Levél Szász Jánosnak^*

Kedves Barátom!

Messzi utazásra készen, újabb műtét előtt, vészterhes hajnali órában – mert ilyenkor szokták az ablakainkat beverni – sietve írom neked e néhány sort szívbeli jó érzéssel és hálával, hogy újból eszedbe jutottam, s a Romániai Magyar Szó szeptember 17-i számában szóvá tetted: „Olyan sok Sütő Andrásunk van, hogy arról az egyről is lemondhatunk?” Közéleti, sajtóbeli hiányomat említed föl tehát. Az igazság pedig úgy kívánja, hogy az éremnek mindkét oldaláról szóljak röviden és ilyenformán: kisebbségi közügyeinkben keservesen forgolódó, küszködő barátaim súlyos betegségem miatt kénytelenek voltak lemondani rólam. Az elmúlt időben sokan sokszor fölkerestek engem, és nem csupán kéréssel, de fölkéréssel is: vállalnék szenátorságot (jelölést persze!), miniszterhelyettesi megbízatást, miegyebeket: nem tehettem. Írói meggondolásból is, de főleg az ellenem elkövetett vatrás gyilkossági kísérlet súlyos következményei miatt. Mert bizony megrokkant a munkaképességem. Fejszével roncsolt fél szemem – amelynek kiverésén a România Mare mellett legutóbb egy Magyar Narancs című ifjúsági lap is négykézlábjáró szellemeskedéssel próbált a rovásomra olvasót szórakoztatni – még mindig folyamatos orvosi kezelést igényel. Nem írásnak való állapot ez.

De talán ez is elmúlik.

S akkor, kedves János, megpróbálom én is kivenni részem abból a közírói munkából, amely téged mostanság kisebbségjogi küzdelmeink élére állított. Jó tudni, olvasni, hogy megannyi abszurd ellentmondás közepette megszólalásaid minden esetben a valóban lehetséges kiút felé mutatnak – higgadtan, világnézeti, nemzedéki és csoportelfogultság nélkül. (Aminek ugyancsak aggasztó jeleit olvashatjuk neofanatikusok, a régieknél semmivel sem különb újpurifikátorok és irodalmi akasztológusok tollából.)

Megvallom, János: sajogó lelkiismerettel figyelem folyamatos – gyakorta magányosnak látszó – szellemi csatározásaidat kisebbségi közéletünk „normalizálása” végett s a fasisztoid, vasgárdista támadások ellen. Segíteni szeretnék neked is. Együtt hangoztatni veled mindazt, amivel erősíteni lehet a romániai magyarság küzdőképességét.

Az egységet is tehát.

Aminek alapvető feltétele, hogy céljainkat végre-valahára legalább viszonylagosan egységes, áttekinthető, minden romániai magyar számára felfogható koncepció szerint összegezzük.

Mert tisztulás helyett növekvő zűrzavar támad köztünk minden tekintetben. Kollektív sorsunk alakításának dolgában oly mértékben szaporodnak elméleti-politológiai ellentmondásaink, amilyen ütemben szaporodnak parlamenti és megyei szintű kudarcaink a román nacionalizmussal szemben. Ez utóbbi minden tekintetben megengedi magának a „pluralista változatokat”, ám velünk szemben „monolitikusan egységes” önrendelkezésünk jogának tagadásában.

Valószínű, hogy ebből tanulnunk kellene.

Nemigen tesszük.

Hanem ehelyett kritikátlanul hagyjuk azokat az emigráns körökből áramló „csodarecepteket” is, amelyeknek szerzői a kibicek könnyedségével okítanak bennünket „liberálisan korszerű”, avagy „csontvelőig magyar” magatartásra.

S mivel, kedves János, te sosem adtad jelét annak, hogy mások szavait kiforgatnád valós értelmükből, nem kell attól tartanom, hogy fentiek miatt valamilyen szellemi autarkiával vádolnál meg a mindig szükséges nemzetközi nyitottság nevében. Hanem – úgy gondolom – azt mondod inkább: van és lesz miről tevéled s mindenki mással eszmét, tervet, útkereső elgondolást cserélni, ha éltet az Isten.

Addig is baráti szeretettel ölel:

 

Sütő András