Üzenet Galló Árpádnak*
Istenem, be váratlan fordulatokkal sújt bennünket a sors, te Árpád! Istenem, be könnyen kacag szembe mindannyiunkat, akik emberi módon tervezünk, hogy a Végzésnek már ne legyünk urai. Árpád, Galló Árpád: emlékszel, miben egyeztünk meg, amikor ama hűvös tavaszi hajnalon a kórházban, betegágyadban meglátogattalak?
De hadd kezdjem előbbről a mi egyezségünk történetét. Már hetek óta voltunk vendége a házadnak, családodnak az actoni otthon falai között. Már hetek óta tudtuk drága Katicáddal, s Marcsikával együtt, hogy végzetes betegség támadt Rád, és nem, nem jöhetsz még haza – tovább építeni mindazt, amit ragyogó képességeiddel megteremtettél.
S akkor elhatároztam, hogy magam is meglátogatlak. Egy erdélyi halálra keresett, nyelvében bujdosó magyar – a halálos kórral vívódó amerikai magyart!
És kiléptem egyedül az actoni házból, és erdős vidéken bolyongva, majd azután az idegen világváros ismeretlen utcáin tévelyegve eljutottam hozzád, betegágyad mellé. Ismerős volt a kórterem, ahhoz hasonlatos, amelyet napokkal előbb magam is elhagytam; ismerős volt a mozdulatlanul s némán merengő férfiú, aki voltál, kedves Galló Árpád; sajátunk a mozdulat, amellyel köszöntöttük egymást; ismerős volt szemedben a felvillanó fény s a megrebbent szemöldök, amely azt kérdezte: Te is? Hát te is elhagytad az ősi hazát, András? Elhagytam, mondtam, de csak annyi időre, hogy egy csöpp reménnyel, kiszúrt szemem gyógyulásával térjek meg oda, ahonnan eljöttem. Te pedig azt mondtad: bárhová vessen is bennünket a sors: gondunk, reményünk és aggodalmunk soha el nem fordul a nemzet, nemzetünk keserves állapotának gondjától. Soha, de soha, sem jó, sem rossz dolgunkban. Így van ez, mondtam teneked és búcsúképpen hosszan kezet szorítottunk. És most elgondolom: egyezség volt ez? Határozottan! A nép, melynek fiai vagyunk, amely történelme folyamán sokszor megbűnhődte már a múltat s jövendőt, most újból meghordoztatja véres kardjait: segítségre szorul. Nincs már Hunyadi Jánosa, Mátyás királya, sem Nagy Lajosa; ám vannak hű fiai, akik megértik szavát és hívását.
Ilyen fia voltál Te – magyar népednek, kedves Galló Árpád, de honnan tudom én ezt?
Hiszen az elmondott látogatás, amire lélekben oly sokat készültem, csak álmomban történt meg. S álmomból ébredve gyászhír fogadott engem is; ama hajnali, vészes telefoncsörrenés, amelyet szeretteid körében elsőnek hallottam meg, s amely végleg tudatta velem, hogy mindketten elkéstünk immár a személyes ismeretséggel; csak képzeletem fogja arcodat elhozni nekem, aki hálával és köszönettel tartozom neked is azért, hogy örökre elhagyott otthonod – téged sirató, gyászoló szeretteid révén, ideiglenes otthonom lehetett hosszú heteken át; otthonom és családi köröm az emberi szeretet meleg fénykörében.
Nyugodj békében, drága, sosem látott barátom, kedves Galló Árpád! Téged sirató szeretteidnek adjon Isten, adjon a jó sors vigasztalódást!
Antall József koporsója előtt*
Végtisztességtevő Nemzeti Gyülekezet! Gyászoló barátaim!
Magyarország miniszterelnökének tragikusan korai halála gyászunkat és emlékező gondolatainkat törvényszerűleg tereli a nemzetsors problémáinak irányába. Oda tehát, ahol Antall József élete kiteljesedett, ahol fénybe lobbanva örökre eggyé fonódott a magyarság létküzdelmével. Létküzdelmet mondok és nem retorizálás végett, hanem a Trianon után kisebbségi létre jutott magyarok millióinak drámai helyzete miatt. Hiszen, mikor egy szervesen, ezer év alatt kiteljesedett egésznek, egy honnak a részei milliószám fuldokolnak jogok hiányában, akkor nyilván egy egész nemzet történelmi nyomorúságáról kell beszélnünk, Antall József, a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke ezt világosan látta, politikai munkásságának legfőbb gondjai közé iktatta.
Micsoda veszteség, hogy távlati terveinek úgyszólván a kapujában terítette le őt a halál, éjt is nappallá tevő munka közben, mitikus méretű küzdelem után, a végzet fölött aratott győzelem föl-föllobbanó reménysugarában.
Korai halála, az ország nemzetközi megítélésében szerzett nagy érdeme, karizmatikus egyénisége és szívemben a megrendültség most az elismerés jelzőit röptetné a nagyvilág felé, de Voltaire szavai figyelmeztetnek: a melléknév ellensége a főnévnek, mert egyedül a főnév az, ami biztos, mert az önmagában való és az általunk elképzelt, a szubjektív ítélet folytán szembekerülhet némelykor egymással. Jelzőt és főnevet azonban tények és érdemek mindenkor kibékítenek. Antall József munkásságát és személyét világszerte elismert tények dicsérik. Halhatatlanságát nem óhajok, hanem tények fogják megítélés végett előterjeszteni a kegyes és szigorú történelmi jövendőnek. Ezekről kimerítőleg szólni itt és most lehetetlenség. Feszültségekkel terhes, drámai fordulatokban bővelkedő pályafutásának legalább két vonását mégis ki kell hangsúlyoznunk: egyik a türelemé, a bölcs mérsékleté, ahogyan kormánya hajóját a magyar belpolitikai élet Szküllái és Kharübdiszei között a nemzetközi elismerés nyílt vizeire kivezette. Másik a sokféle kockázattal járó új politikai koncepció meghirdetése volt az ország mai határain kívül élő magyarok
millióinak ügyében.
Aki tudja, hogy miután az első világháború győztes hatalmai Magyarországot földarabolták, aki tudja, hogy ilyenformán ezeréves nemzeti lét után a magyarságnak közel egyharmada jutott kisebbségi sorsra szomszédos országokban, annak koporsó előtt nem kell történelmet tanítani. Hanem a kegyelet és elismerés hangján azt kell felidézni, hogy Antall József egyik vezérelve így szólt: lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének tekinti magát. Mondta ezt higgadtan, politikai felelősséggel, hátsó szándékok nélkül, a világos szavak értelmében bízva. Mások értelmében is bízva tehát. Mondta ezt, annak reményében, hogy a lélek fogalmát senki sem tévesztheti össze tankhadosztályokkal. Mondta ezt, közel fél évszázaddal egy letűnt magyar politikai vezetés szintjén elárult, nemzetközi szinten is közönnyel szemlélt kisebbségi sorsban vergődő magyar nemzeti közösségek védelmében. Mondta ezt alapvető emberi jogokra gondolva, az államilag erőszakolt asszimiláció kígyótorkában vergődő milliók segélykiáltását hallva, megértve, amiként más népek, európai nemzetek kormányai is mindig szót emeltek vértestvéreik védelmében bárhol a világon, és az természetes joguk is volt. Antall József keserű tapasztalatai között
szerepelt az összmagyarság érdekeit fölvállaló szándékának tudatos félremagyarázása. Újból kiderült ugyanis, hogy kelet-európai politikai körökben némelykor a legvilágosabb szavaknak sincs értelmük, csak érdek szerinti értelmezésük. Így van ez ma még. Ám tudatos félreértések veszedelme nem kényszeríthet bennünket immár sohasem kényesnek tartott kérdéseink elhallgatására.
Az egyetemes magyarság szellemi égboltozatának kiépítésében biztató jelekről szólhatunk ma már, de elismerésünk javát Antall József érdemei közé kell sorolnunk. Megannyi politikai áramlat közepette ő volt az a magyar államférfi, aki a mai világ politikai realitásainak figyelembevételével alakította ki stratégiáját. Senki, aki utána jön, senki, aki a nyomába lép, ezután meg nem kerülheti őt abban, amit a határokon kívül élő magyarságért cselekedett. Senki sem tekinthet el attól, hogy ez ügyben Antall József etiológiai, vagyis kóroki és nem csupán szimptómás, tüneti kezelést, megoldást ajánlott. A napjainkban föllángolt etnikai kérdések valójában rendkívüli veszélyeket hordoznak. Nemzetközi megalkuvás, cserbenhagyás, minden emberi szenvedés fölé emelt jóléti önérdek és gyávaság jelzi, hogy véres etnikai konfliktusokat csakis Antall József békés koncepciójának szellemében, de csakis etiológiai módon lehet föloldani.
Drága barátunk egyik legfőbb érdeme volt, hogy szélsőséges tendenciák közepette a nemzeti színű korlátok fölé tudott emelkedni, hogy szembeszállt mindig az intolerancia megnyilatkozásaival, és szigorú bírálat alá vette a meggondolatlanul cselekvőket s a cselekvésképtelen meggondoltakat. Jól tudta, hogy a magyart sok mindenért érheti gáncs vagy megvetés, de főleg és mindig egy másik magyarért. Jóleső büszkeséggel mondhatjuk viszont, hogy általa, rendkívüli emberi értékeinek, mélyen demokratikus gondolkodásának viszonzásaként mindenütt minden magyar gazdagabb lett a megbecsülésben.
Meg kell állnom itt az elismerés szavaival. Lelki fülemmel figyelmeztető szavait hallom. Mintha azt mondaná most: „Ne dicsérjetek engem! Magatokat sirassátok inkább, ha nemzeti sorskérdéseinkben nem fogtok egyetértésre jutni!” Az emlékeimben örökre megőrzött tekintete most is szomorú, oly nagyon szomorú, amilyen csak Európa legtragikusabb sorsú nemzetének a fiáé lehet, amilyet csak a közelítő halál biztos tudata színezhet folyamatosan borongós búcsúvá, valamikori szárnyas remények, merész tervek napfényes terein. Emlékké vált szavaival most is ama toleranciára figyelmeztet, amelyről Babits Mihály szólt hajdanán, máig érvényes szavakkal: minden forradalom más-más képet ölt minden akaratban, más-más nyelvet beszél minden lélekben, miként a pünkösdi apostolok példája mutatja.
A pünkösdi metafora szépsége ma még csak ígéret. Antall József pedig úgy ment el közülünk, hogy nem érhette meg a félelem, a végletes indulatok eltűnésének napját a magyar közéletből. Nem adatott meg neki ez az elégtétel, de konok bizakodás, a mégis-mégis parancsának madáchi követelménye éltette utolsó szívdobbanásáig. Vajon kell-e mondani, mily tanulságos lehet ez a bizodalom, ez a hit a magyar nép képességeiben a hivatásos pesszimisták számára is? Antall József sugárzó alakja lelkierőt, bizodalmat növeszt ma és ezután is minden magyar otthonában.
Most, hogy egy tizenötmilliós nemzet gyászának szomorúságával utolsó búcsút veszek magam is tőle, erős megrendültség akadályoz, hogy a legtalálóbb szavak harmatos csokrát helyezzem el a koporsójára. Antall József, akinek rendkívüli képességeiben valóságérzék, s a jövőnek merész álma oly tökéletesen eggyéfonódott, Bethlen Gábor-i bölcsességgel hagyakoz ránk okos cselekvési módot, amelyről egy másik világos elme így vélekedett hajdan: „Nemcsak ahhoz kell, feleim, képzelet, hogy egy pohár vízben meglássuk a tengert, hanem ahhoz is, hogy a pohár vizet meglássuk a pohár vízben.” A pohárnyi vizet távoli tengernek híján, nagy álmaink valóraváltásának lehetőségét kis Magyarországon. Kicsi nép nagy fia remények törékeny poharával távozik most végleg közülünk, s marad meg örökre népének emlékezetében. És mert rendkívüliségében egyedül magához volt hasonló: személye pótolhatatlan. Öntőformáit a természet elhajítja, nem szokta önmagát ismételni.
Isten nyugtassa meg őt, és elárvult családjára hozzon vigasztalást. Hozzon vigaszt, enyhületet minden magyarok szívébe, akik újból könyörgő szavakat küldenek az ég magasságába, szólván: Urunk, Istenünk, fogadd el hű fiad, Antall József áldozatát, vedd füledbe az ő népéért szóló könyörgéseit. Százszor elszenvedett bűnhődésünk rossz századai után hozd el mireánk a Himnusz imájába foglalt, reménytelenül is remélt víg esztendőt!
E víg esztendő eljövetelével bizonyosan megenyhül majd, és tán örömre változik néhai Antall József miniszterelnökünk végtelen szomorúsága is.
Gyilkos perc áldozatáról*
Sík Ferenc halott, s az eleven képzelet, személyes emlékek szárnyas csapata riadtan csapong a veszteség színhelyén. Madársereg erdőtűzben. Nem pirofóbia mondatja ezt velem, hanem másfél évtizedes tapasztalat.
Amikor hungarocídiumra ítélten, a kommunista nemzetköziség jegyében elárultan anyanemzetünk hivatalosainak szolidaritásáról álmodoztunk: Budapestről Sík Ferenc tiltakozó hangját is hallhattuk. „Erdőtűzből menekülnek az erdélyi magyarok! Hallgatni róluk: az üldözőikkel vállalt cinkosság!”
Nem a szólásszabadság és szabadosság idején mondta ezt.
Szájkosaras időkben szólt a bukaresti sovén paranoiának kedvében járó magyar hatalom ellen.
Amikor sokan szántak, de kevesen álltak mellénk a nyilvánosság terein: Sík Ferenc büntetőfórumok sújtó haragját volt képes a fejére vonni, hogy velünk, a Nagy Romlás tövében élőkkel szólhasson művészként a színpadról is.
Idén, december 20-án emlékeztünk volna ama jeles – minekünk gyászjeles – napra, amikor tíz évvel ezelőtt Budapesten betiltották az Advent ősbemutatóját.
Ezzel kezdődött együttműködésünk, kísérletek, sikerek, kudarcok izgalmas története, amelynek most váratlan halála vetett véget.
Váratlan? Önemésztőleg lobogó nyugtalanságának láttán el-elkapta szívünket az aggodalom. A személyét nem kímélő gyűlölet, miként az óra: minden percével sebez, az utolsóval öl.
Megtörtént!
A szellemi tolerancia szelíd lelkületű művészemberét, egymás ellen vicsorgó ideológiák, irányzatok mindennapi zsurnalisztikai szuronyrohamaiban a békés értékversengés hívét, a nyitottság ars poeticáját gyakorló főrendezőt szívaorta-repesztő gyilkos perc ölte meg. A villámcsapás tanúi elmondják majd, hogy a benne lakozó halál, mindannyiunk törvényes végzete a külvilágnak milyen hírére, szavaira, fenyegetésére serkent föl nagy művészt hóhérló munkára.
Sík Ferenc halála a gyászban enyhülő szívek és elszabadult indulatok hordozóinak önvizsgálati alkalma lehetne.
Nem lesz az!
A kizárólagosság, az intolerancia számára a halál nem dráma, hanem szövetséges erő. Újabb hódítás lehetősége egy véget nem érő szellemi belháborúban.
Emberi szelídségével, minden esztétikai-etikai érték fölkarolásában példateremtő, európai szellemiségével Sík Ferenc pótolhatatlan nagyjaink sorát szaporítja a Styx vizének túlsó partján, ahol az utókor igazságos megítélése vár rá.
Repülő madarat fagyasztó erdélyi télben, a hajdaninál is nagyobb Romlás tövében rostokolva kérdem tőle:
– Miért hagytad magad letiporni, Feri? Miért hagytál el minket?
Játékos szóra, öniróniára mindig hajlamosan így válaszol nekem:
– Mert híre jött odatúlról, hogy a magyar szellem óriásai közt sokan vannak, akik jó szóval, fáradozásaimat elismerő kézfogással várnak ott engem.
Véges létünk drámájában a halálnak soha nem lehet igazat adni.
Sík Ferenc képzelt válasza mégis torkon szorít engem.
Szívének titkolt bánatát nem lehet olcsó vigasszal enyhíteni.
Egy színész halálára*
A hihetetlennek mintegy bizonyítékaként, a gyászhír alatt Héjja Sándor özvegyének szavait, kézjegyét olvasom: Sebők Klára. Istenem! A kolozsvári színész házaspár mintha csak tegnap hagyta volna el Erdélyt, a vámpír Drakula garázdaságainak színhelyét. Mintha csak tegnap olvastam volna bizakodást, új reményt sugárzó szavaik végén a páros aláírást: Sunci és Klári. Férje és örökös színpadi partnere nélkül olyan árvának látom most Klára asszonyt, akár a törött ágat, miként a félszárnyúvá lett reménységet.
Nem gyászretorikai túlzás, hogy az erdélyi magyar színjátszásnak egyik legnagyobb alakja távozik örökre Héjja Sándor halálával.
Iszonyatos szenvedésben semmisült meg, időnap előtt, alkotóképességének zenitjén, szerepálmok közt, megannyi nagy visszhangot keltő, máig emlékezetes kolozsvári alakításai után. Az erdélyi halhatatlanok csillagképében találjuk ezután. Mert van ilyen csillagkép, lesz is a tárgyilagos kultúrhistóriában. Idők, szellemirányzatok változásaiban ablak- és égmosó emberek tűnnek föl, tisztogatnak, söprögetnek is, új csillagképeket jeleznek, köszöntenek és dicsőítenek okkal, joggal, ok nélkül és divatszerűleg is, e mindenkori tülekedésben pedig Héjja Sándor alakja változatlanul tündökletes marad.
A halál a bűn zsoldja, figyelmeztet a Szentírás az eredendő bűn felé mutatva. A korai halál nehéz idők, ideget, velőt, szívet roncsoló napok ezreinek következménye is lehet. Héjja Sándor alkatának törvénye szerint, képtelen volt komédiás könnyedséggel élni és játszani. Jogfosztott állapotunk súlyos korszakaiban alakított drámai hősöket, s adta önmagát rajongó közönségének. A gondolat magzatgyilkosainak uralma idején sugárzott rendkívüli játékdinamikával olyan gondolatiságot, amely személyes vallomás is volt: a szenvedő és gondolkodó ember szabadságharca.
Lehetett volna jobb dolga és könnyebb élete, ha csöppet is enged a szellemi hetéraság kísértéseinek.
Valahányszor a halál öléből ragadott ki eleven szépséget; valahányszor újból igazolta, hogy a Szó, a színészi erővel formált gondolat a feltámadás örök színtere – az életét megrövidítő veszélyeket is magára vonta. Színész a világ deszkáin nem titkos nyúzókamrába kerül, hanem a bőrét viszi vásárra estéről estére.
Hivatásának veszedelmei közé rontott elvadultan, tébolyult végzetként a betegség, a halál hóhéra. Mindegy most már, hogy kettejük közül melyik volt kegyetlenebb a tisztaság és lelki szelídség emberével, aki Héjja Sándor volt.
Nyugodjék békében.
Páll Árpád halálára*
Páll Árpáddal orvul és gyorsan végzett a korai halál. Súlyos betegségének hírét alig váltottuk át önáltató reménységbe, csodavárásba: családja küldte máris Kolozsvárról gyászjelentését. Minekünk, más városokban élő barátainak még csak elegendő idő se adatott a végzet tudomásulvételére. Halálra ítélt sorstársával az ember megosztja lélekben a siralomház borzalmait. Ha csak távoli virrasztásban is. Figyelmünket azonban Páll Árpád önnön kapaszkodó reményei felé fordította. Munkaterveiben osztoztunk vele – utolsó napjaiban is.
Utolsó könyvén dolgozott. Úgy valahogy, miként a lőtt madár szárnya repdes még a földön, a megszakadt szárnyalás utánzataként. Megannyi futkosó igyekezetünk ellenére füstbe ment terv maradt a neki szánt születésnapi ajándék. Hetvenedik évét töltötte februárban. Reméltük, hogy ha megkésetten is, asztalára tehetjük a könyvét, utolsó munkáját; egy búcsúzó lélek visszaintő vallomását torzóban maradt életművének történelmi idejéről.
Terveit magával vitte. Kálváriás küszködéseinek hasznos java, bizonyítéka, könyveinek kis csapata ránk és velünk marad, eltagadhatatlanul.
Páll Árpád munkáiban nem csupán színháztörténeti, nemzetiségpolitikai dokumentumra találnak az utónemzedékek, hanem egy szuverén intellektus eleven szellemiségére is. Németh László tanítványaként indult, szőtt álmokat írói tervek megvalósításáról. Szellemi hagyatékának java vigasz a vigasztalanságban. Ordas időkben, kultúrböllérek közt, a közügyi karrier szirénhangjainak ellenállva, üldöztetés áldozataként is hű maradt önmagához: a kolozsvári Református Kollégium maturándusához, aki a magyar szellem óriásainak bűvöletében alakította vágyait és hangvételét.
A kor kívánalma és biztatása szerint világmegváltó szándékkal indult Páll Árpád is. Áldott legyen a fölismerés, aztán a szándék, amely őt is arra késztette, hogy önmagát váltsa meg.
Nem dogmatikai szándék volt ez, hanem az igazsággal kötött szövetség parancsa, amelyet sohasem tudtak elhallgattatni benne a népboldogítás farizeusai.
Dühöngő diktatúra veszedelmei közt így lett maga is a szellemi ellenállás részese; nemzeti eszméletünk kovászembere. Nem volt oratórius erényekben tündöklő természet. Csöndes, tárgyias szava elenyészett napjainkban is a pátosz wagneri kürthangjai között. Egyik könyvének címe őt magát is jellemzi: Harangszó a mélyből. Történelmi fordulat előtt, a végveszély napjaiban szólt így Páll Árpád, akinek napjai elfogytak, maga is alászáll a földnek mélyébe. Oda tér meg, ahonnan metafora-harangjainak pünkösdi hangjait hallotta.
Vele és általa hallottuk mi is, akik fájdalommal és ragaszkodó emlékezéssel veszünk végső búcsút tőle.
Búcsúlevél Vita Zsigmondhoz*
Szeretve tisztelt, drága Tanár Úr!
– szól szívemből, az időnek hat évtizednyi távolából a Bethlen Kollégium kisdiákja. A mezőségi tanítójelölt, aki voltam és vagyok némelykor álmaimban is: Vita Zsigmond tanítványa, irodalmi körökben már akkor jól ismert nevének csodálója, hirdetője. Lássátok, feleim, Nagyenyed szülöttét! A távozók, a menekülők közt lássatok újból egy velük szembejövő embert és magyart. Budapesten és Párizsban, a Sorbonne-on végezte tanulmányait, de nem oda igyekszik, ahol jólét és európai fény kecsegteti, hanem hazafelé vette útját, ahol az övéit, Erdély magyarságát balkáni sötétség, kisebbségi üldöztetés, őt magát is rabság fenyegeti.
Amit Vita Zsigmond a készülődés éveiben tán szerencsének is köszönhetőleg a sorstól megkapott, valóságos lehetősége volt ez nyugati jólétnek, tudós karriernek, sovén gyűlölettől mentes polgári demokráciának. De mit tehet ilyenkor a hűség, amely földi változata az eleveelrendeltetésnek, s amelyet egy Apáczai Csere János, egy Tótfalusi Kis Miklós avatott az erdélyi írástudók tizenegyedik parancsolatává.
Vita Zsigmond tanár úr erdélyi jobbágyivadékok tanítója, nevelője maradt. Szívem, elmém tán tőle kapta a sugárzást, hogy Bethlen Gábor szobra előtt későbben így szólhassak magányos tűnődés közben: nem fölfele, hanem inkább lefelé török, Uram, ki voltál a mi Nagyságos Fejedelmünk. Visszaigyekszem azok közé, akik a szegénység világából ideküldtek engem; akik a könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének.
Régi fogadalom ez: Vita Zsigmond másodéves tanítójelölt rajongójának szárnyrebbenése a hivatáskeresés lobogásában. Több mint fél évszázad suhant el azóta, mégis lázadozik a szív a mulandóság szorításában. Mert alig volt reggel az örökkévalóság harmatos káprázatában; és alig volt dél a zenitről sugárzó napfényben, és rám borult máris az alkony, tanár és tanítvány azonos időzónában foghatott kezet, osztozott magánéleti és közösségi gondban, s mi tagadás: leginkább nemzeti jogaink felett borongó fájdalomban. „Megőszültél, fiam!” „Ebben is hozzád igazodom, Zsiga bátyám.” Évtizedek omlattak egymásba mögöttünk, miközben vad és riadalmas esztendők sepertek félre Erdély magyarjai között nemzedéki, vallási és világnézeti különbségeket. Minden erdélyi idők jogtiprásának és -fosztottságának legsötétebb korszakait éltük át együtt, veled is, a te üldöztetéseidben, tífuszos levegőt párálló gyűjtőtáborban, brutális házkutatásokban is; írásaidnak betiltásában is, anatéma alá vetetten is, egész közösségünk szájkosaras idejében, önmagunk, nemzeti nyelvünk, kultúránk, múltunk
föladására ítélten.
Emlékeimben panaszos szavaid élnek, drága Zsiga bátyám: „kiforgatnak a múltunkból, történelmünkből!” Makkai Sándor szavai szerint: elvégeztük pedig a magunk revízióját. Mint nyilat a sebből téptük ki magunkat rossz századok illúzióiból, és lám, mire jutottunk mégis! A vérszagtól a cápa őrjöngésbe vadul – a vérmítosz nagynemzeti fanatizmusában erejét és reményét veszti az emberi jogokat, humánumot követelő kisebbségi lélek. Hunyt pilláim alatt az eleven kép, a sántáló, testi mivoltában megrokkant Vita Zsigmond szomorú, kérdő tekintete: „Tehetünk-e még magunkért valamit, fiam?” „Te mindent megtettél, ami tőled tellett, erődön felül is!” – mondtam, és mit a szemérem a torkomból megtérített, így szólt bennem: Veled, Zsiga bátyám, ebben a mi erdélyi létünkben, sorsunkban, nagy elszánásainkban és a lankadás kísértéseiben, teveled, Vita Zsigmond, mindétig a hűség volt jelen miköztünk. Csupa magánérdeket üvöltő sarki mártírok, mai napig is önjelölt héroszok közt a te csöndes, önzetlen szorgalmad, szerénységed nőtt példás közösségi szolgálattá. Olyan időben, mikor az írás értelmét százan százféleképpen vitatják; mikor kollektív
jogaink híján épp közösségileg juthatunk végveszélybe, míg az individuum már azt is alapelvként említi, miszerint egyedül önmaga által és kizárólag önmagáért létezik, akár az egekben az Isten; mikor magyar mitológiánk ezer év óta űzött csodaszarvasa immár nem lehet egyéb, csakis a magyar összefogás – itt és napjainkban a te írástudói és emberi példád, drága Zsiga bátyám, oda emelt föl téged a Bethlen Kollégium s az erdélyi szellem nagyjai közé, akiknek halhatatlanságát a könyveidben megörökítetted.
Ők, a múltbeliek fogadnak odatúl most téged: a közülök valót. S mivel önarcképed aranyozása helyett az ő szellemüket, ránk maradott örökségüket fényesítetted mai és holnapi nemzedékeknek: a Te jutalmad, Erdély hálája és elismerése, ezer kollégistának emlékedre szóló gyászában ott sejlik, rejlik, ott zeng méltóképpen a jövendőben, amely nem fog elfordulni tőled.
A holnap tudni fogja, ki voltál minekünk tegnap, Zsiga bátyám. A holnap tudni fogja, hogy jól ismerted és cselekvőleg tisztelted a törvényt, amely Tamási Áron szellemében váltig figyelmeztet minket: amiként porból lettünk s porrá lészünk, azonképpen magyarokból lettünk és magyarokká leszünk! Leszünk, míg Bethlen Gábor vára áll, míg fennmaradásunk szellemőrségében olyan férfiak, harcosok lesznek, amilyen Te voltál, szívünkben és emlékezetünkben örökkön megmaradó Vita Zsigmond bátyám!
Isten nyugosztaljon!
Könyörgés Czine Mihályért*
Drága barátom, eszmetársam, szellemi törekvéseimben mindig mellettem álló támogatóm, Czine Miska! Idén áprilisban hetvenéves leszel, amilyen én is voltam két évvel ezelőtt. Mandulakeserű vallomásban ezen magad is elcsodálkozol. Lehet, írod, hogy születésed évét elírta Nyírmeggyesen a tiszteletes úr. Örül az ember lelke, hogy kedélyed, ha csak egy pillanatra is, fölszikrázik már, de fájdalom! – riadt lelked máris Ady megtört életkedvének szavait rebegi: „Én kifelé megyek.”
Szíven üt engem ez a mondat. Hisz úgy gondoltam, nem volt hiú remény, amelyet magammal hoztam a kórházból még tavaly őszutóján, mikor meglátogattalak. Betegséged korábbi villámütései után Isten csodájaként keltél újból talpra, és vettél irányt a rohamos javulás felé. Aztán, hogy másodjára is kórházba kerültél: szememben legalábbis megismételted a csodát. Mikor beléptem hozzád, olyan vigasztaló elevenséggel egyenesedtél föl betegágyadból, hogy bibliai kérdés csendült föl bennem: „Kicsoda az, aki feljő a pusztában, mint a füstoszlop?”
Legényes vagy, mondtam. Megcsóváltad a fejed, elmosolyodtál, mint aki azt mondja: jelzőnek csak ott van helye, ahová illik is, különben nem jelző, hanem áltatás. Pedig a szívemet szaggató hírek alapján rosszabbra voltam akkor fölkészülve. Jó, hogy találkozhatunk, mondtad. Botladozó nyelved helyett a mondat folytatását csak a szemed jelezte különös, lázasan izzó, kék ragyogásban, ottlétem alatt mindvégig beszédesen, kutatón figyelve, de még gondolati árnyalatokat is váltva csöndes társalgásunk derűs-komor csobogása szerint. Csoda, megint csoda történik veled, mondtam magamban, látván, hogy ma még agyvérzés roncsolta szavaidat már-már a szemed fényjeleivel érteted meg velünk. Reménnyel búcsúztam el tehát tőled. Aztán Görömbei András levelét olvashattam később. Jubileumi alkalomból téged köszöntő könyvbe kér tőlem is írást. Így most erős vágyam, hogy sorsom ki ne szólítson a hozzád igyekvő tavaszi seregből április ötödikén. Ezt az aggodalmat csak azért említem, mert az én koromban már nem a Gergely-naptár, hanem ama mesebeli szerint kell mérni az időt, lévén az örök hómezők táján, aggastyánok dimenziójában: három nap egy esztendő. Keserű igazság ez, még ha tréfásan is hangzik. De csak
idáig jutottam a te jubileumod gondjával. Újabb, ijesztő hírt kaptam felőled. Betegágyadban magadba fordultál. Minden feléd rebbenő mosolyt mosolyra váltó kedved odalett. Szemedben a kék sugárzás – igen, erről is kifaggattam közös barátunkat –, a roncsolt szavakat pótló fényjelzés közönyre váltott. Híresen bizalompazarló, kívülnyíló szíved sem a régi befogadó már. Kemény Zsigmond-i zúzmarás kedélyállapotba estél, Miska? Te is azt mondod, hogy jobb nekünk a Vértes vadonában?
Nem tudhatom, mi történt veled és benned az esztendőfordulónak régen oly gyönyörű és változatos, csendes-szentséges éjes, szilveszter éjes napjaiban. Nem tudom, mire megyünk reményeink szerint áprilisig. Csak azt tudom, hogy köszöntőt akarok mondani, de csak köszörülgetem itt magamban, hófúvásos erdélyi télben, a torkomat. Illő igét keresve, hozzád méltó mondandót űzve százfelé futnak a gondolataim, és hiába próbálom őket egybeterelni, tefeléd irányítani.
Keserves töprengésben emésztődöm hosszú napok óta.
Mit mondjak én neked, mikor a Vértes vadonába hallgatózol, magányba öltözötten fordulsz befelé a betegágyban? Mit kellene tennem, hogy tudd és szikrányi kétely nélkül higgyed: ott vagyok, vagyunk melletted, mindnyájan, negyven éve híveid és barátaid, ott vannak a hosszan tartó rettegésben megtöretett családod tagjai. Ha odamehetnék most és döbbenten tapasztalnám, hogy láttomra nem egyenesedsz föl az ágyban, és el kellene hessentenem tavaly őszi emlékfoszlányomat a biblikus kérdéssel: kicsoda az, aki feljön a pusztában, mint a füstoszlop, ha így lenne, Miska, bizony nehezen találnám a szót, aminek helye van ilyenkor. De máris oda képzelve magam a betegágyad mellé, eltűnődöm: mit is cselekednék? Megosztanám veled például azt a gondomat, hogy be nagyon fontos lenne megírni… De nem! Nem! Semmi sem fontosabb most a gyógyulásodnál! Illő igét keresve, hozzád méltó jubiláris mondandót űzve meddő és gyarló az igyekezetem. Minden gondolatom fájdalmas, néma könyörgésként csatlakozik az életedet mentő roppant erőfeszítéshez. Várjuk gyógyulásodnak idejét – jutnak eszembe nagyenyedi kisdiák koromból Malakiás próféta szavai –, mert feltámad a te igazságodnak is napja, és gyógyulás lesz a szárnyai alatt.
*
Ha igaz még, hogy az együttérzés: hatalom, fogadd el azt tőlem, tőlünk, erdélyi barátaidtól, Czine Miska. Lélekerősítő üzenetként küldöm a reményünket, hogy a végzetnek hétfejű szörnyével viaskodva harmadízben is te leszel a győztes. Csak ne mondd Adyval, hogy az életből te már kifelé tartasz! Erősítsük magunk inkább az ő életszeretetének Niagara-zuhogásával. Az elmúlás bennünk munkál, balgaság lenne a törvény tagadása, valamiként az is, hogy életemet összehajtom, mint a takács. Nem a mi dolgunk ez, hanem az elrendelésé. Bocsásd meg nekem, amit ezután mondok, a személyes példát, jól tudván persze, hogy senki sem ismerője az embertársát kínzó szenvedésnek; senki ne tekintse magát mások mértékének, rosszat viszont nem cselekszik, ha netán bajtársának javára váltható emléket idéz föl.
Amikor sárga lován nyargalva, a nemzeti gyűlölet apokaliptikus éjszakáiból szabadultan keresett engem a halál: a végveszély baltaerdejében, fejszés fenyegetéseiben és már csak gyufalángra váró máglya mellett gondolataim riadt seregélysurrogásában egyetlenegy sem késztetett búcsúvételre családomtól, a rettegésben rám várakozóktól. Ösztönöm parancsa volt ez, sötét sejtelemmel nyomatékosítva: mihelyt elfordulok tőlük, és pillantásomat megadóan a sárga lovas halálra vetem: máris elpusztulok. Minden búcsú: fegyverletétel. Kérlek hát téged, drága Czine Mihály, minden magyarok nevében, akik csak egyszer is hallhattak téged a nemzet szellemóriásairól szólni, tanítványaid, hallgatóságod, olvasóid hatalmas seregének ragaszkodásával kérlek: ne mondd Ady szavaival, hogy kifelé mész már az életből.
Képzeletben újból betegágyad mellé ülve biztatlak ógörög módra: lopjuk meg az isteneket! Ízleljük meg másodszor is a visszahozhatatlan múltnak ajándékait, amelyek csak egyszer adattak meg halandónak: emlékezzünk!
Milyen kicsi volt a Maros-parti és még magyar város, és be nagy volt az érdeklődés a messziről jött vendég iránt a legelső utazásodnak idején! Milyen eleven hullámzást keltettél már akkor is a szellemi és vigalmi életben! Az ötvenes évek közepét jártuk, fagyos korszakát a nemzeti gondnak és eszmének. Írót íróval, magyart magyarral próbált a hatalom akkor is agyonveretni. Azokat főleg, akik neked is mestereid voltak: a népi irodalom bélyeges seregét, annak is az elejét. Egyik Németh László volt: a mélymagyar fajvédő, másik Illyés Gyula volt: a baloldali eszmét eláruló nacionalista, a harmadik: Tamási Áron, a klerikális misztikummal elegyes székely-magyarkodásban tévelygő erdélyi. És amivel még megkrétázták őket: az internacionalizmus tápláló emlőit magától elutasító világnézeti éhségsztrájkoló mindahány.
Te Marosvásárhelyt is róluk beszéltél, őket emelted fénybe, de nem a szónokias lelkesültség, hanem a tudományos érvelés erejével, gondolatgazdag esszéstílusban. Csoda volt az már – hiszen csak huszonéves voltál –, hogy egyetlen szótagot, hangsúlyt sem vétő szabadelőadás miként alakul és fényesedik írói alkotássá, akárha könyvtári csöndben született volna. A „magyar glóbusz” nemigen termett hozzád hasonló szellemi embert, akinek életműve – sok ezer előadás a könyvei mellett – a nemzeti tudat roncsolásának évtizedeiben oly hatásos gyógyírként hatott volna a magyarság gondolkodására.
Vigasztaló volt azt hallani tőled nyíltan és bátran kimondva, hogy az elcsatolt régiók magyar irodalma szerves része a magyarországinak.
Téged hallgatva hogyne kérdezték volna Marosvásárhelyt is megannyi tiltásban rettegő magyarok: ki az az ifjú, aki ott magaslik a dobogón? Termetére nézve Toldi Miklós, a szelíd búzavirág-szemével pedig olyan szigorú-kemény igazságokat mond, hogy irigyelhetik a szikravető sötétszeműek is, az erdélyi gyávákról nem beszélve.
Mi tagadás, Miska, frissen sarjadt barátságunk okán, alig titkolt büszkeséggel mondtam: ez a fiatalember Czine Mihály budapesti kritikus és irodalomtörténész, a mi vendégünk, aki tegnap este, vigalmi alkalomból a két karján két helybéli írót emelt magasba, föl a plafonig.
Régen volt ez, mégis mintha csak tegnap történt volna.
Jó lenne meglopni máskor is az isteneket közös emlékezéssel. Ezért is várjuk gyógyulásodat, Miska! „Mert feltámad a te igazságodnak napja, és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt.”
*
Napok múlnak, havas éjszakák telnek lélekfagyasztó virrasztásban, Czine Miska. Közös barátaink üzenik megint, hogy szótlanságba estél, közönyös-hallgatag lettél, mintha felejteni akarnád, amit magadról írtál: „Szerettem beszélni.” Tudtál is, oly módon, ahogy senki más. Ha elfogult vagyok, Németh László is az volt irántad megvallott becsülésében és szeretetében. A rokonlelket ismerte föl benned? Nem tudhatom, de abban ő is bizonyos lehetett, hogy előadásaid hatalmas irodalmi kurzusként váltak a feldarabolt nemzet szellemi egyesítésének folyamatává. Nem ideológiákat és irányzatokat sulykoltál gyanútlan elmékbe, hanem önmagadat adtad, az Ady látta teljesség jegyében. A magyarság szükség és érték az emberiség számára – ez volt mondandóidnak pályát soha nem módosító csillagjárása.
Újból bizonyítottad ezt Farkaslakán szárnyas-szép emlékbeszéddel, Tamási Áron születésének centenáriumán. Mint mindig, ha Áront megidéztük, most is nagyidő támadt, égzengés, Isten haragjából zuhogó zápor. Sokan menedék alá húzódtak volna, de nem volt szívük otthagyni, esőre, fellegekre, vihartépte fákra bízni azt a szárnyas-szép beszédet. Nem vitte rá őket a lélek, hogy hátat fordítsanak ama Toldi-termetű férfiúnak, aki Áron sírja mellett magasodva, az ég haragjával is perelve, fuvintásnyi rekedtséggel, magas tenorhangon biztosan, könnyedén vázolta föl nagyszámú közönségének Tamási alakját, szellemi nagyságát. Ujjongott a lelkem, barátaid lelke, Miska! Derékig vert földbe az életedet kerülgető szörnyek szörnye, mégis talpra álltál! Mondtuk egymásnak, jó barátaid: Czine Mihály folytatja nemzeti egységünket forrasztó előadásait a súlyosbodó, közösségi gondjaink között.
Akkor, több mint negyven év után, újból kérdést hallottam egy idősebb székely asszonytól, akinek szélfújta arcán könnybugyogásként patakzott az eső. Azt kérdezte, de csak magában, ám jól hallhatóan:
– Ki az a galambősz ember, aki olyan szépen beszél, hogy aranyszájú püspök se szebben? Mintha-mintha láttam volna Farkaslakán, de arca, szeme nem látszik a ködfüggönyön át.
Mellette lévén azt mondtam neki:
– Az ember, aki püspöknél is szebben beszél, és arca, kék szeme, azt hiszem, jobbágykék szeme nem látszik most a vízfüggönyön át, az az ember Czine Mihály, budapesti író, és Áronnak tanítványa, híve, holtában is szellemi testőre.
Az asszony rám nézett, keze fejével megtörölte vízgyöngyös arcát, bólintott, s így szólt:
– Akkor mindent értek.
Kíváncsi lettem volna, hogy miből áll a minden, de te még beszéltél, áztál, emlékeztél ott Áron sírja és kopjafája mellett, csodás memóriáddal loptad meg az isteneket. Téged hallgattunk hát. Akkor nem tudtam ezt neked elmondani, kétfelé sodródtunk egymástól a tömeghullámzásban és az Áron barátait elborító szeretetben.
Emlékezetes nap volt. Semmit se kívánok erősebb ragaszkodással, mint hogy jöjjön vissza kedved a beszédhez, erősödjék benned a küzdés szándéka önmagadért, az életedért, mely az életünk része. Mert feltámad a te igazságodnak is napja, és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt.
Mert ordas időkre nagy változások jöttek, reményt keltőek és lesújtóak, új virradat ígéretével és csalódásokkal, igazságtétellel és újabb igazságtalanságokkal, politikai, erkölcsi, szellemi elégtétellel és új mellőzöttségek szomorú és fölháborító jeleivel.
Kimúlt rendszerek sírján is dudva nő, de még több ellenzéki és hős diktatúradöntő. A te következetes, mindenkori ellenzékiségedet nemhogy tudomásul vennék: gátlástalan hazudozással még tagadják is némelyek. Magyar író is köztük. Jól teszed, ha legyintesz rájuk, bár tudom: sajogó érzéssel. Neked is fáj az igazságtalanság.
Tiszteletre méltó néhai közös barátunk: Király István, aki marxista és pártpolitikai elveiből jottányit sem engedve vitatta és tagadta minden alapvető nézetedet, felfogásodat a nemzeti kérdésben, ám ő maga sorolta föl a tisztességes szellemi ember szolidaritásával mindazt a galádságot, amit a hatalom ellened elkövetett. Király Istvánnak hatvanadik születésnapodon megjelent tanulmányából többet tud meg az olvasó a téged ért bántalmakról, mint amennyit valaha is hallhattunk tőled.
Mert büntettek téged a pártközpontban, rádióban és televízióban, az egyetemen és minisztériumokban, szerkesztőségekben és megyei hivatalokban. Büntettek otthon és határon túl, emberi tisztességedben aláztak meg ott is, ahol legfájdalmasabb volt számodra a négykézláb járó tájékozatlanság agresszivitása: a Magyarok Világszövetségében.
Nem panaszkodtál, de tudom: soha be nem gyógyuló sebet kaptál ott, ahol magad voltál az önzetlen közösségi szolgálat megtestesülése.
Vigaszként rajzik most személyed körül számtalan megújuló fölkérés, óhaj, remény, bizonyosság: olvasni, hallgatni, sorskérdésekben faggatni akarnak téged az emberek, akik tőled kaptak szellemi oltást a nemzeti közöny betegsége ellen.
Istenem, ha tudnád, mennyi szavadra szomjas hívás és aggodalmat reménnyel váltogató ragaszkodás áramlik feléd onnan, ahol jobb napokra váró magyarok „térdig hóban, szívükig fagyban viszik a szivárványt a hegy magasába”. Nagy László látomását idézted, Miska, korán lehanyatlott nagy költőnk embereszményét, amely személyes vallomásod is egyúttal: sorsodban magad vagy ez az embereszmény, eddigi életpályád egyetlen szembefutó akarat és bizonyosságtevés a személytelenné sivárult poézis, a sorsvállalást megtagadó írástudók ellen.
Ha volt valaha szakadék élet és irodalom között: éppen most van az, Czine Mihály! Nagy csapása az égnek, hogy nem lehetsz közöttünk, mikor a teljes közösségi, nemzeti létet sújtó tagadásban egyetlen igenhez bár sorsproblémát is fölvállaló férfi kerestetik a fagyos közönnyel küzdő utóvédharcosok bátor csapatába.
Ne mondd hát, gyűrd le borzalmas csapásban támadt gyöngeségedet és ne hangoztasd Ady szavaival, hogy kifelé mész az életből, amelyet mindenkor megszépítettél, ember maradván „eleitől fogva” az embertelenségben.
Születésnapi öleléssel megyünk elibéd, Czine Miska!
Mert „ha van Isten, és mi vagyunk”: feltámad a te igazságodnak is napja, és gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt.
Marosvásárhely, 1999. január 15.
*
A könyörgés az emberé, a végzés az Istené. Téged elszólított, Miska. Isten veled.
Marosvásárhely, 1999. január 21.
Sinkovits Imre halálára*
Tegnap, január 18-án, csütörtökön déli időben Budapesten tartózkodó barátom hívott föl telefonon, mondván a médiák előtt meg nem erősített hírként, hogy meghalt Sinkovits Imre. Fél óra múltán rádió és televízió tudatta velünk a gyászhírt: 73 éves korában elhunyt Sinkovits Imre, a Nemzet Színésze, és fölsorolták magas kitüntetéseit, elmondták, hogy ötven éven át játszott a Nemzeti Színházban, amelynek sztárja, magyarán: csillaga volt, de mondhatnék királyt is, ahogyan Illyés Gyula nevezte búcsúversében Latinovits Zoltánt: színészkirálynak. E fényes fogalmat semmiképpen sem osztjuk meg most – két halhatatlan között –, hiszen a hatalom, amely megadatott nekik, nem társul trónhoz, koronához. Annál inkább ama titokzatos szellemerőhöz, amelyre büszke volt Petőfi Sándor is, dalba örökítvén a színészet lényegét: „Miénk a hatalom az emberszív felett; / Idézni egyaránt mosolyt vagy könnyeket.”
Ilyen hatalommal ruházta föl Sinkovits Imrét roppant tehetsége, rendkívüli sorsa, erős jelleme és szívjóságban páratlan embersége. E három fogalom csillagképében csodálhattuk fényét, szellemsugarát, s voltam magam is megajándékozottja sok évtizedes barátságunk idején. Nehéz, sőt lehetetlen most, halálhírének szívet szakasztó döbbenetében kellő igét, pontos szavakat találni arra, mit jelentett ő számomra. Nehéz csak érzékeltetnem is, mi volt személyes – nem csupán közösségi – értelme annak a mondatnak, amely Advent a Hargitán című színjátékomnak háromszáz előadásában hangzott el Imre ajakán Istenhez, majd emberhez szólva: „Add meg, Uram, nekünk a kiáltás jogát!” És ne felejtsétek, megtiport, erdélyi határontúli magyarok! „Segítenünk is kell azt, minek a jövetelét várjuk.” Sinkovits Imre eljátszotta a világirodalom legnagyobb drámáinak sok-sok főszerepét. Tudta, hol várnak rá a műfaj magaslatai, de szünetlen gondja, vágya, akarata volt: fénybe emelni az itthon, otthonunk, mostoha sorsunk, félszárnyú reményeink drámai, színpadi híradásait is. Némelyek nagysága: lekicsinyelni a mi nemzeti gondjainkban született műveket. Sinkovits a leghatalmasabb védelmezője, fölpártolója volt az
erdélyi magyar irodalomnak is. Idén, január 5-én keltezett levelében többek közt ezt írta, a Csongor és Tünde előadásának szünetében, az öltözőben: „Veletek vagyok, rátok gondolok, mert: Hitünk, küzdőterünk: azonos! Mert küzdelmünk célja: azonos! Mert örökségünk, jussunk, kincsünk s érte vívott konok viaskodásunk azonos!!! Mert vágyott jövőnk: azonos! Mert utolsó lélegzetvételünk is azonos!”
„Bocsánat – írja folytatólag. – Megszaladt a tollam. Ma este Vörösmarty szavait mondom a színpadon, Tudósként.
Úgy vélem, mindketten tudjuk a helyes választ.”
Talán tudjuk, talán csak homályos sejtelem súghat igazat vagy tévedést a költői kérdésre. Imrétől már nem kérdezhetem meg: a két szó közül melyik az erősebb. Mert egy harmadik szó sújtott le rá: a Halál.
A bűn zsoldja a halál, tanítja Pál apostol. De mit szóljunk, mikor nem a bűn, hanem az erény; mikor nem a Rossz, hanem a szívjóság; mikor nem a megbotránkoztatás, hanem a keresztyén hit és az Istennek félelme, a hűség és áldozatkészség lobban el örökre a korán és orvul jött halálban. Ne szóljunk! A lázongás hiábavaló. Legfőbb kötelességünk most, hogy élete művét és példáját magunknak megőrizzük.
Sorsával szembe szaladó*
Sinkovits Imre ravatalánál Sinkovits Imre halálával zseniális művészi pálya törik meg. Növeli veszteségünket, hogy szenvedéllyel gyakorolt hivatásán felül nemzeti sorsproblémáink fölött is virrasztó lélek volt. Hogy ki volt ő Thalia papjaként, és mit jelentett nekünk a rivalda fénykörén túl is: csak magyar századok s a jelenkor legjobbjai felől közelítve mondható el igazán.
Neve után a birtokos jelző – a nemzet színésze – nem volt pántlikás díszelgés, nyakas kivagyiság, hanem annak tudomásulvétele, hogy minden szentséges individuumnak is nevezett egyéniség mögött ott van az örökkévaló közösség. Mondjuk ezt nemzetnek, mondjuk kényszerűleg határon túli magyarok sokaságának, Sinkovits Imre seregének is öt kontinensen. Személyes fájdalom foglalatában az ő gyászukat hozom, s ugyanúgy a Magyar Művészeti Akadémia testületének gyászát is. Tartós ragaszkodásunkkal s megtört lélekkel nevezzük őt a művészi hivatás és a nemzeti gond virrasztó szellemének.
Rég elomlott évek, esték, éjszakák töprengéseiből ki-kiröppent az ősi, nyugtalanító kérdés: vajon az esztétikai szépnek gondjai közé tartozik-e bármilyen morális parancs? S mondtuk válaszként, ha csak magunknak is: azt kell néznünk, ami velünk történt. És történik. Mert elsődleges az élet, amelynek szolgálólánya a művészet. Erről megfeledkezve hányszor kínozhatott meg az önvád, elmulasztott cselekvések miatt. Mikor történelmünk nagycsütörtöki éjszakáin már hiába vádoltuk magunk, mondván: Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és bármi volt is a szándék, a magyar Golgota terhét nem lehetett mások vállára hagyni. Hétköznapok a keresztfán! – üzentük közel 30 éve Imrének erdélyi nyomorúságunkat. Egyazon szellemi vércsoportba tartozván kértük őt, legyen kiáltó szavunk Magyarországon! Akkor székesegyházak haranghangján válaszolt Imre – éktelen dühöt, bosszúszomjat és félelmet keltve törvénytiprókban, magyarüldöző, fasisztoid zsarnokokban. Egyszer majd számba vétetik elismeréssel: ki volt az a magyar művész, aki vészterhes években az éter hullámain harsogta világgá az elszakított magyar nemzetrészek segélykiáltását és nem csupán
közvetítőként, hanem a teljes azonosulás művészi erejével. Isten tudja, mikor hallhatunk még olyan baritont, érces zengésben, pentaton-szomorúságban, erőben és gyöngédségben oly csodálatos hangot, amelyen ő szólt hatalmas közönségéhez, erőt adva, személyes példát is mutatva a szellemi közteherviselésben.
A magyar színészek legendás nagyjaként gyakran fordult meg Erdélyben, ahol hitének aranypróbáját is tapasztalhatta. Hála, tapsorkán és rajongó ragaszkodás, romantikus remény jelezte, hogy mai állapotunkban a színpadi szó még mindig egyenértékű a cselekvéssel. Boldog volt Imre, és jövőben bízó, mert sok-sok hanyatló szándék egyenesedett föl s kiáltotta vele együtt az erdélyi magyar eszmélés bizonyosságát. Elszántabbak lettünk magunk is, hogy Imre segítségével történelmi hősök példáját válthattuk át jelen időbe – új hitvallással, amely categoricus imperativusként így hangzik ma is: ott kezdődik az ember – így hát a magyar is –, ahol összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották…
Hallgattuk Imrét és mondtuk katartikus pillanatokban: ideje volt megszegni a hallgatás parancsát, ideje volt kilépni az éjszakából. Vigasz volt akkor s maradt azután is, hogy Sinkovits Imre úgy jött hozzánk, végváriakhoz, akár egy Balassi, verssel is, karddal is. Úgy jött hozzánk, akár egy Petőfi. Mint aki soha nem menekül, hanem szembeszalad a sorsával, mint aki élet és művészet egységében mindenek fölé emeli a magyar- és a világszabadságot.
Pályafutásának tragikus fordulatában villámrándulásként ért bennünket a döbbenet. Sinkovits Imrét elragadta közülünk a váratlan halál, amely nyílt és néma lázongások, idegemésztő munkák, betegségek, messze világló sikere évtizedei után orvul sújtott le rá. Mindannyiunk életéből kiszakadt egy darabka, és vele megy el mindörökre. Roppant hiányát nem tudjuk betölteni. Vigaszt egyedül a történelmi időtől várhatunk. Hosszan tartó gyász és virrasztás végén hozzá hasonló óriást küld majd a magyar Géniusz.
|