Volt egyszer egy magyar egyetem^*

Örömhír 1945 májusában.

Gyászhír 1959 nyarán.

Kegyeleti emlékezés 1995-ben.

Anyanyelvi oktatásunk háború utáni történetének három fordulata szabja meg e könyv mondandóját.

Fél évszázad múlt el azóta, hogy királyi rendelet virágvasárnapi hangulatú örömujjongást keltett az erdélyi magyarság körében. Boldogságunk leírhatatlan volt, amikor a 407-es számú törvényrendelet szövegét olvastuk, miszerint: „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami tudományegyetem létesül…” A fölsorolt diszciplínák közt pedig ott szerepelt a természettudomány és az orvostudomány is.

A párizsi békeszerződés aláírására készülődő román kormány az ország nemzetiségei iránt nagykeblű volt és előrelátó. Jól tudta, hogy a szövetséges nagyhatalmak a romániai magyarság jogainak biztosítását is számon kérik majd: vitt is aztán magával olyan nemzetiségi statútumot, hogy általános elégedettséget keltett vele.

Így jött létre a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet is – magyar előadási nyelvű főiskolaként.

Híre-neve a Groza-kormány nemzetközi becsületét növelte, míg úgy kívánták azt nemzeti fogantatású államérdekek. Napja később lehanyatlott, s vele a romániai magyarok reménysége is, amelyet újból Saulusokká lett köpönyegforgató Paulusok törtek meg fokozatosan.

A kedvező békekötéshez szükséges eredmények visszavonásának gyásznapjává lett 1959. július 2-a, mikor az önálló Bolyai-egyetemet egyesítették a román tanítási nyelvű Babeş-egyetemmel. Tragikus fordulat volt ez, ugyanis a testvéri, tudományos összefogás, egyesülés cégére alatt ekkor vette kezdetét a magyar főiskolai oktatás fölszámolása Romániában. Rövid időre szabott jogaink végveszélybe kerültek – és hiába vetette vonat elé magát Szabédi László; hiába szenvedtek börtönéveket diákok, papok, tanárok és nemzetiségi politikusok.

Mérges pók násza volt az az egyesülés.

Társát a „fekete özvegy” köztudomásúlag fölfalja.

A véres fordulat karácsonyán már csak maradványai voltak a hajdani magyar intézetnek Marosvásárhelyt is.

Ám újabb virágvasárnapi ujjongásban ígéretes jövendő elé vonult bátran a város egyetemi ifjúsága. Az önkény omlásának idején voltak hetek, napok, órák, mikor álomkaszabolta gyermekeinket a szabadságharcosok hitével és erejével töltötte el az anyanyelvi oktatás reménye, új lehetősége.

És kapták megfélemlítő válaszként ’90 márciusának magyarellenes pogromját.

Fél évszázad múlt el azóta, hogy a Hivatalos Közlöny útján örömhírt trombitált világgá egy kérészéletű politikai tolerancia.

Élet és halál kapuin által jutottunk el most a kegyeleti emlékezés jubileumához. Súlyos veszteségek számbavételével fordulunk újból a jövendő felé, amelyről bizonyosan csak azt tudjuk, hogy nem tűri a lakatlanságot. Be kell tehát népesítenünk azt megvalósítható álmainkkal.

Ezért született s várja olvasóit ez a könyv is.