Üzenet Galló Árpádnak^*

Istenem, be váratlan fordulatokkal sújt bennünket a sors, te Árpád! Istenem, be könnyen kacag szembe mindannyiunkat, akik emberi módon tervezünk, hogy a Végzésnek már ne legyünk urai. Árpád, Galló Árpád: emlékszel, miben egyeztünk meg, amikor ama hűvös tavaszi hajnalon a kórházban, betegágyadban meglátogattalak?

De hadd kezdjem előbbről a mi egyezségünk történetét. Már hetek óta voltunk vendége a házadnak, családodnak az actoni otthon falai között. Már hetek óta tudtuk drága Katicáddal, s Marcsikával együtt, hogy végzetes betegség támadt Rád, és nem, nem jöhetsz még haza – tovább építeni mindazt, amit ragyogó képességeiddel megteremtettél.

S akkor elhatároztam, hogy magam is meglátogatlak. Egy erdélyi halálra keresett, nyelvében bujdosó magyar – a halálos kórral vívódó amerikai magyart!

És kiléptem egyedül az actoni házból, és erdős vidéken bolyongva, majd azután az idegen világváros ismeretlen utcáin tévelyegve eljutottam hozzád, betegágyad mellé. Ismerős volt a kórterem, ahhoz hasonlatos, amelyet napokkal előbb magam is elhagytam; ismerős volt a mozdulatlanul s némán merengő férfiú, aki voltál, kedves Galló Árpád; sajátunk a mozdulat, amellyel köszöntöttük egymást; ismerős volt szemedben a felvillanó fény s a megrebbent szemöldök, amely azt kérdezte: Te is? Hát te is elhagytad az ősi hazát, András? Elhagytam, mondtam, de csak annyi időre, hogy egy csöpp reménnyel, kiszúrt szemem gyógyulásával térjek meg oda, ahonnan eljöttem. Te pedig azt mondtad: bárhová vessen is bennünket a sors: gondunk, reményünk és aggodalmunk soha el nem fordul a nemzet, nemzetünk keserves állapotának gondjától. Soha, de soha, sem jó, sem rossz dolgunkban. Így van ez, mondtam teneked és búcsúképpen hosszan kezet szorítottunk. És most elgondolom: egyezség volt ez? Határozottan! A nép, melynek fiai vagyunk, amely történelme folyamán sokszor megbűnhődte már a múltat s jövendőt, most újból meghordoztatja véres kardjait: segítségre szorul. Nincs már Hunyadi Jánosa, Mátyás királya, sem Nagy Lajosa; ám vannak hű fiai, akik megértik szavát és hívását.

Ilyen fia voltál Te – magyar népednek, kedves Galló Árpád, de honnan tudom én ezt?

Hiszen az elmondott látogatás, amire lélekben oly sokat készültem, csak álmomban történt meg. S álmomból ébredve gyászhír fogadott engem is; ama hajnali, vészes telefoncsörrenés, amelyet szeretteid körében elsőnek hallottam meg, s amely végleg tudatta velem, hogy mindketten elkéstünk immár a személyes ismeretséggel; csak képzeletem fogja arcodat elhozni nekem, aki hálával és köszönettel tartozom neked is azért, hogy örökre elhagyott otthonod – téged sirató, gyászoló szeretteid révén, ideiglenes otthonom lehetett hosszú heteken át; otthonom és családi köröm az emberi szeretet meleg fénykörében.

Nyugodj békében, drága, sosem látott barátom, kedves Galló Árpád! Téged sirató szeretteidnek adjon Isten, adjon a jó sors vigasztalódást!