabad föladnunk.

– Lehet követendő példa Közép-Európában a dél-tiroli vagy a finnországi kisebbségi kérdés rendezése?

– Hogyne! Hiszen naponta hivatkozunk rájuk és más európai autonómiamodellekre is.

– Segítene a romániai magyarság helyzetén, ha megkapnák a magyar állampolgárságot?

– Ez a nemrégen fogalmazott követelmény nem csupán merész óhaj, hanem csapda is, hiszen a belső jogok kiküzdése nélkül kapott külső jog rövid idő alatt az erdélyi magyarság nagy részét szívhatná át Magyarországra. Továbbá: a döntő e kérdésben Magyarország lakosságának véleménye. Feje fölött senki nem hirdethet meg ilyen követelményeket. Mostanság azzal is vádolják az RMDSZ legitim vezetését, hogy a romániai magyarság kettős állampolgárságának ügyében – úgymond – cselekvésképtelen és „történelmi alkalmat” szalaszt el. Ezek a vádak felelőtlen politikai kalandorok demagóg szövegelései. Úgy tesznek, mintha Magyarország adófizető polgárai máris úgy döntöttek volna – hatalmi képviseleteik által –, hogy több millió határon túli magyarnak meg lehet adni a magyar állampolgárságot. Holott ez a kérdés rettentően bonyolult, mit először tisztázni kell.

– Annak idején sok újságcikk foglalkozott azzal, hogy nem vállalta el az MVSZ tiszteletbeli elnöki tisztjét. Nem bánta meg döntését? Ha ma felkérnék, hasonlóképpen nemet mondana?

– Természetesen. Hiszen az okok, amelyek miatt lemondtam tisztségemről, ma is fennállnak, sőt: súlyosabban is. Teljességgel elfogadhatatlan, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség belső ellenzéke a Magyarok Világszövetségének felső vezetésében tömörülve zúdítson sorozatos pergőtüzet azokra, akik meghatározott körülmények, a romániai valóság kényszerítő állapotában küzdenek jogainkért.

– A magyar nemzet határai nem esnek egybe a magyar állam határaival, mondta egyik beszédében Orbán Viktor miniszterelnök, lényegében csatlakozva néhai Antall József gondolatához, miszerint lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke akar lenni. Mit vár Magyarországtól az erdélyi magyarság nevében?

– Azt várom, hogy sikerüljön megértetnie a nyugati demokráciák kormányaival, miszerint: Magyarországnak nemcsak kötelessége, de joga is védőhatalmi szerepet betölteni a határon túli magyarság jogainak érdekében.

– Könnyűek voltak az álmai? Vannak még álmai? Bízik abban, hogy ezekből még életében megvalósul némelyik?

– Nem bízom, de reménykedem. Álmodom is persze. Volt idő, mikor naplót vezettem az álmaimról. Megállapíthattam, hogy: Az álom én vagyok. Boldogabb állapot, mint XIV. Lajosé, ugye? „L’état c’est moi – az állam én vagyok.” Sok a munkám, még több a tervem. Ám ezzel nem kell az olvasót terhelni. Ilyesmiből neki is éppen elege van.

– Nemrégiben temette el édesanyját. Egyre többen távoznak el örökre a kortársai közül. Úgy érzi, sok minden elintéznivalója van még, vagy bármelyik nap készen áll arra, hogy elmenjen?

– Nem állok készen és valószínűleg ez az állapot el fog kerülni engem. Tudom, hogy mi a törvény, de gondolatban sem megyek elébe. Az ő dolga, hogy mikor sújt le rám. Nem tölthetem azzal az időmet, hogy szándékait kitaláljam. A régiek bölcsessége vezet: míg én vagyok, a halál nincs. Mikor ő van, én már nem vagyok. Adja Isten, hogy soha ne lássuk egymást. Erre mondják: élj sokáig s halj meg hamar.

(Csépe Krisztina, 1998)

Sorsunk és jellemünk^*

– Mennyire érzed otthon magad pátriánkban? Ez hogyan hat munkádra?

– Én most nyilván úgy kerülök a dunántúliak közé, hogy fiam és családja a nyolcvanas évek közepén települt át Veszprémbe a romániai Moldvából, amely akkoriban az erdélyi magyar orvosok Szibériája volt: száműzetési terület, gyermekeik számára pedig az elrománosítás, asszimilálás földje. Menekülni kellett. Őket némelykor meglátogatván szomorúan tapasztalom: mi, erdélyi magyarok, akiket közel nyolcvan éve, hogy „áttelekkönyveltek” Romániához, valójában még úgy sem ismerjük Magyarországot, mint az évente megjelenő nyugati turisták. A történelmi háttér jól ismert. Poraiból Magyarország 1867-ben alighogy összeszedte magát: 47 év múltán rohant máris a világháborúba, amelynek győztesei feldarabolták és kimérték, szétosztogatták az országot. Így maradtunk az egységben meg sem pihenő pátria káprázatával, alkonyati fényben borongó bús emlékével az új államhatárok között. Anyám, 1904-ben születvén, az iskolában még úgy tanulta, hogy hazájának területe 325 411 négyzetkilométer. Trianon után megmaradt belőle 93 ezer négyzetkilométer, ám akár egyiket, akár másikat szoktuk számba venni: három falu és Kolozsvár kivételével távoli, ismeretlen világ maradt a számára. A régi haza énbennem is: álom. Jókai, Krúdy, Mikszáth univerzuma. Kis-Magyarországon első ízben 1954-ben fordulhattam meg, mezőségi atyámfiai pedig csak 1989 után juthattak el Budapestig, mely apáik fővárosa volt. Ilyenformán azt kell mondanom hát: nyolc évtizedes felejtető kurzus után az erdélyi-romániai magyarnak meg kell tanulnia Magyarország történetét, földrajzát, tündöklését és bukásait, mai reményeit, holnapi kilátásait. Addig nemigen beszélhetünk a Balaton és Bakony vidékén sem az otthoniasság érzéséről. Nem az én feladatom hozzátenni, hogy az anyaországinak is nevezett magyar pedig tanulja meg az áttelekkönyvelt magyarok kálváriás évtizedeit, álmatlanságát és álmait – jobb napokról, emberibb életről.

– Mit jelentenek számodra a magyar forradalmak és szabadságharcok? Kik a történelmi példaképeid, s miért?

– Először a példaképekről. Másként válaszol erre az olvasmányainak bódultságából föltekintő zsenge lélek, a jövendőjébe merengő, álomkergető kamasz és nyúlánkozó magonc, s megint másként a korombeli vénember, aki megette már kenyere javát, mindétig való nyugtalanságának madarai pedig csukott szárnyakkal nézelődnek elfelé, ahol már nem bizonyos, hogy a hegyen túl is hegy van. Meglehet: épp a Semmi vár ott az emberre. Ám addig is: a példa! Most azt mondom erre: ilyen nincs. Kivált olyan értelemben nincs, amiként az élet reggeli óráiban rebbenti szárnyait, fincoltatja ábrándlovait az ifjú, mondván: olyan szeretnék lenni, mint ez meg amaz a világ halhatatlanjai közül. Isten őrizzen attól, hogy bárkinek a lelki ablaktábláit becsukatnám a való világból és annak „égi másából”, a szellem csillagképeiből feléje sugárzó hatástól féltve. Nem erről van szó. Hanem, hogy a példaképet módosítsuk tanulsággá. Így csökken a tévedés veszélye, s növekszik a hasznos tapasztalat mennyisége. Az abszolút értelemben vett példakép: a Kemény Zsigmond-i rajongás (kritikátlan túlzás) veszedelmeit hordozza. Árnyéka van a fényes alaknak is. Napként imádva elveszítheti önmagát, belézuhan a rajongó lélek. Régi mondás: ember emberrel büntetlenül nem találkozhat. Értelmezés dolga, hogy ezt minden lehetséges tanulság fölismerése és megőrzéseként hasznunkra fordítsuk, azaz: a magunk legjobb képességeinek kifejlesztésére. A külső példa(kép), az eszménynek mutatkozó nagyság úgy „munkál” igazából a tanítvány lelkületén s észbeli gyarapodásán, hogy önnön szuverén világára döbbenti rá; benső napjának részévé válik. A példakép tehát metamorfózisában válhat jellemformáló, tehetségnövesztő erővé. Jól tudom persze: ódon tapasztalat, amit mondok. Mentségem csupán az lehet, hogy a ’89-es romániai fordulat óta minden esztendő márciusának idusán az egekig csap föl a példaképállítás. Legyetek valamennyien Petőfi Sándorok, Kossuth Lajosok, Bem apók stb. Szájmenéses szónokokra gondolva mondom ezt. Halált megvető rohamokra buzdítják a magyart, míg ők nemhogy az életüket, de még a kalapjukat sem kockáztatják vészes napokon.

Térjünk át a magyar forradalmakra és szabadságharcokra.

A magyar forradalmak és szabadságharcok számomra is azt jelentik, amit minden más magyar számára: a nemzeti szabadság és függetlenség, a társadalmi igazságosság iránti ragaszkodás halhatatlan példáit, a Németh László-i értelemben meghatározott sorsnyomásnak máig ható erejét bennünk. Más szóval: azt az erkölcsi, szellemi örökséget, amely egy jobb magyar élet kimunkálásában segít minket. Valóban így van ez. Így van, annak ellenére, hogy majd minden fellobbanásunk hamvába hullt, leveretéssel végződött. Jó helyre nyúl következtetések végett atyai barátom, néhai Keresztury Dezső, megállapítva: „Sorsunk nálunk nagyobb hatalmak kezében van. De jellemünk a magunkéban.” S ha jól értem szavait: a jellem vigasza nemzetkarakterológiai vonásunk is, amilyen például a kollektív magyar megbízhatóság, szövetségi hűség. Ilyetén állítás késztet egy Machiavellit gúnyos kacajra. Jól tudom persze: történelmi tények megítélésében infantilis kérdésnek számít múltittas magyar éjszakák fájdalmas sóhaja: „Ó, mi balekok balekjai! Mi lett volna, hogyha… mohácsi hősködés helyett keleti szomszédaink mintájára átvonulási vízumot adunk a töröknek Bécs felé, nyugat irányába!” Válasz nincs ugyan, de marad a kereszténységért vállalt mártírium s a „magyar jellem” büszkesége. Miközben ugyancsak magyar történelmi példa bizonyítja, hogy az erkölcsi fanatizmustól mentes politika nagyhatalmi túlerővel szemben is eredményes lehet. Vatikáni megbízott írta volt Bethlen Gáborról, külpolitikai sikereinek titkáról: ha nem lett volna machiavellizmus, lenne bizony bethlenianizmus, oly ravaszul okos módon tartja magát két hatalmas ellenség között s a töröknek torkában Erdély fejedelme. Fájdalom, e ritka kivétel Mohács után fehér holló maradt az országvezetésben. Machiavellinek a sikeres politikát meghatározó követelményeihez lábjegyzet kívánkozik: „Célszerűségük bárhol ellenőrizhető – a magyarok kivételével.”

Beléptünk máris a jelenbe. És nekünk szegeztetik a kérdés: mit jelentenek számunkra a magyar forradalmak és szabadságharcok?

Személyes vallomást tehetnék ugyan, de kinek és miért? Történelmi eszméknek, hősavatásnak és deheroizálásnak, szellemi értékrevíziónak – mert határbeli nem lehetséges –, nemzetfeltámasztásnak és -újjáélesztésnek, integrációs csoda-koncepcióknak e mai őrült kavargásában ide-oda kapkodja fejét az ember, és megpróbál eligazodni, hasznos és haszontalan között válogatva valóban új, jövőbe mutató gondolatra lelni; megpróbál okos elmék, józan fők és hamis próféták, táltosok, dervisek és magyarságundorban szenvedők között úgy válogatni, hogy kétség nélkül tudja: kivel, mivel érthetne egyet a szabad vélekedés mai gátszakadásában és megannyi népmentő boldogságárus zsinatolásában a jólétígérgetés ügetőversenyén.

De ha csak ez lenne! Ennél több is akad, amivel nap mint nap meghökkentik az embert, és nem polgárpukkasztólag, hogy jóízű nevetés legyen a vége. Ugyanis: mi nevetni-szórakozni való lenne az ilyetén kinyilatkoztatásokban: Országépítő Szent István? Országromboló tán! Nyakunkra telepítette az idegeneket. Büszkeségünk az 1557-es tordai országgyűlés a vallásszabadság meghirdetésével? Megannyi történelmi és történelmietlen egyház mindenkori acsarkodásának következményeként megnézhetjük magunk, míg bezzeg a szerb, román és orosz pravoszlávok… Kossuth és a magyar szabadságharc? Meg Petőfi, aki másfél évszázadra megrontotta nemzeti gondjával a magyar irodalmat? Igaz, a debreceni Nagytemplomban fájdalmas volt 1849 áprilisára gondolnom: Kossuth elsietett, végig nem gondolt trónfosztási kísérletére, amelyet minden utópiák legfanatikusabb ködevője: Marx elvtárs is esztelennek tartott. Vele szemben – akár a reformáció genfi emlékműve előtt – azt mondaná Illyés Gyula: Volt bárkié a szándék, maga az Isten se tudhatta másképp. Erdély irányából nézve a detronizáló Debrecen felé én azt mondom ugyancsak Illyés szerint ítélve meg a történelmi tetteket: mivel azok, akár a gyermek, magukért csak felnőttsorban felelnek, elsietett vagy elkésett magyar cselekedetek következményeit szenvedjük máig és fogjuk szenvedni még nagyon sokáig. A debreceni kebeldagasztó kihívásra éppen ezért így parafrazálom Illyést: Végül, ezt mondom önmarcangolásképp: lett volna rá ezeregyszáz oka, rosszabbul az Isten se csinálhatta volna. Hadvezetésben egyre kontárabbul, hogy ezért is, így is megbüntessen, észhez térítsen minket, forrófejű magyarokat.

Költőnek e büntetésben nem illendő odabuzognia magát Isten közelébe. Öngőzkörében akárminek is képzeli magát, a Kossuth fejére szóló vadászjegy nem jár ki neki. Bölcseleti versírásban, filozofikus töltetű drámaalkotásban kiváló erdélyi költőnk, Székely János, aki marosvásárhelyi magányában nemzeti botrányokról szólva maga is nemzeti botrányt keltett, imigyen szedte le Kossuth Lajosról a keresztvizet:

Táblabíró korában, gyámbizottsági tagként ellopta a Reviczky árvák pénzét, örökségét, hogy kártyaadósságait törlessze.

Egyebet is lopott Kossuth Lajos: hogy diktátor lehessen, ellopta magának a márciusi forradalmat.

Tények bizonyítják, hogy fontosabb volt neki a saját hatalma a magyar szabadságnál és függetlenségnél, a jobbágyfelszabadításnál stb.

Diktátorságra törve, elvakult felelőtlenségében, megveszekedett nacionalistaként a magyar nemzetállam szemétdombját hozta létre.

Gigászi méretű, hajmeresztő törtetőként igazolta, hogy nem egyéb vérbeli, gátlástalan, jellemtelen politikai kalandornál.

Kossuth Lajost máig eszményítik, holott nem egyéb, mint a hatalom végett egész nemzetét pácba keverő… (majd) habozás nélkül pácban hagyó csirkefogó. Emigrálása: közönséges irhamentés. Végső fokon pedig semmivel sem különb azoknál a román nacionalistáknál, akik ellene fegyvert fogtak.

A fentiek: szó szerinti idézetek Székely Jánosnak a marosvásárhelyi Látó nevezetű szépirodalmi folyóirat 1991. novemberi számában megjelent Három kis (nemzeti) botrány című írásából.

Íme, kedves barátom, Raffai István! Többek közt ezért nehéz arról szólni röviden, hogy mit jelentenek számomra a magyar forradalmak és szabadságharcok. Saját véleményem a Székely Jánoséhoz képest unalmas lett volna. Ha őt oly korán, 63 éves korában el nem ragadja közülünk a hirtelen halál, jómagam külföldi kórházakból hazakerülve tán vitába szálltam volna vele. Történészek, akiket ő Kossuth megítélésében eszmecserére szólított föl: a lábuk elé dobott kesztyűt nem voltak hajlandók fölvenni. Holott érdemes lett volna. Kossuth-nóták fájdalmas énekeseiként mi, laikusok is haszonnal figyelhettünk volna föl a szakma véleményére.

(Raffai István, 1998)

Igyekeztem fehéren, tisztán hordani az anyanyelv köntösét^*

– Sütő András néhány éve egy nyilatkozatában elmondta, hogy gyerekkorában egy ágyban aludt az öccsével, és mindketten csillagokról álmodtak. Az anyai jó tanácsot megfogadva hogyan osztoztak meg a csillagon?

– Várjunk csak! Ez a csillaghistória valamilyen nyilvános beszélgetésben is szóba kerülhetett, most azonban hadd térjek vissza eredeti formájához. Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvemben meséltem róla ilyenformán, gyermekkorom emlékeiből merítve: „A téli hidegek négyünket – jómagamat s három fiútestvéremet – szorítottak a közös ágy deszkái közé, a szalmazsák hepehupáira. Egymás arcába, nyakába, hátába fújtuk a meleget és a kását, úgy aludtunk egymás ellen és egyik a másikra utaltan, hogy nemcsak kezünk-lábunk: az álmunk is összegubancolódott, reggelenként osztozkodni kellett, hogy melyikünk látta az ablakon beszálló csillagot. Nem te láttad, mert én láttam, hazudsz, álomtolvaj, engem rúgtatok vakszemen, a csillagot csakis én láthattam! Anyám szegény – arany kévekötőnk az oldódás ősi hajlamában – azt sem tudta, melyiknek miként tegyen igazságot, akármilyen soványat is. Osszátok már el azt a vacsoracsillagot, vagy mit láttatok, ügyesen, testvériesen, és ne bakalódjatok! Lyukas a talpatok, vizes a kapcátok, és ti csillagokon akadtok fenn? Áldjátok a sorsotokat, hogy amit álmodtok, a tietek marad… majd eljön az idő, s reggelenként az álomhivatalban fogtok jelentkezni, hogy akár a tiltott fegyvert, adjátok le, amit hunyt szemmel látni mertetek. Akkor visszasírhatjátok a mai osztozkodást.”

Ez hát az emlék. Képzeletünk s álmaink gazdagsága a Móricz Zsigmond-i hétkrajcáros szegénységben. Saját szövegemet nem akarom értelmezni, magyarázni, annyit azonban – ha már szó esik róla – hadd tegyek hozzá, hogy anyám nem képzelgés folytán jósolt álomhivatalt, szigorú hatalmi számontartást, tiltott fegyvert és egyebet. A bécsi döntés következtében, mi, dél-erdélyi magyarok a román hatalom szemében gyanúsabbak lettünk, mint valaha voltunk. Magyar vadászoktól elkobozták a fegyvert, betiltották számos iskolánkat, őrmesterek csaptak le ránk, ha magyarul énekelni mertünk. Volt, akit így faggattak az őrsön: „No mondja csak, mit énekelt?” A delikvens épp azt énekelte, hogy: csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám! Éppen ezt jósolta hát anyám: felelősségre vonnak majd azért, amit hunyt pilláink alatt látni merészeltünk. De vajon mi okból juthatott eszembe ez a gyermekkori emlék az említett könyv megírásának idején, 1974 táján? Mert akkor másodjára is ordas idők zúdultak ránk. Újfajta hatalom működtette az álomhivatalokat, azaz: cenzúrát, állambiztonsági hivatalt, káderosztályokat, besúgók hadát s mi mindent! Szerénytelenség nélkül mondhatom: egyedül csekélységemre háromszor három, összesen kilenc lehallgatókészüléket pazaroltak – marosvásárhelyi lakásunkon, a szerkesztőségben és sikaszói hétvégi házunkban.

Erről más alkalommal bővebben szóltam, írtam is egyet-mást. Nem kell hát folytatnom annak történetét, hogy miként osztozkodtunk a csillagokon.

– Pusztakamaráson, az író szülőfalujában temették el egykor Kemény Zsigmondot. Ez a külső körülmény, adat, jelentett-e valami indíttatást későbbi pályáján, vagy mindinkább Tamási Áron, Móricz Zsigmond fogta a kezdő író kezét?

– Szóval, annak a pusztakamarási jobbágyivadéknak a kezét – a báró fogta-e? Nem fogta. Több okból sem. Iskolai könyvtárunk százkötetes volt. Kemény Zsigmondtól benne semmi sem. De nem tanították őt nekünk a nagyenyedi tanítóképző alsó tagozatán sem. Négy évig voltam a diákja a Bethlen Kollégiumnak. Ezután átiratkoztam a Kolozsvári Református Kollégiumba. Ott – 1945–49 között – a nyugatosok s az ún. népiek rántottak magukhoz. Zsigó báró munkáival sok évvel későbben kezdtem komolyabban foglalkozni. Itt most – megértést kérve – elkanyarodom a beszéddel. Nem látom sok értelmét annak, hogy klasszikusok, mesterek rám gyakorolt hatásáról szóljak. Kit érdekel az? Ha ezt a mi beszélgetésünket valaha is elolvassa valaki, tán hasznára lesz, ha arról mondok el egyet-mást, miként próbáltam megtörni a több évtizedes hallgatást, jeges közönyt, mely Kemény Zsigmond körül kialakult volt Erdélyben.

Hosszadalmas történet ez. Ott kezdem el, hogy 1949 márciusában szülőfalumból is elhurcolták a földbirtokosokat. Köztük báró Kemény Bélát és feleségét, báró Kemény Gézát és családját. Ez utóbbi kertjében nyugszik a regényíró, az 1875 decemberében elhunyt szellemóriás: Kemény Zsigmond. Míg otthonuk volt: emlékét gonddal ápolták a leszármazottak, de miután Kolozsvár pincéi és alagsorai elnyelték őket, és kastély, kúria, park és szántó, gyümölcsös közprédává lett, kiderült, hogy „forradalmi cselekvés” ürügyén sírgyalázókat is futni hagy a törvény. Kemény Zsigmond sírkövét ledöntötték, márványoszlopát valaki ellopta, végleg eltüntette. Ekkor, mint bárki más, én is szabadon bolyonghattam a feldúlt sírkertekben, a tarvágás folytán megsemmisült arborétum, fenyves, gesztenyés tönkmaradványai között. A rontás hosszadalmas volt, a romlás mai napig tart. Döbbenetes emlékem: a máglya, amely Kemény Zsigmond munkáinak első kiadásait, halála után Budapestről hazamentett kéziratait, leveleit, a 48-as szabadságharc becses dokumentumait elemésztette. Román katonatisztek rakatták azt a máglyát, hogy Kemény Béla több ezer kötetes könyvtárának írmagja se maradjon.

– Menjünk, fiam, állítsuk talpra Kemény Zsigmond sírkőtalapzatát – szólt apám az ötvenes évek elején.

Mentünk, mások is mellénk szegődtek, presbiterek, megrendült magyarok, helyére állítottuk a ledöntött követ, aztán minden lehetséges módon közhírré tettem a jogos „népharagnak” hazudott gyalázatot. Feldúlt sírjáról szólva próbáltam visszaperelni szellemi örökségének becsületét is – olyan körökben persze, ahol azt kétségbe vonták. Az irodalompolitika hatalmi fészkeiben, ahol megvető legyintés, gunyoros mosoly fogadta berzenkedéseimet. „Igazságot az arisztokratának? A megalkuvónak?” Cenzorok hallottak valamit arról harangozni, hogy Kemény Zsigmond Kossuthtal szembekerült a békepártiságban, a forradalom megítélésében. „Lobogónk Petőfi elvtárs! Le az arisztokráciával!”

Tapasztalhattam tehát, hogy Kemény Zsigmond örökségét nem a közöny tartja jégveremben, hanem inkább a butaság, az osztálygyűlölet, az ún. pártos irodalompolitika. Azt is tudomásul kellett vennem, hogy egymagam sokra nem megyek a rehabilitációban. Erős, hatalmas segítőre van szükségem. Tán sejtik, kire gondoltam akkor: őmaga volt, a halhatatlanságba költözött regényíró, vagyis az életmű, amelyre fényt, közfigyelmet kellett vetni és vettetni. Úgy gondoltam, hogy sok évtizedes szünet után valamelyik regényét kellene kiadni Erdélyben, amelynek virrasztó szelleme, rémlátásokban meggyötört látnoka volt. Németh László sugallatára az Özvegy és leánya mellett döntöttem, s ajánlottam kiadásra a Kriterionnak. Indokoltam nyilván írásban is. Bővebb előszó kellene, mondták, és egyetlen hivatkozás bár, hogy a marxista irodalomtörténet (sic!) is elismeri az értékeit. „Ilyen is lesz!” – fogadkoztam több reménnyel, mint tájékozottsággal. 1964-ben megírtam Élet és ábránd című esszémet. Már címével is jeleztem küszködéseim aggasztó mozzanatait. A szellemi élet balpartjának baloldalán heves ellenzői támadtak „nyüsletéseimnek”, a „méltóságos úr” feltámasztásának. Ehhez még budapesti író is akadt, írván ott az egyik napilapban: „Kemény Zsigmond? Olvashatatlan, élvezhetetlen ódonság.” Szellemileg gyengén táplált kultúrpolitikai körökben még olyan aggodalom is elhangzott, hogy Kemény Zsigmond „ügyének” súlyos ártalmára lehet egy másik Kemény báró: a pusztakamarási Béla, akit 49-ben már elhurcoltak volt Kolozsvárra kényszerlakhelyre, ahonnan el is költözött már örök lakhelyére. Mi volt a vád? Hogy 1944 őszén – a környék magyar földesuraival együtt – maga is – „részese volt” a sármási zsidó közösség – 126 személy – legyilkolásának. Mindhiába hajtogattam, hogy Kemény Béla ki sem mozdult otthonából akkoriban; hiába fogadkoztam: szülőfalum összes lakói tanúsíthatják ezt. Válaszként a romániai zsidóüldözések nemzetközi hírű krónikását idézték: Matatias Carpnak 1945-ben kiadott brosúráját, a sármási tömeggyilkosság tanúvallomásainak és más dokumentumainak kis gyűjteményét. Carp, sajnos nem ellenőriz(het)te a kolozsvári népbírósághoz begyűjtött iratok hitelességét. Az viszont föltűnhetett volna vizsgálódásai közben, hogy a főbűnös csendőrtiszt mellé vajon miért sorolják oda cinkos bandaként a környék összes magyar arisztokratáit, földbirtokosait. Annyit tudnia kellett volna sajátos erdélyi viszonyainkról, hogy a zsidóirtás vizsgálóbírói, nyomozói, tanúi nem csupán a gyilkosokat akarják fölfedni, hanem jó néhány magyar földbirtokot is igyekeznek megkaparintani. A kollektív bűnösség, a fasiszta nemzet vérvádja akkor már elnyomta volt a tárgyilagos ítélkezés követelményét. Hosszadalmas történet ez. Ami beszélgetésünkhöz tartozik: a sorsunkba költözött abszurditás. „Mindenki bűnös, aki él – legyen az akár halott is immár közel száz esztendeje!”

Vissza hát az elejére! Nyolc évvel azután, hogy előszót írtam egy álomhoz – álmom megvalósult. Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regényét – hála a Kriterionnak és Domokos Gézának – sikerült itthon megjelentetni (1972-ben).

A félelem és közöny hallgatása megtört. Akkoriban, hogy némely ifjú íróval elhitették, hogy minden, ami volt: máglyára vetendő, mert velünk kezdődik az Új Világ története: erős meggyőződésemmé vált a mellőzött és üldözött nagyjaink védelmének feladata. Némelyek szerint így lettem konzervatív módon öregpárti. Kik voltak ők? Például a nacionalistának bélyegzett Illyés Gyula, a klerikális-misztikus-ellenforradalmár Tamási Áron, a tévelygő Veres Péter, a fasisztává bélyegzett Sinka István stb. Ellenük akkoriban éppúgy kirontottak az ismeretlenségből a szellemi élet akasztológusai, akár manapság, csakhogy most nem balról, hanem jobbról ítélkeznek elevenek és holtak fölött.

Kemény Zsigmond védelmében, szellemi örökségének méltatásában a legtöbbet és leghasznosabbat Veress Dániel és Benkő Samu cselekedte. Erről azonban más alkalommal szólok bővebben, ha élek…

Az én pászmám maradt persze: Pusztakamarás. A regényíró földi porainak örök nyugvóhelyét zarándokhelyként próbáltam ismertté tenni. Ez főleg úgy sikerült, hogy Anyám könnyű álmot ígér című könyvemben, amely Erdélyben és Magyarországon közel félmilliós példányban jelent meg, Zsigó báróról is elmondtam egyet-mást. Aztán csodák csodája! Két évtizeden át ezrével keresték föl a sírját s a kis kúriát, amelyben életének utolsó három esztendejét töltötte. Megsokallták ezt a valamikori Kemény-birtok bitorlói. A kúriát, mely emlékház lehetett volna: földig rombolták. Jogállamban újra lehetne építtetni velük oly módon, ahogyan Varsó öreg házait építették föl eredeti formájuk szerint. De ez már ködevés, fellegjárás, hiú ábrándozás.

– Milyen motívumokból építkezik az írói-költői nyelv, amely Sütő András életművének egyik páratlan és nehezen utánozható remeklése?

– Páratlan! Remeklés! Micsoda túlzás ez! Ezek a jelzők, csak úgy kapásból szólva: egy Tamási Áront, Németh Lászlót, Szabó Dezsőt illetnek meg. Én magamról csak azt mondhatom, hogy az erdélyi Mezőség, a szórványállapot nyelvileg bizony gyengén öltöztetett föl engem. Nagyenyeden a tanítóképzőben úgy kellett hát igyekeznem, hogy kikászálódjam a szülőfalu nyelvi szegénységéből. Ez minden. Más kérdés, hogy mikor olvasmányaimat szülőfalum nyelvkárosultjainak mondataival vetettem össze: rémületbe estem. Majdnem olyanba, mint az a kamarási ember, aki tetszhalott állapotából magához térve riadtan motyogta volt: jaj, istenem, meghaltam, de hál’ istennek feltámadtam. S attól kezdve élete végéig fehér ruhát hordott. Valahogy ilyenformán igyekeztem én fehéren, tisztán hordani az anyanyelv köntösét.

Persze, hogy konzervatívnak mondják ezért az embert. Nincs mit tenni, én is mondom a magamét. Például, hogy a trágárságban megrühesedett, irodalminak szánt szövegek szerzői az olvasóban szánalmat keltenek inkább, mint élményt, örömöt.

– Ön mondta, hogy ha a mű kinyitja egyszer a száját, az író elhallgat. Konfliktust jelent ez az alkotó és műve között, vagy éppen a harmónia jelenlétét bizonyítja?

– Nem éppen így írtam, de lényegében ezt mondtam és – nota bene – színdarabról szólva, amely ugyebár a színész nyelvén, hangján szó szerint is megszólal, aztán röpke három óra alatt vagy felszáll, vagy elhasal, s úgy marad elnyúlva a világot jelentő deszkákon. Tudom persze: magyarázat ehhez nem szükséges, mégis elmondok valamit. Az a meggyőződésem, hogy ha egyszer elkészült: a színdarabnak a saját lábán kell megállnia, miként a novella, regény is önmagáért beszél, ajánlás, protekció nem segíthet rajta. Ez különben nem is meggyőződés dolga, hanem törvény. Kivéve a meg nem értett remekműveket ugyebár, mikor a szükség törvényt bont. Megvallom, saját követelményemet, hogy szerző, ha lehet, fogja be a száját: némelykor megszegtem. Nem sátor előtti kikiáltóként persze – nézzétek odabent az óriáskígyót! – hanem rendezői, színházi kérésre szólván például munkám forrástájékáról, a témaválasztás sugallatairól stb. Ilyen szövegeket írtam, de munkáim értékéről soha nem mertem vélekedni, mert az Arany János-i kétely mindig is bennem volt.

Némelykor az a látszat támadt, hogy önmagamnak ellentmondva a bizonyítványomat magyarázom, holott valójában támadások ellen kellett védekeznem. Ezekre gondolva ma is elképesztőnek, abszurdnak tartom, amit az ún. Csipkerózsika-vitában meg pl. a fűszál-vádaskodásban a fejemhez vágtak, és nem csak szellemileg alultáplált munkásmozgalmi fanatikusok, hanem jeles férfiak, okos emberek is. Csak röviden említem föl: a hetvenes évek végén, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy asszimilációs mohóságában a román hatalom minden nemzeti, tehát sajátos értékünktől megfoszt, megpróbáltam a veszélyt szóvá tenni. A modern etnológiában használatos kifejezést vettem át Gáll Ernőnek egy tanulmányából, mely szólt ekképpen: a sajátosság méltósága. Mert épp ettől akartak és akarnak minket megfosztani. Többek közt anyanyelvünk használatának jogától – végső fokon tehát: nemzeti nyelvünktől.

Támadt aztán ebből akkora felzúdulás, hogy ép elmével csak ámulni lehetett rajta, miként a kétfejű borjún. Sajátosság és méltóság? Mit keres egymás mellett ez a két szó? Mily sötét, provinciális provokáció ez a művészet korszerűsége ellen! Az egyetemes esztétikai normák ellen! Stb. Egy időben úgy tűnt már, hogy a szellemi tisztesség feltétele: odasercinteni egyet a sajátosság méltóságára. Magyarázhattam én, hogy ha nincs éber cenzúra, másként fogalmaztam volna mondandómat fájdalmas hiányainkról. Magyarázhatta Gáll Ernő is, mondván: „A nyelv paradigmájában a sajátosság méltósága ragadható meg.” A mi tiltott, űzött, megcsúfolt anyanyelvünk! Fütyültek rá, és tovább fenték rajtam a nyelvüket. Idézhettem Malraux találó mondását is: „Nem tudjuk, mi a méltóság, de nagyon jól tudjuk, mi az, ha hiányzik.” És már csupa hiány voltunk és csupa követelés: ismerjék el végre mindazt, ami sajátos értékünk, ami a másságunk a többségi nemzettel szemben.

Nem emlékszem, hogy Gáll Ernőn kívül valaki megkísérelte volna a sajátosság méltóságát nemzetiségi követelményként értelmezni.

Ennél is abszurdabb jelenség, mikor bármely könyv bármelyik szereplőjének jelleméből fakadó nézetét, felfogását, kijelentését a szerző nézeteként, felfogásaként, kijelentéseként, mi több: politikai hitvallásaként ítélik meg és olvassák unos-untalan a fejére megalkuvó természetének igazolásaként. Szegény nagybátyám, Gyümölcsoltó Gergely bukaresti kalandjainak egyikét úgy úszta meg, hogy lehajlott, mint a fűszál a szélben, és felfogása szerint ezt a Mindenható is elnézte neki, de nem nézték el – horribile dictu – nekem, a szerzőnek, oly nagyon radikális ellenzékieknek képzelték magukat egyesek – meg aztán az Anyám könnyű álmot ígér kritikai és olvasói fogadtatását is túlzottan lelkesnek találták.

Ami történt: gyakori jelenség a szellemi életben. Ha valamely rágalom életre kel, roppant nehéz, némelykor lehetetlen elfojtani.

Ugyanilyen nehéz viszont írónak írói ráfogástól megszabadulnia.

Kétezerben lesz harminc éve, hogy említett könyvem megjelent. Három évtized után idén is – ’99 nyarán – olvashattam valahol magamról, hogy írói kísérleteim egyike a szellőben is megalkuvólag lehajló fűszál példájának eszményítése volt. A hamisítás, a tetszetős vád olyan, mint a gleccserbolha: nincs az a jégpáncél, amiben végleg megfagyna.

– Kevés magyar irodalmi alkotásnak volt, van olyan sikeres utóélete, mint az Anyám könnyű álmot ígér című művének. Ez a népszerűség ösztönzi az írót, vagy bénítóan hat alkotói tevékenységére?

– Említettem már, hogy a kétely nyomasztó érzésétől soha nem tudtam megszabadulni. Munkakedvemet tehát semmilyen siker vagy kudarc nem tudta megbénítani. Annál inkább az önvizsgálat és a mindenkori megújulás vágya. Tessék elgondolni, mivé lettem volna, ha összesen 10-15 novella, karcolat után nem hagyom abba a „kollektív gazdasági” problematikát. Ki a kutya emlékezne rám, ha borzalmasan rossz és nagy sikerű, Hajdu Zoltánnal közösen írt színdarabunk, a Mezítlábas menyasszony bemutatása után (1951. január) tíz évre a műfajt nem teszem félre, hogy aztán egy valamivel életrevalóbb vidám játék után Harag György színpadra vihesse 1967-ben Pompás Gedeon című háromfelvonásos, szatirikus játékomat. Ugyanígy szólhatnék persze arról is, hogy például A dokumentum című groteszk karcolat után miként találtam az ösvényre, mely elvezetett engem a Zászlós Demeter ajándék élete megírásához. Vagy említett naplóregényem után a nyelv és lélek kalandos napjainak rögzítéséhez (Engedjétek hozzám jönni a szavakat). Aztán a drámák! Valójában mindahány más-más irányú nekifutások következtében lett olyan, amilyen. Akármilyen nagy lehetett a sikerük: önmagamat utánozni egy következő munkában képtelen voltam.

S hadd valljak itt meg valamit. Az önmagammal szembeni örök elégedetlenség részint sajátom volt, részint Harag György hatása. Egy-egy vastapsos bemutató után szokta mondogatni Gyuri: „Hiába igyekeztünk! Lám, ezúttal sem sikerült megbukni.” „Talán majd a következővel” – mondtam ilyenkor, jól tudván, hogy mit akar mondani. Azt, hogy minden igazi művészi újítás kezdetben botránykeltő, meg tán visszhangos bukás is. Hát ilyesmiben nem volt részünk. Mai drámairodalmunk gyökeres megújítása másokra vár. Nem volt kettőnk-hármunk lehetősége, következésképpen feladata sem. Tanácsom, ha érdekel valakit: senki se vállalkozzék olyan feladatra, amihez nincsen tehetsége. A bukást pedig az merje vállalni, aki valóban korszakváltó újdonsággal lepi meg a színi világot.

– Szinte minden szépirodalmi műfajban alkotott. A sokműfajúság a szellem kalandozó kedvének tulajdonítható?

– Teljes indokoltsággal ilyet például Németh Lászlóról lehet mondani. Regényt, esszét, tanulmányt, drámát, vígjátékot, verset írt. Hozzá – vagy Illyéshez képest – én nagyon keveset írtam. Az én szellemem kalandozó kedve csupán utánzata az én mestereim kalandozásainak. S hadd soroljam ide Babitsot is. Ha úgy tetszik: a szellem fél évszázados rabságának idején, mely életem javát elvitte, elvégzett munkám volt az, amivel a lelkemet megmentettem. Többre azért nem futotta, mert képtelen voltam a fióknak dolgozni: mert türelmetlenséggel, hiúsággal, hatni akarással, hajszolt életritmussal megverten nem tudtam odaláncolni magam a nagyepika gályapadjához. A korszak nem a hatalmas életművek ideje volt. Évekig hallgattam például, mikor úgy éreztem, hogy amit elvárnak tőlem, azt már nem akarom és nem fogom soha megírni, amit pedig meg szeretnék írni, ahhoz még fölkészületlen vagyok. Abszurd vélekedés, de nem nyelem le: a szellemi parancsuralom éveiben szilveszteri szokásunk volt az ilyenszerű számvetés: eredményes évet zártunk, fiúk! Ezt, azt, amazt, nem írtuk meg, hiába rázták orrunk előtt a csörgőt, húzogatták szánk előtt a mézes madzagot. Jól tudom: ha szerzetes lakozott volna bennem, másként beszélnék most. Ám hiába próbáltam én szerzetes lenni. Szándék, vágy és becsvágy: nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.

– „Az írás sejtelem is, a holnap fenyegetése a mában” – írta egykor. Egyik drámájában (Káin és Ábel) a felvonásokat jajkiáltásoknak nevezi. Csupán a témaválasztás indokolja ezt, vagy magából a műnemből is következik?

– A műnemből nem. De talán következhet abból az egyetlen munkából, amelynek jellege ilyet sugallt nekem, a szerzőnek. Mint az a dráma, amelyet így határoztam meg: Magyarok három felvonásban. Az ugató madárról ki-ki úgy vélekedik, ahogy meggyőződése diktálja. Jómagam egyszer hiszek benne, máskor kételkedem, hogy életrevaló lenne. Ami bizonyosság bennem: hogy senki másról nem szól, csakis magyarokról. Rólunk. Ebből, tudom, nem következik semmi sem. Nem is azért mondom, amit mondok. De ha már faggatják az embert…

– Milyen gyökerekből táplálkozik az erdélyi dráma (különösen a történelmi dráma), amely csak az utolsó évtizedekben is – eltérően a többi nemzetiségi magyar irodalomtól – olyan jelentős egyéniségeket adott irodalomtörténetünknek Sütő András mellett, mint Székely János, Páskándi Géza, Kocsis István, Szőcs Géza?

– Na jó! Maradjunk abban, hogy ezt a felsorolást mások, mondjuk négyen, éppenséggel négyféleképpen kezdenék. Vagyis oly módon, hogy nem Székely van mellettem, hanem én vagyok Székely mellett, vagy Páskándi után Kocsis és Szőcs között – netán sereghajtóként mindahány mögött, aminek persze semmi jelentősége. Miért mondom mégis? Mert ha valahol igaz a hegeli megállapítás, hogy minden tudat a másiknak tagadója, hát ez épp az irodalmi életben ellenőrizhető. Okkal. Ugyanis ez a természetes. Hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll, és jaj annak a madárnak, amelyik egy más madár hangján próbálna énekelni. Szépen hangzik, ugye, amit mondok? Megértőleg, a szellem sokszínűségének tiszteletével s oly természetesen is, mintha árkádiai béke honolna köztünk. Mintha élne még az Arany János-i hagyomány, miszerint egyik tehetség a másikra nem árnyékot, hanem fényt vet szeplőtelen önzetlenségben. De ha így szólok: mintha sértődöttség beszélne belőlem, holott erdélyiként talán senki íróember nem részesült annyi jó szóban, szolidaritásban, baráti szeretetben, a színházi közönség oly kitartó érdeklődésében, mint én – érdemen felül is nem egyszer, de sokszor. Akkor hát mi a baj? Az a baj, hogy úgynevezett népiek és urbánusok olyan súlyos konfliktusba keveredtek egymással, hogy Isten a megmondhatója, mikor lesz ennek vége. S annál inkább lesújt ez engem, mivel énnekem mindkét oldalon szellemi rokonaim vannak. Úgy vagyok én ezzel, mint szegény anyám volt örökös virrasztásban a rokoni békesség felett, mikor azt látta, hogy férjek, feleségek, unokatestvérek, keresztszülők és keresztfiak, lányok, magyarok és románok zsinatolnak ősi vegyes állapotban. Igaz, hogy akármilyen tártkarú volt is anyám a nyelvek fölé lobogózott emberségben: füstöt, lángot vető lármafává lett, ha csak félszóval is bántani merték magyar mivoltát, amiről azt szokta mondani: nem büszkeség, nem szégyen, nem több, nem kevesebb senki másnak fajtájánál, nem eladó és nem vásárolható, nem olyan, hogy azt mondod rá: mindegy, mert nem mindegy az, kinek a nyakába mit sózott a sorsa, nem eldobható, út szélin nem hagyható, mert akár az élet és a halál: Isteni rendelés. Akkor azt mondhatom tehát: ilyen helyzetben is megfoganhat, világra jöhet a történelmi dráma. A beszélgetésünk elején fölidézett gyermekkori emlékhez kívánkozik egy mai metafora is. Minden író, költő, legyen az népi, avagy urbánus, hagyományos vagy posztmodern: csillagot álmodik. Anyám szavait hagyakozom rájuk: gyermekeim, osszátok el egymás között testvériesen azt a csillagot!

– 1988-ban írta a következő sorokat: „csak egyetlen utat nyilvánítsunk járhatatlannak, lehetetlenségnek, tömeges öngyilkosságnak: azt, amelyik kivezet a szülőföldről és vissza már soha nem vezet.” Ma, amikor több mint egy évtized után az utak visszafelé is nyitva vannak, érvényesnek érzi-e még ezt a szép vallomást?

– Azt hiszem: nem szép, hanem igaz, mert egyéni és közösségi követelmény parancsát mondtam el vele – az erdélyi magyarság megmaradásának reményével. Tizenegy évvel ezelőtt az erdélyi magyarok kivándorlásában az volt a tragikus, hogy a román nemzetállam minden javaiktól megfosztotta, de vissza már nem fogadta őket, hiszen „talanítási” céljai voltak: magyartalanítás, zsidótalanítás, szásztalanítás… Ma már az akkori nyílt óhaj és akarat határozott kisebbségjogi küzdelmeinkkel találja szembe magát, viszont semmi okunk a megnyugvásra, még kevésbé győzelmi énekre. Aki elhagyta Erdélyt, kénytelen volt elvetni azt a reményét is, hogy otthonát valaha még visszaszerezheti. Szegénységből jobb módba kerülve egy életen át csitítja magában a sajogó honvágyat, miközben fészket ver szívében az önmegnyugtatás: ubi bene, ibi patria. Ott a hazám, ahol jó dolgom van. Ésszerűség. De gyakorta könnyes, ahogyan Amerikában is láttam…

(Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván, 1999)

Kálvin… Petőfi…^*

– Minapi értesülés: ősszel megjelenik franciául a Csillag a máglyán. A nagy sikerű mű negyedszázaddal ezelőtt íródott. Talán ma már összefoglalható, hogy Kálvin és Szervét drámai küzdelme, egyházon belüli fogadtatása milyen tanulságokat hozott szerzőjének. Arról megkésve értesülhettünk, hogy a kolozsvári teológus hallgatók 1976. április 6-án rendezett disputájukon milyen elmélyült elemzésekben méltatták a dráma erejét és igazságát…

– Kérdésed második részére válaszolva – és csupán előlegképpen egy bővebb számbavételhez – azoknak akarok most köszönetet mondani, akik tájékoztató és kritikai megjegyzéseikkel segítettek engem Kálvin személyiségének megítélésében. Kolozsvári teológusok disputáját említed. Megérdemli, hogy elmondjam róla bővebben is hálás véleményemet. Drámámat az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Theologiai Intézet kolozsvári tagozatának ifjúsági önképzőkörében vitatták meg Kolozsvárott, 1976 tavaszán. Presidens volt dr. Juhász István professzor, respodensek voltak: Bereczki András, Jenei Tamás, Kató Béla, Kovács István hallgatók.

A disputatio záró fejezetéből idézem: „Úgy gondoljuk, hogy történet és irodalom valóban egy közös pontra mutat. Arra, mely Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is a legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia.”

Megnyugtató volt számomra, hogy drámám elemzői, akik egybevetették azt a reformáció történeti tényeivel, fölismerték a közös pontot, más szóval: a színpadra álmodott történet helyes irányát.

Azért hangsúlyozom ezt, mert munka közben meg kellett küzdenem az egyoldalúság roppant veszélyével is. Kálvin és Szervét konfliktusának irodalma – érthető módon – a lehető legellentmondásosabb egyháztörténeti és hittani elfogultságoktól terhes. Balzac megállapítása, miszerint a genfi közélet kálvini korszaka borzalmasabb volt a francia forradalomnál (sic!), többet mond Balzac royalista nézeteiről, mint Kálvinról és Genfről. Elképesztő szubjektivizmus! De nem mentes ilyen túlzásoktól Stefan Zweig sem, aki Harc egy gondolat körül című könyvében, Castellio és Kálvin szellemi küzdelmét ábrázolva a reformáció vezéralakját súlyosan elmarasztalja. Túlzásai, elfogultságai ellenére ez a könyv: a gondolkodás szabadságának hatalmas védőbeszéde. „Mert minden új emberrel új lelkiismeret születik, és mindig akad egy, aki tudatára ébred szellemi kötelességének, hogy fölvegye a régi harcot az emberiség és az emberiesség elévülhetetlen jogaiért; mindig fölveti majd fejét egy Castellio és meg fogja védeni a gondolkodás szuverén önállóságát minden erőszakkal szemben.”

Szép vallomás, de nem szakítható ki történelmi összefüggéseiből. A gondolkodás „szuverén önállóságának” jegyében lobbant föl a reformáció is: Kálvinról ugyanúgy elmondható, mint Castellióról: ő is új ember és új lelkiismeret, az idők változtató követelményeinek megtestesülése.

Azóta, hogy 1976-ban drámám megjelent, gyakorta kerülök számonkérések kereszttüzébe. Egyik irányból azt kifogásolják, hogy Kálvint nem Zweig szigorával ítélem meg, másfelől pedig azt róják föl nekem, hogy túlzott szerepet tulajdonítok neki Szervét elítéltetésében. Egy szegény, tájékozatlan mezőségi lelkész, akinek olvasottságát csak zavarosan buzogó indulatai pótolják, még azt is elhüledezte nemrégen, hogy a diktatúra cenzorai és főszerkesztői „akadályozták meg őt” Kálvin védelmezésében, ellenem.

Zweigről pedig el kell mondani, hogy említett könyvét a harmincas évek elején írta, mikor a hitlerizmus térhódítása folytán a gondolkodás szabadsága is végveszélybe került. Ez a történelmi csapás óhatatlanul rányomta bélyegét a műre is, amely példázatjellegével akkor a lelkiismereti szabadság segélykiáltása volt.

– „Hiszed, hogy volna olyan – amilyen / magyarság, ha nincs – Kálvin? / Nem hiszem” – írta Illyés Gyula nagy versében, a Reformáció genfi emlékműve előtt-ben. Amikor a Csillag a máglyán szerzőjeként Genfben megálltál az emlékmű előtt, s Bocskai István fejedelemnek is tisztelegtél, foglalkoztattak-e hasonló gondolatok, mint Illyés Gyulát?

– 1979-ben a Herder-díj átvételének alkalmával az a szerencse ért, hogy baráti segítséggel eljutottam Genfbe is. Régi vágyam volt egy pillantást vetni bár a Champel mezejére, ahol 1553-ban Szervét Mihályt máglyán elégették. Az a hely természetesen már régóta nem mező, nem puszta hely. Berni barátaink – Nagy Klára és Gyurka – segítettek megtalálni a kis teret, ahol most engesztelő emlékmű áll mindazoknak tanulságára is, akik a Kálvin–Szervét-konfliktusban elfogultan ítélkeznek. Csodálkozásomra sokat kerengtünk Genfben, míg rábukkantunk a sűrű bokrok között nagy nehezen megközelíthető emlékoszlopra. Máig érthetetlen számomra, hogy nem egy helybéli polgár a fejét rázogatva mondta: nem tudja, mi az, amit keresünk, fogalma sincs tehát arról, hogy merre irányítson. Végül, miután ruhaszaggató, sűrű és tövises bokrok között kúszva megközelíthettem az emlékoszlopot, hosszan ültem ott egymagamban, döbbenten, meghatódottan. És bár munkámat évekkel korábban már befejeztem, elszoruló torokkal valójában ott tettem pontot a drámára. Lemenőben volt már a nap, homályba borult az emlékkő felirata, melyet korábban olvastam már. Hadd iktassam ide beszélgetésünkbe, hisz kevesen olvassák manapság. Így szól tehát magyar fordításban: „Ezt az engesztelő emlékművet 1903. október 27-én Kálvin, a nagy reformátor hűséges és tisztelő gyermekei emelték, elítélve ama tévedést, amely korának hibája volt, és szilárdan ragaszkodva a reformáció igazi elveinek és az Evangéliumnak a lelkiismereti szabadságra vonatkozó tanításaihoz.” (Ezt most egy Kálvinról szóló újabb kiadású könyvből idézem. Címe: Calvin, egy ember Isten igájában. Szerzője: Jean Cadier, fordítója: Zsigmond Gyula, Budapest, 1994, Kálvin Kiadó.)

Az engesztelő szöveg Szervét Mihály tűzhalálának 350. évfordulóján vésetett kőbe. Más alkalommal bővebben is beszélhetünk róla. Én most ezt a gondolatsort Illyés Gyula hatalmas versének soraival zárom: „Végül, ezt mondtam önvigasztalásképp: / volt bárkié a szándék, / maga az Isten se tudhatta másképp.”

– Tavaly István király fehér kövei című szép esszédben a Reformátusok Lapjában idézted államalapító királyunk emlékét. Előre tekintve: jövőre ezeresztendős mivoltunk ünnepére készülünk – határon belül és kívül. Egyéni és közösségi méretekben is kérdezem: miben látod az ünnepek jelentőségét?

– Onnan szólok, ahol szorít a csizma. Nemzeti riadalmaink jégfelleges tájáról, határon túli magyarok világából, ahol véresen és vértelenül nyolcvan esztendeje etnikai tisztogatás zajlik, ám ennek ellenére fennmaradtunk még annyian, hogy egy utolsó, roppant erőfeszítéssel, politikai határok fölött s az európai emberi jogok védelme alatt nemzeti feldaraboltságunk következményeit fölszámoljuk. A huszadik század magyar tragédiáinak sorozata után a huszonegyediktől több vigaszt, tán még víg esztendőt is remélhetünk.

– Petőfi halálának 150. évfordulójára emlékeztünk a napokban. A költő szülőföldje, Kiskunfélegyháza szobrot ajándékozott Fehéregyházának. Tudom, hogy a hatvanas években sokat harcoltál a Petőfi-emlékműért. 1990-ben márciusi marosvásárhelyi megkínzatásodnak szinte metaforikus folytatása, hogy júliusban Petőfi portréját összezúzták. Ha jól tudom, a most felavatott marosvásárhelyi Petőfi-emléktáblán csak latin felirat van. Ezek szerint Petőfi romániai sorsa a magyarság mindenkori hogylétéről is napi híradást jelent?

– Valahogy így van ez. Petőfi 1849 júliusában, Bem oldalán a legsúlyosabb erdélyi csaták színhelyén bizonyította, hogy szó és tett, kotta és hang, eszme és áldozatkészség egységének tökéletes megtestesülése. Ott esett el, ahol a román–magyar polgárháború és az osztrák s orosz túlerő következtében a legnagyobb vérveszteséget szenvedtük. Ott esett el, ahol a legkegyetlenebb volt a forradalom utáni megtorlás. Ott esett el, ahol hetven évvel később, a második nagy magyar mészárlás után a legnagyobb szükségünk volt mártíriumának lélekerősítő sugárzására: Erdélyben. Mintha titkos sejtelem parancsára cselekedett volna. Mint aki tudta, hogy haló poraiban is Erdélyt kell mindenekelőtt vigasztalnia. Emlékét őrizve, mindenkor meggyalázott, megcsonkított emlékoszlopait javítgatva, szobrait menekítve s manapság azokat újból fölállítva joggal mondhatjuk: az ismeretlen tömegsírban nyugvó költő a mi legnagyobb mártírunk, hősünk, lélekerősítőnk. Így tehát elgondolható, milyen az az érzés, mely a mi szívünkben lakozik Petőfi elestének közelében, Marosvásárhelyt is.

Halálának 150. évfordulóján újból szobrot állíthattunk neki Fehéregyházán, meg egy domborművet is Marosvásárhelyt. Róla szólván találóan mondta Markó Béla költő s az RMDSZ elnöke: Petőfi a mi jobbik énünk. Azt még soha le nem írtam, hogy büszke vagyok, lennék a magyarságomra. De most, hogy épp Fehéregyházáról jövök, megvallom: jó érzés büszkének lennünk Petőfi Sándorra.

(Ablonczy László, 1999)

Párizsban Sütő Andrással^*

Párizs: kilencévenként. Sütő András először 1980 májusában az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem németországi találkozójáról magánemberként látogatott Párizsba. Második alkalommal a vásárhelyi pogromot követően a gyógyulás hónapjaiban, 1990 novemberében Strasbourgból az Európa Tanács főtitkárával, Catherine Lalumiére-rel való találkozást és egy irodalmi estet követően járt a francia fővárosban. Akkor néhány francia lap őt megszólaltatva is tárgyalta a Romániát és a románság jó hírét máig is ártóan befolyásoló horda-napok eseményeit. Most, 1999 októberében először hivatalosan, a Magyar Intézet meghívására töltött itt néhány napot, abból az alkalomból is, hogy André Doms és Vígh Árpád fordításában franciául is megjelent a Csillag a máglyán című drámája. Szomorú emlékezés tölt el bennünket a borítóra pillantva. Egy soha meg nem ismételhető előadás képe: a Harag György rendezte, 1976. márciusi, kolozsvári előadás pillanata, a genfi jelenete: Kálvin és Szervét találkozása. A nagy alkotóegyüttesből ketten már vásárhelyi földben pihennek; Héjja Sándor, Szervét alakítója a református temetőben, Harag György pedig a zsidó temetőben az örökké élők házának nagy lakója.

A frankfurti könyvvásárról előbb Münchenbe utazott Sütő András, ahol a Stuttgarti Magyar Intézet kezdeményezésére a magyar konzulátus, személy szerint Püspök László főkonzul házigazdaként fogadta, s rendezte az irodalom és az erdélyi helyzet iránt érdeklődők által a termet zsúfolásig megtöltő estet. Párizsban sem történt másként, mintegy kétszázan, sokan állva hallgatták Fejtő Ferenc bevezető gondolatait, benne a dráma születésének történelmi hátterét rajzolva fel, és az író munkásságát méltatva, mindig törhetetlen hitvallását az emberi méltóság és a tolerancia mellett. A. Szabó Magda kérdéseire válaszolt a szerző, a közönség megtekintette a dráma filmváltozatának egy jelenetét, melyet Ádám Ottó rendezett. Ezt követően hosszú időn át dedikálta műveit. A hivatalos program és baráti találkozások befejezéséhez közeledve beszélgettünk a párizsi napokról. Ihlető lett volna úgy kezdeni, hogy párizsi sétánk során elmentünk a Pantheon környékére is, amely a kálvini időket idézi. Ám azt a házat és a toronyszobát lebontották, ahol Sütő András drámájának képzeletbeli első jelenete játszódik, s ahonnan a valóságban Kálvin a háztetőkön át menekült.

– Azért kezdjük személyes vonatkozással, kedves Sütő András, hiszen a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban az a Vita Zsigmond tanított és indított el írói úton, aki a párizsi Sorbonne-ról tért haza szeretett ősi iskolájába. Vita Zsigmond beszélt-e párizsi élményeiről?

– Kitűnő franciatanár volt Vita Zsigmond, de Párizsról és Franciaországról nem beszélt nekünk. S azért nem, mert akkor meglehetősen zavaros, kényes és nehéz periódust éltünk 1940 után Dél-Erdélyben. A kollégium egyik szárnyában német katonai egységeket szállásoltak el, a franciákkal rokonszenvező Vita tanár urat bizonyára figyelték is. Nem lett volna bölcs dolog a németek által megszállt Párizsról beszélnie. Igaz, hogy nem is faggattuk őt. Jómagam Kálvinról írott pályázatomhoz életrajzokat olvasgatva csak képzeletben röpködtem Párizsban, Genfben…

– A Párizsi Magyar Intézet számára, de gondolom, számodra is kitüntető érzést jelentett, hogy Fejtő Ferenc, túl a 90. évén elvállalta az irodalmi találkozó bevezető előadását.

– Valóban megtiszteltetés ez! Jelzővel nem is igen tudom a rendkívüliségét érzékeltetni.

– Ritka és jeles vendége intézetünknek is.

– Fejtő Ferenccel három évvel ezelőtt kerültem kapcsolatba. Rekviem egy hajdanvolt birodalomért című könyvét rendkívüli fontosságúnak tartom. Minden magyarnak el kell olvasnia. Az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolásának története. Rólunk szól, új módon, úgy vélem, igazságosan. Ismerem persze más műveit is. Levélírásra a rekviem késztetett. No meg néhány olyan politikai kérdés, amiben ugyancsak hasznos volt megtudnom a véleményét, tanácsát is. Például, hogy miként lehetne tájékoztatni a francia közvéleményt az erdélyi magyarság emberi jogi küzdelmeiről. Miként nyerhetjük el annak támogatását ügyünkben. Öröm és maradandó élmény volt számomra, hogy veled és feleségeddel, Magdóval otthonában is meglátogathattuk őt. Fontos, izgalmas beszélgetés közben emlékezhettünk közös barátokra, ismerősökre, Fejtő Ferencnek immár nem élő, klasszikus barátaira, pl. József Attilára. Akkor elmondhattam neki, mily nagyon fontosnak tartom azt az írását, amelyben egyik legilletékesebb magyar íróként tisztázta Flóra és József Attila kapcsolatát, annak tisztaságát, s nemkülönben Illyés Gyula vitathatatlan becsületét. Azok a támadások, amelyek őt az ötvenes-hatvanas években érték: a politikai indíttatású gyűlölet, az irigység, a zsurnalisztikai felelőtlenség megnyilatkozásai voltak. Sötét rágalmak, amelyek még napjainkban is vissza-visszatérnek.

– Azt hiszem, arról is fontos megemlékeznünk, hogy irodalmi esténk megnyitója alkalmával színdarabod, a Csillag a máglyán kapcsán rendkívül izgalmas, időszerű mondandóival kötötte le a népes hallgatóság figyelmét. Személyes sorsa, fordulatokban gazdag élete hiteles közép-kelet-európai írástudóvá avatta őt. Ezért hatott újdonságként az is, amit a Duna-medencében oly nagyon időszerű és drámai tolérance, a türelem, a másság iránti megértés ügyében mondott. Nagy írókat is említett, akik Párizs lakói is voltak.

– Köszönöm, hogy az ő nyomukban járva, emlékhelyeket látogatva szorgalmas, fáradatlan segítőm voltál, kedves Laci. Köszönöm, hogy a Hotel des Balcon falán Ady-dombormű előtt tiszteleghettünk; a Cujas utcában Radnóti Miklós márványtáblája késztet kegyeletes önvizsgálatra, az Atlantis Szállóban pedig Agárdy Gábor műve… ki gondolta volna! Az Advent-játékom zetelaki csudalátó embere József Attila portréját festette meg. Látogatják is elég sokan a szállodát – s épp Agárdy festménye miatt. […]

– Ahogy az irodalmi est után láthattam, sokan régi ismerősként üdvözöltek téged, miközben könyvet is dedikáltattak…

– Jelek szerint Párizs ma már a találkozásoknak ugyanolyan csodaszámba menő helye, mint New York vagy Csíkszereda. Ez a párizsi est, amelyért az itteni Magyar Intézetnek s ilyenformán Csernus Sándor igazgató úrnak, és Magdó, azaz Ablonczyné Szabó Magda kulturális titkárnak mondok köszönetet, mondom, e szép alkalom meglepően sok erdélyi, tehát otthoni barátot, ismerőst verbuvált ide. Gyergyó, vásárhelyi, kolozsvári származású magyarokkal foghattam kezet, debreceni író barátaim leptek meg váratlan látogatásukkal. Szülőfalum szomszédságából, Sármásról Párizsba jutott festőt láttam viszont sok-sok év után. Szót válthattam a Teleki grófok nyugaton élő leszármazottaival. Őket nem ismerhettem, de holtában is élő, rendkívüli férfiúról beszéltem nekik, egy remek könyv főszereplőjéről, amelyet Marosi Ildikó tett le az asztalunkra. Teleki Mihályról van szó, a gernyeszegi kastély utolsó tulajdonosáról, akivel Marosi Ildikó éveken át folytatott „magnóbeszélgetést”. Így az emlékezés hatalmas nyersanyagából kitűnő könyv született.

Borsi-Kálmán Bélával is találkoztam – újból, hiszen sok éve ismerjük egymást. Kis mozzanat fontos munkásságáról: a román–magyar kapcsolatokról franciául is megjelent könyvének bemutatóján a Magyar Intézetben egymás mellett ült Románia és Magyarország párizsi nagykövete. Országok, népek közeledésének az objektív történetírás az egyik legeredményesebb módja. Múlthamisítás, zászlófóbia, sovén politikusok tömeghülyítő hisztériája Románia hírét, hitelét rombolja nyugaton is…

– A Csillag a máglyán című darabodról szólva Fejtő Ferenc egy ma különösen felerősödött mozzanatra hívta fel a figyelmet: Szervét és Kálvin küzdelme egy barátság története és drámája is.

– Tömeges jelenség ez ma már. Rendszerváltások után kiváltképpen. Régi barátságok helyén nemzedéki, irodalmi, politikai konfliktusok támadtak. Ha csak a nemzedéki dúlást nézzük… Kolozsvárott, ’45 után kegyetlen politikai, zsurnalisztikai és irodalmi támadás indult jó néhány idősebb magyar író ellen. Köztük mestereim ellen is. Kit említsek? Mestereimet, Németh Lászlót, Tamási Áront, Sinka Istvánt, atyai barátomat: Bözödi Györgyöt, Szabédi Lászlót. Hát akkor mi, ifjú újságíró csemeték, zsenge novellisták erkölcsi feladatunknak tekintettük, hogy minden módon a pártukra álljunk. Móricz Zsigmond-kollégisták voltunk, Szabó István igazgatónk rengeteg könyvet hozott át Magyarországról, köztük az említettek munkáit… Azokat árusítottuk, diákgyűléseken méltattuk, vitába szálltunk a baloldal őrjöngésével. Csak szóban, persze! Az akkori sajtóban nagy ritkán lehetett vélekedni róluk. Németh Lászlót üldözték a leghevesebben, meg Szabó Dezsőt. Védelmükben valóságos kultuszt teremtettünk a Móricz Kollégiumban. De védtük Kós Károlyt is pl. a Szent Istvánról szóló regénye miatt (Az országépítő). Tagadtuk, hogy Tamási Áron „misztikus és klerikális” lenne, s rágalomnak véltük Sinka István antiszemitizmusát. De lám, újból változott a világ, és szellemi életünkben ifjabb és idősebb nemzedékek között a személyes gyűlöletig fokozódó ellentétek támadtak. Az még hagyján, hogy divatos kocanyelven vagánykodó, stílustalan, műveletlen zsurnaliszták harapdálják még egy Jancsó Elemér bokáját is – halálában. Ezek afféle kenyérkereső mocskolódások. De sajnos tehetséges kezdők is felcsapnak nemegyszer purifikátoroknak, szenzációs művek helyett a zsurnalisztikai csiszlikség „szenzációit” keltve, afféle kísérlettel is például, hogy már ezután az utált népi-nemzeti írók, köztük nagy nemzeti klasszikusaink nevét kisbetűvel írják AZ ERDÉLYI-ROMÁNIAI MAGYAR ÍRÓK folyóiratában. Egyszóval: manapság ifjú akasztológusok akarnak új értékrendet teremteni új értékek teremtése nélkül… Hangsúlyozom, ez nem a fordulat utáni FIATAL ÍRÓI NEMZEDÉK sommás megítélése. Ezúttal irodalmi prérin mindig megjelenő botrányhősökről szóltam.

– A jelenség oka talán a provincializmus görcsös félelmében is kereshető. Illyés Gyulát parafrazálva: nem az a provinciális, aki Párizsban bugacimód viselkedik, hanem aki Bugacon Párizst játszik.

– Meg aztán minden nemzedéki konfliktusban az Idő is megszólal egyszer. Ifjak bölcsekké, öregek emlékké lesznek… Adja isten, hogy minden becsületes szándék hordozója s minden tehetség nehéz időket szenvedő magyarok vigasza lehessen.

(Ablonczy László, 1999)

Magyarok néma vonulása^*

1990. február 10-én az RMDSZ és Sütő András hívó szavára a Bolyaiak városának magyar lakossága az utcára vonult, átitatódva azzal a méltósággal, áhítattal, amely olyan szilárd alapra épült, mint a szülőföldhöz való ragaszkodás, az anyanyelv szeretete, a nemzeti büszkeség, megmaradásunk elszánt hite.

A harangok zúgása közepette gyűlt a tömeg, némán, fegyelmezetten a Bolyai téren. A harangszóra egyszerre százezer gyertya lobbant lángra, s a fél évszázados némaságra ítélt, tehetetlenségbe dermedt tömeg megmozdult, s megkerülve a főteret, csendben áramlott a sportcsarnok felé, szándékaink jelképeivel „felfegyverkezve”, gyertyával és könyvvel a kezében. Így lehetett velük/velünk Sütő András, Kányádi Sándor, Petőfi és Arany, Mikszáth és Jókai, Ady és József Attila, egész történelmünk, kultúránk, hagyományaink.

Zúgtak a harangok, hömpölygött a sokaság, Sütő András szavai szerint: „ezzel a némasággal, fegyelmezettséggel, példás emberi magatartással többet mondtunk el, mint szónoklatok egész sorával. Az el nem hangzott szónoklatok eszméi és gondolatai, törekvései, vágyai kinek-kinek a szívében élnek, elméjében és törekvéseiben hatnak a jövőben is”.

– Mit jelent az ön számára ez a tíz évvel ezelőtti megnyilvánulás? – kérdeztük Sütő Andrást, aki gyógykezelése miatt nem lehet jelen a 10. évfordulón, de lélekben, gondolatban itt van közöttünk.

– Annak bizonyítékát, hogy a decemberi népfelkelés hátán hatalomra jutott nacionalisták ellenére is óriási energiák szabadultak föl az erdélyi magyarságban. Jó érzés tíz év után arra gondolnom, hogy az RMDSZ Maros megyei szervezetének nevében elhangzott toborzóm oly hatalmas visszhangot keltett. Erdély legnagyobb méretű magyar tüntetése volt ez. Egyik napról a másikra virradólag támadt a roppant hullámzás, több mint százezer magyar felvonulása Marosvásárhelyt. Hangsúllyal ismétlem most is: a gyertyás-könyves tüntetés önvédelmi indíttatású volt. Azon a napon haza és nagyvilág győződhetett meg békés szándékainkról, s arról is, hogy nem vagyunk sült galambra vágyó népség, jogaink dolgában nem akarunk esőleső társaság maradni.

– Hogyan látja visszatekintve a nagy demonstráció utóhatását román és magyar viszonylatban egyaránt?

– Utóhatás és előzmény elválaszthatatlanok. Mit tapasztalhattunk akkor az RMDSZ országos fórumán és megyei testületeiben? Tagadhatatlan pozitívumok mellett túlzásba vitt óvatosságot és politikai rózsasándorkodást. Romantikus ködevést és földhözragadtan aggályos praktikumot stb. Ám ennél sokkalta veszélyesebbnek mutatkoztak már a csoportküzdelem, a személyi torzsalkodás előjelei. Ily módon a ’90 januárjában tervezett, az erdélyi magyarságot egészében mozgósító tüntetéssorozat elmaradt, mi a vásárhelyit megszerveztük. Ha ’90 februárjában minden magyarlakta megyében tüntettünk volna, a sovén pogromszervezők aligha kezdeményezhettek volna véres megtorlást, hiszen Erdély összmagyarságával kerültek volna szembe. Érthető tehát, hogy ellenségeink nem sokkal ezután ürügyként választották városunkat a megleckéztetésre, mindannyiunk megfélemlítésére. Kormánykörök titkos támogatásával sikerült kirobbantaniuk a március 19-i magyarellenes pogromot. Nem következik ebből, hogy a február 10-i tüntetésünkről le kellett volna mondanunk. Az a tömegerő, amelyet akkor a világ tudomására hoztunk, későbbi küzdelmek erőforrásává lett. Erdély és az egész ország románsága akkor döbbenhetett rá, hogy a közel kétmilliós magyarság politikai küzdőképessége, elszántsága, hogy jogait megszerezze, olyan erő, amelyet lebecsülni és értelméből kiforgatva meghamisítani veszélyes önáltatás. A februári tüntetéssel Marosvásárhely és környékének magyarsága első ízben élt a polgári engedetlenség törvényes lehetőségével. Ezzel későbben is fölerősíthettük volna jogi küzdelmeinket. Nem történt meg. 1990. február 10. erkölcsi hagyatéka mégis eleven maradt számunkra, ma is bátorítólag sugárzik az erdélyi magyarságra. Bizonyosan elnyeri jövő nemzedékek méltó megbecsülését.

– Mit üzen az egykori vásárhelyi gyertyás-könyves tüntetőknek, akiknek oly sokat jelentett akkor is Sütő András szava?

– Szeretettel, hálával és csodálattal gondolok mindazokra, akik alapvető nemzeti jogainkat követelő békés tüntetésünk napját történelmi eseménnyé avatták. Köszönöm ma is, hogy ama gyertyafényes napon hozzájuk szólhattam, akaratuknak, reményeiknek én is visszhangja lehettem.

(Mózes Edith, 2000)

Az alamizsna nem elég^*

– Marosvásárhely nagy szenvedésének említésekor manapság egyre inkább csak „marosvásárhelyi eseményekről”, „véres összecsapásról” vagy „etnikumközi konfliktusról” beszélnek, írnak. Ön hogyan határozza meg az ezelőtt tíz évvel történteket?

– A felsorolt változatok is igazak. Hiszen nemzetközi visszhangot kiváltó események voltak, véres összecsapás történt, románok verekedtek össze magyarokkal, a konfliktus tehát etnikumközi volt, csakhogy: a feliratos táblákkal tüntető magyarokat fejszés-dorongos románok támadták meg. Valójában magyarellenes pogrom történt akkor, amely a régi oroszországi zsidóellenes pogromok minden ismérvét kimerítette.

(Tibori Szabó Zoltán, 2000)

Tíz év múltán – egy véres éjszakáról^*

– Tíz év távlatából mit érez, ha visszagondol 1990 márciusára?

– Tíz esztendő után fontosnak tartom elmondani: szeretném, ha ez az évforduló elhozná annak a lehetőségét, hogy tisztázzuk, és mindenki számára világossá tegyük, valójában mi történt 1990. március 19-én és 20-án. Sajnos, az elmúlt tíz esztendő alatt ennek a kérdésnek olyasféle tisztázása, hogy kiderüljön az, ami tapasztalatok alapján kialakított meggyőződésem, miszerint nem ilyen-amolyan, kölcsönös bűnökben kirobbant etnikai konfliktus, hanem magyarellenes pogrom volt, nem történt meg. Ennek a kivizsgálása és tényekkel való hivatalos bizonyítása elmaradt. Ilyenformán az Európa Tanácshoz benyújtott parlamenti jelentés, amelynek francia szövegét megismerhettem, úgy marad, azokkal a hamisításokkal, ahogyan akkor kormányzati politikai érdekek és a bűnösök mentegetésének szándékával megfogalmazták. Tehát legfőbb tennivaló még mindig ez lenne: annak tisztázása és közzététele, hogy mind az erdélyi-romániai magyarság, mind a románság, de ugyanúgy a nagyvilág is megtudja pontosan, mi történt akkor.

– Véleménye szerint mi történt volna, ha március 19-én ön nem azt mondja a Bolyai téren összegyűlt magyaroknak, hogy a szervezett, fejszés-dorongos túlerővel szemben nem lehet azonnal ellentámadásba menni, hanem arra biztatta volna őket, maradjanak az RMDSZ-székház előtt? Egyáltalán lett volna akkor esélye a vásárhelyieknek a baltával, vasvillával, botokkal felfegyverzett Görgény-völgyiekkel szemben?

– Sajnálatos, hogy ez a kérdés újból és újból felmerül. Ezért fontosnak tartom röviden megismételni azt, amit nemcsak megírtam, de számtalan esetben el is mondtam itthon és külföldön is. Arról van szó, hogy azok, akik példastatuálásképpen s az erdélyi magyarság megfélemlítése végett ezt a magyarellenes pogromot megszervezték, ebben a műfajban katonailag is képzett személyek voltak. A Bukarestből induló pogromszervezés, amely gyakorlatilag Marosvásárhelyt teljesedett ki, oly módon történt, hogy a titoktartás legszigorúbb követelményeinek is eleget tettek. Ilyenformán eshetett meg, hogy 1990. március 19-én reggel teljességgel váratlanul ért bennünket s az egész várost a szervezetten szállított, leitatott paraszti tömegek támadása. Annyira váratlanul ért bennünket, hogy még az RMDSZ megyei vezetőségének néhány tagja is csak délfelé keresett föl engem, a helyzetről tájékoztatni. Iliescunak három ízben is üzenetet küldtem Király Károly által, eredménytelenül. Kérésemre, hogy a város fegyveres testületei teljesítsék a lakosság iránti védelmi kötelezettségüket, Bukarest semmit sem cselekedett. Ha én akkor arra szólítom fel Marosvásárhely magyar lakosságát, hogy vonuljon ki az utcára és szálljon szembe fegyvertelenül, szervezetlenül, irányítás nélkül, terv nélkül a beözönlő támadókkal, holtbizonyos, hogy ennek ránk nézve súlyos következményei lettek volna. Ártatlan férfiak, asszonyok, gyerekek halálát kérhetné számon rajtam, rajtunk az utókor. Ezért tartottam fontosnak elmondani ama 150-200 főnyi magyarnak, aki ott volt az RMDSZ megyei székháza előtt, hogy mindaddig, amíg nem tájékozódunk arról, ami van, ami súlyos veszély, a konfliktust kerülni kell. Kihangsúlyoztam, hogy amíg nem tájékozódunk a magyar munkásság hollétéről, a védekezés eredményes lehetőségeiről, addig felelőtlenség lenne bárkit is rohamra szólítani. Mint tudjuk, azon a napon sem rádión, sem telefonon, sem másmilyen módon már nem volt lehetőségünk a város teljes magyar közösségéhez fordulni. Ilyenformán én most is vallom, hogy 19-én véres, halálos áldozatokkal járó összecsapást sikerült elkerülnünk. A másnapi konfliktus, mikor tízezrek spontánul gyülekeztek, természetesen egészen más megközelítést kíván. Akkor én már nem voltam Marosvásárhelyen.

– Az ön ellen elkövetett merénylet és Bukarestbe szállítása után, az összecsapások pillanatában a marosvásárhelyi magyarság végül is vezetők nélkül maradt. Mondhatni önszervező módon védekezett, majd kerekedett felül a támadókon. Az RMDSZ ittmaradt hivatalos vezetői állítólag „illegalitásba” vonultak az összecsapás pillanatában. Ezzel szemben azokról, akik ott voltak és állták a sarat, nem emlékezik meg szinte senki.

– Azért kezdtem mindjárt azzal mondandómat, hogy tisztáznunk kell mindent, ami ezzel a pogrommal kapcsolatos jelenség. Ilyenformán tisztázni kell azt is, hogy milyen lehetőségei voltak, avagy nem voltak az RMDSZ országos, illetve helyi vezetőinek ahhoz, hogy ebben a pogromban a legeredményesebb ellenállást biztosítsák. Mi volt a lehetőség, és mi volt a lehetetlenség? Kik voltak azok, akik képesek lettek volna komolyabb ellenállást és eredményesebb küzdelmet szervezni, kik voltak, akik hiányoztak, hol voltak, miért hiányoztak? Ezt mondom anélkül, hogy bármifajta számonkérést vagy felelősségre vonást kezdeményeznék. Egyszerűen a tények objektív összegezésére van szükség. Tudnivaló, hogy vitatható volt lényegében már akkor azoknak a szerepe, akik a város és a megye vezetőiként szerepeltek. Valójában mit jelent az, hogy egy tartalékos vezérezredest Király Károly helyetteseként tartottak számon, bár semmit sem tett a vérontás megakadályozására? Azt sem tudjuk, hogy ezekben a napokban egyáltalán szót váltott-e Király Károllyal, akit az ország második embereként emlegettek?

Tudjuk, hogy Kincses Előd a megyei vezetőségnek egyik legfontosabb személye volt. Azt is tudjuk, hogy ő a 20-i események alkalmával a fellángolt indulatok csillapításának szerepét vállalta. Ezt ő meg is írta könyvében. De máig tisztázatlan, hogy akkor kik, milyen államhatalmi és polgári testületek, az RMDSZ-nek milyen szinten működő képviselői cselekedhettek volna eredményesebben a vérontás ellen!

– Mit szól ahhoz a feltételezéshez, hogy ha nem ön sebesül meg 19-én olyan súlyosan, ami egy csapásra országos és világra szóló botránnyá növesztette a marosvásárhelyi konfliktust, akkor a diverzió értelmi szerzői sokkal súlyosabbá tehették volna az összecsapás kimenetelét, amelynek célja feltehetően a magyarság „megleckéztetése” volt. Így elmondható, hogy ez nekik végleg nem sikerült, sőt.

– A kérdés annyira bonyolult, hogy hirtelenjében nem tudok igent vagy nemet mondani. Azt bizonyosnak látom, hiszen erre számos konkrét igazolásom van, hogy a pogromszervezők kezdettől fogva az én személyemet választották ki példastatuálás végett. Erre nyilván elegendő okot adtam nekik már korábban, a ’80-as évek végén, például azokkal a botrányokkal, a ’89-es megszólalásaim, külföldi nyilatkozataim, Ceauşescu-ellenes szövegeim kapcsán. ’90-ben is azokkal kerültem szembe, akik ellen ’89. december 22-én szóltam a Kultúrpalota erkélyéről, s akik ’90-ben magát a pogromot szervezték. Tehát ha éppen büntetni akartak, akár erre is hivatkozhattak. Az RMDSZ megyei elnöke voltam, és az éppen akkor létrejött Vatra Românească legbensőbb köreiben, legagresszívebb testületeiben személyem testesítette meg számukra azt a magyar szövetséget, amelyet gyűlöltek és amelynek az országos fellépésétől rettegtek is. Attól rettegtek, hogy az RMDSZ révén megfoszthatják őket régi előjogaiktól. Ismerjük továbbá az RMDSZ programját, amelyet már januárban meghirdetett, beleértve az önrendelkezést is, amelyet autonómiaként értelmezve a Vatra Românească köreiben fogadtak a legnagyobb riadalommal. A Magyar Autonóm Tartományra emlékezve, okkal tartottak attól, hogy a Székelyföld fővárosa mögött ott áll a székelység rendkívüli erejével. Teljességgel világos lehetett a padláson szorongó hetvenkilenc sorstársam számára is, hogy a két román főtiszt, valamint egy titokzatos civil személy ama délutáni órákban, amikor a padlásfeljárónál megjelentek, személy szerint mindig engem kértek föl arra, hogy hallgassam meg a figyelmeztetésüket, ez pedig így szólt: ha nem hagyom el a padlást, akkor valamennyien odaégünk, porrá égünk, ők semmiért sem vállalnak felelősséget. Nem volt véletlen, hogy ezzel valójában engem próbáltak elszakítani egy olyan közösségtől, amelynek a tömeges lemészárlása nem állhatott érdekükben, mert ez politikai botrányként sokkal nagyobb hullámokat vetett volna, mint netalán egy-két személynek a tragédiája. Az a tény, hogy mikor a kapun kiléptem, százával, tán ezrével úgy kezdtek üvöltözni, mintha fölismertek volna sötétben is, kétségtelen bizonyítéka volt az irányítók jelenlétének is. Leütésem jelét fennszóval ugyancsak magas rangú katonatiszt adta meg. A tömeg tehát aszerint cselekedett, ahogy irányítói meghatározták. Ezek a személyek nemcsak azt dolgozták ki részletesen, hogy engem miként lehet és kell „büntetni”, hanem azt is, hogy bármi történik velem, utólag mit közölnek majd a külvilággal. Így kerültek végül a román sajtóba, ezáltal a nemzetközi sajtóba is azok a hazugságok, amelyeket most nem akarok elismételni, ám egyet fölemlítek. Azt a tényhamisítást, hogy én már nem is láttam a bal szememmel. Korábbi lehallgatás útján tudták ugyanis, hogy valóban szemészeti gyógykezelésre jártam ’87 táján. Későbbi fővádlóm, a vezérezredes azzal a váddal fordult a főügyészséghez, hogy nem csillapítottam, hanem a románok ellen uszítottam a Bolyai téren összegyűlt tömeget. Ennek a tervnek a részeként vezették félre az akkori miniszterelnököt, Petre Romant is, aki Budapesten azt nyilatkozta, hogy mi lándzsákat hajigáltunk a székház ablakain keresztül a békésen tüntető románokra. Ezt nem utólag találták ki. Előzetesen, mintegy haditerv részeként dolgozták ki, annak igazolására, hogy miért is vertek agyon engem a hodákiak. És ha már itt tartunk, a következőket kell hangsúlyozottan ismételnem: nem azért hagytam el a padlást és az ottrekedt sorstársaimat, mert gyermekded módon, a hiszékenység áldozataként, vagy ahogy egyikük mondta, a tiszti becsületszó komolyan vételével ostoba módon cselekedtem volna, nem azért indultam el a Bolyai tér felé nyíló kapuba, mert egy pillanatig is elhittem volna egy hazudozó pogromszervező állításait, hanem azért, mert az ott és akkor tapasztaltak alapján vált meggyőződésemmé, hogy hamarosan mindannyian porrá égünk a padláson. És lám, az ösztönöm nem csalt! Leütésem után fél óra alatt a tömeg úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Teljesen abszurd állítás azt mondani, hogy a tömeg egy idő után vérszomjas követeléseibe belefáradva amúgy is békésen távozott volna.

– Éppen az a dolog lényege, hogy Sütő András megsebesítésével a szervezők elszámították magukat. A világ közvéleménye egy csapásra felfigyelt, s így nem súlyosbodhatott olyanná ez a konfliktus, amilyenné válhatott volna. Erre a szándékra utal az a tény is, hogy húzták az időt, a katonaság, rendőrség késlekedett beavatkozni a konfliktusba, mintha arra játszottak volna, hogy a „megleckéztetés” sikerüljön.

– Ez is lehetséges, ugyanis olyan mozzanatai vannak a történteknek, amelyek „büntetésem” válogatott, ravasz módszereit jelzik. Például: mi lehetett a szándéka Ioan Scrieciu vezérezredesnek azzal az ajánlatával, hagyjam magam megbilincselni, s úgy vezetni ki a tömeg szeme láttára, hogy ők bizonyíthassák: íme, megkerült a bűnös, aki el akarta szakítani Erdélyt, aki minden bajotok és szenvedésetek oka, de mi most elkaptuk, megbilincseltük, ítélkezzetek fölötte. Ilyenformán maga a tömeg úgy végzett volna velem, hogy senkit ne lehessen felelősségre vonni. Ugyanis, ha százan tapodnak össze valakit, nagyon nehéz bíróságilag kinyomozni, hogy valójában ki a gyilkos.

– Az eseményeket követően sokan elmentek az országból. Megfutamodás, gyávaság volt ez részükről, vagy tényleg menni kellett?

– Azt hiszem, nem lehet egyértelműen ítélkezni, hiszen volt, aki okkal, komoly veszedelembe kerülve volt kénytelen elhagyni a szülőföldjét. Természetesen voltak mások, akik régebbi szándékaikra találtak ezáltal újabb indokot. Sajnos, még akikkel együtt voltunk a padláson, a kis csapatnak jó része is elmenekült, főleg Magyarországra. Ennél is szomorúbb, hogy a „padláslakók” itthonmaradottjai sem találkoztak sok éven át. A megyei RMDSZ közönye, mulasztása ebben tagadhatatlan.

– Mit gondol, van-e valami, amit 10 év után át kell értékelni? Választási évben vagyunk. A tíz év előtti tragikus események tanulsága valamilyen módon értékesíthető-e a romániai magyarság mai helyzetében?

– Tanulság? Több is van. Hadd említsem, amit a legfontosabbnak tartok. Aggasztó tapasztalatunk volt itt Marosvásárhelyt már a ’90. februári tüntetésünk megszervezésének ellentmondásos megítélése, későbben sem tisztázott kérdéskomplexuma szövetségünk országos vezetőségében. Hasonló bizonytalanságok támadtak abban az évben március 15-i ünnepségünk megtartásáért, aztán március 16-án robbant ki konfliktus egyetlen magyar felirat miatt. Megyei és országos vezető testületek között e két esetben ugyanolyan esetleges, lazán felületes volt a kapcsolat, mint március 19-én, majd 20-án és az utána következő hetekben is. Már akkor kiderült és azóta, tíz esztendő alatt teljességgel bizonyossá lett, hogy itteni és mai törekvéseink érdekében az RMDSZ-t gyökeresen át kellene szervezni. Platformok, egyéb tömörülések laza szövetségét párttá, önrendelkezési céljainkat egységes akaratban érvényesítő tömegpárttá kellene szilárdítani, különben időtlen időkre nyúlhat el a belső ellentétek harca, erőnket pusztító kuruc-labanc marakodása. Mai állapotában az RMDSZ vársáncain belül olyan csoportküzdelmek zajlanak, amelyek okkal juttatják eszünkbe Széchenyi keserű mondását: „Magyar nem vész el, csak magyar által!” Ennek kellene véget vetni olyan romániai magyar párt megszervezésével, amely ideológiák, világdivatos irányzatok, rétegérdekek fölött a magyar nemzeti közösség alapvető, mindnyájunkra nézve érvényes, mert kollektív létfeltételként jelentkező érdekeit vállalná föl – egységesen, az egyöntetű cselekvés elemi követelménye szerint. Máig elért részeredményeink és kudarcaink azt bizonyítják, hogy a párt szó hallatán kommunista veszedelmet sejtő értelmiségiek félelme alaptalan, hiszen a személyes vélekedés szabadságában alaptörekvésünknek, az önrendelkezésnek, autonómiánknak nincs alternatívája.

(Mózes Edith, 2000)