Domokos Gézának, a Kriterion volt igazgatójának, sors- és bajtársamnak a kisebbségi küzdelemben^*

Kedves Géza! A Kriterion-ünnepség alkalmából köszönöm a hívást, válaszként, sajnos, nem küldök csak írást, lehetőleg panaszmenteset, hiszen panaszainkkal le lehetne dönteni minden panasz- és siratófalat. Hadd mondom el tehát: veled és veletek vagyok a negyedszázadra visszatekintő emlékezésben, bár jó szívvel és egyetértéssel a huszonöt évből én csak húszat becsülök személyesen is becsülhetőnek, a mai Kriterion ugyanis közel öt esztendeje annyit se szólt hozzám: bikk-makk! Miután 1980-tól kezdődőleg a téged is folyamatos gyanakvással figyelő cenzúra minden munkámat betiltotta, kerek évtizeden át csak nosztalgiával gondolhattam a Kriterionra. 1990-ben föltehetőleg a Te jóvoltadból még megjelenhetett egy könyvem, ám azután lásd, mint fent: az Anyám könnyű álmot ígér című krónikám volt a Kriterion legelső könyve. A lőtt lábú madár című prózai munkám pedig az én utolsó megjelenésem a 25. esztendejét most ünneplő kiadónál. Könnyű szívvel mondom tehát, minden jó, ha a vége rossz – és ez csak engem és nemzedékemnek egy részét érinti. Mi, öregek is megélünk valamiképpen, hogy elmondhassuk unokáinknak: bizony, gyermekek, a Kriterion, amely 1970-ben indult, kerek évtizeden át a romániai magyar szellemi ellenállás egyik központja volt. Hogy ez mit jelent – ma már mindenkinek illik tudnia, nem magyarázom tehát, csak hozzáteszem: ennek pedig Te voltál a lelke, jórészt megálmodója és következetes megvalósítója – mindazokkal természetesen, akik az óceánon túl is legendássá lett hazai magyar intézményünk munkaközösségét alkották.

Azt kérdezhetné valaki: vajon nem túlzás-e szellemi ellenállásról beszélni oly szigorúan cenzúrás időben? Nem tartom túlzásnak, ugyanis: mord időben, farkasok közt éltünk és dolgoztunk, szellemi vámtisztek, dorongos karmesterek azt követelték tőlünk, hogy magunk is úgy szóljunk, amiként ők: a farkastorkúak. Mi pedig – no nem éppen mindenki – a farkastorkúak közt megtanultunk klarinétül szólni, és csodák csodája: magyarok tíz- és százezrei hallgatták szív- és elmebéli egyetértéssel a mi dallamainkat. Ezekre mondják manapság, hogy: áthallásos irodalmárkodás, összekacsintás az olvasóval, színházban a nézők hatalmas seregével. Magyarán szólva: mivel a kibicnek semmi sem drága, némelyek a Kriterion szellemi ellenállását, a nemzeti kultúránk védelmét szolgáló erőfeszítéseit is olyanformán ítélik meg, mint az ökör fülében zümmögő legyek a fül tulajdonosát: „Nem húzza rendesen, uram, az ekét, a terüvel megrakott szekeret!” A kibic ugyanis nem arra fizetett be, hogy a Kriterion igazgatója például ép bőrrel ússza meg azt a negyedszázadot. A kibic arra fizetett be, hogy apolitikus, anacionális, esztétikai divatszalonok rendelésére készült páholyból nézze végig Domokos Géza megnyúzatását, fölakasztatását, netán épp a fölnégyeltetését. A kibic szerint ez lett volna az igazi magyar virtus, a radikális ellenállás olyan időben, mikor a lehallgatók lehallgatóit is lehallgatták, és amikor a meg- és fennmaradás, úgy értem: a romániai magyar nemzeti közösség önvédelmi küzdelmének parancsa szerint józanul, okosan, történelmi Szküllák és Kharübdiszek között hajózva kellett cselekedni. Ma már más a helyzet. Miután a szekér kereke eltörött, mindenki tudott volna jobb utat is, csakhogy minden emberi cselekvés meghatározott: történelmi körülmények között, egy adott helyzet vasmarkában szolgálhat megálmodott, ám cilinderkalapból elő nem varázsolható jövőt. Ennyit csupán arról, hogy miért nem lehetett Domokos Géza is cilinderkalapos bűvész a Kriterion nehéz, ám tartós értékeket teremtő éveiben.

Azt hiszem, ma még a negyedszázad közelsége zavar. Az alkotást, amelyet Kriterionnak nevezünk, akár a festményeket, kissé távolabbról, az időnek megfelelő pontjáról kell majd megítélni. Meggyőződésem, hogy akkor derül ki igazán: a mai napig is csak álmainkban létező szabadságunkat szolgálta, mikor farkastorkú időben klarinétül szólaltatta meg az íróit, költőit, a reménység magyar szellemeit. No lám, kedves Géza, mondandóm végére érkezve, egyes szám harmadik személyben szólva rólad is, akaratlanul jelzem, ami történt. Hajdani kézfogásközelben lezajlott napjaink történelmi idők mélyébe zuhantak. Hiszem, hogy nem haszontalanul, hanem a szellem megmaradásának törvénye szerint, a jövőt készítő magyar sorsnyomások részeként. Ezért hát számomra, a Kriterion és Domokos Géza olyannyira egyet jelent, hogy ezennel előterjesztem a tisztelt hallgatóság jóváhagyása végett: nevezzük őt ezután KRITERION GÉZÁ-nak.

Baráti köszöntéssel

 

Sütő András