Ál-pálfordulás^*

Damaszkusznak útján itt is megtörtént az újabb pálfordulás. Eredeti módon persze: ál-pálfordulás.

Megannyi szép szót, szelíd szándékot hirdető Paulus visszavedlett Saulussá, keresztényüldöző farizeussá.

Az idei nagy tél a havasokról újból lejött a völgyekbe, és beköltözött az emberi házakba. Farkasüvöltéssel együtt, amelynek hallatán elnémult, vérefagyottan hallgat a Szeretet. A szeretet, vagyis az emberség, melyet a történelminek vélt damaszkuszi események ál-apostolai mindössze tizenhárom napig hangoztattak.

Hogy a keresztény világ együttérzését elnyerjék.

Hogy Európa valóságos változásainak hitvány utánzataként országnyi színpadon zajló színjátékot mímelve elhitessék a csodavárókkal: egy istentelen félszázad után íme, új paulinizmus idejét hoztuk el, a Krisztus áldozatában megvalósult szeretet korszakát.

És tartott ez a színjáték pontosan tizenhárom napig, amikor is megannyi hamis próféta álorcáját elhajítva vedlett újból Saulussá.

Szólj hozzá, Herder, aki úgy vélted, hogy ami az emberben isteni, az épp a humanizmus: vagyis a szeretet.

Nézz miránk, Herder, és szörnyülködjél: ami az emberben állati, miként testesül meg a nemzeti mítoszok fanatizmusában, faji gyűlölködés irracionális tombolásában!

Ó, Herder! Ó, Damaszkusz! Valamikori metaforák, szeretet-himnuszok színeváltozása a gyűlölet viharaiban.

Ama valóságos Damaszkusz óta mily csodálatos katedrálisokban zengett az igazi emberség hangján a szeretet. E mostani karácsony idején Rómának ezer harangja hirdeti: szeretet. A szeretet, amely minálunk vérefagyottan hallgat, nem mer megszólalni. És mégis, mégis… Nem bírom folytatni, csak ez a szó dobolja bennem a jövőt: mégis…