Levél Bernből^*

Kedves Barátaim!

Az idei konferencia meghívottjaként, aki csak lélekben lehet veletek a szabadegyetem 20. évfordulóján, indokolnom illenék a távolmaradásomat.

Illenék, de nem szükséges.

Jól ismeritek az okokat, amelyek erdélyi magyar író számára az utazást Pusztakamarástól Felsőőrig lehetetlenné teszik. Különös mégis, hogy e sorokat most épp Bernben írom, amely tudvalevőleg nem esik Pusztakamarás, az erdélyi Holt-tenger kies körzetébe. Így tehát el kell mondanom, hogy utazásom súlyos szembetegség és orvosi kezelés indokával engedélyeztetett. Hasonló útlevél-hivatali engedélyre viszont semmiképpen sem lehet számítani, ha a kérelmező netán szellemi természetű indokokkal hozakodna elő, ha ne adj’ isten! – ily különös fogalmakat említene, mint: európai, protestáns és horribile dictu: magyar. Még magyar is!

Ám ezt nem folytatom. Szavaimat az a puszta tény egészíti ki, hogy e jubileumi ülésen nem lehetek jelen, nem mondhatom el élőszóval is kívánságaimat.

Ezek így hangzanának:

Olyan időben, midőn a magyar diaszpóra nem csökken, hanem növekszik; amikor a zsidóság történelmi sorsát jellemző gólesz a magyarságot is sújtja változatlanul; amikor az erdélyi magyarság kivándorlásának harmadik hulláma sodorja el testvéreink tízezreit az ezeréves szülőföldről, kívánom, hogy a protestáns szabadegyetem legyen segítségünkre e tragikus népmozgás csillapításában.

Nem túlzás ez a kívánság? Ez az elvárás? Ha arra gondolok, hogy egész eddigi tevékenysége az összmagyarság lelki-szellemi, önismereti gyarapodását szolgálta: kívánságomat nem tekinthetem túlzásnak. Egy nép kollektív önismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy magára találjon. Ha magára talál: legjobb képességeinek kifejtéséhez kerül közelebb; az okos cselekvés útjára léphet; így megmaradásának és helybenmaradásának módozatait fogja keresni, nem a világgá szóródás csábos ösvényeit.

Kívánom tehát, hogy a jubileumát ünneplő protestáns szabadegyetem, amely magyar és európai, olyanformán legyen segítségünkre, hogy ki-ki a maga ősi szülőföldjén lehessen magyar és európai. Jól tudom persze: hatalmas külső erők kezében vagyunk. Ahogy voltunk is immár Mohács óta. Ki tagadná mégis, hogy legbensőbb erőnk: a megmaradás szándéka potomság lenne e létküzdelemben. A szándékerősítésben pedig szerepe, súlya, haszna lehet minden elhangzott lélekmelegítő szónak, a szellem minden emberének, bárhol a magyar diaszpórában. Retorika lenne, amit hangoztatok? Hinnünk kell az egymástól messzire szakadt magyar szellemi erőkben, amiként tudjuk, hogy az óceánok fölött kerekedett felhők a Hargitára vihetnek termékenyítő esőt. A gondolatok vámmentesek voltak és maradnak – a szellem mindenkori magzatgyilkosainak ellenére is.

Kívánom továbbá…

De hadd ne folytassam, bár még lenne mit elésorolni.

E helyett engedtessék meg azt mondanom: Maradjon fenn és működjék javunkra változatlanul a jubileumát ünneplő testület, legyen változatlanul példás emberség az embertelenségben, szellemi abroncs az abroncstalanságban. Maradjon meg zászlaján a herderi igazság, miszerint ami az emberben igazán isteni: az maga a humánum.

Levél Szász Jánosnak^*

Kedves Barátom!

Messzi utazásra készen, újabb műtét előtt, vészterhes hajnali órában – mert ilyenkor szokták az ablakainkat beverni – sietve írom neked e néhány sort szívbeli jó érzéssel és hálával, hogy újból eszedbe jutottam, s a Romániai Magyar Szó szeptember 17-i számában szóvá tetted: „Olyan sok Sütő Andrásunk van, hogy arról az egyről is lemondhatunk?” Közéleti, sajtóbeli hiányomat említed föl tehát. Az igazság pedig úgy kívánja, hogy az éremnek mindkét oldaláról szóljak röviden és ilyenformán: kisebbségi közügyeinkben keservesen forgolódó, küszködő barátaim súlyos betegségem miatt kénytelenek voltak lemondani rólam. Az elmúlt időben sokan sokszor fölkerestek engem, és nem csupán kéréssel, de fölkéréssel is: vállalnék szenátorságot (jelölést persze!), miniszterhelyettesi megbízatást, miegyebeket: nem tehettem. Írói meggondolásból is, de főleg az ellenem elkövetett vatrás gyilkossági kísérlet súlyos következményei miatt. Mert bizony megrokkant a munkaképességem. Fejszével roncsolt fél szemem – amelynek kiverésén a România Mare mellett legutóbb egy Magyar Narancs című ifjúsági lap is négykézlábjáró szellemeskedéssel próbált a rovásomra olvasót szórakoztatni – még mindig folyamatos orvosi kezelést igényel. Nem írásnak való állapot ez.

De talán ez is elmúlik.

S akkor, kedves János, megpróbálom én is kivenni részem abból a közírói munkából, amely téged mostanság kisebbségjogi küzdelmeink élére állított. Jó tudni, olvasni, hogy megannyi abszurd ellentmondás közepette megszólalásaid minden esetben a valóban lehetséges kiút felé mutatnak – higgadtan, világnézeti, nemzedéki és csoportelfogultság nélkül. (Aminek ugyancsak aggasztó jeleit olvashatjuk neofanatikusok, a régieknél semmivel sem különb újpurifikátorok és irodalmi akasztológusok tollából.)

Megvallom, János: sajogó lelkiismerettel figyelem folyamatos – gyakorta magányosnak látszó – szellemi csatározásaidat kisebbségi közéletünk „normalizálása” végett s a fasisztoid, vasgárdista támadások ellen. Segíteni szeretnék neked is. Együtt hangoztatni veled mindazt, amivel erősíteni lehet a romániai magyarság küzdőképességét.

Az egységet is tehát.

Aminek alapvető feltétele, hogy céljainkat végre-valahára legalább viszonylagosan egységes, áttekinthető, minden romániai magyar számára felfogható koncepció szerint összegezzük.

Mert tisztulás helyett növekvő zűrzavar támad köztünk minden tekintetben. Kollektív sorsunk alakításának dolgában oly mértékben szaporodnak elméleti-politológiai ellentmondásaink, amilyen ütemben szaporodnak parlamenti és megyei szintű kudarcaink a román nacionalizmussal szemben. Ez utóbbi minden tekintetben megengedi magának a „pluralista változatokat”, ám velünk szemben „monolitikusan egységes” önrendelkezésünk jogának tagadásában.

Valószínű, hogy ebből tanulnunk kellene.

Nemigen tesszük.

Hanem ehelyett kritikátlanul hagyjuk azokat az emigráns körökből áramló „csodarecepteket” is, amelyeknek szerzői a kibicek könnyedségével okítanak bennünket „liberálisan korszerű”, avagy „csontvelőig magyar” magatartásra.

S mivel, kedves János, te sosem adtad jelét annak, hogy mások szavait kiforgatnád valós értelmükből, nem kell attól tartanom, hogy fentiek miatt valamilyen szellemi autarkiával vádolnál meg a mindig szükséges nemzetközi nyitottság nevében. Hanem – úgy gondolom – azt mondod inkább: van és lesz miről tevéled s mindenki mással eszmét, tervet, útkereső elgondolást cserélni, ha éltet az Isten.

Addig is baráti szeretettel ölel:

Sütő András

Csoóri Sándornak, a Magyarok Világszövetsége elnökének^*

Kedves Sándor!

Örömmel értesültem arról, hogy a világszövetség legutóbbi közgyűlésén Téged választottak meg annak elnökévé. Úgy vélem, ez önmagában is jelentős fordulat a világszövetség történetében, gyökeres megújulásában.

Kívánom, hogy munkád, munkátok szép eredményeket hozzon az új esztendőben. Leveledre pedig, amelyben a közgyűlés egyöntetű véleményét is tolmácsolva arra kérsz, hogy vállaljam el újra a világszövetség tiszteletbeli elnöki tisztségét, sajnálattal közlöm: nem tehetem. Legalábbis egyelőre nem. Indokom az, hogy a közgyűlés alkalmából megfogalmazott aggodalmaim teljesen beigazolódtak, mi több, az elhangzott viták intoleráns szellemiségét tekintve újabbakkal gyarapodtak. Remélem mégis, hogy a III. kongresszusig számos konfliktus elcsitul, ám ez rendkívüli erőfeszítést igénylő munka a világ minden táján, ahol magyarok élnek, s ahol ma még a világnézeti, politikai megosztottság „magyar betegsége” pusztít.

Megértésedet remélve, kedves Sándor, biztosítani szeretnélek arról, hogy erőmhöz mérten elnöki munkádban, céljaimmal közös törekvéseitekben támogatásomra számíthattok.

Baráti köszöntéssel –

Sütő András

Levél Csoóri Sándornak^*

Kedves Sándor!

Legutóbbi telefonbeszélgetésünk tárgyára visszatérve, ígéretem szerint a következőket mondhatom:

1. Jó lenne részt vennem a Magyarok III. Világkongresszusán, amely 54 év után, oly hosszadalmas és keserves advent végén bizonyára fölemelő lesz, és nemzeti ügyünk közös érdekeinek ellenére is szellemi vagy érzelmi csatározásoktól hangos. Ez utóbbiak miatt maradék látásom zsengén kapaszkodó retináját féltve szemorvosom a frontra vonulást nem engedélyezi. Egyelőre ideghártyát is kímélő, nyugalmas helyre parancsol engem, ki az effélét sohasem szerette, mivel a konfliktustalan csönd a temetők bánata s a holtak jutalma.

Így van! Tudomásul veszem.

2. Kérdésedre, hogy közóhaj esetén elvállalnám-e az MVSZ tiszteletbeli elnöki tisztségét, válaszom a következő: ha azok az aggasztó jelek, amelyek engem tavaly a mostanihoz hasonló kérdésben nemleges válaszra kényszerítettek, e mostani világkongresszuson lecsillapodnak: bizonyos, hogy a személyemet megtisztelő közösségi bizalomra csakis bizalommal válaszolhatok. Mondom ezt azzal a reménnyel, hogy e mostani világkongresszus uralkodó eszmeiségében a magam személyes emberi-írói hitvallása is megfér békében és cselekvő szolidaritásban az egyetemes magyarság javára.

3. Válaszom velejét pedig így fogalmaznám meg: előzetes baráti kérdésedre választ csak utólagosan adhatok; azzal, hogy ezt mondom, nem feltételt szabok, hanem törvényt veszek figyelembe, mégpedig azt, hogy minden kongresszus folyamat, eszmét, tervet, politikai meggyőződéseket ütköztet, majd összegez, s a végeredmény követelményei szerint választ magának vezetőséget, és nyilván tiszteletbeli elnököt is. Nem tudhatom tehát, hogy jómagam helyt kaphatok-e a végeredményben. Amiként a végeredmény sem tudhatja, hogy egymásnak teremtett-e minket az Isten, a sors és a közös álom.

Kérlek tehát, kedves Sándor, gondolataimnak ilyen összefüggésében értelmezd, és ha szükségesnek látod, közöld másokkal is a kérdésedre adott válaszomat. S tedd még hozzá, amit neked már többször is elmondtam: minden fáradozástokban veletek vagyok, abban is tehát, hogy a törvényszerű gondolati változatosság soha ne kerüljön szembe a nemzet érdekeit szolgáló kötelező egységgel a cselekvésben. E nélkül még esőre sem számíthatunk, nemhogy jobb jövendőre.

Baráti öleléssel:

Sütő András

Születésnapi sorok Agárdy Gáborhoz^*

Miután ennek az évnek tavaszán elbúcsúztam az Advent-játék aranycsapatától, híre jött Budapestről egy újabb csínyednek; úgy hallom itt, nemrégen változott cellámban, a hatvanötösben, hogy te sem nyughattál ama hatvankilencesben. Ezért augusztussal kezdődőleg a hetvenesbe költöztettek át a párkák, akiktől híveidnek nagy seregével együtt én is azt kérem: sorsod fonalát akkor se vágják el, ha valamikoron füstös-mohás matuzsálemként egyenesen rájuk parancsolnál.

Kívánom s mondom ezt, Gábor, önző módon is, a magam földi rabságának könnyebb elviselése végett. Jobban, otthonosabban érzem magam ezen a földön, ha Téged is magam mellett tudlak; akivel oly sokszor elmondtuk már ebben a keserves erdélyi új exodusban: „Akik maradtunk, üres csigaházakká lettünk.” Hogy ezt teveled, a te ragyogó színészi alakításod erejével mondhatom és mondjuk: vigasz, reménygyarapodás az ismeretlen holnap kapujában. Mert nincs ott semmilyen nyereség, semmi javulás, ahol a veszteség és a nyomorúságos állapot erős hangon ki nem mondatik.

Születésnapodon, földi vándorutunk közös kötöttségeiben jóleső érzéssel köszönöm neked, hogy művészként, emberként érted és érzed sorsunkat; hogy egy történelmi advent végét velünk együtt várod a Nagy Romlás hótornyai alatt.

Öleléssel:

Sütő András

Tapsos áldás a belépőre^*

Aki tudja, hogy Agárdy Gábor, a Nemzeti Színház örökös tagja, színészek nagyja augusztusi gyermekként jött e világra, azt kérdezheti most: vajon mely alkalomból, minek az okán köszöntjük őt? Névnapja is februárban lészen, vagy ha jobban tetszik neki: márciusban, így hát miért a kalaplengetés? Megmondom. Ami szóra késztet engem, különleges alkalom a művész életében. Sem névnapi, sem születésnapi, hanem újjászületési öröm – és bizony mondom, semmi túlzás benne. Agárdy Gábor a lét és nemlét határát járta meg súlyos betegségének idején, amely váratlanul és gyorsan jött, de lassan távozott, miközben virrasztott bennünk a remény, riadozott a szív minden aggasztó hírnek hallatán.

Most, hogy e betegség polipkarjaiból szabadult művész gyógyultan tér meg a színpadra, híveinek, rajongóinak, hatalmas közönségének azt is bevallom: a személye körül támadt, hosszú ideig tartó hallgatás oka nem a közöny volt, hanem a végzetével küzdő beteg iránti tapintat; annak hiedelme, hogy jajsötét szívben csak csüggedést kelt a külvilág jajongása. Mi tagadás, ilyenkor szembekötősdit játszik az ember, hogy ne lássa maga sem az ordas veszedelmet.

Jó, hogy ez már a múlté, s én, aki közös színpadi álmokban Agárdy Gábornak lehetek szellemtestvére, örömmel hírelem, hogy a Nemzeti Színháznak az a művésze, aki mindig nyertesen játszott a szívekkel: nyertesen tér meg abból a viaskodásból is, amelyben élete volt a tét. Hosszú hónapokig tartó virrasztásunkból énekes vigaszra kapjuk föl a fejünk: feketeszárnyú angyalát a Jóisten másfelé rendelte. Ez akkor történhetett, midőn az Úr, közelebb hajolván Gábor szenvedő arcához, fölismerte benne a homo ludibundust meg az ikonográfust is, aki drágakövek, igazgyöngyök ragyogásával mond Ave Mariát és karácsonyi evangéliumot a betlehemi Gyermek születéséről. Minden embernek élni kell, s az ilyennek kiváltképp – sokáig, lévén a művész maga is világteremtő: a humánum, az emberség isteni princípiumának gyarapítója. Megtér hát közibénk – közönségéhez – Agárdy Gábor. Tapsos áldás a belépőre!

Tévedett-e Tőkés László?^*

Kedves János!

Örülök, hogy közügyi-nemzetiségi dolgainkban gondolatgazdagon, szellemesen, írói szinten mondod a magadét folyamatosan. Nem örülök annak a politikai vastagbőrűségnek, amelyről nyilaid rendszerint visszapattannak. Még jó, hogy ilyenkor nem fúródnak a hasadba.

Örülök, hogy szájkosaras idők szűntével s a nemzetiségi panaszok kimondásának nagyböjtje után boldog-boldogtalan közzéteszi, ami a bögyét nyomja, gyomrát megfeküdte. Aggodalommal tapasztalom viszont, hogy az odamondások, boszorkányüldöző csatakiáltások, kocsmai jellegű személyeskedések alvilági hangzavarában oly gyakran elenyésznek a te fontos mondandóid: egy rendkívüli élettapasztalat s egy kivételesen művelt elme és történelmi sorsunkat dobogó szív mondandói az útkeresésben. Azt is mondhatnám: az erdélyi magyarságnak e mostani sivatagi bolyongásában.

Lelki szemem látja: most fölveted a fejed, és azt kérded szelíd gyanakvással: mi ez a személyes célzatú captatio benevolentiae?

Megmondom: semmi más, csupán adósságtörlesztés. Nyilvánosan is szóvá szeretném tenni azt a reményemet, hogy jőnie kell olyan időnek, amikor közösségi fórumaink állandó szellemi tanácsadójuknak fognak tekinteni téged.

Ezek után megfordítom a beszédet, hogy eredeti célom szerint elmondjam neked: azt hiszem, tévedtél, mikor azt írtad legutóbb (RMSZ, III. 24.), hogy Tőkés László tévedett oly nagy vihart kavart nyilatkozatával.

Mit is mondott? Külföldi sajtófogadáson azt nyilatkozta, hogy a példás demokrácia földjeként emlegetett hazánkban egyfajta etnikai tisztogatás folyik. Mondta ezt, amiként te is értelmezed: önvédelmi céllal és nem ok nélkül, nem a nagyotmondás kedvéért. Hisz minden szavunk, tiltakozásunk, követelésünk, autonómiaigényünk mélyén a létmentés, kollektív önvédelmünk erős szándéka munkál. Amikor ez kihal bennünk, vehetjük föl máris az utolsó kenetet, kérhetjük az úrvacsorát. Ha esőleső társaságok módjára mindent az égtől várunk, béküljünk meg a Vörösmarty látta nemzethalállal, amikor is a sírunkat körülvevő népek szemében nem éppen „gyászkönny” fog ülni és rezegni – tisztelet a síró kivételnek.

Így értem én Tőkés László szavait: súlyos közösségi fenyegetettségünkben súlyosan és lényegretörően kell szólni. Látható és tapintható sebeinknél végzetesebb lehet számunkra ama láthatatlan belső vérzés, amely hetven esztendeje gyöngíti az erdélyi magyarságot. Mit szólsz ahhoz, kedves János, ha föltételezem, hogy az a lelki omlás, a reménynek az az elvérzése, amely annak idején Makkai Sándort, kétségbeesett kiáltásával – Nem lehet! – elvitte közülünk, lassan általánossá válik, százezrek kitántorgásában fog megismétlődni? Holott amire a harmincas években ő mondta: nem lehet, elviselhetőbb volt a rángógörcsös nemzeti paranoia mostani rinocérosz-dühöngéseinél.

Mondandóinkat tehát objektív és szubjektív helyzetünk szabja meg, nem a sovén román sajtó, avagy parlamenti és kormánykörök teherbíró képessége az igazságaink hallatán.

„Mindazonáltal úgy gondolom – mondod továbbá Tőkés László nyilatkozatáról –, hogy nem a pontos kifejezést használta és ez félreértésre ad okot.”

Én azt hiszem, kedves János, hogy az RMDSZ tiszteletbeli elnöke a lehető legpontosabb kifejezést használta. A szög fejére ütött. Megannyi, lényeget kerülgető, óvatosan taktikázó eufemizmus meg doktriner okoskodás közepette kimondta azt, ami rész szerint és egészben is igaz.

Ebből támadt bukaresti politikai körökben a pánikkal vegyes fölháborodás. A berezeltség érthető. Rövidesen újból tárgyalni fogják Románia fölvételi kérését az Európa Tanácsba. Bizonyos, hogy Tőkés László véleménye nincs és nem lesz összhangban államelnökünknek ama kedvenc, háryjánoskodó állításával, miszerint Románia példaszerűen oldotta meg a nemzetiségi kérdést.

Hiszen a püspök úr szenzációsan pozitív megoldás helyett elűzetést említ, egyfajta etnikai tisztogatást, ami ép elme számára nem azonos a másfajtával, és kiváltképp nem azonos azzal, amit a volt Jugoszlávia területén iszonyattal tapasztalhat a nagyvilág.

Parlamentünk goebbelsei maguk is jól tudják, hogy Tőkés László nem középkori kegyetlenséggel elkövetett tömegmészárlások és ártatlan embermilliók elűzése útján megvalósított etnikai tisztogatásról beszélt. Bánják is, hogy nem mondott ilyesmit. Hiszen akkor a katonai bíróságot, akasztófát ordibálóknak vérmesebb reményeik támadhatnának.

Így pedig újból hazugságra, ferdítésre, hamisításra kényszerülnek. (Ha ugyan egy Caragiale óta oly jól ismert klasszikus létformát kényszerűségnek lehet nevezni.) Kényszerülnek, de nem félreértésből! Hadd kérdezzem meg tőled, János, aki jobban ismered a fővárosi magyarfalókat: elképzelhető, hogy ezeregy ránk zúdított átokból, vatrás, nagyromániás rágalomból és fenyegetésből egyetlenegy is félreértésből származott volna? Nem hiszem.

De hagyjuk ezt és a moráldebilitásban szenvedők Tőkés-ellenes üvöltéseit. Valószínű, hogy szájukat csak a föld fogja elhallgattatni.

Azt kérdem inkább tőled: képtelen állításnak, túlzásnak, valósághamisításnak minősíthető-e az a megállapítás, hogy a romániai magyarságnak régóta tartó, tömeges kivándorlása, menekülése, disszidálása végső soron nem egyéb, mint egyfajta etnikai tisztogatás következménye?

Nem, véleményem szerint nem túlzás ez, nem is pontatlan kifejezés. Bármivel helyettesítenők: a milliónyi ténnyel bizonyítható igazságra vetnénk újból homályt. A tisztogatók örömére!

Elővehetjük persze a kifejezés szinonimáit is. Ha azt mondom, hogy amit mostani állapotunkban velünk mívelnek, az nem tisztogatás, hanem egyfajta eltávolítás, eltakarítás, kizárás, eltanácsolás, hivatalos mellőzés, numerus clausus, numerus nullus, vagyis a latin gyöngyszemnemzet megtisztítása minden idegen, és főleg ázsiai elemtől; ha azt mondom, hogy mindez „csupán” az egységes nemzeti állam s a fajtiszta nemzeti közösség kipucolása-fényesítése, folttalanítása, az eredeti demokrácia cégtáblája mögött működő puceráj jótékony igazságtevése a történelmi jóvátétel követelménye szerint – ha tehát így szólok, és ezt mondotta volna Tőkés László, akkor az már nem lenne „elvétett szóösszetétel”? Ettől magukba szállnának a diktátor fattyai? Ne haragudj, János: ez csak szónoki kérdés. Hisz minden kétséget kizáróan tőle, Ceauşescutól vették át, befejezés végett a kisebbségekre vonatkozó Endlösung-tervet. Gázkamrák nélkül persze! Tehát okosan, sőt sátáni ravaszsággal. Egy elhamvasztott zsidó pénzbe került Auschwitz halálgyárában. Egy Izraelnek eladott zsidó dollárezreket hozott a nemzeti konyhára. Az erdélyi szász, a bánáti sváb hasonlóképpen. A magyarért senki egy fityinget sem adott volna, de önkéntes távozásnak álcázott kikergetésével minden másajkú mellett a legnagyobb örömöt okozta volna – okozta máris – a nemzetiszocialista honfiaknak és örököseiknek az államhatalomban.

Lényegében erről van szó, János! Önrendelkezési vágyainak teljes lehetetlenségére rádöbbenve, Ceauşescu megsemmisítő terveit a bőrén tapasztalva a romániai magyarság már a nyolcvanas évek elején elkezdett az országból kivándorolni. A folyamat rövid időre megtorpant a ’89-es fordulat időszakában. Reményeink azonban a márciusi pogrommal újból vérbe fúltak. Már amelyek a mostani vezetés kisebbségjogi koncepciójához fűződtek. Te, aki az államelnökkel briliáns cikksorozatban szálltál vitába, nálamnál jobban tudod, hogy Ceauşescu íratlan végrendeletét mindaddig érvényesnek fogják tekinteni, amíg annak alkalmazása közben nem ütköznek keményebb ellenállásba.

Amikor tehát egy világvisszhangot keltő nyilatkozatot hallva égszakadást-földindulást, országdarabolást, nemzetárulást vinnyognak, akkor ez zavaruknak is jele. A félelemé, hogy dollárpapáék netán közelebbről is megvizsgáltatják a kisebbségek romániai édenkertjét.

Ha pedig azt mondod nekem, hogy az etnikai tisztogatás fogalma boszniai, hercegovinai karóbahúzottakra és megerőszakolt nők tízezreire emlékeztet, én is azt mondom: a kisebbségek elűzésének vagy megsemmisítésének szerb módszere, a bestialitásnak az a tombolása, amelyre még nem volt példa Európa történetében, csak eufemisztikusan nevezhető etnikai tisztogatásnak. Különben szerb ellenzéki személyiség hívta föl a figyelmet arra, hogy ez a világszerte fölkapott kifejezés minden képzeletet felülmúló borzalmakat takar és titkol is. Megtévesztő, félrevezető!

Így hát én sem vegyíteném el mai kisebbségi nyomorúságunkat a délszláv háború áldozatainak sorsával, tragédiájával. Amiként Tőkés László sem tette. Nem? „Hiszen maga is elismerte nyilvánosan” – mondod cikkedben. Meglehet. Előfordulhat, hogy aknatűzben, golyózáporban úgy vélte: valahol szót vétett. Ám a dolog lényegét tekintve nem tévedett. Egy kisebbségellenes állampolitika potenciális végeredményét úgy kell a hóhérok képébe vágni, önáltató magyarok fülébe trombitálni, az égre fölkiáltani, ahogyan ő tette. Nem csupán a félreértés, hanem a tudatos, cinikus, rossz lelkiismeretű félremagyarázás veszélyével is.

Mert ami a szemünk előtt zajlik, növekszik: az erdélyi magyarság folyamatos kivándorlása, nem csupán érzelmi, hanem matematikai kérdés is. Amiből mindig csak elvesznek, de hozzá nem tesznek, kifogy az egyszer, megszűnik törvényszerűleg. A mi atyánkfiait nem kergetik ágyútűzzel, gránátvetővel, puskatussal, hasfelmetszéssel, mégis elhagyják ezeréves szülőföldjüket. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom alkalmával nem rombolták le, csak megmocskolták a várost, legyilkoltak féltucatnyi embert, megsebesítettek százakat, ez tehát nem boszniai méretű vérengzés, mégis sok ezren menekültek el végleg a szülővárosból.

S miért disszidálnak immár évek óta a Székelyföldről is?

Szeszélyből vajon?

Kalandvágyból?

Ezer esztendő után most ütött be közéjük ez a betegség?

Kényszerből mentek és mennek, János! Három szociológus három hét alatt matematikai érvénnyel kimutathatná, melyek ezek a kényszerkörülmények. Mert lám, az RMDSZ SZKT-je ezúttal is mással van elfoglalva. Annak idején a KOT-ja volt egyébbel lekötve. Holnap? Meglátjuk.

A kényszer fogalmába sok minden belefér. Így a jövőbe vetett hit lehanyatlása is. Köznapi események is. Például az a cinikusan galád intézkedés, amellyel Kovászna és Hargita megyében újból román főispánokat neveztek ki – jórészt színmagyar lakosság felügyeletére.

Így hát a kisebbségi sorsnak potenciális végállomását nézve magunk is elmondhatjuk: baglyot a kőhöz, vagy követ a bagolyhoz vágni, nem mindegy az? Teljesen mindegy. Ezért kell elébe mennünk a reánk leselkedő veszélyeknek.

Ezt tette Tőkés László az etnikai tisztogatás fölemlítésével.

Te azt mondod: tévedett.

Jól mondod: valóban tévedett.

De nem abban, amit mondott. Azzal sem, ahogyan véleményét, véleményemet is a nemzeti fanatizmus szeme közé vágta.

Más az ő tévedése. Én ezt abban látom, hogy közvetlen munkatársainak csapatából kiválva, látszólag személyes vélekedésként szólt olyan ügyben, amelynek politikai súlya rendkívüli. Minél nagyobb galádsággal szállunk szembe, annál gondosabb körültekintésre van szükségünk.

Ezért a tisztogatás közismert „államtitkának” felfedése előzetes egyeztetést kívánt volna az RMDSZ elnökségében. Oly módon, hogy az egyes szám első személy használata mellett a többes első adjon még nagyobb súlyt a megállapításnak.

Tévedést említve nem erre gondoltál, János? A rögtönzésnek tűnő fogalmazás veszedelmeire?

Éppen ezért: hisztériás állapotában is örülhet most az ellenfél. Ha ugyan a hadbíróság után kiabálót ellenfélnek lehet nevezni. Tőkés László nyilatkozata nemzetközi méretekben is nagyobb visszhangot keltett volna, ha azt az RMDSZ elnökségének egyöntetű véleményeként vele egyidejűleg mások is, másutt is elmondják.

Annak is örülhet a román parlament, hogy szövetségünk képviselőit és szenátorait a tiszteletbeli elnök sajtónyilatkozata váratlanul, fölkészületlenül érte, és meg is zavarta.

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Tőkés László második tévedése, amely nem lényegi, hanem módszerbeli, abban áll, hogy nyilván úgy gondolta: harmadik kongresszusa után, létrehozatalának negyedik esztendejében az RMDSZ országos vezetősége működőképesen áll mögötte. Mit kellett volna működnie? A világ elé tárni menten az etnikai tisztogatást igazoló, országosan összegezett tények, bizonyítékok ezreit. Sajnos, lett volna miből válogatni. Lett volna miből „fölszerelni” a képviselőket is, a szenátorokat is. Sajtónkat is. Nem történt meg. Nem is lesz rá példa, míg a most alakuló új vezetés, Markó Béla, a higgadtság és következetesség, a racionális radikalizmus ígéretével induló új elnökünk véget nem vet annak az állapotnak, amelyet kíméletesen abszurdnak lehet nevezni. Szeretem az abszurdot, ha Ionesco írja. A mi jobb sorsra hivatott szövetségünkben viszont épp oly szánalmas, amennyire káros és fölháborító is. Reméljünk!

A régi barátsággal ölel:

Sütő András

Kék szárnyú sirálymadarak^*

Tisztelt elnök úr, és engedelmeddel nékem továbbra is kedves barátom, Sándor! Csodára készülj most föl: levélkémet nem fájdalmas, nem is komor gondolatokkal kezdem, hanem az örömnek, a köszönetnek meleg szavaival. Teszem ezt a magam nevében, ám annak krónikás tanújaként is, hogy az öröm és a hála érzése az erdélyi-romániai magyarság egészének mindennapi megnyilatkozása. Történelmi reménytelenségben, nemzeti nyelvünk sok évtizedes üldöztetésében meggyötört lelkek lobbannak örömre, valahányszor kék szárnyú sirályok kezdenek immár sok ezer képernyőn feltűnni, valahányszor családi körökben fölhangzik a boldog kiáltás: DUNA TÉVÉ! Igen, a budapesti műholdas televíziós adás kezdete: a nemzeti paranoia s a megosztó szándék ólomketreces korszakának vége; diktatúrák omlása után az egységes magyar szellemi égbolt fölhuzatalának minden eddiginél eredményesebb folytatása; kiteljesítése határok, sorompók, irracionális nemzeti konfliktusok fölött, égi magasságoknál is magasabban, Illyés Gyula álmainak csillagos régiójában, ahol csituló fájdalommal idézhetjük őt: Haza, a magasban. S mivel Illyés szellemi hagyatékának jegyében és szuverén törekvéseid alapján az összmagyarságra felfogás-bábeli változatosságban alakuló egységét gyakorlatilag is ilyen szép eredménnyel szolgálod: kérlek, kedves Sándor, vedd, és oszd meg hálánkat mindazokkal, akik a nemzet mindennapi üzenetét, a Duna-táj békéjét szolgáló szavait, képsorait hozzánk eljuttatják. Hogy nem a nagy múltú és anyagiakban dúskáló intézmények tökéletességével? Hogy nem a bőségből válogatók lehetőségeivel? Szellemileg erősen alultápláltnak vagy nemzetutálatban túltápláltnak kell lenni ahhoz, hogy emiatt bárki orrát fintorítsa, kétágú nyelvét a kezdet fogyatékosságain élvezettel fenegesse.

Mostan pedig, kedves Sándor, aggodalomra váltom az örömöt, mondván: hallom, halljuk, olvassuk a Duna Televízió létrehozatala, működése, puszta léte elleni folyamatos berzenkedést, kifogásemelést, rágalmat és gyalázkodást – főleg személyed alpári, balkáni mocskolását. Az irracionális gyűlölet hangjai mindannyiunkat elképesztenek, fölháborítanak. Olvassuk, halljuk a Duna Televízió állítólagos törvénytelen mivoltáról szóló politikai és fiskális dörgedelmeket, s azt kérdezzük: kik ezek a dühös emberek? Kik lehetnek azok, akiknek ennyit ér, ennyit jelent a kisebbségi létbe szakadt magyar nemzeti közösségek ügye?

Tudjuk, nem tudjuk: más lapra tartozik. Most legyen annyi eszünk, hogy ne értsük: miről van szó. E mostani együttlétünk tiszta és indulatmentes békessége végett. Azt azonban ki kell jelentenem, és kérlek, Sándor, a Duna Televízió itteni magyar nézőinek tömeges véleményeként is mondd el mindenütt, ahol csak lehet: ha ez a műholdas adás törvénytelen, akkor mi is, apjastul-fiastul, törvénytelenek vagyunk. Ha nemzeti kultúránk sugárzása, egy fél évszázados szellemi nagyböjt félbehagyatása törvényszegés: akkor magunk is törvényszegőkké lettünk. Adjon Isten mind csak efféléket! Azt ugyanis mi tudjuk a legjobban: mitől kell félteni bennünket. Mert voltunk mi már, vagyunk is néha magyar eredetű románok, román eredetű székelyek és semmilyen eredetű nullifikáltak, mégis vagyunk és leszünk minden népekkel békességre vágyó európai kultúrnemzet, mégpedig valóságosan és nem bokrétaként csárdás kiskalapon. Leszünk, ismétlem, ha élni tudunk az idők új lehetőségeivel, és leszámolunk önnön lehetetlenségeinkkel, amelyek ugyancsak nem ide tartoznak.

Még egy kérdés, aztán abbahagyom közismert ügyeknek a firtatását: miféle emberek azok, te Sándor, akik választások előtt úgy szeretnek bennünket is, hogy majd átvesznek, átcsatolnak, voksolás után pedig, ha más irányt veszen az érdek: úgy szeretnek, mint a hideglelést?

Kik azok, akik egyazon minek nevezzem-szájból hideget s meleget fújva úgymond határokon kívüli testvéreik érdekében próbálják lehetetlenné tenni a kisebbségi létre jutott magyarságért létrehozott Duna Televíziót? Miért próbálják hévvel s nem egy ízben irracionális gyűlölettel lejáratni megteremtőinek emberi és politikai becsületét, el egészen a bíróságért kiáltó gyalázkodásig? És mifajta nemzetfelfogás az, amely az ország határain kívül élő magyarok ellen próbálja uszítani a magyar társadalom szegény embereit, mondván: a Duna Televízióra „pazarolt” összegekből a kisnyugdíjasokat kellett volna inkább megsegíteni. Valóban segítő szándék ez? Vagy félelem a másságtól, egy másik intézmény sajátos vonásaitól, netán a lélekbegyűjtő konkurenciától? Azt hiszem: félelem, de öngerjesztés útján. Vannak, akik macskát rajzolnak a falra, aztán egérnek képzelvén magukat, elkezdenek rettegni tőle. Ám ez még a jobbik eset. A rosszabbik az, amikor magas szellemiségű értelmiségiek alacsony ösztönök elszabadulását remélve sohasem röstek bevetni a szociális demagógia bombáit és pattantyúit. S miért gondolják vajon, hogy anyanemzetünk fiai, módosak avagy szegények, visszavennék tőlünk a Duna Televíziót?

Mondd meg, Sándor, ha tudod: Széchenyi komor felismerésén túl, miszerint magyar nem vész el, csak magyar által: e mai, nemzetmegosztó, de magyar nemzetiségeket is sújtó viszályok fátumból támadtak-e, vagy politikai, hatalmi érdekből? Én mindkettőnek a következményét látom, de bizonyítása most hosszadalmas lenne. Hanem azt hoznám föl, ami leginkább aggaszt bennünket Erdélyben: hogy a Duna Televízió keltette botrány csak része egy még botrányosabb politikai kísértetjárásnak. Magyar sajtóban olvasható olyan célozgató, burkolt vélemény, miszerint: a magyar kisebbségi ügyekben érintett szomszédos országokkal megromlott viszonyért a magyar kormány a felelős. Mi több: a belügyekbe való be nem avatkozás elvének ürügyén maholnap újra időszerűvé „liberalizálhatják” Illyés emlékezetes telitalálatát Ceauşescuról: a hóhér egyedül akar maradni áldozatával.

Nacionalista román politikusok ezért tiltakoznak ma is a Duna Televízió „légitámadása” ellen. Akik tehát Budapesten ellenzik azt: akaratlanul is őket segítik. Ismétlem: akaratlanul. Az okozatok azonban, mint tudjuk: fütyülnek szüleikre, az okokra. Ezért kérlek téged, Sándor: a Magyarok Világszövetségének elnökeként is légy segítségünkre a Duna Televízió körül támadt erdélyi aggodalmak eloszlatásában. Tudom, hogy nem csupán a korán szólásért szenvedtél meg annak idején. Ellep a fejed búbjáig ma is a rágalom; ama réginek fölerősített, gátlástalan folytatása. Mit mondjak erről? Nem az a legény, aki üti, hanem aki állja.

Baráti öleléssel:

Sütő András

Ideje van az újjászületésnek^*

Kedves Barátaim!

Ha azt kérdik Önök, miért levélben szólok, és miért nem dobogóról: íme a válaszom. Engem is tájékoztattak arról, hogy az országos elnökség határozata szerint 38, azaz harmincnyolc küldöttünk összesen 20, azaz húszpercnyi felszólalási időre jogosult az RMDSZ kongresszusán. Életünk része a matematika és az abszurd is: a határozatot tehát nem vitatom. Kongresszusi küldött lévén, személy szerint a húsz percnek 38-ad része illet meg engem is. Ennyi idő alatt kellene mondandóimat Önök elé tárnom. Megvallom, hosszú, sőt túl hosszú életem folyamán rengeteget fáradoztam a tömör fogalmazás elsajátítása végett. Dicsekvés nélkül mondhatom: értem el eredményeket is, de nem akkorákat, hogy 0,52 másodperc alatt most elmondhatnám néhány gondolatomat szövetségünkről, feladatainkról.

Ezért küldöm magam helyett e levélbe foglalt néhány gondolatomat.

1. Annak idején az a megtiszteltetés ért, hogy én nyithattam meg Marosvásárhelyt az RMDSZ II. kongresszusát. Mondandómat azzal fejeztem be, hogy szabott ideje van mindennek, a széthúzást kivéve. Nos, helyben vagyunk, hallja lelki fülem a lefumigálást: „Húzzák már újból az egység, a kollektivizmus ócska nótáját.” Álljunk meg! Ne ítélkezzünk elhamarkodottan! Egységóhajunkat határoljuk el minden gondolkodásbeli uniformizmustól, bolsevik egyöntetűségtől, kaszárnyaszellemtől, a totalitárius rendszerek jól ismert, személyiségnyomorító követelményeitől. Továbbá: próbáljunk megszabadulni a félelemtől, tegnapi és mai félelmeinktől. Bátorítsuk egymást Tőkés László szavaival: Ne féljetek! Egyebek közt: ne féljetek attól, hogy politikai küzdelmünk egységében súlyos károkat szenvedhet az egyén, a szuverén személyiség, az emberi lét örömteli és tragikus érzékelésének csodája, földi vándorutunk elviselhetőségének sine qua nonja, az örök Én, vagy amiként oly találóan mondja Havel: „A transzcendencia nyugtalansága.” Ne féljetek tehát a többes első követelményétől, a Mi-nek, a társas lényként csodákat mívelő ember természetes megnyilatkozási formájától. Vajon ki az, aki ilyenformán lenne képes módosítani az Én és a Mi dialektikus kapcsolatát: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszek!” Vagy pedig: „Milyen volt szőkesége, nem tudjuk már…”

Ne féljetek! Nem kell aggódnunk amiatt, hogy a jogaink kivívásához szükséges egység elsorvasztaná az individuumot, ám annál indokoltabb, hogy ennek értelmezését ne zavarják múltbeli rossz tapasztalatok, és az esztétika követelményei sem, amelyeknek semmi közük a kisebbségjogi harcokhoz.

Úgy tűnik: szövetségünkben ez az ellentmondás liberális politikai áramlatok következménye. Nem hiszem, hogy ez az európai eszmeáramlat szembekerülhetne a romániai magyarság drámai küzdelmének követelményeivel. Még akkor sem lehetséges ez, ha annak egyik kozmopolita jelszavát értelmezzük: „Nincs más haza, csak az élet!” Föltéve, de nem megengedve, hogy valóban nincs más haza: akkor is, az összes elképzelhető platformideológiák közepette is: az életünkről van szó! Egy kétmilliós nemzeti közösség létéről, az emberileg elfogadható létéről, hiszen gyarmati páriák módjára, csángó-szintre sorvasztott nyelvi állapotban, identitászavarban, kacsacsőrű emlős állapotban vagy teljesen asszimiláltan még hosszú ideig el lehet kínlódni Bethlen Gábor tündérkertjében, Ion Lăncrănjan kizárólagosan román Erdélyében, és odébb, ahol száműzöttjeink tengődnek: Moldovában.

Ha pedig az életünkről van szó, e mostani kongresszusnak nem lehetne fontosabb feladata, mint ezt tudomásul venni, és eszerint cselekedni.

2. De ez vajon lehetséges-e? Ha a II. kongresszus eredményeit nézzük: nehéz bizakodásra hangolni magunkat. Egységről szóltunk akkor, és azon belül platformváltozatokról is, persze. Mégis mit kellett később tapasztalnunk? Széthúzást, csoportharcokat, elnökségi szinten is képtelenséget az együttműködésre, súlyos mulasztásokat a szövetség országos kereteinek kiépítésében, működésében, stratégiai programjának napjainkig halasztott kidolgozatlanságában, de minek soroljam? Ezt önök jobban tudják. Ha pedig eltekintünk parlamenti csapatunk hősies, ám nagyrészt Don Quijote-i küzdelmétől, a szövetség ábráján minden elképzelhető betegséget jelezni lehet. Nehéz lenne persze a végére járni, hogy miként követik egymást abszurd, politikainak vélt csatározások – olyan vádakkal, amelyek immár harmadik esztendeje ismétlődnek, tényszerűleg ellenőrizhetetlen módon, sokszor pletykaszinten, minden elvi alapot nélkülözve. Így történt, hogy a tagság ma már értetlenül a fejét kapkodja, kérdezvén: valójában kik, miben, miként követtek el megalkuvást, és ezzel szemben kik, mi által, milyen politikai törekvésükben bizonyultak úgymond radikálisoknak? És ha így van, miként lehetséges, hogy akik kezdetben pl. Domokos Gézát kormánypártiságban marasztalták el, most az óvatosságnak, a fontolva haladásnak, a kis lépések politikájának, az engedmények gyakorlatának híveiként jelentkeznek csoportosan, Tőkés Lászlót is voluntarizmussal vádolva.

Szövetségünk most leköszönő elnökét sok mindennel megvádolták, miközben tulajdonképpeni mulasztásai fölött a legtöbben elnéztek. Holott a szövetség minimális és maximális programjának kidolgozásában, szervezeti mechanizmusainak létrehozatalában, információs hálózatának kiépítésében, a belső autonómia meghirdetésének alapos előkészítésében elsőként az elnök bírálható. Vele együtt természetesen az egész vezetőség. A mérsékelteknek, a – horribile dictu! – kormánypártiaknak nevezettek éppúgy, mint a radikálisok, akik viszont kockázatos politikai rögtönzések miatt bírálhatók.

De hadd tegyem hozzá: a rögtönzés bűne még mindig bocsánatosabb, mint az a súlyos mulasztás, minek következményeként három kerek esztendő nem volt elég az önrendelkezés, belső autonómiánk részletes, minden lehetséges nemzetközi modellre paragrafus szerint hivatkozó, a román néphez megfelelő magyarázatokkal forduló programjának kidolgozásához.

E rendkívül bonyolult kérdés szűkszavú és lelkesen félremagyarázható szövegének közzétételét sokakkal együtt magam is bíráltam. Kritikai megjegyzéseimnek azonban semmi közük azokhoz a mélyen aggodalmas szövegekhez, amelyek szerzői – részint tegnapi RMDSZ-vezetők – elfogadhatatlan pálfordulást igényelnek az RMDSZ-től; akik némelykor az úgynevezett voluntarizmus veszélyéről szólva a romániai valóságon elkövetett történelmi erőszakról beszélnek, és valójában rég lejáratott tételeket ismételnek. Amikor céljaink, követelményeink „mítosz jellegét” említik, ugyanolyan dogmatikusan kötik azokat a román demokrácia lassú és általános fejlődéséhez, mint régebben tették a fejlett szocializmus „teljes egyenjogúság”-elméletének hirdetői. Osztrigás Micivel szólva: ezt a tésztát egyszer már megetették a nemzetiségi politikusainkkal. Reméljük, többet nem fogják!

Ami pedig az RMDSZ radikálisabb csoportjainak történelmet megerőszakoló voluntarizmusát illeti, mondjuk ki újból és határozottan: mi, kisebbségbe került magyarok vagyunk a megerőszakoltak! A totalitárius erőszak minden gyalázatos, gondolatelfojtó, szólást elnémító, személyiséget roncsoló, lebénító támadásának mi vagyunk az áldozatai. És nemcsak mi. A románok is, a németek, a zsidók is! Népek sora az egész volt-nincs szocialista táborban.

3. A diktatúra következményeit pedig nem azzal számoljuk föl, hogy halált megvető óvatossággal, a várakozás jegyében úgy véljük: a radikálisan józan politikai küzdelemnél kedvezőbbnek mutatkozik a gazdasági ténykedés, nosza helyezzük minden gondunk közepébe Pétert és Pált, lássuk el élelemmel, ruházattal őket. Aki tagadja, hogy ez is életbevágó feladat, a tagság haragját zúdítja magára. Ám, aki indokolt vagy túlzott félelmek sugallatára az egyszerű önfenntartás, a már-már kizárólagosan haszonelvű ténykedésben látja cselekvési lehetőségeinket, az politikai célkitűzéseinket becsüli le akaratlanul is. Az is aggasztó, hogy a haszonelvűséget végső fokon az önrendelkezés ellenében, korainak vélt belső autonómiánk meghirdetésével szemben hangsúlyozták legutóbb is. Azt nem mondták ugyan, hogy törekvésünk a jugoszláviai mikrománia változata, ám erre is sor kerülhet. Magyarországi politikai körök népnemzeti tévelygésről, mucsaiságról, múlt századi nacionalizmusról, kollektivizmusról, populizmusról nekünk is készítenek sablonokat, van is, aki ezeket itthon miránk alkalmazza. Szalonméretekben ugyan, mert az istenadta nép fontosabb ügyeivel van elfoglalva, de többek szerint ez is erő.

4. Most pedig hadd adjak hangot ama reményemnek, hogy az RMDSZ harmadik kongresszusa még csak nem is fog emlékeztetni a másodikra. Az ugyanis lesújtó volt. Ágyúszó sem tudta volna elnyomni akkor a hatalmi versengés, a pozícióharc ügyünkhöz méltatlan hangjait. Vajon hiú remény-e azt várni a romániai magyarság itt jelenlévő képviselőitől, hogy szavazati jogával, válogatási kötelezettségével élve, olyan férfiakat és nőket válasszon drámai küzdelmünk élére, akik egész lényükkel, energiájuk minden cseppjével az önrendelkezés, a belső autonómia kiküzdését segítik elő, akik ismerik ugyan a politikai divathullámokat, de jobban ismerik az erdélyi, a romániai magyar valóságot; akik rosszízű vetélkedések helyett szellemi-politikai összjátékra lesznek képesek, élükön egy olyan elnökkel, aki szövetségünk központi székházában, legyen az bárhol a jövőben, munkaképességének javát, idejének legnagyobb részét az RMDSZ központi szerveinek létrehozatalára és folyamatos működtetésére fordítja.

Akit rendszeresen ott láthatunk majd a hatalmas létszámú tagság körében; aki közvetlen munkatársaival, tehát az elnökséggel együtt megpróbálja szövetségünket kivezetni mostani megrekedt állapotából. Aki tudja, mik a feltételei Nyugaton akármely közügyi funkció betöltésének, és ha tudja: szót emel a névtelenségben, politikai kotériákban tétlenkedők értelmetlen „fölfuttatása” ellen; aki tehát véget fog vetni a társadalmi forgolódásként, félidőben végzett félmunka, sőt negyed, nyolcad, tizenhatod munka kényszerűleg kialakult állapotának.

Kezdő szavaimhoz visszatérve, hadd kívánjak szívemből eredményes munkát szövetségünk III. kongresszusának, mondván még: ideje van az útkeresésnek, de leginkább a határozott irányvételnek, a gyökeres megújulásnak, sőt a teljes újjászületésnek!

Köszönettel

Sütő András

Domokos Gézának, a Kriterion volt igazgatójának, sors- és bajtársamnak a kisebbségi küzdelemben^*

Kedves Géza! A Kriterion-ünnepség alkalmából köszönöm a hívást, válaszként, sajnos, nem küldök csak írást, lehetőleg panaszmenteset, hiszen panaszainkkal le lehetne dönteni minden panasz- és siratófalat. Hadd mondom el tehát: veled és veletek vagyok a negyedszázadra visszatekintő emlékezésben, bár jó szívvel és egyetértéssel a huszonöt évből én csak húszat becsülök személyesen is becsülhetőnek, a mai Kriterion ugyanis közel öt esztendeje annyit se szólt hozzám: bikk-makk! Miután 1980-tól kezdődőleg a téged is folyamatos gyanakvással figyelő cenzúra minden munkámat betiltotta, kerek évtizeden át csak nosztalgiával gondolhattam a Kriterionra. 1990-ben föltehetőleg a Te jóvoltadból még megjelenhetett egy könyvem, ám azután lásd, mint fent: az Anyám könnyű álmot ígér című krónikám volt a Kriterion legelső könyve. A lőtt lábú madár című prózai munkám pedig az én utolsó megjelenésem a 25. esztendejét most ünneplő kiadónál. Könnyű szívvel mondom tehát, minden jó, ha a vége rossz – és ez csak engem és nemzedékemnek egy részét érinti. Mi, öregek is megélünk valamiképpen, hogy elmondhassuk unokáinknak: bizony, gyermekek, a Kriterion, amely 1970-ben indult, kerek évtizeden át a romániai magyar szellemi ellenállás egyik központja volt. Hogy ez mit jelent – ma már mindenkinek illik tudnia, nem magyarázom tehát, csak hozzáteszem: ennek pedig Te voltál a lelke, jórészt megálmodója és következetes megvalósítója – mindazokkal természetesen, akik az óceánon túl is legendássá lett hazai magyar intézményünk munkaközösségét alkották.

Azt kérdezhetné valaki: vajon nem túlzás-e szellemi ellenállásról beszélni oly szigorúan cenzúrás időben? Nem tartom túlzásnak, ugyanis: mord időben, farkasok közt éltünk és dolgoztunk, szellemi vámtisztek, dorongos karmesterek azt követelték tőlünk, hogy magunk is úgy szóljunk, amiként ők: a farkastorkúak. Mi pedig – no nem éppen mindenki – a farkastorkúak közt megtanultunk klarinétül szólni, és csodák csodája: magyarok tíz- és százezrei hallgatták szív- és elmebéli egyetértéssel a mi dallamainkat. Ezekre mondják manapság, hogy: áthallásos irodalmárkodás, összekacsintás az olvasóval, színházban a nézők hatalmas seregével. Magyarán szólva: mivel a kibicnek semmi sem drága, némelyek a Kriterion szellemi ellenállását, a nemzeti kultúránk védelmét szolgáló erőfeszítéseit is olyanformán ítélik meg, mint az ökör fülében zümmögő legyek a fül tulajdonosát: „Nem húzza rendesen, uram, az ekét, a terüvel megrakott szekeret!” A kibic ugyanis nem arra fizetett be, hogy a Kriterion igazgatója például ép bőrrel ússza meg azt a negyedszázadot. A kibic arra fizetett be, hogy apolitikus, anacionális, esztétikai divatszalonok rendelésére készült páholyból nézze végig Domokos Géza megnyúzatását, fölakasztatását, netán épp a fölnégyeltetését. A kibic szerint ez lett volna az igazi magyar virtus, a radikális ellenállás olyan időben, mikor a lehallgatók lehallgatóit is lehallgatták, és amikor a meg- és fennmaradás, úgy értem: a romániai magyar nemzeti közösség önvédelmi küzdelmének parancsa szerint józanul, okosan, történelmi Szküllák és Kharübdiszek között hajózva kellett cselekedni. Ma már más a helyzet. Miután a szekér kereke eltörött, mindenki tudott volna jobb utat is, csakhogy minden emberi cselekvés meghatározott: történelmi körülmények között, egy adott helyzet vasmarkában szolgálhat megálmodott, ám cilinderkalapból elő nem varázsolható jövőt. Ennyit csupán arról, hogy miért nem lehetett Domokos Géza is cilinderkalapos bűvész a Kriterion nehéz, ám tartós értékeket teremtő éveiben.

Azt hiszem, ma még a negyedszázad közelsége zavar. Az alkotást, amelyet Kriterionnak nevezünk, akár a festményeket, kissé távolabbról, az időnek megfelelő pontjáról kell majd megítélni. Meggyőződésem, hogy akkor derül ki igazán: a mai napig is csak álmainkban létező szabadságunkat szolgálta, mikor farkastorkú időben klarinétül szólaltatta meg az íróit, költőit, a reménység magyar szellemeit. No lám, kedves Géza, mondandóm végére érkezve, egyes szám harmadik személyben szólva rólad is, akaratlanul jelzem, ami történt. Hajdani kézfogásközelben lezajlott napjaink történelmi idők mélyébe zuhantak. Hiszem, hogy nem haszontalanul, hanem a szellem megmaradásának törvénye szerint, a jövőt készítő magyar sorsnyomások részeként. Ezért hát számomra, a Kriterion és Domokos Géza olyannyira egyet jelent, hogy ezennel előterjesztem a tisztelt hallgatóság jóváhagyása végett: nevezzük őt ezután KRITERION GÉZÁ-nak.

Baráti köszöntéssel

Sütő András

Levél Kabós Évához^*

Kedves Éva!

Ma hajnalban, hogy megint Kamaráson, szülőfalumban hordozott meg a nosztalgiámmal mindinkább együttérző álom: Kabós Évával, verseivel és emlékező prózájával szöktem vissza a Mezőségre, közös világunkba. Jobb útitársat, igazabbat, szókimondóbbat, az erdélyi sorsot vállalók közt hűségesebb lelket aligha találtam volna. Mindig izgatott engem, mohó érdeklődéssel figyeltem: ki mit ír a Mezőségről, rólunk, szórványmagyarokról, uradalmakról, bárókról, zsidókról, a történelem folyamán többségi nemzetté lett románokról. Akadtak helyi krónikásaink (pl. Wass Albert), papi szolgálatban átmenetileg megragadt mesélők (pl. Nyirő), és adtunk persze hiteles, kényes ízlésű költőt is a mócsiak közül, Kiss Jenőt. (’45-ben őt is megtörte az új szellemi diktatúra.)

Nem szembeállításként mondom, hiszen a jelenség bonyolult, tragikusan kuszált, meg nem is személyi, hanem inkább nemzedéki, többrendbéli nemzedéki kérdés, de mégis, mégis itt van köztünk „talpig nehéz” bánatban, szenvedésben átélt évtizedeivel a 30-as, 40-es évek legendás alakja, a verset író, közlő (nem asztalfióknak gyónó) földbirtokos lány, aki egyetlen kötőszót sem áldozott a „költői túlélés” érdekében. Osztályát fölszámolták, tehát őt magát is fegyveres útonállók kergették ki otthonából és hurcolták kényszerlakhelyre. Ezzel vége lett az ígéretes költői pályának is. Kabós Éva nem könyörögte be magát a forradalmi romantikába.

Most pedig, hogy régebbi és újabb verseinek kis csokrát vehettük kézbe: öröm és bánat hullámzásában csodálkozom rá magam is a különös metamorfózisra. Mintegy jégtakaró alól szabadultan, fél évszázados versek moccannak életre, váltanak színt és szólalnak meg, és mondják tisztán, hitelesen azt az időt, órát, percet, amelyben megszülettek.

Milyen rég volt az, mégis be nagyon időszerűek! Nem hinném, hogy személyes érzékcsalódás meg a közös gyermekkori élmény, a „földiség” mondatná ezt velem. Azt hiszem: objektív való, hogy erdélyi sorsunk, sorsunk erdélyisége, ez a soha véget nem érő dráma: valójában MA is ugyanaz, mint TEGNAP volt. Ez a provinciálisnak vélt, sajátos állapotunk: minden bizonnyal az „örök emberinek” része, amelyet csak hitvány szellemi kucséberek, divatmajmok és anacionális kékharisnyák tartanak avas, „sorsproblematikás”, beszűkült vidékiségnek. Kedves Éva! Ezek a versek annak a történelmi omlásnak a jajszavai, amely Reményiket, Dsidát, Tompa Lászlót is megszólaltatta, s amely az én egész sorsomat is meghatározta. Ezért érzem magam oly otthonosan a maga írásaiban, miként a kamarási szülőházban. Egyként mondhatom ezt a versekről és a prózai részekről. Nincs terem kitérni most a részletekre: közös ismerősökre, együtt (csak más-más időben) látott tájakra, falvakra, mára már földig rombolt kúriákra. Sorait olvasva Arany követelménye jut eszembe: az epikai hitel, mutatis mutandis: Kabós Éva írásainak szenvedés-hitele, hallgatásban és gyászban töltött évtizedek hitele, hányatott sorsának hitele. Ez a hitelesség telíti drámai feszültséggel a verses emlékezést, s a dél-erdélyi krónikát, amelynek részletei után nagyon várom a folytatást, a teljes könyvet – egyik legilletékesebb emlékező tollából.

Igen, kedves Éva, legalább könyvben lehetne-kellene újból átkarolni, egybefogni azt, ami szétesett, mert széjjelveretett. Édesapja szavaival zárom soraimat és gratulációmat: „és meglátja, ha én nem leszek, itt minden szétesik!” És megrendítően példás választ adott erre Erdély nagyasszonyainak méltó párja, Kabós Éva, életének ars poeticájával: „És meglátjátok: ha minden szétesik is, én itt maradok, veletek maradok.” Ezt is köszönöm neki, miközben sajgó lelkiismerettel vizsgálom önmagamat is az ő emlékeinek tükrében.

Szívből köszöntöm, kedves Éva!

Sütő András

Hatalmas, virrasztó szellemünk^*

Bizony mondom nektek, barátaim: ember emberrel büntetlenül nem találkozhat, kiváltképp Sinkovits Imrével, és pláne ha még elmennek Illyés Gyulához is. Igen! Mentek ők: akkori magam és Mózes-Macbeth-Dózsa-Kent, alias – becézve – Imbrus, Imris, Imrécske, ballagtak Budán őszi fák alatt, tavasszal is néha, igyekeztek titkolt ünnepi érzéssel a nemzeti és nemzetiségi gondok Nagyfejedelméhez.

Ilyen találkozások alkalmával sorsunkat megtanácskozva, a szabadító cselekvésnek lehetséges módozatait keresve mindig azt éreztem: az ő szolidaritásuk nemhogy oldaná, de szigorítja kötelességeimet a jogfosztottságnak kimondásában.

A hetvenéves Sinkovits Imréről szólva: a magyar színművészet hatalmas alakját köszöntöm Maros-parti magányomban, ahol azt is elgondolom, hunyt pilláim alatt látom: egész Magyarország ünnepli őt, s nézőinek nagy serege a határokon túl is, mindenütt, ahol magyarok élnek.

Művészetének méltatását Thalia papjainak ítészei is elvégzik majd bizonyára. Számba veszik netán, hogy miként, s mily varázslatosan működik benne a homo aestheticus. Megeshet: lesz, aki meginti őt, mondván: alkotóképességeinek rovására ne hagyja szóhoz jutni magában a homo moralis-politicus követelményeit. Hiszen Kosztolányi is megmondta: ez a kétféle ember viaskodik egymással a világtörténelemben.

Szerintem oly módon is, hogy egy emberben két ember jut egyezségre, miként a magyar költészet nagyjai közül sokan bizonyítják. Az esztétikus Petőfi megírta a Szeptember végént, az erkölcsi/politikus pedig a Nemzeti dalt, záró szakaszként hozzáadva az életét a fejéregyházi csatatéren.

Nem esik bántódás, amiért Sinkovits Imrét, a nagy művészt egymással mindig megosztott közösségi gondjaink emlékeiben láttatom. Mint valami hegységnek, az ő pályafutásának is vonulatai vannak; egyik mindenképpen a közügyi, a homo moralis/politicus cselekedeteinek vonulata.

Hiszen ő sem találkozhatott büntetlenül Illyés Gyulával például.

Az Egy mondat a zsarnokságról szellemisége törvényszerűleg rántotta magához a költő rokonlelkét; az erkölcsi kötelességben is hozzá hasonlót. 1956-ban személyesen mi még nem ismertük egymást, de főztek már minket közös kondérban politikai hitnyomozók; rakták alánk a tüzet a váddal, miszerint: a kötélre való Nagy Imrének, meg egy „kisebb” ellenforradalmár Imrének, ama Sinkovitsnak lennék megtévesztett pártfogója. A színész bűne? Szavalt! Azt kérdeztem: mit adott elő? „Nacionalizmust – szovjetellenes indulatokban pácolva!” – kaptam a választ.

Később a hírt is, hogy Imrét meghurcolták, rabvallatók ebadtázták, Erdélyben pedig éber cenzorok kivakartatták a nevét az újságokból.

Kálváriás napjait csak távolról figyelhettem. Sorsunk, mint a gémeskút ostora váltott lennebb-fennebb. Rossz politikai magaviseletért hol ő volt Erdélyből kitiltva, hol én íróként betiltva, és színdarabjaim sorsában is osztozott Imre. Kritikai gáncsban és az Adventnek közel háromszáz tapsos estjén mélyült, erősödött a mi barátságunk, amelynek legfőbb értelmét egy „színházon kívüli” közös cselekvés teljesítette ki.

Éppen tíz esztendeje, hogy sikaszói szeptemberi borongásban születésnapi levelet kezdtem el írni: „Kedves Imre! A várakozás, mint a fehér torony, messzire látszik, a te hangod pedig, akár a nagyharangoké, messzire hallatszik. Így figyelhettem föl ma reggel is a rádióban elhangzott vallomásos szavaid kondulására. Kiderült belőlük, hogy te is betöltötted immár a hatvanadik esztendődet. Hát akkor Isten éltessen.”

Képzeletbeli koccintás után lelki fülemmel Imre szavait hallottam.

– Én úgy vagyok, hogy már hatvanéves vagyok. Hát ti miként éltek a háromszínű sorompókon túl?

Azt mondtam neki:

– Köszönöm kérdésed, ki vagyunk hegyezve.

Ezzel már gellert is kapott az én születésnapi levelem.

Imre érdemei helyett a mi kisebbségi nyomorúságunkra irányult minden gondolatom, érzésem, panaszom is, hiszen a tréfás szóval, hogy ki vagyunk hegyezve: csak mély keserűségemet próbáltam leplezni.

Imre ünnepnapjára az erdélyi magyarság panaszáradatát borítottam.

Úgy fogadta, mint aki nem is várt egyebet. Fél szóból értettük egymást, de időbe telt, míg az én levelem az ő hangján és a Kossuth rádió hullámain a nagyvilág füle ügyébe juthatott.

1989. május 7-én jegyeztem föl: „Sinkovits Imréhez írott levelem a Vasárnapi Újság műsorában. Imre úgy olvasta be, olyan szenvedéllyel, mint aki maga is szenved mindattól, amit megírtam ebben a levélben. Ez így is van.” Azóta is osztozik velünk bajban és reményben.

Aznap, s még a rája következőkben is sűrűn csengett a telefon. „Hallottad Sinkovitsot?” Dallamos basszusát ezer közül is megismeri, aki csak egyszer is hallotta őt akár színpadon, akár rádióban, televízióban. Megható lelkesedéssel bízták rám neki szóló elismerésüket az emberek. Aggodalmukat is sokan, akik nem tudták, hogy abban az esztendőben milyen politikai változások történtek Magyarországon.

Megszólaltak a telefonpatkányok is. „El fogunk ütni! Meg fogsz dögleni!” Mindent nem jegyeztem föl akkor. Máig eleven az emlékezetemben ilyen fenyegetés is: „Majd elintézünk mi téged! A barátoddal együtt!” Imre volt az a barát. Kisebbségi panasz és annak világgá kiáltója, kotta és hang együtt szerepelt mind az egyetértésben, mind a hatalmi fenyegetésben.

Május 12-i följegyzés: „közel háromórás kemény vita B. belügyi ezredessel. Sinkovitshoz írt nyílt levelem úgymond fölháborította, »kétségbeejtette«, elképesztette őt. Táskájában a levél gondos román fordítása.”

Május 22-i följegyzés: „A Szabad Európa rádió hírül adta, miszerint lakáskiutalásunkat – merthogy a régit ledózerolják – a Sinkovitshoz írott levelem miatt visszavonták. Elámultunk azon, hogy alig néhány nap alatt ez a hír miként jutott el Münchenbe.”

Május 25. „Idősebb asszonyt fölkerestek lakásán a belügyérek. Arról faggatták, miért telefonált nekem a Sinkovitshoz írt levelem ügyében. Miért gratulált hozzá?” Szegény asszony! Bocsánatát kérem az elszenvedett rémületért. Mentségem csak az, hogy Sinkovits Imre hangján itthoni közös jogfosztottságunkról szóltam. Tartós visszhangja támadt a levélnek, s az utána következőnek is.

1989. november 1. „Ma reggel 8 óra körül öklömnyi kővel valaki betörte az ablakainkat. Nagy erővel hajíthatta, ugyanis mind a külső, mind a belső üvegen lyukat ütött, szinte szabályosat, akár egy lövedék. Halántékon találva bármelyikünket: halálos lehetett volna… Menten felhívom B. ezredest, mondom, hogy mi történt. Az életünkre törnek, ahogyan meg is ígérték. A rövid és határozott válasz így hangzik:

– Én figyelmeztettem önt a népharag lehetőségére.

Valóban így történt. Még azt is mondta, hogy ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Kőzáporban. Szegény nép! Mi mindent képesek ráfogni. Valaki át akar szökni a határon, a nép elkapja, gumibottal félig agyonveri, veséjét, máját szétroncsolja. A nép nagyon haragszik ilyenkor.”

Röpke születésnapi emlékezésem, amely köszönet is a hetvenéves Sinkovits Imrének: remélem, nem tévesztett irányt. Remélem: írásom nem szorul magyarázatra, miszerint ama kőhajigáló bérgyilkosokat is munkába szólító levél, amely kettőnk nevével röppent világgá: nélküle, az ő bátor szolidaritása nélkül nem keltett volna akkora visszhangot. Szavaimat az ő nevének, művészetének ismertsége, erkölcsi hitele erősítette föl – hogy mondta volt Illyés? – jaj-sötét szívekben.

Tíz esztendő múltán jó sorsomat áldva mondhatom: Sinkovits Imrével – és társaival, akikről más alkalommal szóltam – talán sikerült becsületet szerezni, híveket toborozni annak az igazságnak, amit személyében maga is képvisel, nevezetesen, hogy: homo aestheticus és homo moralis nem egymást kizáró alkati jegyek, tűz-víz adottságok. Szépen megférnek ők egyazon testben és lélekben, művészi remeklésben és közösségi-nemzeti gond hű viselésében. Bizonyítékom: Sinkovits Imre.

Levél a Pusztakamarásra látogató magyartanárokhoz^*

Drága Barátaim, Sorstársaim a Holt-tengernek nevezett Mezőség mai gondjában és reményeiben!

Isten hozta Önöket Pusztakamaráson! Sajnálom, hogy nem lehetek itt kézfogásközelben, ölelés szívmelegében! Jól tudom, hogy szavaim csak részlegesen képviselnek engem! Felszíni rezdülései csupán annak, amit el szerettem volna mondani Önöknek. Jelzése mindössze annak, amit jelenlétük szívemben és elmémben keltett, s a hálának is, mit el nem hallgathatok.

Hol is vagyunk hát? – kérdem réges-régen született könyvem szavaival. Ott vagyunk, Barátaim, ahol alliterációval szólva: török, tatár s tudatlanság nyomorított meg nagyreményű, európai horizontok felé nyíló magyar életet; ahol rossz századok s miránk nézve szerencsétlen geopolitikai adottságok ősi székely közösséget juttattak a pusztulásnak már-már végső határára. Az említett veszedelmek közül most csupán a harmadikat, a tudatlanságot említem föl tanulságul. 1848–49 polgárháborús viszonyai között a bécsi kamarilla, az osztrák szoldateszka sátáni módon ugrasztotta egymásnak Erdély nemzetiségeit. E vérzivataros időkben magyar és román jobbágyok együttes fölszabadításának közös reménységét, örömét fojtotta vérbe a mesterségesen szított magyargyűlölet, a cinikus hazugságok elhitetése tudatlan tömegekkel, amelyek ártatlan emberek tömeges lemészárlásában, kastélyok, templomok, könyvtárak fölégetésében, asszonyok, gyermekek meggyilkolásában vélték fölismerni a Petőfi álmodta forradalmiságot, a nemzeti szabadság eljövetelét. E tényszerű megállapítást Egyed Ákos történészünk legújabb könyve, a ’48-as Erdély krónikája igazolja tudományosan, levéltári adatok, tények cáfolhatatlan tárgyilagosságával. Mondom ezt e helyen, történelmi háttérjelzésként, azzal a reménnyel, hogy ittlétük, röpke tájékozódásuk legfőbb gondja lenne mégis: a jövő, a holnap ígéreteinek felelős számbavétele. Úgy hiszem, hogy nem csupán a reménység fanatikusa, nem a hurrá-optimista szórványmagyar szól belőlem, mikor azt mondom: annak ellenére, hogy veszteségeink iszonyatosak, a mezőségi magyar élet megmentése, kiteljesítése, lelki sebeinek gyógyítása, igenis, lehetséges. Új történelmi, európai viszonyok között az összmagyarság szellemi, tehát kulturális, nyelvi egységének létrehozatala már nem ködevés, nem fellegjárás, nem hiú reménység. Nem Arany János szivárványkapuja, amely annál inkább távolodik a gyermektől, minél nagyobb sietséggel reméli a megközelítését. Ma már, Barátaim, világtörténelmi áramlatok, az emberi jogok korszakának hatalmas erői kedveznek törekvéseinknek. Nem következik ebből, hogy javunkra lészen, ha elvárjuk, hogy más nézze helyettünk az eget; ha mindig mások csodatételeit várva áltatjuk magunk; ha az éjszaka neszeit figyelve, képzeletünk régmúlt dallamokat szűr ki a történelmi ködből: „Édes Erdély, itt vagyunk!” Holott valóban erőnk, hogy itt vagyunk, voltunk és leszünk! De csak bátor és okos cselekvés árán, csak oly módon, hogy újból és újból megtanuljuk a Bethlen Gábor-i leckét, mely szól ekképpen: úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk: erdélyi magyarokul, ősi nyelvünkben és vallásunkban, gyermekeink fényes tekintetében, a szülőföld iránti ragaszkodásban.

Mondom ezt alázattal és reménnyel Önöknek! Mondom sok-sok tanulsággal, remények, csalódások, sebek, csonkulások tapasztalatával. Mondom annak a mezőségi léleknek a hangján, aki létének értelmét a szülőföld sugallatában találta meg. Aki épp ezért a szülőföld sírhant-jelöltjének tekinti magát, jól tudván, hogy múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójában magányunk oldódik, közös reménységünk pedig újból föllobog majd a huszonegyedik században. Kedves vendégeink! Őrizzék meg Pusztakamarást és annak gyülekezetét jó emlékezetükben.

Sütő András

Születésnapi levél Dobos Lászlónak^*

Ünnepelt Barátom!

Engem, mint tudod, három esztendeje vett kézhez a biblikus életkor. A hetvenedik évforduló téged most ér utol.

Jubiláns lettél hát magad is.

Gyanútlanul ballag az ember, aztán – fogyó napjait számlálva – eszébe jut, hogy Pozsonyban is megfordult egyszer, és komáromi magyarokkal zsúfolt istenházában szólt nemzeti gondról, fogyó reményben fuldokló Erdélyről. Szólt akkor Csoóri Sándor is, mint mindig, szárnyaló gondolatisággal, és hitvitázók szenvedélyével közösségi létünk új szakaszát hirdetted magad is a Szentírás szerint mondván: Ideje van a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Őrizzük meg ragaszkodásunkat az emberi szabadsághoz! Dobjuk el a rabság láncait, míg el nem száll felettünk a történelmi idő!

A történelmi és a személyes, amelynek naptár szerinti fordulóján kaptam föl a fejem.

Ballag még a vén diák. Napjai pedig vészesen peregnek.

Mindkettőnk ideje célegyenesbe fordulva gyorsul, iramlik, László!

Metaforázó hajlam szerint transzszilvánkodva nézek utána: menekülő gímszarvas, havas hegyek felé, epilógus hangulatban derengő téli világba, ahol – Tamási szerint – valaha zengett, de már nem zeng a magosság, és te is tudod, jubiláns barátom: Messze voltak a csillagok.

Vajon közelebb vannak-e?

Jól tudom: a csillagok állása kinek-kinek saját benső Napja szerint változik, ezért kellene most hozzád Pozsonyba menni, egészségedre poharat emelni, jövőt kémlelni, hajdani dalokra is emlékezni. Énekeink utolsó cseppjeit még Czine Miskával kortyoltuk föl a rá leselkedő nagy csönd kapujában.

Bocsásd meg nekem, hogy az utazást csak vágyként sóhajtom el itt magamban. Székelyföld lábánál, világvégi messzeségben még attól a vonattól is, mely Ady Endrét a nagy magyar posványon át Nagyváradtól Párizsba vitte. Mikor az Ides főzte szilveszteri töltött káposztát cserépfazékban még melegen vehette át a Gare de L’Est-en a sugaras fejű poétagyermek. Mikor Érmindszent egynapi járóföldre volt Párizstól, s ebéd utáni álomnyira Budapesttől.

Elindulnék hozzád Pozsonyba, László. De hol vannak azok a vonatok!

Egyetlen – és talán utolsó – utazásomat Felvidékre Jókai Magyarországának területén három határállomás cerberusai hat pecséttel engedélyezték, a hiányzó hetedikért te kezeskedtél. Jól mondod most, ha jót akarsz nekem: „Ülj meg otthon, barátom, a szakállszárítón! Lélekben együtt vagyunk!”

Az efféle beszédet és önvigasztalást mi, mai határon túliak értjük igazán: egyetlen hazából nyolc szomszéd országhoz áttelekkönyvelt „kisebbségiek”. Mert ugyebár… De miért kapod föl Tiborc-ősz fejedet? Kérdésedet is hallom:

– Mi ez, Domine? Születésnapi köszöntés vagy kihantolás?! Ódon bánatok, tragédiák, hungarocídiumok fölemlegetése?

Sajátos oka van ennek, László.

Íróembert – kivált ha közügyiségben is neves személyiség – nem csupán műveivel mérik, hanem sorsával, szellemi arculatának hátterével is. Most, hogy e sokat vitatott kérdést szóba hoztam, röstellve látom, mit hordok elé. Dunába vizet! Nem elég, amivel ez ügyben már-már naponta nyakon öntenek minket? S mindegy, hogy minek az okán vagy minek ürügyén. Jubileumi alkalommal nem kritikai kérdőjeleket akarok kiegyenesíteni, hanem elismeréssel szólni rólad, László.

Közelmúltunk a kötelező világnézet és életszemlélet, az udvari költészet és szocialista-realista cukrászművészet korszaka volt. A szellem embereinek becsületét azok mentették meg, akiknek volt merszük a „harmónia poklával” szembeszállni.

Közéjük tartozol.

Írói, művészi rezonanciát, lelkes azonosulást követelő korban disszonanciát keltő műveket írtál, és lettél közügyi küzdelmekben is hatalmat bőszítő, disszonáns ember. Minden gondolati kihágást büntető hatalom idejét élted, éltük valamennyien, akik Németh László szellemében választottunk értelmiségi hivatást. Közös kisebbségi sorsunk azonban Felvidéken az erdélyinél zordabbra fordult a kitelepítések idején, az elhurcolások véres éjszakáin.

Menekülhettél volna! Dante poklává lett, amit hazádnak hazudott a cinikus demagógia. Maradtál mégis. Jellempróbáló helyzet volt, amely írói mondandóidat érlelte: ábrázolataid sötét színeit az idegeidbe égette. Nevezzük ezt alkati predesztinációnak? Talán igen, miként az ellenkezőjét is: a nemzeti nihilizmusban panírozott poéták tökéletes közönyét balsorsunk dolgában. Égő házban tükör előtt fésülködő múzsák is vannak. Minden lehetséges. Mikor az abszurd művészet román származású francia mesterét, Ionesco Jenőt megkérdezték, milyen tapasztalat sugallatára írta Rhinocéros (Az orrszarvú) című színművét, röviden és határozottan válaszolta: a román vasgárdisták fasiszta vérengzései ellen tiltakozott. A homo aestheticus antifasiszta politikusként nyújtott oda fegyvert bizonytalanul eszmélő főhősének a mű zárójelenetében.

Mintha Hemingway konok életelvét vallotta volna: „Il faut d’abord durer!” – Mindenekelőtt fennmaradni! (Istenhez közelebb kerülni? „És Te megmaradsz minden időben.”)

Utána minden lehetséges. Tisztázni például: hány angyal fér meg egy gombostű hegyén. Abszolút-e vagy viszonylagos az írás öntörvényűsége? Stb.

Jubiláns Barátom!

A magyar élet történelmi kényszerűségeiből való az írótól mindenkor elvárt, megkövetelt közösségi szolgálat is. Az Illyés nevezte mindenest nem csupán benső késztetés, hanem hagyományos társadalmi szemlélet is szuronyrohamra küldi nemegyszer. Ha Balassi pennát ragadva kardot is rántott a magyar szabadságért: zongora helyett ágyút szólaltasson meg Liszt Ferenc is! – szólt a botfülű fáklyamagyar, és gyűlölettel kontrázott neki Heinrich Heine, gyávasággal vádolván a „hírhedett” zenészt, mert úgymond sértetten, kardja szekrényben rozsdállik. Más kérdés, hogy Petőfit Bem apó hiába próbálta elzavarni a fehéregyházi halál útjából. Ady életművében a napi politikai publicisztika égmagas költészetének pontos földi mása. Írástudóinkat a kezdet kezdetén is irodalmon kívüli gondok terhelték. Kisebbségi sorsunkban a szellemi közteherviselés valósággal categoricus imperativusa lett minden alkotónak.

Közülük való vagy, László! A prófétaságot rühellő Jónással kellett mondanod megtiport nemzeti közösségednek Babits halhatatlan hangján: „Atyjafiáért számot ad a testvér: / nincs mód nem menni ahová te küldtél.” Nota bene: ezt a küldetést ócsárolják sokan ma is, nyelvüket fenik rajta. Rajtad is tehát, tudják pedig, hogy irodalmi divatáramlatoknak nem vagy tihanyi visszhangja.

Sors és jellem követelménye szerint magad is lutheri hűséggel nézel az Idő szeme közé: Itt állok, másként nem tehetek.

Politikai küzdelmekben múlt el sok számos éved. Élj sokáig, és pótolj, amit lehet a kényszerű mulasztásból. Születésnapodon magamnak is kívánom ezt. Zaklatott életünk a termékenységnek bizony nem kedvezett. Arany János panasza életművének töredékvoltáról reá nem érvényes, annál inkább reánk és egész nemzedékünkre.

Munkánk: töredék, de életünk egész. Egész és egyirányú az eszmélés pillanatától máig, mikor mindkettőnk ideje célegyenesbe fordulva gyorsul, iramlik. Remélem, gyakorta hiszem is, hogy futtában még megajándékoz minket a hajnali írás örömével. Kívánom neked: múljanak el tőled a politika éjszakáinak keserű poharai. Lepjen meg téged ez az évforduló az írás, a poézis víg esztendejével.

Igaz barátod:

Sütő András