Kék szárnyú sirálymadarak^*

Tisztelt elnök úr, és engedelmeddel nékem továbbra is kedves barátom, Sándor! Csodára készülj most föl: levélkémet nem fájdalmas, nem is komor gondolatokkal kezdem, hanem az örömnek, a köszönetnek meleg szavaival. Teszem ezt a magam nevében, ám annak krónikás tanújaként is, hogy az öröm és a hála érzése az erdélyi-romániai magyarság egészének mindennapi megnyilatkozása. Történelmi reménytelenségben, nemzeti nyelvünk sok évtizedes üldöztetésében meggyötört lelkek lobbannak örömre, valahányszor kék szárnyú sirályok kezdenek immár sok ezer képernyőn feltűnni, valahányszor családi körökben fölhangzik a boldog kiáltás: DUNA TÉVÉ! Igen, a budapesti műholdas televíziós adás kezdete: a nemzeti paranoia s a megosztó szándék ólomketreces korszakának vége; diktatúrák omlása után az egységes magyar szellemi égbolt fölhuzatalának minden eddiginél eredményesebb folytatása; kiteljesítése határok, sorompók, irracionális nemzeti konfliktusok fölött, égi magasságoknál is magasabban, Illyés Gyula álmainak csillagos régiójában, ahol csituló fájdalommal idézhetjük őt: Haza, a magasban. S mivel Illyés szellemi hagyatékának jegyében és szuverén törekvéseid alapján az összmagyarságra felfogás-bábeli változatosságban alakuló egységét gyakorlatilag is ilyen szép eredménnyel szolgálod: kérlek, kedves Sándor, vedd, és oszd meg hálánkat mindazokkal, akik a nemzet mindennapi üzenetét, a Duna-táj békéjét szolgáló szavait, képsorait hozzánk eljuttatják. Hogy nem a nagy múltú és anyagiakban dúskáló intézmények tökéletességével? Hogy nem a bőségből válogatók lehetőségeivel? Szellemileg erősen alultápláltnak vagy nemzetutálatban túltápláltnak kell lenni ahhoz, hogy emiatt bárki orrát fintorítsa, kétágú nyelvét a kezdet fogyatékosságain élvezettel fenegesse.

Mostan pedig, kedves Sándor, aggodalomra váltom az örömöt, mondván: hallom, halljuk, olvassuk a Duna Televízió létrehozatala, működése, puszta léte elleni folyamatos berzenkedést, kifogásemelést, rágalmat és gyalázkodást – főleg személyed alpári, balkáni mocskolását. Az irracionális gyűlölet hangjai mindannyiunkat elképesztenek, fölháborítanak. Olvassuk, halljuk a Duna Televízió állítólagos törvénytelen mivoltáról szóló politikai és fiskális dörgedelmeket, s azt kérdezzük: kik ezek a dühös emberek? Kik lehetnek azok, akiknek ennyit ér, ennyit jelent a kisebbségi létbe szakadt magyar nemzeti közösségek ügye?

Tudjuk, nem tudjuk: más lapra tartozik. Most legyen annyi eszünk, hogy ne értsük: miről van szó. E mostani együttlétünk tiszta és indulatmentes békessége végett. Azt azonban ki kell jelentenem, és kérlek, Sándor, a Duna Televízió itteni magyar nézőinek tömeges véleményeként is mondd el mindenütt, ahol csak lehet: ha ez a műholdas adás törvénytelen, akkor mi is, apjastul-fiastul, törvénytelenek vagyunk. Ha nemzeti kultúránk sugárzása, egy fél évszázados szellemi nagyböjt félbehagyatása törvényszegés: akkor magunk is törvényszegőkké lettünk. Adjon Isten mind csak efféléket! Azt ugyanis mi tudjuk a legjobban: mitől kell félteni bennünket. Mert voltunk mi már, vagyunk is néha magyar eredetű románok, román eredetű székelyek és semmilyen eredetű nullifikáltak, mégis vagyunk és leszünk minden népekkel békességre vágyó európai kultúrnemzet, mégpedig valóságosan és nem bokrétaként csárdás kiskalapon. Leszünk, ismétlem, ha élni tudunk az idők új lehetőségeivel, és leszámolunk önnön lehetetlenségeinkkel, amelyek ugyancsak nem ide tartoznak.

Még egy kérdés, aztán abbahagyom közismert ügyeknek a firtatását: miféle emberek azok, te Sándor, akik választások előtt úgy szeretnek bennünket is, hogy majd átvesznek, átcsatolnak, voksolás után pedig, ha más irányt veszen az érdek: úgy szeretnek, mint a hideglelést?

Kik azok, akik egyazon minek nevezzem-szájból hideget s meleget fújva úgymond határokon kívüli testvéreik érdekében próbálják lehetetlenné tenni a kisebbségi létre jutott magyarságért létrehozott Duna Televíziót? Miért próbálják hévvel s nem egy ízben irracionális gyűlölettel lejáratni megteremtőinek emberi és politikai becsületét, el egészen a bíróságért kiáltó gyalázkodásig? És mifajta nemzetfelfogás az, amely az ország határain kívül élő magyarok ellen próbálja uszítani a magyar társadalom szegény embereit, mondván: a Duna Televízióra „pazarolt” összegekből a kisnyugdíjasokat kellett volna inkább megsegíteni. Valóban segítő szándék ez? Vagy félelem a másságtól, egy másik intézmény sajátos vonásaitól, netán a lélekbegyűjtő konkurenciától? Azt hiszem: félelem, de öngerjesztés útján. Vannak, akik macskát rajzolnak a falra, aztán egérnek képzelvén magukat, elkezdenek rettegni tőle. Ám ez még a jobbik eset. A rosszabbik az, amikor magas szellemiségű értelmiségiek alacsony ösztönök elszabadulását remélve sohasem röstek bevetni a szociális demagógia bombáit és pattantyúit. S miért gondolják vajon, hogy anyanemzetünk fiai, módosak avagy szegények, visszavennék tőlünk a Duna Televíziót?

Mondd meg, Sándor, ha tudod: Széchenyi komor felismerésén túl, miszerint magyar nem vész el, csak magyar által: e mai, nemzetmegosztó, de magyar nemzetiségeket is sújtó viszályok fátumból támadtak-e, vagy politikai, hatalmi érdekből? Én mindkettőnek a következményét látom, de bizonyítása most hosszadalmas lenne. Hanem azt hoznám föl, ami leginkább aggaszt bennünket Erdélyben: hogy a Duna Televízió keltette botrány csak része egy még botrányosabb politikai kísértetjárásnak. Magyar sajtóban olvasható olyan célozgató, burkolt vélemény, miszerint: a magyar kisebbségi ügyekben érintett szomszédos országokkal megromlott viszonyért a magyar kormány a felelős. Mi több: a belügyekbe való be nem avatkozás elvének ürügyén maholnap újra időszerűvé „liberalizálhatják” Illyés emlékezetes telitalálatát Ceauşescuról: a hóhér egyedül akar maradni áldozatával.

Nacionalista román politikusok ezért tiltakoznak ma is a Duna Televízió „légitámadása” ellen. Akik tehát Budapesten ellenzik azt: akaratlanul is őket segítik. Ismétlem: akaratlanul. Az okozatok azonban, mint tudjuk: fütyülnek szüleikre, az okokra. Ezért kérlek téged, Sándor: a Magyarok Világszövetségének elnökeként is légy segítségünkre a Duna Televízió körül támadt erdélyi aggodalmak eloszlatásában. Tudom, hogy nem csupán a korán szólásért szenvedtél meg annak idején. Ellep a fejed búbjáig ma is a rágalom; ama réginek fölerősített, gátlástalan folytatása. Mit mondjak erről? Nem az a legény, aki üti, hanem aki állja.

Baráti öleléssel:

Sütő András