Hatalmas, virrasztó szellemünk^*

Bizony mondom nektek, barátaim: ember emberrel büntetlenül nem találkozhat, kiváltképp Sinkovits Imrével, és pláne ha még elmennek Illyés Gyulához is. Igen! Mentek ők: akkori magam és Mózes-Macbeth-Dózsa-Kent, alias – becézve – Imbrus, Imris, Imrécske, ballagtak Budán őszi fák alatt, tavasszal is néha, igyekeztek titkolt ünnepi érzéssel a nemzeti és nemzetiségi gondok Nagyfejedelméhez.

Ilyen találkozások alkalmával sorsunkat megtanácskozva, a szabadító cselekvésnek lehetséges módozatait keresve mindig azt éreztem: az ő szolidaritásuk nemhogy oldaná, de szigorítja kötelességeimet a jogfosztottságnak kimondásában.

A hetvenéves Sinkovits Imréről szólva: a magyar színművészet hatalmas alakját köszöntöm Maros-parti magányomban, ahol azt is elgondolom, hunyt pilláim alatt látom: egész Magyarország ünnepli őt, s nézőinek nagy serege a határokon túl is, mindenütt, ahol magyarok élnek.

Művészetének méltatását Thalia papjainak ítészei is elvégzik majd bizonyára. Számba veszik netán, hogy miként, s mily varázslatosan működik benne a homo aestheticus. Megeshet: lesz, aki meginti őt, mondván: alkotóképességeinek rovására ne hagyja szóhoz jutni magában a homo moralis-politicus követelményeit. Hiszen Kosztolányi is megmondta: ez a kétféle ember viaskodik egymással a világtörténelemben.

Szerintem oly módon is, hogy egy emberben két ember jut egyezségre, miként a magyar költészet nagyjai közül sokan bizonyítják. Az esztétikus Petőfi megírta a Szeptember végént, az erkölcsi/politikus pedig a Nemzeti dalt, záró szakaszként hozzáadva az életét a fejéregyházi csatatéren.

Nem esik bántódás, amiért Sinkovits Imrét, a nagy művészt egymással mindig megosztott közösségi gondjaink emlékeiben láttatom. Mint valami hegységnek, az ő pályafutásának is vonulatai vannak; egyik mindenképpen a közügyi, a homo moralis/politicus cselekedeteinek vonulata.

Hiszen ő sem találkozhatott büntetlenül Illyés Gyulával például.

Az Egy mondat a zsarnokságról szellemisége törvényszerűleg rántotta magához a költő rokonlelkét; az erkölcsi kötelességben is hozzá hasonlót. 1956-ban személyesen mi még nem ismertük egymást, de főztek már minket közös kondérban politikai hitnyomozók; rakták alánk a tüzet a váddal, miszerint: a kötélre való Nagy Imrének, meg egy „kisebb” ellenforradalmár Imrének, ama Sinkovitsnak lennék megtévesztett pártfogója. A színész bűne? Szavalt! Azt kérdeztem: mit adott elő? „Nacionalizmust – szovjetellenes indulatokban pácolva!” – kaptam a választ.

Később a hírt is, hogy Imrét meghurcolták, rabvallatók ebadtázták, Erdélyben pedig éber cenzorok kivakartatták a nevét az újságokból.

Kálváriás napjait csak távolról figyelhettem. Sorsunk, mint a gémeskút ostora váltott lennebb-fennebb. Rossz politikai magaviseletért hol ő volt Erdélyből kitiltva, hol én íróként betiltva, és színdarabjaim sorsában is osztozott Imre. Kritikai gáncsban és az Adventnek közel háromszáz tapsos estjén mélyült, erősödött a mi barátságunk, amelynek legfőbb értelmét egy „színházon kívüli” közös cselekvés teljesítette ki.

Éppen tíz esztendeje, hogy sikaszói szeptemberi borongásban születésnapi levelet kezdtem el írni: „Kedves Imre! A várakozás, mint a fehér torony, messzire látszik, a te hangod pedig, akár a nagyharangoké, messzire hallatszik. Így figyelhettem föl ma reggel is a rádióban elhangzott vallomásos szavaid kondulására. Kiderült belőlük, hogy te is betöltötted immár a hatvanadik esztendődet. Hát akkor Isten éltessen.”

Képzeletbeli koccintás után lelki fülemmel Imre szavait hallottam.

– Én úgy vagyok, hogy már hatvanéves vagyok. Hát ti miként éltek a háromszínű sorompókon túl?

Azt mondtam neki:

– Köszönöm kérdésed, ki vagyunk hegyezve.

Ezzel már gellert is kapott az én születésnapi levelem.

Imre érdemei helyett a mi kisebbségi nyomorúságunkra irányult minden gondolatom, érzésem, panaszom is, hiszen a tréfás szóval, hogy ki vagyunk hegyezve: csak mély keserűségemet próbáltam leplezni.

Imre ünnepnapjára az erdélyi magyarság panaszáradatát borítottam.

Úgy fogadta, mint aki nem is várt egyebet. Fél szóból értettük egymást, de időbe telt, míg az én levelem az ő hangján és a Kossuth rádió hullámain a nagyvilág füle ügyébe juthatott.

1989. május 7-én jegyeztem föl: „Sinkovits Imréhez írott levelem a Vasárnapi Újság műsorában. Imre úgy olvasta be, olyan szenvedéllyel, mint aki maga is szenved mindattól, amit megírtam ebben a levélben. Ez így is van.” Azóta is osztozik velünk bajban és reményben.

Aznap, s még a rája következőkben is sűrűn csengett a telefon. „Hallottad Sinkovitsot?” Dallamos basszusát ezer közül is megismeri, aki csak egyszer is hallotta őt akár színpadon, akár rádióban, televízióban. Megható lelkesedéssel bízták rám neki szóló elismerésüket az emberek. Aggodalmukat is sokan, akik nem tudták, hogy abban az esztendőben milyen politikai változások történtek Magyarországon.

Megszólaltak a telefonpatkányok is. „El fogunk ütni! Meg fogsz dögleni!” Mindent nem jegyeztem föl akkor. Máig eleven az emlékezetemben ilyen fenyegetés is: „Majd elintézünk mi téged! A barátoddal együtt!” Imre volt az a barát. Kisebbségi panasz és annak világgá kiáltója, kotta és hang együtt szerepelt mind az egyetértésben, mind a hatalmi fenyegetésben.

Május 12-i följegyzés: „közel háromórás kemény vita B. belügyi ezredessel. Sinkovitshoz írt nyílt levelem úgymond fölháborította, »kétségbeejtette«, elképesztette őt. Táskájában a levél gondos román fordítása.”

Május 22-i följegyzés: „A Szabad Európa rádió hírül adta, miszerint lakáskiutalásunkat – merthogy a régit ledózerolják – a Sinkovitshoz írott levelem miatt visszavonták. Elámultunk azon, hogy alig néhány nap alatt ez a hír miként jutott el Münchenbe.”

Május 25. „Idősebb asszonyt fölkerestek lakásán a belügyérek. Arról faggatták, miért telefonált nekem a Sinkovitshoz írt levelem ügyében. Miért gratulált hozzá?” Szegény asszony! Bocsánatát kérem az elszenvedett rémületért. Mentségem csak az, hogy Sinkovits Imre hangján itthoni közös jogfosztottságunkról szóltam. Tartós visszhangja támadt a levélnek, s az utána következőnek is.

1989. november 1. „Ma reggel 8 óra körül öklömnyi kővel valaki betörte az ablakainkat. Nagy erővel hajíthatta, ugyanis mind a külső, mind a belső üvegen lyukat ütött, szinte szabályosat, akár egy lövedék. Halántékon találva bármelyikünket: halálos lehetett volna… Menten felhívom B. ezredest, mondom, hogy mi történt. Az életünkre törnek, ahogyan meg is ígérték. A rövid és határozott válasz így hangzik:

– Én figyelmeztettem önt a népharag lehetőségére.

Valóban így történt. Még azt is mondta, hogy ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Kőzáporban. Szegény nép! Mi mindent képesek ráfogni. Valaki át akar szökni a határon, a nép elkapja, gumibottal félig agyonveri, veséjét, máját szétroncsolja. A nép nagyon haragszik ilyenkor.”

Röpke születésnapi emlékezésem, amely köszönet is a hetvenéves Sinkovits Imrének: remélem, nem tévesztett irányt. Remélem: írásom nem szorul magyarázatra, miszerint ama kőhajigáló bérgyilkosokat is munkába szólító levél, amely kettőnk nevével röppent világgá: nélküle, az ő bátor szolidaritása nélkül nem keltett volna akkora visszhangot. Szavaimat az ő nevének, művészetének ismertsége, erkölcsi hitele erősítette föl – hogy mondta volt Illyés? – jaj-sötét szívekben.

 

 

Tíz esztendő múltán jó sorsomat áldva mondhatom: Sinkovits Imrével – és társaival, akikről más alkalommal szóltam – talán sikerült becsületet szerezni, híveket toborozni annak az igazságnak, amit személyében maga is képvisel, nevezetesen, hogy: homo aestheticus és homo moralis nem egymást kizáró alkati jegyek, tűz-víz adottságok. Szépen megférnek ők egyazon testben és lélekben, művészi remeklésben és közösségi-nemzeti gond hű viselésében. Bizonyítékom: Sinkovits Imre.