Búcsúlevél Vita Zsigmondhoz^*

Szeretve tisztelt, drága Tanár Úr!

– szól szívemből, az időnek hat évtizednyi távolából a Bethlen Kollégium kisdiákja. A mezőségi tanítójelölt, aki voltam és vagyok némelykor álmaimban is: Vita Zsigmond tanítványa, irodalmi körökben már akkor jól ismert nevének csodálója, hirdetője. Lássátok, feleim, Nagyenyed szülöttét! A távozók, a menekülők közt lássatok újból egy velük szembejövő embert és magyart. Budapesten és Párizsban, a Sorbonne-on végezte tanulmányait, de nem oda igyekszik, ahol jólét és európai fény kecsegteti, hanem hazafelé vette útját, ahol az övéit, Erdély magyarságát balkáni sötétség, kisebbségi üldöztetés, őt magát is rabság fenyegeti.

Amit Vita Zsigmond a készülődés éveiben tán szerencsének is köszönhetőleg a sorstól megkapott, valóságos lehetősége volt ez nyugati jólétnek, tudós karriernek, sovén gyűlölettől mentes polgári demokráciának. De mit tehet ilyenkor a hűség, amely földi változata az eleveelrendeltetésnek, s amelyet egy Apáczai Csere János, egy Tótfalusi Kis Miklós avatott az erdélyi írástudók tizenegyedik parancsolatává.

Vita Zsigmond tanár úr erdélyi jobbágyivadékok tanítója, nevelője maradt. Szívem, elmém tán tőle kapta a sugárzást, hogy Bethlen Gábor szobra előtt későbben így szólhassak magányos tűnődés közben: nem fölfele, hanem inkább lefelé török, Uram, ki voltál a mi Nagyságos Fejedelmünk. Visszaigyekszem azok közé, akik a szegénység világából ideküldtek engem; akik a könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének.

Régi fogadalom ez: Vita Zsigmond másodéves tanítójelölt rajongójának szárnyrebbenése a hivatáskeresés lobogásában. Több mint fél évszázad suhant el azóta, mégis lázadozik a szív a mulandóság szorításában. Mert alig volt reggel az örökkévalóság harmatos káprázatában; és alig volt dél a zenitről sugárzó napfényben, és rám borult máris az alkony, tanár és tanítvány azonos időzónában foghatott kezet, osztozott magánéleti és közösségi gondban, s mi tagadás: leginkább nemzeti jogaink felett borongó fájdalomban. „Megőszültél, fiam!” „Ebben is hozzád igazodom, Zsiga bátyám.” Évtizedek omlattak egymásba mögöttünk, miközben vad és riadalmas esztendők sepertek félre Erdély magyarjai között nemzedéki, vallási és világnézeti különbségeket. Minden erdélyi idők jogtiprásának és -fosztottságának legsötétebb korszakait éltük át együtt, veled is, a te üldöztetéseidben, tífuszos levegőt párálló gyűjtőtáborban, brutális házkutatásokban is; írásaidnak betiltásában is, anatéma alá vetetten is, egész közösségünk szájkosaras idejében, önmagunk, nemzeti nyelvünk, kultúránk, múltunk föladására ítélten.

Emlékeimben panaszos szavaid élnek, drága Zsiga bátyám: „kiforgatnak a múltunkból, történelmünkből!” Makkai Sándor szavai szerint: elvégeztük pedig a magunk revízióját. Mint nyilat a sebből téptük ki magunkat rossz századok illúzióiból, és lám, mire jutottunk mégis! A vérszagtól a cápa őrjöngésbe vadul – a vérmítosz nagynemzeti fanatizmusában erejét és reményét veszti az emberi jogokat, humánumot követelő kisebbségi lélek. Hunyt pilláim alatt az eleven kép, a sántáló, testi mivoltában megrokkant Vita Zsigmond szomorú, kérdő tekintete: „Tehetünk-e még magunkért valamit, fiam?” „Te mindent megtettél, ami tőled tellett, erődön felül is!” – mondtam, és mit a szemérem a torkomból megtérített, így szólt bennem: Veled, Zsiga bátyám, ebben a mi erdélyi létünkben, sorsunkban, nagy elszánásainkban és a lankadás kísértéseiben, teveled, Vita Zsigmond, mindétig a hűség volt jelen miköztünk. Csupa magánérdeket üvöltő sarki mártírok, mai napig is önjelölt héroszok közt a te csöndes, önzetlen szorgalmad, szerénységed nőtt példás közösségi szolgálattá. Olyan időben, mikor az írás értelmét százan százféleképpen vitatják; mikor kollektív jogaink híján épp közösségileg juthatunk végveszélybe, míg az individuum már azt is alapelvként említi, miszerint egyedül önmaga által és kizárólag önmagáért létezik, akár az egekben az Isten; mikor magyar mitológiánk ezer év óta űzött csodaszarvasa immár nem lehet egyéb, csakis a magyar összefogás – itt és napjainkban a te írástudói és emberi példád, drága Zsiga bátyám, oda emelt föl téged a Bethlen Kollégium s az erdélyi szellem nagyjai közé, akiknek halhatatlanságát a könyveidben megörökítetted.

Ők, a múltbeliek fogadnak odatúl most téged: a közülök valót. S mivel önarcképed aranyozása helyett az ő szellemüket, ránk maradott örökségüket fényesítetted mai és holnapi nemzedékeknek: a Te jutalmad, Erdély hálája és elismerése, ezer kollégistának emlékedre szóló gyászában ott sejlik, rejlik, ott zeng méltóképpen a jövendőben, amely nem fog elfordulni tőled.

A holnap tudni fogja, ki voltál minekünk tegnap, Zsiga bátyám. A holnap tudni fogja, hogy jól ismerted és cselekvőleg tisztelted a törvényt, amely Tamási Áron szellemében váltig figyelmeztet minket: amiként porból lettünk s porrá lészünk, azonképpen magyarokból lettünk és magyarokká leszünk! Leszünk, míg Bethlen Gábor vára áll, míg fennmaradásunk szellemőrségében olyan férfiak, harcosok lesznek, amilyen Te voltál, szívünkben és emlékezetünkben örökkön megmaradó Vita Zsigmond bátyám!

Isten nyugosztaljon!