Levél Bernből*
Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem konferenciájának résztvevőihez
Kedves Barátaim!
Az idei konferencia meghívottjaként, aki csak lélekben lehet veletek a szabadegyetem 20. évfordulóján, indokolnom illenék a távolmaradásomat.
Illenék, de nem szükséges.
Jól ismeritek az okokat, amelyek erdélyi magyar író számára az utazást Pusztakamarástól Felsőőrig lehetetlenné teszik. Különös mégis, hogy e sorokat most épp Bernben írom, amely tudvalevőleg nem esik Pusztakamarás, az erdélyi Holt-tenger kies körzetébe. Így tehát el kell mondanom, hogy utazásom súlyos szembetegség és orvosi kezelés indokával engedélyeztetett. Hasonló útlevél-hivatali engedélyre viszont semmiképpen sem lehet számítani, ha a kérelmező netán szellemi természetű indokokkal hozakodna elő, ha ne adj’ isten! – ily különös fogalmakat említene, mint: európai, protestáns és horribile dictu: magyar. Még magyar is!
Ám ezt nem folytatom. Szavaimat az a puszta tény egészíti ki, hogy e jubileumi ülésen nem lehetek jelen, nem mondhatom el élőszóval is kívánságaimat.
Ezek így hangzanának:
Olyan időben, midőn a magyar diaszpóra nem csökken, hanem növekszik; amikor a zsidóság történelmi sorsát jellemző gólesz a magyarságot is sújtja változatlanul; amikor az erdélyi magyarság kivándorlásának harmadik hulláma sodorja el testvéreink tízezreit az ezeréves szülőföldről, kívánom, hogy a protestáns szabadegyetem legyen segítségünkre e tragikus népmozgás csillapításában.
Nem túlzás ez a kívánság? Ez az elvárás? Ha arra gondolok, hogy egész eddigi tevékenysége az összmagyarság lelki-szellemi, önismereti gyarapodását szolgálta: kívánságomat nem tekinthetem túlzásnak. Egy nép kollektív önismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy magára találjon. Ha magára talál: legjobb képességeinek kifejtéséhez kerül közelebb; az okos cselekvés útjára léphet; így megmaradásának és helybenmaradásának módozatait fogja keresni, nem a világgá szóródás csábos ösvényeit.
Kívánom tehát, hogy a jubileumát ünneplő protestáns szabadegyetem, amely magyar és európai, olyanformán legyen segítségünkre, hogy ki-ki a maga ősi szülőföldjén lehessen magyar és európai. Jól tudom persze: hatalmas külső erők kezében vagyunk. Ahogy voltunk is immár Mohács óta. Ki tagadná mégis, hogy legbensőbb erőnk: a megmaradás szándéka potomság lenne e létküzdelemben. A szándékerősítésben pedig szerepe, súlya, haszna lehet minden elhangzott lélekmelegítő szónak, a szellem minden emberének, bárhol a magyar diaszpórában. Retorika lenne, amit hangoztatok? Hinnünk kell az egymástól messzire szakadt magyar szellemi erőkben, amiként tudjuk, hogy az óceánok fölött kerekedett felhők a Hargitára vihetnek termékenyítő esőt. A gondolatok vámmentesek voltak és maradnak – a szellem mindenkori magzatgyilkosainak ellenére is.
Kívánom továbbá…
De hadd ne folytassam, bár még lenne mit elésorolni.
E helyett engedtessék meg azt mondanom: Maradjon fenn és működjék javunkra változatlanul a jubileumát ünneplő testület, legyen változatlanul példás emberség az embertelenségben, szellemi abroncs az abroncstalanságban. Maradjon meg zászlaján a herderi igazság, miszerint ami az emberben igazán isteni: az maga a humánum.