Antall József koporsója előtt^*

Végtisztességtevő Nemzeti Gyülekezet! Gyászoló barátaim!

Magyarország miniszterelnökének tragikusan korai halála gyászunkat és emlékező gondolatainkat törvényszerűleg tereli a nemzetsors problémáinak irányába. Oda tehát, ahol Antall József élete kiteljesedett, ahol fénybe lobbanva örökre eggyé fonódott a magyarság létküzdelmével. Létküzdelmet mondok és nem retorizálás végett, hanem a Trianon után kisebbségi létre jutott magyarok millióinak drámai helyzete miatt. Hiszen, mikor egy szervesen, ezer év alatt kiteljesedett egésznek, egy honnak a részei milliószám fuldokolnak jogok hiányában, akkor nyilván egy egész nemzet történelmi nyomorúságáról kell beszélnünk, Antall József, a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke ezt világosan látta, politikai munkásságának legfőbb gondjai közé iktatta.

Micsoda veszteség, hogy távlati terveinek úgyszólván a kapujában terítette le őt a halál, éjt is nappallá tevő munka közben, mitikus méretű küzdelem után, a végzet fölött aratott győzelem föl-föllobbanó reménysugarában.

Korai halála, az ország nemzetközi megítélésében szerzett nagy érdeme, karizmatikus egyénisége és szívemben a megrendültség most az elismerés jelzőit röptetné a nagyvilág felé, de Voltaire szavai figyelmeztetnek: a melléknév ellensége a főnévnek, mert egyedül a főnév az, ami biztos, mert az önmagában való és az általunk elképzelt, a szubjektív ítélet folytán szembekerülhet némelykor egymással. Jelzőt és főnevet azonban tények és érdemek mindenkor kibékítenek. Antall József munkásságát és személyét világszerte elismert tények dicsérik. Halhatatlanságát nem óhajok, hanem tények fogják megítélés végett előterjeszteni a kegyes és szigorú történelmi jövendőnek. Ezekről kimerítőleg szólni itt és most lehetetlenség. Feszültségekkel terhes, drámai fordulatokban bővelkedő pályafutásának legalább két vonását mégis ki kell hangsúlyoznunk: egyik a türelemé, a bölcs mérsékleté, ahogyan kormánya hajóját a magyar belpolitikai élet Szküllái és Kharübdiszei között a nemzetközi elismerés nyílt vizeire kivezette. Másik a sokféle kockázattal járó új politikai koncepció meghirdetése volt az ország mai határain kívül élő magyarok millióinak ügyében.

Aki tudja, hogy miután az első világháború győztes hatalmai Magyarországot földarabolták, aki tudja, hogy ilyenformán ezeréves nemzeti lét után a magyarságnak közel egyharmada jutott kisebbségi sorsra szomszédos országokban, annak koporsó előtt nem kell történelmet tanítani. Hanem a kegyelet és elismerés hangján azt kell felidézni, hogy Antall József egyik vezérelve így szólt: lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének tekinti magát. Mondta ezt higgadtan, politikai felelősséggel, hátsó szándékok nélkül, a világos szavak értelmében bízva. Mások értelmében is bízva tehát. Mondta ezt, annak reményében, hogy a lélek fogalmát senki sem tévesztheti össze tankhadosztályokkal. Mondta ezt, közel fél évszázaddal egy letűnt magyar politikai vezetés szintjén elárult, nemzetközi szinten is közönnyel szemlélt kisebbségi sorsban vergődő magyar nemzeti közösségek védelmében. Mondta ezt alapvető emberi jogokra gondolva, az államilag erőszakolt asszimiláció kígyótorkában vergődő milliók segélykiáltását hallva, megértve, amiként más népek, európai nemzetek kormányai is mindig szót emeltek vértestvéreik védelmében bárhol a világon, és az természetes joguk is volt. Antall József keserű tapasztalatai között szerepelt az összmagyarság érdekeit fölvállaló szándékának tudatos félremagyarázása. Újból kiderült ugyanis, hogy kelet-európai politikai körökben némelykor a legvilágosabb szavaknak sincs értelmük, csak érdek szerinti értelmezésük. Így van ez ma még. Ám tudatos félreértések veszedelme nem kényszeríthet bennünket immár sohasem kényesnek tartott kérdéseink elhallgatására.

Az egyetemes magyarság szellemi égboltozatának kiépítésében biztató jelekről szólhatunk ma már, de elismerésünk javát Antall József érdemei közé kell sorolnunk. Megannyi politikai áramlat közepette ő volt az a magyar államférfi, aki a mai világ politikai realitásainak figyelembevételével alakította ki stratégiáját. Senki, aki utána jön, senki, aki a nyomába lép, ezután meg nem kerülheti őt abban, amit a határokon kívül élő magyarságért cselekedett. Senki sem tekinthet el attól, hogy ez ügyben Antall József etiológiai, vagyis kóroki és nem csupán szimptómás, tüneti kezelést, megoldást ajánlott. A napjainkban föllángolt etnikai kérdések valójában rendkívüli veszélyeket hordoznak. Nemzetközi megalkuvás, cserbenhagyás, minden emberi szenvedés fölé emelt jóléti önérdek és gyávaság jelzi, hogy véres etnikai konfliktusokat csakis Antall József békés koncepciójának szellemében, de csakis etiológiai módon lehet föloldani.

Drága barátunk egyik legfőbb érdeme volt, hogy szélsőséges tendenciák közepette a nemzeti színű korlátok fölé tudott emelkedni, hogy szembeszállt mindig az intolerancia megnyilatkozásaival, és szigorú bírálat alá vette a meggondolatlanul cselekvőket s a cselekvésképtelen meggondoltakat. Jól tudta, hogy a magyart sok mindenért érheti gáncs vagy megvetés, de főleg és mindig egy másik magyarért. Jóleső büszkeséggel mondhatjuk viszont, hogy általa, rendkívüli emberi értékeinek, mélyen demokratikus gondolkodásának viszonzásaként mindenütt minden magyar gazdagabb lett a megbecsülésben.

Meg kell állnom itt az elismerés szavaival. Lelki fülemmel figyelmeztető szavait hallom. Mintha azt mondaná most: „Ne dicsérjetek engem! Magatokat sirassátok inkább, ha nemzeti sorskérdéseinkben nem fogtok egyetértésre jutni!” Az emlékeimben örökre megőrzött tekintete most is szomorú, oly nagyon szomorú, amilyen csak Európa legtragikusabb sorsú nemzetének a fiáé lehet, amilyet csak a közelítő halál biztos tudata színezhet folyamatosan borongós búcsúvá, valamikori szárnyas remények, merész tervek napfényes terein. Emlékké vált szavaival most is ama toleranciára figyelmeztet, amelyről Babits Mihály szólt hajdanán, máig érvényes szavakkal: minden forradalom más-más képet ölt minden akaratban, más-más nyelvet beszél minden lélekben, miként a pünkösdi apostolok példája mutatja.

A pünkösdi metafora szépsége ma még csak ígéret. Antall József pedig úgy ment el közülünk, hogy nem érhette meg a félelem, a végletes indulatok eltűnésének napját a magyar közéletből. Nem adatott meg neki ez az elégtétel, de konok bizakodás, a mégis-mégis parancsának madáchi követelménye éltette utolsó szívdobbanásáig. Vajon kell-e mondani, mily tanulságos lehet ez a bizodalom, ez a hit a magyar nép képességeiben a hivatásos pesszimisták számára is? Antall József sugárzó alakja lelkierőt, bizodalmat növeszt ma és ezután is minden magyar otthonában.

Most, hogy egy tizenötmilliós nemzet gyászának szomorúságával utolsó búcsút veszek magam is tőle, erős megrendültség akadályoz, hogy a legtalálóbb szavak harmatos csokrát helyezzem el a koporsójára. Antall József, akinek rendkívüli képességeiben valóságérzék, s a jövőnek merész álma oly tökéletesen eggyéfonódott, Bethlen Gábor-i bölcsességgel hagyakoz ránk okos cselekvési módot, amelyről egy másik világos elme így vélekedett hajdan: „Nemcsak ahhoz kell, feleim, képzelet, hogy egy pohár vízben meglássuk a tengert, hanem ahhoz is, hogy a pohár vizet meglássuk a pohár vízben.” A pohárnyi vizet távoli tengernek híján, nagy álmaink valóraváltásának lehetőségét kis Magyarországon. Kicsi nép nagy fia remények törékeny poharával távozik most végleg közülünk, s marad meg örökre népének emlékezetében. És mert rendkívüliségében egyedül magához volt hasonló: személye pótolhatatlan. Öntőformáit a természet elhajítja, nem szokta önmagát ismételni.

Isten nyugtassa meg őt, és elárvult családjára hozzon vigasztalást. Hozzon vigaszt, enyhületet minden magyarok szívébe, akik újból könyörgő szavakat küldenek az ég magasságába, szólván: Urunk, Istenünk, fogadd el hű fiad, Antall József áldozatát, vedd füledbe az ő népéért szóló könyörgéseit. Százszor elszenvedett bűnhődésünk rossz századai után hozd el mireánk a Himnusz imájába foglalt, reménytelenül is remélt víg esztendőt!

E víg esztendő eljövetelével bizonyosan megenyhül majd, és tán örömre változik néhai Antall József miniszterelnökünk végtelen szomorúsága is.