Tévedett-e Tőkés László?^*

Kedves János!

Örülök, hogy közügyi-nemzetiségi dolgainkban gondolatgazdagon, szellemesen, írói szinten mondod a magadét folyamatosan. Nem örülök annak a politikai vastagbőrűségnek, amelyről nyilaid rendszerint visszapattannak. Még jó, hogy ilyenkor nem fúródnak a hasadba.

Örülök, hogy szájkosaras idők szűntével s a nemzetiségi panaszok kimondásának nagyböjtje után boldog-boldogtalan közzéteszi, ami a bögyét nyomja, gyomrát megfeküdte. Aggodalommal tapasztalom viszont, hogy az odamondások, boszorkányüldöző csatakiáltások, kocsmai jellegű személyeskedések alvilági hangzavarában oly gyakran elenyésznek a te fontos mondandóid: egy rendkívüli élettapasztalat s egy kivételesen művelt elme és történelmi sorsunkat dobogó szív mondandói az útkeresésben. Azt is mondhatnám: az erdélyi magyarságnak e mostani sivatagi bolyongásában.

Lelki szemem látja: most fölveted a fejed, és azt kérded szelíd gyanakvással: mi ez a személyes célzatú captatio benevolentiae?

Megmondom: semmi más, csupán adósságtörlesztés. Nyilvánosan is szóvá szeretném tenni azt a reményemet, hogy jőnie kell olyan időnek, amikor közösségi fórumaink állandó szellemi tanácsadójuknak fognak tekinteni téged.

Ezek után megfordítom a beszédet, hogy eredeti célom szerint elmondjam neked: azt hiszem, tévedtél, mikor azt írtad legutóbb (RMSZ, III. 24.), hogy Tőkés László tévedett oly nagy vihart kavart nyilatkozatával.

Mit is mondott? Külföldi sajtófogadáson azt nyilatkozta, hogy a példás demokrácia földjeként emlegetett hazánkban egyfajta etnikai tisztogatás folyik. Mondta ezt, amiként te is értelmezed: önvédelmi céllal és nem ok nélkül, nem a nagyotmondás kedvéért. Hisz minden szavunk, tiltakozásunk, követelésünk, autonómiaigényünk mélyén a létmentés, kollektív önvédelmünk erős szándéka munkál. Amikor ez kihal bennünk, vehetjük föl máris az utolsó kenetet, kérhetjük az úrvacsorát. Ha esőleső társaságok módjára mindent az égtől várunk, béküljünk meg a Vörösmarty látta nemzethalállal, amikor is a sírunkat körülvevő népek szemében nem éppen „gyászkönny” fog ülni és rezegni – tisztelet a síró kivételnek.

Így értem én Tőkés László szavait: súlyos közösségi fenyegetettségünkben súlyosan és lényegretörően kell szólni. Látható és tapintható sebeinknél végzetesebb lehet számunkra ama láthatatlan belső vérzés, amely hetven esztendeje gyöngíti az erdélyi magyarságot. Mit szólsz ahhoz, kedves János, ha föltételezem, hogy az a lelki omlás, a reménynek az az elvérzése, amely annak idején Makkai Sándort, kétségbeesett kiáltásával – Nem lehet! – elvitte közülünk, lassan általánossá válik, százezrek kitántorgásában fog megismétlődni? Holott amire a harmincas években ő mondta: nem lehet, elviselhetőbb volt a rángógörcsös nemzeti paranoia mostani rinocérosz-dühöngéseinél.

Mondandóinkat tehát objektív és szubjektív helyzetünk szabja meg, nem a sovén román sajtó, avagy parlamenti és kormánykörök teherbíró képessége az igazságaink hallatán.

„Mindazonáltal úgy gondolom – mondod továbbá Tőkés László nyilatkozatáról –, hogy nem a pontos kifejezést használta és ez félreértésre ad okot.”

Én azt hiszem, kedves János, hogy az RMDSZ tiszteletbeli elnöke a lehető legpontosabb kifejezést használta. A szög fejére ütött. Megannyi, lényeget kerülgető, óvatosan taktikázó eufemizmus meg doktriner okoskodás közepette kimondta azt, ami rész szerint és egészben is igaz.

Ebből támadt bukaresti politikai körökben a pánikkal vegyes fölháborodás. A berezeltség érthető. Rövidesen újból tárgyalni fogják Románia fölvételi kérését az Európa Tanácsba. Bizonyos, hogy Tőkés László véleménye nincs és nem lesz összhangban államelnökünknek ama kedvenc, háryjánoskodó állításával, miszerint Románia példaszerűen oldotta meg a nemzetiségi kérdést.

Hiszen a püspök úr szenzációsan pozitív megoldás helyett elűzetést említ, egyfajta etnikai tisztogatást, ami ép elme számára nem azonos a másfajtával, és kiváltképp nem azonos azzal, amit a volt Jugoszlávia területén iszonyattal tapasztalhat a nagyvilág.

Parlamentünk goebbelsei maguk is jól tudják, hogy Tőkés László nem középkori kegyetlenséggel elkövetett tömegmészárlások és ártatlan embermilliók elűzése útján megvalósított etnikai tisztogatásról beszélt. Bánják is, hogy nem mondott ilyesmit. Hiszen akkor a katonai bíróságot, akasztófát ordibálóknak vérmesebb reményeik támadhatnának.

Így pedig újból hazugságra, ferdítésre, hamisításra kényszerülnek. (Ha ugyan egy Caragiale óta oly jól ismert klasszikus létformát kényszerűségnek lehet nevezni.) Kényszerülnek, de nem félreértésből! Hadd kérdezzem meg tőled, János, aki jobban ismered a fővárosi magyarfalókat: elképzelhető, hogy ezeregy ránk zúdított átokból, vatrás, nagyromániás rágalomból és fenyegetésből egyetlenegy is félreértésből származott volna? Nem hiszem.

De hagyjuk ezt és a moráldebilitásban szenvedők Tőkés-ellenes üvöltéseit. Valószínű, hogy szájukat csak a föld fogja elhallgattatni.

Azt kérdem inkább tőled: képtelen állításnak, túlzásnak, valósághamisításnak minősíthető-e az a megállapítás, hogy a romániai magyarságnak régóta tartó, tömeges kivándorlása, menekülése, disszidálása végső soron nem egyéb, mint egyfajta etnikai tisztogatás következménye?

Nem, véleményem szerint nem túlzás ez, nem is pontatlan kifejezés. Bármivel helyettesítenők: a milliónyi ténnyel bizonyítható igazságra vetnénk újból homályt. A tisztogatók örömére!

Elővehetjük persze a kifejezés szinonimáit is. Ha azt mondom, hogy amit mostani állapotunkban velünk mívelnek, az nem tisztogatás, hanem egyfajta eltávolítás, eltakarítás, kizárás, eltanácsolás, hivatalos mellőzés, numerus clausus, numerus nullus, vagyis a latin gyöngyszemnemzet megtisztítása minden idegen, és főleg ázsiai elemtől; ha azt mondom, hogy mindez „csupán” az egységes nemzeti állam s a fajtiszta nemzeti közösség kipucolása-fényesítése, folttalanítása, az eredeti demokrácia cégtáblája mögött működő puceráj jótékony igazságtevése a történelmi jóvátétel követelménye szerint – ha tehát így szólok, és ezt mondotta volna Tőkés László, akkor az már nem lenne „elvétett szóösszetétel”? Ettől magukba szállnának a diktátor fattyai? Ne haragudj, János: ez csak szónoki kérdés. Hisz minden kétséget kizáróan tőle, Ceauşescutól vették át, befejezés végett a kisebbségekre vonatkozó Endlösung-tervet. Gázkamrák nélkül persze! Tehát okosan, sőt sátáni ravaszsággal. Egy elhamvasztott zsidó pénzbe került Auschwitz halálgyárában. Egy Izraelnek eladott zsidó dollárezreket hozott a nemzeti konyhára. Az erdélyi szász, a bánáti sváb hasonlóképpen. A magyarért senki egy fityinget sem adott volna, de önkéntes távozásnak álcázott kikergetésével minden másajkú mellett a legnagyobb örömöt okozta volna – okozta máris – a nemzetiszocialista honfiaknak és örököseiknek az államhatalomban.

Lényegében erről van szó, János! Önrendelkezési vágyainak teljes lehetetlenségére rádöbbenve, Ceauşescu megsemmisítő terveit a bőrén tapasztalva a romániai magyarság már a nyolcvanas évek elején elkezdett az országból kivándorolni. A folyamat rövid időre megtorpant a ’89-es fordulat időszakában. Reményeink azonban a márciusi pogrommal újból vérbe fúltak. Már amelyek a mostani vezetés kisebbségjogi koncepciójához fűződtek. Te, aki az államelnökkel briliáns cikksorozatban szálltál vitába, nálamnál jobban tudod, hogy Ceauşescu íratlan végrendeletét mindaddig érvényesnek fogják tekinteni, amíg annak alkalmazása közben nem ütköznek keményebb ellenállásba.

Amikor tehát egy világvisszhangot keltő nyilatkozatot hallva égszakadást-földindulást, országdarabolást, nemzetárulást vinnyognak, akkor ez zavaruknak is jele. A félelemé, hogy dollárpapáék netán közelebbről is megvizsgáltatják a kisebbségek romániai édenkertjét.

Ha pedig azt mondod nekem, hogy az etnikai tisztogatás fogalma boszniai, hercegovinai karóbahúzottakra és megerőszakolt nők tízezreire emlékeztet, én is azt mondom: a kisebbségek elűzésének vagy megsemmisítésének szerb módszere, a bestialitásnak az a tombolása, amelyre még nem volt példa Európa történetében, csak eufemisztikusan nevezhető etnikai tisztogatásnak. Különben szerb ellenzéki személyiség hívta föl a figyelmet arra, hogy ez a világszerte fölkapott kifejezés minden képzeletet felülmúló borzalmakat takar és titkol is. Megtévesztő, félrevezető!

Így hát én sem vegyíteném el mai kisebbségi nyomorúságunkat a délszláv háború áldozatainak sorsával, tragédiájával. Amiként Tőkés László sem tette. Nem? „Hiszen maga is elismerte nyilvánosan” – mondod cikkedben. Meglehet. Előfordulhat, hogy aknatűzben, golyózáporban úgy vélte: valahol szót vétett. Ám a dolog lényegét tekintve nem tévedett. Egy kisebbségellenes állampolitika potenciális végeredményét úgy kell a hóhérok képébe vágni, önáltató magyarok fülébe trombitálni, az égre fölkiáltani, ahogyan ő tette. Nem csupán a félreértés, hanem a tudatos, cinikus, rossz lelkiismeretű félremagyarázás veszélyével is.

Mert ami a szemünk előtt zajlik, növekszik: az erdélyi magyarság folyamatos kivándorlása, nem csupán érzelmi, hanem matematikai kérdés is. Amiből mindig csak elvesznek, de hozzá nem tesznek, kifogy az egyszer, megszűnik törvényszerűleg. A mi atyánkfiait nem kergetik ágyútűzzel, gránátvetővel, puskatussal, hasfelmetszéssel, mégis elhagyják ezeréves szülőföldjüket. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom alkalmával nem rombolták le, csak megmocskolták a várost, legyilkoltak féltucatnyi embert, megsebesítettek százakat, ez tehát nem boszniai méretű vérengzés, mégis sok ezren menekültek el végleg a szülővárosból.

S miért disszidálnak immár évek óta a Székelyföldről is?

Szeszélyből vajon?

Kalandvágyból?

Ezer esztendő után most ütött be közéjük ez a betegség?

Kényszerből mentek és mennek, János! Három szociológus három hét alatt matematikai érvénnyel kimutathatná, melyek ezek a kényszerkörülmények. Mert lám, az RMDSZ SZKT-je ezúttal is mással van elfoglalva. Annak idején a KOT-ja volt egyébbel lekötve. Holnap? Meglátjuk.

A kényszer fogalmába sok minden belefér. Így a jövőbe vetett hit lehanyatlása is. Köznapi események is. Például az a cinikusan galád intézkedés, amellyel Kovászna és Hargita megyében újból román főispánokat neveztek ki – jórészt színmagyar lakosság felügyeletére.

Így hát a kisebbségi sorsnak potenciális végállomását nézve magunk is elmondhatjuk: baglyot a kőhöz, vagy követ a bagolyhoz vágni, nem mindegy az? Teljesen mindegy. Ezért kell elébe mennünk a reánk leselkedő veszélyeknek.

Ezt tette Tőkés László az etnikai tisztogatás fölemlítésével.

Te azt mondod: tévedett.

Jól mondod: valóban tévedett.

De nem abban, amit mondott. Azzal sem, ahogyan véleményét, véleményemet is a nemzeti fanatizmus szeme közé vágta.

Más az ő tévedése. Én ezt abban látom, hogy közvetlen munkatársainak csapatából kiválva, látszólag személyes vélekedésként szólt olyan ügyben, amelynek politikai súlya rendkívüli. Minél nagyobb galádsággal szállunk szembe, annál gondosabb körültekintésre van szükségünk.

Ezért a tisztogatás közismert „államtitkának” felfedése előzetes egyeztetést kívánt volna az RMDSZ elnökségében. Oly módon, hogy az egyes szám első személy használata mellett a többes első adjon még nagyobb súlyt a megállapításnak.

Tévedést említve nem erre gondoltál, János? A rögtönzésnek tűnő fogalmazás veszedelmeire?

Éppen ezért: hisztériás állapotában is örülhet most az ellenfél. Ha ugyan a hadbíróság után kiabálót ellenfélnek lehet nevezni. Tőkés László nyilatkozata nemzetközi méretekben is nagyobb visszhangot keltett volna, ha azt az RMDSZ elnökségének egyöntetű véleményeként vele egyidejűleg mások is, másutt is elmondják.

Annak is örülhet a román parlament, hogy szövetségünk képviselőit és szenátorait a tiszteletbeli elnök sajtónyilatkozata váratlanul, fölkészületlenül érte, és meg is zavarta.

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Tőkés László második tévedése, amely nem lényegi, hanem módszerbeli, abban áll, hogy nyilván úgy gondolta: harmadik kongresszusa után, létrehozatalának negyedik esztendejében az RMDSZ országos vezetősége működőképesen áll mögötte. Mit kellett volna működnie? A világ elé tárni menten az etnikai tisztogatást igazoló, országosan összegezett tények, bizonyítékok ezreit. Sajnos, lett volna miből válogatni. Lett volna miből „fölszerelni” a képviselőket is, a szenátorokat is. Sajtónkat is. Nem történt meg. Nem is lesz rá példa, míg a most alakuló új vezetés, Markó Béla, a higgadtság és következetesség, a racionális radikalizmus ígéretével induló új elnökünk véget nem vet annak az állapotnak, amelyet kíméletesen abszurdnak lehet nevezni. Szeretem az abszurdot, ha Ionesco írja. A mi jobb sorsra hivatott szövetségünkben viszont épp oly szánalmas, amennyire káros és fölháborító is. Reméljünk!

A régi barátsággal ölel:

 

Sütő András