Levél a Pusztakamarásra látogató magyartanárokhoz^*

Drága Barátaim, Sorstársaim a Holt-tengernek nevezett Mezőség mai gondjában és reményeiben!

Isten hozta Önöket Pusztakamaráson! Sajnálom, hogy nem lehetek itt kézfogásközelben, ölelés szívmelegében! Jól tudom, hogy szavaim csak részlegesen képviselnek engem! Felszíni rezdülései csupán annak, amit el szerettem volna mondani Önöknek. Jelzése mindössze annak, amit jelenlétük szívemben és elmémben keltett, s a hálának is, mit el nem hallgathatok.

Hol is vagyunk hát? – kérdem réges-régen született könyvem szavaival. Ott vagyunk, Barátaim, ahol alliterációval szólva: török, tatár s tudatlanság nyomorított meg nagyreményű, európai horizontok felé nyíló magyar életet; ahol rossz századok s miránk nézve szerencsétlen geopolitikai adottságok ősi székely közösséget juttattak a pusztulásnak már-már végső határára. Az említett veszedelmek közül most csupán a harmadikat, a tudatlanságot említem föl tanulságul. 1848–49 polgárháborús viszonyai között a bécsi kamarilla, az osztrák szoldateszka sátáni módon ugrasztotta egymásnak Erdély nemzetiségeit. E vérzivataros időkben magyar és román jobbágyok együttes fölszabadításának közös reménységét, örömét fojtotta vérbe a mesterségesen szított magyargyűlölet, a cinikus hazugságok elhitetése tudatlan tömegekkel, amelyek ártatlan emberek tömeges lemészárlásában, kastélyok, templomok, könyvtárak fölégetésében, asszonyok, gyermekek meggyilkolásában vélték fölismerni a Petőfi álmodta forradalmiságot, a nemzeti szabadság eljövetelét. E tényszerű megállapítást Egyed Ákos történészünk legújabb könyve, a ’48-as Erdély krónikája igazolja tudományosan, levéltári adatok, tények cáfolhatatlan tárgyilagosságával. Mondom ezt e helyen, történelmi háttérjelzésként, azzal a reménnyel, hogy ittlétük, röpke tájékozódásuk legfőbb gondja lenne mégis: a jövő, a holnap ígéreteinek felelős számbavétele. Úgy hiszem, hogy nem csupán a reménység fanatikusa, nem a hurrá-optimista szórványmagyar szól belőlem, mikor azt mondom: annak ellenére, hogy veszteségeink iszonyatosak, a mezőségi magyar élet megmentése, kiteljesítése, lelki sebeinek gyógyítása, igenis, lehetséges. Új történelmi, európai viszonyok között az összmagyarság szellemi, tehát kulturális, nyelvi egységének létrehozatala már nem ködevés, nem fellegjárás, nem hiú reménység. Nem Arany János szivárványkapuja, amely annál inkább távolodik a gyermektől, minél nagyobb sietséggel reméli a megközelítését. Ma már, Barátaim, világtörténelmi áramlatok, az emberi jogok korszakának hatalmas erői kedveznek törekvéseinknek. Nem következik ebből, hogy javunkra lészen, ha elvárjuk, hogy más nézze helyettünk az eget; ha mindig mások csodatételeit várva áltatjuk magunk; ha az éjszaka neszeit figyelve, képzeletünk régmúlt dallamokat szűr ki a történelmi ködből: „Édes Erdély, itt vagyunk!” Holott valóban erőnk, hogy itt vagyunk, voltunk és leszünk! De csak bátor és okos cselekvés árán, csak oly módon, hogy újból és újból megtanuljuk a Bethlen Gábor-i leckét, mely szól ekképpen: úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk: erdélyi magyarokul, ősi nyelvünkben és vallásunkban, gyermekeink fényes tekintetében, a szülőföld iránti ragaszkodásban.

Mondom ezt alázattal és reménnyel Önöknek! Mondom sok-sok tanulsággal, remények, csalódások, sebek, csonkulások tapasztalatával. Mondom annak a mezőségi léleknek a hangján, aki létének értelmét a szülőföld sugallatában találta meg. Aki épp ezért a szülőföld sírhant-jelöltjének tekinti magát, jól tudván, hogy múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójában magányunk oldódik, közös reménységünk pedig újból föllobog majd a huszonegyedik században. Kedves vendégeink! Őrizzék meg Pusztakamarást és annak gyülekezetét jó emlékezetükben.

 

Sütő András