Ünnepi köszöntés – szelíd füstölgéssel^*

Jubiláris alkalommal – mikor is a Romániai Magyar Szó háromezredik száma jelenik meg – az illendőség úgy kívánja, hogy az ünnepeltről csak szépet s jót mondjon az ember, az előfizető, amilyen magam is vagyok, fővárosi napilapunk közleményeinek szorgalmas szemelgetője.

Mindenekelőtt szóljunk elismeréssel az RMSZ évtizedes fennállásáról. Olyan időben, mikor tavasszal induló újságcsibék seregéből őszire alig-alig marad meg kettő-három, és abból is egyetlenegy ha életrevaló: a csődveszélyek puszta túlélése is nagy érdem, ünneplésre méltó. Ki miként vélekedik róla: összegezőleg nehéz lenne megállapítani. Mikor egy újság sorsában nem csupán az olvasó értékítélete, hanem a zsebe is döntő tényező: elfogulatlanságot nehéz garantálni, kivált ha még az is latba esik, miszerint egyetlen országos magyar napilapunkról van szó. Tessék választani! Tizenévesként bizonyára nagykorúságát is megéri majd, hogy két világháború közti legendás erdélyi elődeivel váljék összevethetővé.

Addig sokan sokféleképpen fogják még dicsérni és szidalmazni, éppenséggel gazdiként ebadtázni, mint saját agarukat a politika vadászterületein. Bevallom: gyakorta kerülök közös gyékényre az RMSZ idősebb olvasóival, kik rosszabb napokat, de jobb lapokat is láttak már Romániában, így van némi fogalmuk arról, hogy mikor olvasnak jól szerkesztett lapot, és mikor ömlesztett újságot. Velük füstölgöm én is, hogy megszokott lapjában az olvasó úgy szeretne tájékozódni, akár az otthonában, ahol mindent mindig a rendes helyén talál. Az ebédlőasztalt az ebédlőben, a fürdőkádat a fürdőszobában, és nem fordítva!

Konzervatív szokásaimban ennél is bosszantóbb, ha saját pénzemen, saját rövid életem idejét fogyasztva közönséges tényhamisítást, rágalmat, goromba hazudozást olvasok publicisztika ürügyén, jól tudván, hogy szerző sértett hiúságában áll bosszút ellenfelén, a szerkesztő pedig – Isten tudja, minő meggondolásból – a szabadosság rinocéroszi vágtatásait, ökleléseit a szólásszabadsággal azonosítja. A szabadság dzsungelében a dzsungel szabadsága szerint folyik az öldöklés. Az áldozatokon mit sem segít, hogy impresszumban itt-ott imigyen vigasztalják delikvenseiket a szerkesztők: „A szerkesztőség véleménye nem feltétlenül azonos a szerzők véleményével.” Csakhogy ez a némelykori nézetkülönbség a legtöbbször titkosított. Még a legnyilvánvalóbb hazudozás, személyi sértés vagy kollektív hülyítés esetén is. Ilyenkor sóhajtunk föl a szakállszárítón: ha régen ahhoz kellett a mersz, hogy valamit leadjon a szerkesztő, manapság az ellenkezőjéhez kell a polgári kurázsi: legyen bátorsága valamit nem leadni!

Elmondtam én ezt sok évvel ezelőtt is, annak tudatában persze, hogy okoskodásom falra hányt borsó, meg aztán könnyű a víz partjáról a vízben úszóknak tanácsokat adni. De talán mégis… Ünnepi füstölgésemet reménnyel párosítom. Annak reményével, hogy második évtizedében az RMSZ ne legyen kénytelen igazságtalan sértegetést, kioktatást, újabb megbélyegzést elviselni azoktól az intranzigens magyaroktól, akiknek ez a lap csak akkor jó, hasznos, nemzeti és demokratikus, mikor az ő dörgedelmeiket, „labancokat leleplező” szövegeiket közli, ám azonnal csausiszta-bolsevik-mensevik szennyirattá válik, mihelyt a trockista árulókkal rokonított „neptunisták” és más megbélyegzettek ellenvéleményét is közzéteszi.

Jeles évfordulóján azt kívánom az RMSZ munkaközösségének, hogy az audi alteram partem követelményéhez tartsa magát minden körülmények között. Az elhallgattatás hívei netán megértik egyszer az elemi követelményt: hallgattassék meg a másik fél is!

Befejezésül Mikszáth szavaival búcsúzom a szolgálatos szerkesztőtől. Kedves atyámfia, öcsém Uram! Mikor mások gáncsoltak, dicsértelek, hogy a közönyben meg ne fagyj. Mikor mások dicsértek, korholtalak, hogy a tömjénben meg ne fúlj.

Utóbbi még nem közeli veszély, de jobb idejében félni, mint késve megijedni.

A sajtószabadság mindenekelőtt törvényes felelősségviselés mindazok életéért, akiket a sajtószabadosság zsoldosai naponta ledöfnek.