Sorsával szembe szaladó^*

Sinkovits Imre halálával zseniális művészi pálya törik meg. Növeli veszteségünket, hogy szenvedéllyel gyakorolt hivatásán felül nemzeti sorsproblémáink fölött is virrasztó lélek volt. Hogy ki volt ő Thalia papjaként, és mit jelentett nekünk a rivalda fénykörén túl is: csak magyar századok s a jelenkor legjobbjai felől közelítve mondható el igazán.

Neve után a birtokos jelző – a nemzet színésze – nem volt pántlikás díszelgés, nyakas kivagyiság, hanem annak tudomásulvétele, hogy minden szentséges individuumnak is nevezett egyéniség mögött ott van az örökkévaló közösség. Mondjuk ezt nemzetnek, mondjuk kényszerűleg határon túli magyarok sokaságának, Sinkovits Imre seregének is öt kontinensen. Személyes fájdalom foglalatában az ő gyászukat hozom, s ugyanúgy a Magyar Művészeti Akadémia testületének gyászát is. Tartós ragaszkodásunkkal s megtört lélekkel nevezzük őt a művészi hivatás és a nemzeti gond virrasztó szellemének.

Rég elomlott évek, esték, éjszakák töprengéseiből ki-kiröppent az ősi, nyugtalanító kérdés: vajon az esztétikai szépnek gondjai közé tartozik-e bármilyen morális parancs? S mondtuk válaszként, ha csak magunknak is: azt kell néznünk, ami velünk történt. És történik. Mert elsődleges az élet, amelynek szolgálólánya a művészet. Erről megfeledkezve hányszor kínozhatott meg az önvád, elmulasztott cselekvések miatt. Mikor történelmünk nagycsütörtöki éjszakáin már hiába vádoltuk magunk, mondván: Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és bármi volt is a szándék, a magyar Golgota terhét nem lehetett mások vállára hagyni. Hétköznapok a keresztfán! – üzentük közel 30 éve Imrének erdélyi nyomorúságunkat. Egyazon szellemi vércsoportba tartozván kértük őt, legyen kiáltó szavunk Magyarországon! Akkor székesegyházak haranghangján válaszolt Imre – éktelen dühöt, bosszúszomjat és félelmet keltve törvénytiprókban, magyarüldöző, fasisztoid zsarnokokban. Egyszer majd számba vétetik elismeréssel: ki volt az a magyar művész, aki vészterhes években az éter hullámain harsogta világgá az elszakított magyar nemzetrészek segélykiáltását és nem csupán közvetítőként, hanem a teljes azonosulás művészi erejével. Isten tudja, mikor hallhatunk még olyan baritont, érces zengésben, pentaton-szomorúságban, erőben és gyöngédségben oly csodálatos hangot, amelyen ő szólt hatalmas közönségéhez, erőt adva, személyes példát is mutatva a szellemi közteherviselésben.

A magyar színészek legendás nagyjaként gyakran fordult meg Erdélyben, ahol hitének aranypróbáját is tapasztalhatta. Hála, tapsorkán és rajongó ragaszkodás, romantikus remény jelezte, hogy mai állapotunkban a színpadi szó még mindig egyenértékű a cselekvéssel. Boldog volt Imre, és jövőben bízó, mert sok-sok hanyatló szándék egyenesedett föl s kiáltotta vele együtt az erdélyi magyar eszmélés bizonyosságát. Elszántabbak lettünk magunk is, hogy Imre segítségével történelmi hősök példáját válthattuk át jelen időbe – új hitvallással, amely categoricus imperativusként így hangzik ma is: ott kezdődik az ember – így hát a magyar is –, ahol összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották…

Hallgattuk Imrét és mondtuk katartikus pillanatokban: ideje volt megszegni a hallgatás parancsát, ideje volt kilépni az éjszakából. Vigasz volt akkor s maradt azután is, hogy Sinkovits Imre úgy jött hozzánk, végváriakhoz, akár egy Balassi, verssel is, karddal is. Úgy jött hozzánk, akár egy Petőfi. Mint aki soha nem menekül, hanem szembeszalad a sorsával, mint aki élet és művészet egységében mindenek fölé emeli a magyar- és a világszabadságot.

Pályafutásának tragikus fordulatában villámrándulásként ért bennünket a döbbenet. Sinkovits Imrét elragadta közülünk a váratlan halál, amely nyílt és néma lázongások, idegemésztő munkák, betegségek, messze világló sikere évtizedei után orvul sújtott le rá. Mindannyiunk életéből kiszakadt egy darabka, és vele megy el mindörökre. Roppant hiányát nem tudjuk betölteni. Vigaszt egyedül a történelmi időtől várhatunk. Hosszan tartó gyász és virrasztás végén hozzá hasonló óriást küld majd a magyar Géniusz.