Alvadtvér-színű a táj^*

Karácsony misztériumjátéka legszebb ünnepünk, így hát az idén is kalácsillatúnak, szelíd gyertyafényben rebbenő, csodás szentestének, hajnalig zengő betlehemes énektől hangosnak ígérkezik. Nagyon szépnek ígérkezik. Ahogy szoktuk évtizedeken át, hazamegyünk a szülőfaluba, Pusztakamarásra. Ajándékcsomagolásban megkésetten, rendszerint csak naphaladás után indulhatunk, most is így lesz, valószínű. Amikor a hold- és csillagfényben a frissen hullott hónak fehér hullámzásába – hadd legyek poétikus most is, mert ugye, karácsony előtt állunk – enyhén kékes árnyalat is keveredik. Megyünk, szaporán igyekszünk a meghitt, boldog órák színhelyére, a szülőfaluba, ahol is apám a kapuban fogad majd bennünket, nagy ceremóniával. Láttán, hallatán most is azt mondom majd magamban, tisztára, mint valami mezőségi püspök, vagy éppen maga András pápa, hegyes, fekete kucsmáját az öreg a Betlehem irányából zuhogó fénybe emeli. Így fogom őt nézni, és aztán odabent, a házban, a bükkfa melegében a gyertyás fenyőfácska körül újból megesik az ezeréves csoda: vagyis az együttlét boldogságában szívünk eltelik a megváltás misztériumával… A Mezőségen akad egy-egy árva fenyő, onnan szoktunk lopni néha egy-egy ágat. A Hargita nagyon messze van. Éjfél után fogadjuk a szelíden lelkes kántálókat, az ablak alatt megjelenő mondókájukkal. A mi szórványmagyar állapotunkban hatalmasnak vélt, harminc-negyven főnyi rokonságot kell majd fogadni, a szomszédokat, magyart, románt, cigány kántálót, majd legvégül a betlehemeseket, akik a kicsi ládikóban Betlehem fényes városkáját hozzák, és a jászol melegében magát a kis Jézust.

Valahogy így lesz, igen, így lesz – akarom mondani: így volt.

Így éltem, égi és földi adventi napokat. Ilyen volt Pusztakamarás adventi álmomban, ilyenek voltak a régi karácsonyesték. Mert amiről most szóltam, szinte minden mozzanatában, minden szereplőjével együtt, megsemmisült. Püspöki süvegével, világló meleg várakozásával apám a temetőben nyugszik. Anyám Marosvásárhelyt betegágyban, a szülői ház ablakai bedeszkázva, a hatalmas rokonság a kisebbségi üldöztetés folytán jórészt világgá szóródott, s a betlehemes csapat a szent ládikóval nem mer majd kilépni a többségi gyűlölet veszedelmeitől terhes éjszakába. Nem fognak elindulni a szent ládikóval. Mintha kifogytunk volna a szikrázó téli fehérségből is, mert ha körbenézek, azt látom, alvadtvér-színű a táj, és benne nyilván a kedvünk is. Ne mondja senki, hogy képzelet festette, betlehemi csillagot vigyázó szemünk valami csodát lát. Ez a mi égre vetülő szemünk alvadt vérbe fulladt. Nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értve. Az égi és a földi fénynek maradékát hunyt pilláink alatt, a maradék reménység őrzi. Ilyen a mi karácsonyunk.