Ideje van az újjászületésnek^*

Kedves Barátaim!

Ha azt kérdik Önök, miért levélben szólok, és miért nem dobogóról: íme a válaszom. Engem is tájékoztattak arról, hogy az országos elnökség határozata szerint 38, azaz harmincnyolc küldöttünk összesen 20, azaz húszpercnyi felszólalási időre jogosult az RMDSZ kongresszusán. Életünk része a matematika és az abszurd is: a határozatot tehát nem vitatom. Kongresszusi küldött lévén, személy szerint a húsz percnek 38-ad része illet meg engem is. Ennyi idő alatt kellene mondandóimat Önök elé tárnom. Megvallom, hosszú, sőt túl hosszú életem folyamán rengeteget fáradoztam a tömör fogalmazás elsajátítása végett. Dicsekvés nélkül mondhatom: értem el eredményeket is, de nem akkorákat, hogy 0,52 másodperc alatt most elmondhatnám néhány gondolatomat szövetségünkről, feladatainkról.

Ezért küldöm magam helyett e levélbe foglalt néhány gondolatomat.

1. Annak idején az a megtiszteltetés ért, hogy én nyithattam meg Marosvásárhelyt az RMDSZ II. kongresszusát. Mondandómat azzal fejeztem be, hogy szabott ideje van mindennek, a széthúzást kivéve. Nos, helyben vagyunk, hallja lelki fülem a lefumigálást: „Húzzák már újból az egység, a kollektivizmus ócska nótáját.” Álljunk meg! Ne ítélkezzünk elhamarkodottan! Egységóhajunkat határoljuk el minden gondolkodásbeli uniformizmustól, bolsevik egyöntetűségtől, kaszárnyaszellemtől, a totalitárius rendszerek jól ismert, személyiségnyomorító követelményeitől. Továbbá: próbáljunk megszabadulni a félelemtől, tegnapi és mai félelmeinktől. Bátorítsuk egymást Tőkés László szavaival: Ne féljetek! Egyebek közt: ne féljetek attól, hogy politikai küzdelmünk egységében súlyos károkat szenvedhet az egyén, a szuverén személyiség, az emberi lét örömteli és tragikus érzékelésének csodája, földi vándorutunk elviselhetőségének sine qua nonja, az örök Én, vagy amiként oly találóan mondja Havel: „A transzcendencia nyugtalansága.” Ne féljetek tehát a többes első követelményétől, a Mi-nek, a társas lényként csodákat mívelő ember természetes megnyilatkozási formájától. Vajon ki az, aki ilyenformán lenne képes módosítani az Én és a Mi dialektikus kapcsolatát: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszek!” Vagy pedig: „Milyen volt szőkesége, nem tudjuk már…”

Ne féljetek! Nem kell aggódnunk amiatt, hogy a jogaink kivívásához szükséges egység elsorvasztaná az individuumot, ám annál indokoltabb, hogy ennek értelmezését ne zavarják múltbeli rossz tapasztalatok, és az esztétika követelményei sem, amelyeknek semmi közük a kisebbségjogi harcokhoz.

Úgy tűnik: szövetségünkben ez az ellentmondás liberális politikai áramlatok következménye. Nem hiszem, hogy ez az európai eszmeáramlat szembekerülhetne a romániai magyarság drámai küzdelmének követelményeivel. Még akkor sem lehetséges ez, ha annak egyik kozmopolita jelszavát értelmezzük: „Nincs más haza, csak az élet!” Föltéve, de nem megengedve, hogy valóban nincs más haza: akkor is, az összes elképzelhető platformideológiák közepette is: az életünkről van szó! Egy kétmilliós nemzeti közösség létéről, az emberileg elfogadható létéről, hiszen gyarmati páriák módjára, csángó-szintre sorvasztott nyelvi állapotban, identitászavarban, kacsacsőrű emlős állapotban vagy teljesen asszimiláltan még hosszú ideig el lehet kínlódni Bethlen Gábor tündérkertjében, Ion Lăncrănjan kizárólagosan román Erdélyében, és odébb, ahol száműzöttjeink tengődnek: Moldovában.

Ha pedig az életünkről van szó, e mostani kongresszusnak nem lehetne fontosabb feladata, mint ezt tudomásul venni, és eszerint cselekedni.

2. De ez vajon lehetséges-e? Ha a II. kongresszus eredményeit nézzük: nehéz bizakodásra hangolni magunkat. Egységről szóltunk akkor, és azon belül platformváltozatokról is, persze. Mégis mit kellett később tapasztalnunk? Széthúzást, csoportharcokat, elnökségi szinten is képtelenséget az együttműködésre, súlyos mulasztásokat a szövetség országos kereteinek kiépítésében, működésében, stratégiai programjának napjainkig halasztott kidolgozatlanságában, de minek soroljam? Ezt önök jobban tudják. Ha pedig eltekintünk parlamenti csapatunk hősies, ám nagyrészt Don Quijote-i küzdelmétől, a szövetség ábráján minden elképzelhető betegséget jelezni lehet. Nehéz lenne persze a végére járni, hogy miként követik egymást abszurd, politikainak vélt csatározások – olyan vádakkal, amelyek immár harmadik esztendeje ismétlődnek, tényszerűleg ellenőrizhetetlen módon, sokszor pletykaszinten, minden elvi alapot nélkülözve. Így történt, hogy a tagság ma már értetlenül a fejét kapkodja, kérdezvén: valójában kik, miben, miként követtek el megalkuvást, és ezzel szemben kik, mi által, milyen politikai törekvésükben bizonyultak úgymond radikálisoknak? És ha így van, miként lehetséges, hogy akik kezdetben pl. Domokos Gézát kormánypártiságban marasztalták el, most az óvatosságnak, a fontolva haladásnak, a kis lépések politikájának, az engedmények gyakorlatának híveiként jelentkeznek csoportosan, Tőkés Lászlót is voluntarizmussal vádolva.

Szövetségünk most leköszönő elnökét sok mindennel megvádolták, miközben tulajdonképpeni mulasztásai fölött a legtöbben elnéztek. Holott a szövetség minimális és maximális programjának kidolgozásában, szervezeti mechanizmusainak létrehozatalában, információs hálózatának kiépítésében, a belső autonómia meghirdetésének alapos előkészítésében elsőként az elnök bírálható. Vele együtt természetesen az egész vezetőség. A mérsékelteknek, a – horribile dictu! – kormánypártiaknak nevezettek éppúgy, mint a radikálisok, akik viszont kockázatos politikai rögtönzések miatt bírálhatók.

De hadd tegyem hozzá: a rögtönzés bűne még mindig bocsánatosabb, mint az a súlyos mulasztás, minek következményeként három kerek esztendő nem volt elég az önrendelkezés, belső autonómiánk részletes, minden lehetséges nemzetközi modellre paragrafus szerint hivatkozó, a román néphez megfelelő magyarázatokkal forduló programjának kidolgozásához.

E rendkívül bonyolult kérdés szűkszavú és lelkesen félremagyarázható szövegének közzétételét sokakkal együtt magam is bíráltam. Kritikai megjegyzéseimnek azonban semmi közük azokhoz a mélyen aggodalmas szövegekhez, amelyek szerzői – részint tegnapi RMDSZ-vezetők – elfogadhatatlan pálfordulást igényelnek az RMDSZ-től; akik némelykor az úgynevezett voluntarizmus veszélyéről szólva a romániai valóságon elkövetett történelmi erőszakról beszélnek, és valójában rég lejáratott tételeket ismételnek. Amikor céljaink, követelményeink „mítosz jellegét” említik, ugyanolyan dogmatikusan kötik azokat a román demokrácia lassú és általános fejlődéséhez, mint régebben tették a fejlett szocializmus „teljes egyenjogúság”-elméletének hirdetői. Osztrigás Micivel szólva: ezt a tésztát egyszer már megetették a nemzetiségi politikusainkkal. Reméljük, többet nem fogják!

Ami pedig az RMDSZ radikálisabb csoportjainak történelmet megerőszakoló voluntarizmusát illeti, mondjuk ki újból és határozottan: mi, kisebbségbe került magyarok vagyunk a megerőszakoltak! A totalitárius erőszak minden gyalázatos, gondolatelfojtó, szólást elnémító, személyiséget roncsoló, lebénító támadásának mi vagyunk az áldozatai. És nemcsak mi. A románok is, a németek, a zsidók is! Népek sora az egész volt-nincs szocialista táborban.

3. A diktatúra következményeit pedig nem azzal számoljuk föl, hogy halált megvető óvatossággal, a várakozás jegyében úgy véljük: a radikálisan józan politikai küzdelemnél kedvezőbbnek mutatkozik a gazdasági ténykedés, nosza helyezzük minden gondunk közepébe Pétert és Pált, lássuk el élelemmel, ruházattal őket. Aki tagadja, hogy ez is életbevágó feladat, a tagság haragját zúdítja magára. Ám, aki indokolt vagy túlzott félelmek sugallatára az egyszerű önfenntartás, a már-már kizárólagosan haszonelvű ténykedésben látja cselekvési lehetőségeinket, az politikai célkitűzéseinket becsüli le akaratlanul is. Az is aggasztó, hogy a haszonelvűséget végső fokon az önrendelkezés ellenében, korainak vélt belső autonómiánk meghirdetésével szemben hangsúlyozták legutóbb is. Azt nem mondták ugyan, hogy törekvésünk a jugoszláviai mikrománia változata, ám erre is sor kerülhet. Magyarországi politikai körök népnemzeti tévelygésről, mucsaiságról, múlt századi nacionalizmusról, kollektivizmusról, populizmusról nekünk is készítenek sablonokat, van is, aki ezeket itthon miránk alkalmazza. Szalonméretekben ugyan, mert az istenadta nép fontosabb ügyeivel van elfoglalva, de többek szerint ez is erő.

4. Most pedig hadd adjak hangot ama reményemnek, hogy az RMDSZ harmadik kongresszusa még csak nem is fog emlékeztetni a másodikra. Az ugyanis lesújtó volt. Ágyúszó sem tudta volna elnyomni akkor a hatalmi versengés, a pozícióharc ügyünkhöz méltatlan hangjait. Vajon hiú remény-e azt várni a romániai magyarság itt jelenlévő képviselőitől, hogy szavazati jogával, válogatási kötelezettségével élve, olyan férfiakat és nőket válasszon drámai küzdelmünk élére, akik egész lényükkel, energiájuk minden cseppjével az önrendelkezés, a belső autonómia kiküzdését segítik elő, akik ismerik ugyan a politikai divathullámokat, de jobban ismerik az erdélyi, a romániai magyar valóságot; akik rosszízű vetélkedések helyett szellemi-politikai összjátékra lesznek képesek, élükön egy olyan elnökkel, aki szövetségünk központi székházában, legyen az bárhol a jövőben, munkaképességének javát, idejének legnagyobb részét az RMDSZ központi szerveinek létrehozatalára és folyamatos működtetésére fordítja.

Akit rendszeresen ott láthatunk majd a hatalmas létszámú tagság körében; aki közvetlen munkatársaival, tehát az elnökséggel együtt megpróbálja szövetségünket kivezetni mostani megrekedt állapotából. Aki tudja, mik a feltételei Nyugaton akármely közügyi funkció betöltésének, és ha tudja: szót emel a névtelenségben, politikai kotériákban tétlenkedők értelmetlen „fölfuttatása” ellen; aki tehát véget fog vetni a társadalmi forgolódásként, félidőben végzett félmunka, sőt negyed, nyolcad, tizenhatod munka kényszerűleg kialakult állapotának.

Kezdő szavaimhoz visszatérve, hadd kívánjak szívemből eredményes munkát szövetségünk III. kongresszusának, mondván még: ideje van az útkeresésnek, de leginkább a határozott irányvételnek, a gyökeres megújulásnak, sőt a teljes újjászületésnek!

Köszönettel

Sütő András