Születésnapi levél Dobos Lászlónak^*

Ünnepelt Barátom!

Engem, mint tudod, három esztendeje vett kézhez a biblikus életkor. A hetvenedik évforduló téged most ér utol.

Jubiláns lettél hát magad is.

Gyanútlanul ballag az ember, aztán – fogyó napjait számlálva – eszébe jut, hogy Pozsonyban is megfordult egyszer, és komáromi magyarokkal zsúfolt istenházában szólt nemzeti gondról, fogyó reményben fuldokló Erdélyről. Szólt akkor Csoóri Sándor is, mint mindig, szárnyaló gondolatisággal, és hitvitázók szenvedélyével közösségi létünk új szakaszát hirdetted magad is a Szentírás szerint mondván: Ideje van a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Őrizzük meg ragaszkodásunkat az emberi szabadsághoz! Dobjuk el a rabság láncait, míg el nem száll felettünk a történelmi idő!

A történelmi és a személyes, amelynek naptár szerinti fordulóján kaptam föl a fejem.

Ballag még a vén diák. Napjai pedig vészesen peregnek.

Mindkettőnk ideje célegyenesbe fordulva gyorsul, iramlik, László!

Metaforázó hajlam szerint transzszilvánkodva nézek utána: menekülő gímszarvas, havas hegyek felé, epilógus hangulatban derengő téli világba, ahol – Tamási szerint – valaha zengett, de már nem zeng a magosság, és te is tudod, jubiláns barátom: Messze voltak a csillagok.

Vajon közelebb vannak-e?

Jól tudom: a csillagok állása kinek-kinek saját benső Napja szerint változik, ezért kellene most hozzád Pozsonyba menni, egészségedre poharat emelni, jövőt kémlelni, hajdani dalokra is emlékezni. Énekeink utolsó cseppjeit még Czine Miskával kortyoltuk föl a rá leselkedő nagy csönd kapujában.

Bocsásd meg nekem, hogy az utazást csak vágyként sóhajtom el itt magamban. Székelyföld lábánál, világvégi messzeségben még attól a vonattól is, mely Ady Endrét a nagy magyar posványon át Nagyváradtól Párizsba vitte. Mikor az Ides főzte szilveszteri töltött káposztát cserépfazékban még melegen vehette át a Gare de L’Est-en a sugaras fejű poétagyermek. Mikor Érmindszent egynapi járóföldre volt Párizstól, s ebéd utáni álomnyira Budapesttől.

Elindulnék hozzád Pozsonyba, László. De hol vannak azok a vonatok!

Egyetlen – és talán utolsó – utazásomat Felvidékre Jókai Magyarországának területén három határállomás cerberusai hat pecséttel engedélyezték, a hiányzó hetedikért te kezeskedtél. Jól mondod most, ha jót akarsz nekem: „Ülj meg otthon, barátom, a szakállszárítón! Lélekben együtt vagyunk!”

Az efféle beszédet és önvigasztalást mi, mai határon túliak értjük igazán: egyetlen hazából nyolc szomszéd országhoz áttelekkönyvelt „kisebbségiek”. Mert ugyebár… De miért kapod föl Tiborc-ősz fejedet? Kérdésedet is hallom:

– Mi ez, Domine? Születésnapi köszöntés vagy kihantolás?! Ódon bánatok, tragédiák, hungarocídiumok fölemlegetése?

Sajátos oka van ennek, László.

Íróembert – kivált ha közügyiségben is neves személyiség – nem csupán műveivel mérik, hanem sorsával, szellemi arculatának hátterével is. Most, hogy e sokat vitatott kérdést szóba hoztam, röstellve látom, mit hordok elé. Dunába vizet! Nem elég, amivel ez ügyben már-már naponta nyakon öntenek minket? S mindegy, hogy minek az okán vagy minek ürügyén. Jubileumi alkalommal nem kritikai kérdőjeleket akarok kiegyenesíteni, hanem elismeréssel szólni rólad, László.

Közelmúltunk a kötelező világnézet és életszemlélet, az udvari költészet és szocialista-realista cukrászművészet korszaka volt. A szellem embereinek becsületét azok mentették meg, akiknek volt merszük a „harmónia poklával” szembeszállni.

Közéjük tartozol.

Írói, művészi rezonanciát, lelkes azonosulást követelő korban disszonanciát keltő műveket írtál, és lettél közügyi küzdelmekben is hatalmat bőszítő, disszonáns ember. Minden gondolati kihágást büntető hatalom idejét élted, éltük valamennyien, akik Németh László szellemében választottunk értelmiségi hivatást. Közös kisebbségi sorsunk azonban Felvidéken az erdélyinél zordabbra fordult a kitelepítések idején, az elhurcolások véres éjszakáin.

Menekülhettél volna! Dante poklává lett, amit hazádnak hazudott a cinikus demagógia. Maradtál mégis. Jellempróbáló helyzet volt, amely írói mondandóidat érlelte: ábrázolataid sötét színeit az idegeidbe égette. Nevezzük ezt alkati predesztinációnak? Talán igen, miként az ellenkezőjét is: a nemzeti nihilizmusban panírozott poéták tökéletes közönyét balsorsunk dolgában. Égő házban tükör előtt fésülködő múzsák is vannak. Minden lehetséges. Mikor az abszurd művészet román származású francia mesterét, Ionesco Jenőt megkérdezték, milyen tapasztalat sugallatára írta Rhinocéros (Az orrszarvú) című színművét, röviden és határozottan válaszolta: a román vasgárdisták fasiszta vérengzései ellen tiltakozott. A homo aestheticus antifasiszta politikusként nyújtott oda fegyvert bizonytalanul eszmélő főhősének a mű zárójelenetében.

Mintha Hemingway konok életelvét vallotta volna: „Il faut d’abord durer!” – Mindenekelőtt fennmaradni! (Istenhez közelebb kerülni? „És Te megmaradsz minden időben.”)

Utána minden lehetséges. Tisztázni például: hány angyal fér meg egy gombostű hegyén. Abszolút-e vagy viszonylagos az írás öntörvényűsége? Stb.

Jubiláns Barátom!

A magyar élet történelmi kényszerűségeiből való az írótól mindenkor elvárt, megkövetelt közösségi szolgálat is. Az Illyés nevezte mindenest nem csupán benső késztetés, hanem hagyományos társadalmi szemlélet is szuronyrohamra küldi nemegyszer. Ha Balassi pennát ragadva kardot is rántott a magyar szabadságért: zongora helyett ágyút szólaltasson meg Liszt Ferenc is! – szólt a botfülű fáklyamagyar, és gyűlölettel kontrázott neki Heinrich Heine, gyávasággal vádolván a „hírhedett” zenészt, mert úgymond sértetten, kardja szekrényben rozsdállik. Más kérdés, hogy Petőfit Bem apó hiába próbálta elzavarni a fehéregyházi halál útjából. Ady életművében a napi politikai publicisztika égmagas költészetének pontos földi mása. Írástudóinkat a kezdet kezdetén is irodalmon kívüli gondok terhelték. Kisebbségi sorsunkban a szellemi közteherviselés valósággal categoricus imperativusa lett minden alkotónak.

Közülük való vagy, László! A prófétaságot rühellő Jónással kellett mondanod megtiport nemzeti közösségednek Babits halhatatlan hangján: „Atyjafiáért számot ad a testvér: / nincs mód nem menni ahová te küldtél.” Nota bene: ezt a küldetést ócsárolják sokan ma is, nyelvüket fenik rajta. Rajtad is tehát, tudják pedig, hogy irodalmi divatáramlatoknak nem vagy tihanyi visszhangja.

Sors és jellem követelménye szerint magad is lutheri hűséggel nézel az Idő szeme közé: Itt állok, másként nem tehetek.

Politikai küzdelmekben múlt el sok számos éved. Élj sokáig, és pótolj, amit lehet a kényszerű mulasztásból. Születésnapodon magamnak is kívánom ezt. Zaklatott életünk a termékenységnek bizony nem kedvezett. Arany János panasza életművének töredékvoltáról reá nem érvényes, annál inkább reánk és egész nemzedékünkre.

Munkánk: töredék, de életünk egész. Egész és egyirányú az eszmélés pillanatától máig, mikor mindkettőnk ideje célegyenesbe fordulva gyorsul, iramlik. Remélem, gyakorta hiszem is, hogy futtában még megajándékoz minket a hajnali írás örömével. Kívánom neked: múljanak el tőled a politika éjszakáinak keserű poharai. Lepjen meg téged ez az évforduló az írás, a poézis víg esztendejével.

Igaz barátod:

 

Sütő András