Gyilkos perc áldozatáról^*

Sík Ferenc halott, s az eleven képzelet, személyes emlékek szárnyas csapata riadtan csapong a veszteség színhelyén. Madársereg erdőtűzben. Nem pirofóbia mondatja ezt velem, hanem másfél évtizedes tapasztalat.

Amikor hungarocídiumra ítélten, a kommunista nemzetköziség jegyében elárultan anyanemzetünk hivatalosainak szolidaritásáról álmodoztunk: Budapestről Sík Ferenc tiltakozó hangját is hallhattuk. „Erdőtűzből menekülnek az erdélyi magyarok! Hallgatni róluk: az üldözőikkel vállalt cinkosság!”

Nem a szólásszabadság és szabadosság idején mondta ezt.

Szájkosaras időkben szólt a bukaresti sovén paranoiának kedvében járó magyar hatalom ellen.

Amikor sokan szántak, de kevesen álltak mellénk a nyilvánosság terein: Sík Ferenc büntetőfórumok sújtó haragját volt képes a fejére vonni, hogy velünk, a Nagy Romlás tövében élőkkel szólhasson művészként a színpadról is.

Idén, december 20-án emlékeztünk volna ama jeles – minekünk gyászjeles – napra, amikor tíz évvel ezelőtt Budapesten betiltották az Advent ősbemutatóját.

Ezzel kezdődött együttműködésünk, kísérletek, sikerek, kudarcok izgalmas története, amelynek most váratlan halála vetett véget.

Váratlan? Önemésztőleg lobogó nyugtalanságának láttán el-elkapta szívünket az aggodalom. A személyét nem kímélő gyűlölet, miként az óra: minden percével sebez, az utolsóval öl.

Megtörtént!

A szellemi tolerancia szelíd lelkületű művészemberét, egymás ellen vicsorgó ideológiák, irányzatok mindennapi zsurnalisztikai szuronyrohamaiban a békés értékversengés hívét, a nyitottság ars poeticáját gyakorló főrendezőt szívaorta-repesztő gyilkos perc ölte meg. A villámcsapás tanúi elmondják majd, hogy a benne lakozó halál, mindannyiunk törvényes végzete a külvilágnak milyen hírére, szavaira, fenyegetésére serkent föl nagy művészt hóhérló munkára.

Sík Ferenc halála a gyászban enyhülő szívek és elszabadult indulatok hordozóinak önvizsgálati alkalma lehetne.

Nem lesz az!

A kizárólagosság, az intolerancia számára a halál nem dráma, hanem szövetséges erő. Újabb hódítás lehetősége egy véget nem érő szellemi belháborúban.

Emberi szelídségével, minden esztétikai-etikai érték fölkarolásában példateremtő, európai szellemiségével Sík Ferenc pótolhatatlan nagyjaink sorát szaporítja a Styx vizének túlsó partján, ahol az utókor igazságos megítélése vár rá.

Repülő madarat fagyasztó erdélyi télben, a hajdaninál is nagyobb Romlás tövében rostokolva kérdem tőle:

– Miért hagytad magad letiporni, Feri? Miért hagytál el minket?

Játékos szóra, öniróniára mindig hajlamosan így válaszol nekem:

– Mert híre jött odatúlról, hogy a magyar szellem óriásai közt sokan vannak, akik jó szóval, fáradozásaimat elismerő kézfogással várnak ott engem.

Véges létünk drámájában a halálnak soha nem lehet igazat adni.

Sík Ferenc képzelt válasza mégis torkon szorít engem.

Szívének titkolt bánatát nem lehet olcsó vigasszal enyhíteni.