Sinkovits Imre halálára^*

Tegnap, január 18-án, csütörtökön déli időben Budapesten tartózkodó barátom hívott föl telefonon, mondván a médiák előtt meg nem erősített hírként, hogy meghalt Sinkovits Imre. Fél óra múltán rádió és televízió tudatta velünk a gyászhírt: 73 éves korában elhunyt Sinkovits Imre, a Nemzet Színésze, és fölsorolták magas kitüntetéseit, elmondták, hogy ötven éven át játszott a Nemzeti Színházban, amelynek sztárja, magyarán: csillaga volt, de mondhatnék királyt is, ahogyan Illyés Gyula nevezte búcsúversében Latinovits Zoltánt: színészkirálynak. E fényes fogalmat semmiképpen sem osztjuk meg most – két halhatatlan között –, hiszen a hatalom, amely megadatott nekik, nem társul trónhoz, koronához. Annál inkább ama titokzatos szellemerőhöz, amelyre büszke volt Petőfi Sándor is, dalba örökítvén a színészet lényegét: „Miénk a hatalom az emberszív felett; / Idézni egyaránt mosolyt vagy könnyeket.”

Ilyen hatalommal ruházta föl Sinkovits Imrét roppant tehetsége, rendkívüli sorsa, erős jelleme és szívjóságban páratlan embersége. E három fogalom csillagképében csodálhattuk fényét, szellemsugarát, s voltam magam is megajándékozottja sok évtizedes barátságunk idején. Nehéz, sőt lehetetlen most, halálhírének szívet szakasztó döbbenetében kellő igét, pontos szavakat találni arra, mit jelentett ő számomra. Nehéz csak érzékeltetnem is, mi volt személyes – nem csupán közösségi – értelme annak a mondatnak, amely Advent a Hargitán című színjátékomnak háromszáz előadásában hangzott el Imre ajakán Istenhez, majd emberhez szólva: „Add meg, Uram, nekünk a kiáltás jogát!” És ne felejtsétek, megtiport, erdélyi határontúli magyarok! „Segítenünk is kell azt, minek a jövetelét várjuk.” Sinkovits Imre eljátszotta a világirodalom legnagyobb drámáinak sok-sok főszerepét. Tudta, hol várnak rá a műfaj magaslatai, de szünetlen gondja, vágya, akarata volt: fénybe emelni az itthon, otthonunk, mostoha sorsunk, félszárnyú reményeink drámai, színpadi híradásait is. Némelyek nagysága: lekicsinyelni a mi nemzeti gondjainkban született műveket. Sinkovits a leghatalmasabb védelmezője, fölpártolója volt az erdélyi magyar irodalomnak is. Idén, január 5-én keltezett levelében többek közt ezt írta, a Csongor és Tünde előadásának szünetében, az öltözőben: „Veletek vagyok, rátok gondolok, mert: Hitünk, küzdőterünk: azonos! Mert küzdelmünk célja: azonos! Mert örökségünk, jussunk, kincsünk s érte vívott konok viaskodásunk azonos!!! Mert vágyott jövőnk: azonos! Mert utolsó lélegzetvételünk is azonos!”

„Bocsánat – írja folytatólag. – Megszaladt a tollam. Ma este Vörösmarty szavait mondom a színpadon, Tudósként.

 

Erő? Vagy Isten? Melyik szó erősebb?

 

Úgy vélem, mindketten tudjuk a helyes választ.”

Talán tudjuk, talán csak homályos sejtelem súghat igazat vagy tévedést a költői kérdésre. Imrétől már nem kérdezhetem meg: a két szó közül melyik az erősebb. Mert egy harmadik szó sújtott le rá: a Halál.

A bűn zsoldja a halál, tanítja Pál apostol. De mit szóljunk, mikor nem a bűn, hanem az erény; mikor nem a Rossz, hanem a szívjóság; mikor nem a megbotránkoztatás, hanem a keresztyén hit és az Istennek félelme, a hűség és áldozatkészség lobban el örökre a korán és orvul jött halálban. Ne szóljunk! A lázongás hiábavaló. Legfőbb kötelességünk most, hogy élete művét és példáját magunknak megőrizzük.