Levél Kabós Évához^*

Kedves Éva!

Ma hajnalban, hogy megint Kamaráson, szülőfalumban hordozott meg a nosztalgiámmal mindinkább együttérző álom: Kabós Évával, verseivel és emlékező prózájával szöktem vissza a Mezőségre, közös világunkba. Jobb útitársat, igazabbat, szókimondóbbat, az erdélyi sorsot vállalók közt hűségesebb lelket aligha találtam volna. Mindig izgatott engem, mohó érdeklődéssel figyeltem: ki mit ír a Mezőségről, rólunk, szórványmagyarokról, uradalmakról, bárókról, zsidókról, a történelem folyamán többségi nemzetté lett románokról. Akadtak helyi krónikásaink (pl. Wass Albert), papi szolgálatban átmenetileg megragadt mesélők (pl. Nyirő), és adtunk persze hiteles, kényes ízlésű költőt is a mócsiak közül, Kiss Jenőt. (’45-ben őt is megtörte az új szellemi diktatúra.)

Nem szembeállításként mondom, hiszen a jelenség bonyolult, tragikusan kuszált, meg nem is személyi, hanem inkább nemzedéki, többrendbéli nemzedéki kérdés, de mégis, mégis itt van köztünk „talpig nehéz” bánatban, szenvedésben átélt évtizedeivel a 30-as, 40-es évek legendás alakja, a verset író, közlő (nem asztalfióknak gyónó) földbirtokos lány, aki egyetlen kötőszót sem áldozott a „költői túlélés” érdekében. Osztályát fölszámolták, tehát őt magát is fegyveres útonállók kergették ki otthonából és hurcolták kényszerlakhelyre. Ezzel vége lett az ígéretes költői pályának is. Kabós Éva nem könyörögte be magát a forradalmi romantikába.

Most pedig, hogy régebbi és újabb verseinek kis csokrát vehettük kézbe: öröm és bánat hullámzásában csodálkozom rá magam is a különös metamorfózisra. Mintegy jégtakaró alól szabadultan, fél évszázados versek moccannak életre, váltanak színt és szólalnak meg, és mondják tisztán, hitelesen azt az időt, órát, percet, amelyben megszülettek.

Milyen rég volt az, mégis be nagyon időszerűek! Nem hinném, hogy személyes érzékcsalódás meg a közös gyermekkori élmény, a „földiség” mondatná ezt velem. Azt hiszem: objektív való, hogy erdélyi sorsunk, sorsunk erdélyisége, ez a soha véget nem érő dráma: valójában MA is ugyanaz, mint TEGNAP volt. Ez a provinciálisnak vélt, sajátos állapotunk: minden bizonnyal az „örök emberinek” része, amelyet csak hitvány szellemi kucséberek, divatmajmok és anacionális kékharisnyák tartanak avas, „sorsproblematikás”, beszűkült vidékiségnek. Kedves Éva! Ezek a versek annak a történelmi omlásnak a jajszavai, amely Reményiket, Dsidát, Tompa Lászlót is megszólaltatta, s amely az én egész sorsomat is meghatározta. Ezért érzem magam oly otthonosan a maga írásaiban, miként a kamarási szülőházban. Egyként mondhatom ezt a versekről és a prózai részekről. Nincs terem kitérni most a részletekre: közös ismerősökre, együtt (csak más-más időben) látott tájakra, falvakra, mára már földig rombolt kúriákra. Sorait olvasva Arany követelménye jut eszembe: az epikai hitel, mutatis mutandis: Kabós Éva írásainak szenvedés-hitele, hallgatásban és gyászban töltött évtizedek hitele, hányatott sorsának hitele. Ez a hitelesség telíti drámai feszültséggel a verses emlékezést, s a dél-erdélyi krónikát, amelynek részletei után nagyon várom a folytatást, a teljes könyvet – egyik legilletékesebb emlékező tollából.

Igen, kedves Éva, legalább könyvben lehetne-kellene újból átkarolni, egybefogni azt, ami szétesett, mert széjjelveretett. Édesapja szavaival zárom soraimat és gratulációmat: „és meglátja, ha én nem leszek, itt minden szétesik!” És megrendítően példás választ adott erre Erdély nagyasszonyainak méltó párja, Kabós Éva, életének ars poeticájával: „És meglátjátok: ha minden szétesik is, én itt maradok, veletek maradok.” Ezt is köszönöm neki, miközben sajgó lelkiismerettel vizsgálom önmagamat is az ő emlékeinek tükrében.

Szívből köszöntöm, kedves Éva!

 

Sütő András