Ünnepi éjszakák^*

A karácsonyi éjszakát betöltik a szeretet és a gyűlölet hangjai. Mert ez nem a hajdani karácsony már, s még nem a jövendő ünnepe! Óesztendő éjszakáit betöltik a szeretet és a gyűlölet, az emberek közötti béke s az uszítás hangjai. Mert ez már nem a hajdani, s még nem a remélt szilveszter. Nem az a békés éjszaka, midőn éjfélkor a reformátusok eléneklik a templomban: Tebenned bíztunk eleitől fogva…

Nem, ezek az ünnepek már nem a régiek s még nem a békés megállapodottság kalácsillatú órái. Rendkívüli ez a mostani állapot, amikor átlépünk az új esztendőbe. Ha színjátéknak vélem, azt kell mondanom: a díszlet a régi, a hajdani, a régmúlté. A dráma új keletű: arculatán meg sem száradt a vér, a nemzeti gyűlölet ütötte sebei be sem gyógyultak még. A díszlet betlehemi csillagot mutat, Jézuskához imádkozó békés pásztorokat, a szelíd arcú Józsefet mutatja, s a sugárzó Máriát. A dráma – ez a mi mai életünk – kegyelemért sikong a jövendő felé. Megértést könyörög a sorstól: az emberi beszéd, a párbeszéd lehetőségét.

Mert száműzni kell a gyűlölet hangjait, amelyek mesterséges uszítás folytán betöltik az ünnepi éjszakákat is! Remény és kétely váltakozik a szívünkben; vajon sikerül-e lecsillapítani a faji gyűlölet részegségében garázdálkodó fejszés embereket? Van-e mód elnémítani a pennás uszítókat, a gyilkosságra bujtogató, magyarfaló firkászokat; a kivégzett diktátor hullájából elémászó féreglényeket? Vajon karácsony és szilveszter megerősíti-e lélekben, küzdőképességben a humánum hordozóit: az európai szellem bajnokait, legyenek azok magyarok, románok, avagy másajkúak ebben az országban, amely épp eleget szenvedett ahhoz, hogy békére virradjon; alkotómunkára és boldogságra?

Ez a kívánságunk, amelynek beteljesüléséhez nem magunk szabjuk a feltételeket. Hanem Európa, sőt a nagyvilág. A demokrácia egyetemes követelményei. Mert vége a totalitárius rendszerek gyalázatos módszerlehetőségének: a kiszemelt áldozat – például nemzeti kisebbség, politikai ellenzék – titokban való megfojtásának. Vége a kizárólagosan belügyként elkövethető genocídiumnak.

Minden az emberiség szeme előtt zajlik. Életünk is, halálunk is. Ez pedig az életünk reménye. A gyűlölködés „tűzmestereinek” legnagyobb bánatára.

Szentséges éj^*

Szent karácsony éjszakája! A szeretet és a békességbe öltözött remény csillagos órái! Megindultan, az imádságos beszéd puha szavaival írtam róluk hajdan. A szenvedésből fogant írás különös metamorfózisának örömét, könnyedségét éreztem akkor, a kolozsvári Világosság munkatársaként.

Mindez a múlté.

Megindultság helyett idén felindultan, fájdalmas aggodalommal szólhatok csak szent karácsony éjszakájáról, amelynek betlehemi csillagát felhők borítják Erdélyben. Tavaly bizony, ama forradalmas karácsonyi napok idején bizodalom és reménység töltötte el a szívünket. Rövid időre! Néhány napig csudalátó székelyekké lettünk valamennyien. Virágos mezőknek örvendeztünk a havas tájakon, és rügyfakadást kiáltottunk az erdélyi kék hegyeken.

Aztán jött február, lefagyasztotta a reménység virágos mezőit s a hegyek között elnémultak az örömkiáltások.

A jogainak tudatára ébredt, szavát hallató romániai magyarság a megdöntött diktatúra fasisztoid örökségével találta szemközt magát. Véres napok zúdultak rá mindenütt, ahol emberi jogait kezdte követelni. Pogromok, halálos áldozatok árán jutott ama felismeréshez, hogy kemény küzdelem nélkül a lélegzethez való jogát sem nyerheti el.

Így tekintünk most szent karácsony éjszakájába. Így kénytelen a krónikás följegyezni 1990 decemberében: a háborús évek riadalmához hasonló rettegést hozott ránk ez a karácsony. Advent heteiben is vérontások sorozata jelezte Erdély-szerte fasisztoid csoportok magyarellenes garázdálkodását. A diktatúra pribékjei titokban gyilkoltak. A kivégzett diktátor szellemi fattyai a demokráciának nevezett felfordulás közepette nyíltan szedik áldozataikat. S egyelőre semmi jele annak, hogy karhatalmi erővel bárkinek is szándékában állna végét vetni az uszításban, félrevezetésben, hazugságban fogant garázdálkodásnak.

Ilyen körülmények között borul ránk karácsonynak szent estéje. S még nem tudni, hogy békés magyar kántálók, betlehemesek közül hányan buknak majd véresen a hóra; hogy hol és miként lobban fel újból a mesterségesen szított gyűlölet. Adja az ég, hogy ez az éjszaka bár csöndes maradjon és szentséges, miként a zsoltár hirdeti. Romániában az idei szent karácsony éjszakáján a szeretet óráiban békességért, csöppnyi nyugalomért imádkozik Istenhez a március óta pogromrettegésben élő magyarság.

Békességet kíván magának és másnak; a román népnek is, amely istenfélő fiainak hangján ugyancsak a betlehemi csillag felé küldi karácsonyi imáját a krisztusi szeretet uralmának eljövetele végett.

Az aggodalom, amelynek sötét párját nem találjuk a század vérzivataros történetében, még önáltatólag is csodát remél az idei karácsonytól: a megnyugvás vigaszát az általános vigasztalanságban.

Hogy három napra bár, beköltözhessünk Európába.

Ál-pálfordulás^*

Damaszkusznak útján itt is megtörtént az újabb pálfordulás. Eredeti módon persze: ál-pálfordulás.

Megannyi szép szót, szelíd szándékot hirdető Paulus visszavedlett Saulussá, keresztényüldöző farizeussá.

Az idei nagy tél a havasokról újból lejött a völgyekbe, és beköltözött az emberi házakba. Farkasüvöltéssel együtt, amelynek hallatán elnémult, vérefagyottan hallgat a Szeretet. A szeretet, vagyis az emberség, melyet a történelminek vélt damaszkuszi események ál-apostolai mindössze tizenhárom napig hangoztattak.

Hogy a keresztény világ együttérzését elnyerjék.

Hogy Európa valóságos változásainak hitvány utánzataként országnyi színpadon zajló színjátékot mímelve elhitessék a csodavárókkal: egy istentelen félszázad után íme, új paulinizmus idejét hoztuk el, a Krisztus áldozatában megvalósult szeretet korszakát.

És tartott ez a színjáték pontosan tizenhárom napig, amikor is megannyi hamis próféta álorcáját elhajítva vedlett újból Saulussá.

Szólj hozzá, Herder, aki úgy vélted, hogy ami az emberben isteni, az épp a humanizmus: vagyis a szeretet.

Nézz miránk, Herder, és szörnyülködjél: ami az emberben állati, miként testesül meg a nemzeti mítoszok fanatizmusában, faji gyűlölködés irracionális tombolásában!

Ó, Herder! Ó, Damaszkusz! Valamikori metaforák, szeretet-himnuszok színeváltozása a gyűlölet viharaiban.

Ama valóságos Damaszkusz óta mily csodálatos katedrálisokban zengett az igazi emberség hangján a szeretet. E mostani karácsony idején Rómának ezer harangja hirdeti: szeretet. A szeretet, amely minálunk vérefagyottan hallgat, nem mer megszólalni. És mégis, mégis… Nem bírom folytatni, csak ez a szó dobolja bennem a jövőt: mégis…

Alvadtvér-színű a táj^*

Karácsony misztériumjátéka legszebb ünnepünk, így hát az idén is kalácsillatúnak, szelíd gyertyafényben rebbenő, csodás szentestének, hajnalig zengő betlehemes énektől hangosnak ígérkezik. Nagyon szépnek ígérkezik. Ahogy szoktuk évtizedeken át, hazamegyünk a szülőfaluba, Pusztakamarásra. Ajándékcsomagolásban megkésetten, rendszerint csak naphaladás után indulhatunk, most is így lesz, valószínű. Amikor a hold- és csillagfényben a frissen hullott hónak fehér hullámzásába – hadd legyek poétikus most is, mert ugye, karácsony előtt állunk – enyhén kékes árnyalat is keveredik. Megyünk, szaporán igyekszünk a meghitt, boldog órák színhelyére, a szülőfaluba, ahol is apám a kapuban fogad majd bennünket, nagy ceremóniával. Láttán, hallatán most is azt mondom majd magamban, tisztára, mint valami mezőségi püspök, vagy éppen maga András pápa, hegyes, fekete kucsmáját az öreg a Betlehem irányából zuhogó fénybe emeli. Így fogom őt nézni, és aztán odabent, a házban, a bükkfa melegében a gyertyás fenyőfácska körül újból megesik az ezeréves csoda: vagyis az együttlét boldogságában szívünk eltelik a megváltás misztériumával… A Mezőségen akad egy-egy árva fenyő, onnan szoktunk lopni néha egy-egy ágat. A Hargita nagyon messze van. Éjfél után fogadjuk a szelíden lelkes kántálókat, az ablak alatt megjelenő mondókájukkal. A mi szórványmagyar állapotunkban hatalmasnak vélt, harminc-negyven főnyi rokonságot kell majd fogadni, a szomszédokat, magyart, románt, cigány kántálót, majd legvégül a betlehemeseket, akik a kicsi ládikóban Betlehem fényes városkáját hozzák, és a jászol melegében magát a kis Jézust.

Valahogy így lesz, igen, így lesz – akarom mondani: így volt.

Így éltem, égi és földi adventi napokat. Ilyen volt Pusztakamarás adventi álmomban, ilyenek voltak a régi karácsonyesték. Mert amiről most szóltam, szinte minden mozzanatában, minden szereplőjével együtt, megsemmisült. Püspöki süvegével, világló meleg várakozásával apám a temetőben nyugszik. Anyám Marosvásárhelyt betegágyban, a szülői ház ablakai bedeszkázva, a hatalmas rokonság a kisebbségi üldöztetés folytán jórészt világgá szóródott, s a betlehemes csapat a szent ládikóval nem mer majd kilépni a többségi gyűlölet veszedelmeitől terhes éjszakába. Nem fognak elindulni a szent ládikóval. Mintha kifogytunk volna a szikrázó téli fehérségből is, mert ha körbenézek, azt látom, alvadtvér-színű a táj, és benne nyilván a kedvünk is. Ne mondja senki, hogy képzelet festette, betlehemi csillagot vigyázó szemünk valami csodát lát. Ez a mi égre vetülő szemünk alvadt vérbe fulladt. Nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értve. Az égi és a földi fénynek maradékát hunyt pilláink alatt, a maradék reménység őrzi. Ilyen a mi karácsonyunk.

Üzenet Erdélyből^*

Szenteste, karácsonyfa, arcunkon gyertyalobogás.

Új vágy a szívben a megtisztulásra.

A betlehemi csillag alatt született Gyermek nem puszta metafora.

Jézus szeretete, áldozata élő és ható erkölcs, szellemiség az emberben, akiről Herder hitte még, hogy ami isteni benne: az maga a humánum.

Most csend van, szeretetvágy, javulásra, békére hajló szelídség az emberek között.

Most kellene úgy szólni, hogy az ige kisarjadjon, sziklevelet hajtson a lelkekben.

Erdély, Farkaslaka felé fordulva kérdem tehát a holtában is élő Tamási Árontól: miként szólna hozzánk, mai magyarokhoz?

Lelki fülem hallja máris odatúlról a figyelmeztetést: úgy szóljunk és cselekedjünk, hogy el ne veszítsük végleg a megváltás reményét.

Mert aki köztetek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.

Úgy legyen!

Boldog felvirradást!

Szenteste a lövészárokban^*

Karácsony szentestjén boldog játék és aggodalmas élet havas színterein, csillagok alatt és kalácsillatú mezőségi otthonokban réges-régi ünnepek emlékei is megszólaltak. Apám, a vaskemence mellett ülve, ősz fejét kissé előreejtve, jobbágykék szemével föl-fölnézve reánk szinte minden évben elmondta, hogyan is volt az, mikor 1917 karácsonyán, valahol az orosz fronton – Galíciában? – szentestét ünnepeltek a lövészárkokban.

– Csend volt, hallgattak az ágyúk, a puskák, a gépfegyverek. Az oroszok is a dekungban kántálgattak, mi a magunkét fújtuk: csendes éj, szentséges éj, meg hogy imittazüdvünkreszületett gyermek, ó, jöjjetekimádjuk királyunkat! Egyikünk kántált, másikunk sírt, a harmadik csak jajgatott sebesülten, a közeli oroszok miatt nem merték hátravinni, hogy megorvosolják. Hát egyszer úgy éjfél előtt, mit hallok, hallunk, uramisten! Jönnek felénk az oroszok, de nem roham volt az, nem lövöldöztek, hanem énekeltek, kántáltak, ők is hírelték a maguk nyelvén, hogy megszületett Jézus, jászolban fekszik, barmok közt nyugszik, és valamelyikük magyarul kiabálta: ne lőj, ne lőj, magyarok! Dekungból mászni ki, megszületett Jézus, hozni nektek kalácsot, hozni nektek vodkát! Tizennyolc éves voltam, hogyne hittem volna nekik, az öreg bakák némelyike pedig azt mondta: ünnepi csalás, ámítás, le fognak gépfegyverezni minket. Mégis kimásztunk néhányan a lövészárokból, aztán megbátorodtak még sokan, és karácsony csodát mívelt akkor: elvegyültünk egy darabig az oroszokkal, rumot itattunk velük, ők vodkával kínáltak, összeölelkeztünk, sírtunk, kántáltunk, mintha béke lett volna. Soha nem felejtem el azt a karácsonyt.

Én sem felejtem, aki annyiszor hallottam ezt apámtól szentestén, mikor mindenek nyugta mély. S valahányszor eszembe jut, elgondolom. Lövészárkokból jobbról is, balról is magyarok futnak egymás felé, kezükben kalács, szívükben a betlehemi Gyermek szeretete: ne lőj, magyar! Én is magyar, te is magyar! Kifelé a dekungokból! Megszületett Jézus!