Könyörgés Czine Mihályért^*

Drága barátom, eszmetársam, szellemi törekvéseimben mindig mellettem álló támogatóm, Czine Miska! Idén áprilisban hetvenéves leszel, amilyen én is voltam két évvel ezelőtt. Mandulakeserű vallomásban ezen magad is elcsodálkozol. Lehet, írod, hogy születésed évét elírta Nyírmeggyesen a tiszteletes úr. Örül az ember lelke, hogy kedélyed, ha csak egy pillanatra is, fölszikrázik már, de fájdalom! – riadt lelked máris Ady megtört életkedvének szavait rebegi: „Én kifelé megyek.”

Szíven üt engem ez a mondat. Hisz úgy gondoltam, nem volt hiú remény, amelyet magammal hoztam a kórházból még tavaly őszutóján, mikor meglátogattalak. Betegséged korábbi villámütései után Isten csodájaként keltél újból talpra, és vettél irányt a rohamos javulás felé. Aztán, hogy másodjára is kórházba kerültél: szememben legalábbis megismételted a csodát. Mikor beléptem hozzád, olyan vigasztaló elevenséggel egyenesedtél föl betegágyadból, hogy bibliai kérdés csendült föl bennem: „Kicsoda az, aki feljő a pusztában, mint a füstoszlop?”

Legényes vagy, mondtam. Megcsóváltad a fejed, elmosolyodtál, mint aki azt mondja: jelzőnek csak ott van helye, ahová illik is, különben nem jelző, hanem áltatás. Pedig a szívemet szaggató hírek alapján rosszabbra voltam akkor fölkészülve. Jó, hogy találkozhatunk, mondtad. Botladozó nyelved helyett a mondat folytatását csak a szemed jelezte különös, lázasan izzó, kék ragyogásban, ottlétem alatt mindvégig beszédesen, kutatón figyelve, de még gondolati árnyalatokat is váltva csöndes társalgásunk derűs-komor csobogása szerint. Csoda, megint csoda történik veled, mondtam magamban, látván, hogy ma még agyvérzés roncsolta szavaidat már-már a szemed fényjeleivel érteted meg velünk. Reménnyel búcsúztam el tehát tőled. Aztán Görömbei András levelét olvashattam később. Jubileumi alkalomból téged köszöntő könyvbe kér tőlem is írást. Így most erős vágyam, hogy sorsom ki ne szólítson a hozzád igyekvő tavaszi seregből április ötödikén. Ezt az aggodalmat csak azért említem, mert az én koromban már nem a Gergely-naptár, hanem ama mesebeli szerint kell mérni az időt, lévén az örök hómezők táján, aggastyánok dimenziójában: három nap egy esztendő. Keserű igazság ez, még ha tréfásan is hangzik. De csak idáig jutottam a te jubileumod gondjával. Újabb, ijesztő hírt kaptam felőled. Betegágyadban magadba fordultál. Minden feléd rebbenő mosolyt mosolyra váltó kedved odalett. Szemedben a kék sugárzás – igen, erről is kifaggattam közös barátunkat –, a roncsolt szavakat pótló fényjelzés közönyre váltott. Híresen bizalompazarló, kívülnyíló szíved sem a régi befogadó már. Kemény Zsigmond-i zúzmarás kedélyállapotba estél, Miska? Te is azt mondod, hogy jobb nekünk a Vértes vadonában?

Nem tudhatom, mi történt veled és benned az esztendőfordulónak régen oly gyönyörű és változatos, csendes-szentséges éjes, szilveszter éjes napjaiban. Nem tudom, mire megyünk reményeink szerint áprilisig. Csak azt tudom, hogy köszöntőt akarok mondani, de csak köszörülgetem itt magamban, hófúvásos erdélyi télben, a torkomat. Illő igét keresve, hozzád méltó mondandót űzve százfelé futnak a gondolataim, és hiába próbálom őket egybeterelni, tefeléd irányítani.

Keserves töprengésben emésztődöm hosszú napok óta.

Mit mondjak én neked, mikor a Vértes vadonába hallgatózol, magányba öltözötten fordulsz befelé a betegágyban? Mit kellene tennem, hogy tudd és szikrányi kétely nélkül higgyed: ott vagyok, vagyunk melletted, mindnyájan, negyven éve híveid és barátaid, ott vannak a hosszan tartó rettegésben megtöretett családod tagjai. Ha odamehetnék most és döbbenten tapasztalnám, hogy láttomra nem egyenesedsz föl az ágyban, és el kellene hessentenem tavaly őszi emlékfoszlányomat a biblikus kérdéssel: kicsoda az, aki feljön a pusztában, mint a füstoszlop, ha így lenne, Miska, bizony nehezen találnám a szót, aminek helye van ilyenkor. De máris oda képzelve magam a betegágyad mellé, eltűnődöm: mit is cselekednék? Megosztanám veled például azt a gondomat, hogy be nagyon fontos lenne megírni… De nem! Nem! Semmi sem fontosabb most a gyógyulásodnál! Illő igét keresve, hozzád méltó jubiláris mondandót űzve meddő és gyarló az igyekezetem. Minden gondolatom fájdalmas, néma könyörgésként csatlakozik az életedet mentő roppant erőfeszítéshez. Várjuk gyógyulásodnak idejét – jutnak eszembe nagyenyedi kisdiák koromból Malakiás próféta szavai –, mert feltámad a te igazságodnak is napja, és gyógyulás lesz a szárnyai alatt.

 

*

 

Ha igaz még, hogy az együttérzés: hatalom, fogadd el azt tőlem, tőlünk, erdélyi barátaidtól, Czine Miska. Lélekerősítő üzenetként küldöm a reményünket, hogy a végzetnek hétfejű szörnyével viaskodva harmadízben is te leszel a győztes. Csak ne mondd Adyval, hogy az életből te már kifelé tartasz! Erősítsük magunk inkább az ő életszeretetének Niagara-zuhogásával. Az elmúlás bennünk munkál, balgaság lenne a törvény tagadása, valamiként az is, hogy életemet összehajtom, mint a takács. Nem a mi dolgunk ez, hanem az elrendelésé. Bocsásd meg nekem, amit ezután mondok, a személyes példát, jól tudván persze, hogy senki sem ismerője az embertársát kínzó szenvedésnek; senki ne tekintse magát mások mértékének, rosszat viszont nem cselekszik, ha netán bajtársának javára váltható emléket idéz föl.

Amikor sárga lován nyargalva, a nemzeti gyűlölet apokaliptikus éjszakáiból szabadultan keresett engem a halál: a végveszély baltaerdejében, fejszés fenyegetéseiben és már csak gyufalángra váró máglya mellett gondolataim riadt seregélysurrogásában egyetlenegy sem késztetett búcsúvételre családomtól, a rettegésben rám várakozóktól. Ösztönöm parancsa volt ez, sötét sejtelemmel nyomatékosítva: mihelyt elfordulok tőlük, és pillantásomat megadóan a sárga lovas halálra vetem: máris elpusztulok. Minden búcsú: fegyverletétel. Kérlek hát téged, drága Czine Mihály, minden magyarok nevében, akik csak egyszer is hallhattak téged a nemzet szellemóriásairól szólni, tanítványaid, hallgatóságod, olvasóid hatalmas seregének ragaszkodásával kérlek: ne mondd Ady szavaival, hogy kifelé mész már az életből.

Képzeletben újból betegágyad mellé ülve biztatlak ógörög módra: lopjuk meg az isteneket! Ízleljük meg másodszor is a visszahozhatatlan múltnak ajándékait, amelyek csak egyszer adattak meg halandónak: emlékezzünk!

Milyen kicsi volt a Maros-parti és még magyar város, és be nagy volt az érdeklődés a messziről jött vendég iránt a legelső utazásodnak idején! Milyen eleven hullámzást keltettél már akkor is a szellemi és vigalmi életben! Az ötvenes évek közepét jártuk, fagyos korszakát a nemzeti gondnak és eszmének. Írót íróval, magyart magyarral próbált a hatalom akkor is agyonveretni. Azokat főleg, akik neked is mestereid voltak: a népi irodalom bélyeges seregét, annak is az elejét. Egyik Németh László volt: a mélymagyar fajvédő, másik Illyés Gyula volt: a baloldali eszmét eláruló nacionalista, a harmadik: Tamási Áron, a klerikális misztikummal elegyes székely-magyarkodásban tévelygő erdélyi. És amivel még megkrétázták őket: az internacionalizmus tápláló emlőit magától elutasító világnézeti éhségsztrájkoló mindahány.

Te Marosvásárhelyt is róluk beszéltél, őket emelted fénybe, de nem a szónokias lelkesültség, hanem a tudományos érvelés erejével, gondolatgazdag esszéstílusban. Csoda volt az már – hiszen csak huszonéves voltál –, hogy egyetlen szótagot, hangsúlyt sem vétő szabadelőadás miként alakul és fényesedik írói alkotássá, akárha könyvtári csöndben született volna. A „magyar glóbusz” nemigen termett hozzád hasonló szellemi embert, akinek életműve – sok ezer előadás a könyvei mellett – a nemzeti tudat roncsolásának évtizedeiben oly hatásos gyógyírként hatott volna a magyarság gondolkodására.

Vigasztaló volt azt hallani tőled nyíltan és bátran kimondva, hogy az elcsatolt régiók magyar irodalma szerves része a magyarországinak.

Téged hallgatva hogyne kérdezték volna Marosvásárhelyt is megannyi tiltásban rettegő magyarok: ki az az ifjú, aki ott magaslik a dobogón? Termetére nézve Toldi Miklós, a szelíd búzavirág-szemével pedig olyan szigorú-kemény igazságokat mond, hogy irigyelhetik a szikravető sötétszeműek is, az erdélyi gyávákról nem beszélve.

Mi tagadás, Miska, frissen sarjadt barátságunk okán, alig titkolt büszkeséggel mondtam: ez a fiatalember Czine Mihály budapesti kritikus és irodalomtörténész, a mi vendégünk, aki tegnap este, vigalmi alkalomból a két karján két helybéli írót emelt magasba, föl a plafonig.

Régen volt ez, mégis mintha csak tegnap történt volna.

Jó lenne meglopni máskor is az isteneket közös emlékezéssel. Ezért is várjuk gyógyulásodat, Miska! „Mert feltámad a te igazságodnak napja, és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt.”

 

*

 

Napok múlnak, havas éjszakák telnek lélekfagyasztó virrasztásban, Czine Miska. Közös barátaink üzenik megint, hogy szótlanságba estél, közönyös-hallgatag lettél, mintha felejteni akarnád, amit magadról írtál: „Szerettem beszélni.” Tudtál is, oly módon, ahogy senki más. Ha elfogult vagyok, Németh László is az volt irántad megvallott becsülésében és szeretetében. A rokonlelket ismerte föl benned? Nem tudhatom, de abban ő is bizonyos lehetett, hogy előadásaid hatalmas irodalmi kurzusként váltak a feldarabolt nemzet szellemi egyesítésének folyamatává. Nem ideológiákat és irányzatokat sulykoltál gyanútlan elmékbe, hanem önmagadat adtad, az Ady látta teljesség jegyében. A magyarság szükség és érték az emberiség számára – ez volt mondandóidnak pályát soha nem módosító csillagjárása.

Újból bizonyítottad ezt Farkaslakán szárnyas-szép emlékbeszéddel, Tamási Áron születésének centenáriumán. Mint mindig, ha Áront megidéztük, most is nagyidő támadt, égzengés, Isten haragjából zuhogó zápor. Sokan menedék alá húzódtak volna, de nem volt szívük otthagyni, esőre, fellegekre, vihartépte fákra bízni azt a szárnyas-szép beszédet. Nem vitte rá őket a lélek, hogy hátat fordítsanak ama Toldi-termetű férfiúnak, aki Áron sírja mellett magasodva, az ég haragjával is perelve, fuvintásnyi rekedtséggel, magas tenorhangon biztosan, könnyedén vázolta föl nagyszámú közönségének Tamási alakját, szellemi nagyságát. Ujjongott a lelkem, barátaid lelke, Miska! Derékig vert földbe az életedet kerülgető szörnyek szörnye, mégis talpra álltál! Mondtuk egymásnak, jó barátaid: Czine Mihály folytatja nemzeti egységünket forrasztó előadásait a súlyosbodó, közösségi gondjaink között.

Akkor, több mint negyven év után, újból kérdést hallottam egy idősebb székely asszonytól, akinek szélfújta arcán könnybugyogásként patakzott az eső. Azt kérdezte, de csak magában, ám jól hallhatóan:

– Ki az a galambősz ember, aki olyan szépen beszél, hogy aranyszájú püspök se szebben? Mintha-mintha láttam volna Farkaslakán, de arca, szeme nem látszik a ködfüggönyön át.

Mellette lévén azt mondtam neki:

– Az ember, aki püspöknél is szebben beszél, és arca, kék szeme, azt hiszem, jobbágykék szeme nem látszik most a vízfüggönyön át, az az ember Czine Mihály, budapesti író, és Áronnak tanítványa, híve, holtában is szellemi testőre.

Az asszony rám nézett, keze fejével megtörölte vízgyöngyös arcát, bólintott, s így szólt:

– Akkor mindent értek.

Kíváncsi lettem volna, hogy miből áll a minden, de te még beszéltél, áztál, emlékeztél ott Áron sírja és kopjafája mellett, csodás memóriáddal loptad meg az isteneket. Téged hallgattunk hát. Akkor nem tudtam ezt neked elmondani, kétfelé sodródtunk egymástól a tömeghullámzásban és az Áron barátait elborító szeretetben.

Emlékezetes nap volt. Semmit se kívánok erősebb ragaszkodással, mint hogy jöjjön vissza kedved a beszédhez, erősödjék benned a küzdés szándéka önmagadért, az életedért, mely az életünk része. Mert feltámad a te igazságodnak is napja, és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt.

Mert ordas időkre nagy változások jöttek, reményt keltőek és lesújtóak, új virradat ígéretével és csalódásokkal, igazságtétellel és újabb igazságtalanságokkal, politikai, erkölcsi, szellemi elégtétellel és új mellőzöttségek szomorú és fölháborító jeleivel.

Kimúlt rendszerek sírján is dudva nő, de még több ellenzéki és hős diktatúradöntő. A te következetes, mindenkori ellenzékiségedet nemhogy tudomásul vennék: gátlástalan hazudozással még tagadják is némelyek. Magyar író is köztük. Jól teszed, ha legyintesz rájuk, bár tudom: sajogó érzéssel. Neked is fáj az igazságtalanság.

Tiszteletre méltó néhai közös barátunk: Király István, aki marxista és pártpolitikai elveiből jottányit sem engedve vitatta és tagadta minden alapvető nézetedet, felfogásodat a nemzeti kérdésben, ám ő maga sorolta föl a tisztességes szellemi ember szolidaritásával mindazt a galádságot, amit a hatalom ellened elkövetett. Király Istvánnak hatvanadik születésnapodon megjelent tanulmányából többet tud meg az olvasó a téged ért bántalmakról, mint amennyit valaha is hallhattunk tőled.

Mert büntettek téged a pártközpontban, rádióban és televízióban, az egyetemen és minisztériumokban, szerkesztőségekben és megyei hivatalokban. Büntettek otthon és határon túl, emberi tisztességedben aláztak meg ott is, ahol legfájdalmasabb volt számodra a négykézláb járó tájékozatlanság agresszivitása: a Magyarok Világszövetségében.

Nem panaszkodtál, de tudom: soha be nem gyógyuló sebet kaptál ott, ahol magad voltál az önzetlen közösségi szolgálat megtestesülése.

Vigaszként rajzik most személyed körül számtalan megújuló fölkérés, óhaj, remény, bizonyosság: olvasni, hallgatni, sorskérdésekben faggatni akarnak téged az emberek, akik tőled kaptak szellemi oltást a nemzeti közöny betegsége ellen.

Istenem, ha tudnád, mennyi szavadra szomjas hívás és aggodalmat reménnyel váltogató ragaszkodás áramlik feléd onnan, ahol jobb napokra váró magyarok „térdig hóban, szívükig fagyban viszik a szivárványt a hegy magasába”. Nagy László látomását idézted, Miska, korán lehanyatlott nagy költőnk embereszményét, amely személyes vallomásod is egyúttal: sorsodban magad vagy ez az embereszmény, eddigi életpályád egyetlen szembefutó akarat és bizonyosságtevés a személytelenné sivárult poézis, a sorsvállalást megtagadó írástudók ellen.

Ha volt valaha szakadék élet és irodalom között: éppen most van az, Czine Mihály! Nagy csapása az égnek, hogy nem lehetsz közöttünk, mikor a teljes közösségi, nemzeti létet sújtó tagadásban egyetlen igenhez bár sorsproblémát is fölvállaló férfi kerestetik a fagyos közönnyel küzdő utóvédharcosok bátor csapatába.

Ne mondd hát, gyűrd le borzalmas csapásban támadt gyöngeségedet és ne hangoztasd Ady szavaival, hogy kifelé mész az életből, amelyet mindenkor megszépítettél, ember maradván „eleitől fogva” az embertelenségben.

Születésnapi öleléssel megyünk elibéd, Czine Miska!

Mert „ha van Isten, és mi vagyunk”: feltámad a te igazságodnak is napja, és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt.

 

A könyörgés az emberé, a végzés az Istené. Téged elszólított, Miska. Isten veled.