Rendőri álomfeladat^*

A kezdetek idején álom volt a mai Ünnepelt is: a marosvásárhelyi rádió magyar adása. Álom volt – már-már ikaroszi szárnyalású – mindannyiunk vágya, hogy dalaink, szavaink, gondolataink, eszméink maguk is jogot, helyet kapjanak az égi magasság bábeli zűrzavarában; hogy elemi emberi jogot gyakorolva az anyanyelvünkön szólhassunk magunkról, magunknak, nemzeti közösségünknek és mindazoknak, akik más népek, nemzetek szavai hallatán nem kapnak rángógörcsös, epilepsziás, xenofóbiás rohamot.

Igen, ez is álom; annak természetes, ma még álomszerű vágya, hogy megérjük végre-valahára a büntető paragrafusokkal védelmezett Tolerancia uralmát. Amikor is a rend és nyugalom fegyveres őrei nem lovas szobrot kézzel megérintő játékos gyermekeket vettetnek börtönbe, hanem ennél emberibb és természetesebb feladatot kapnak: nevezetesen, hogy a nemzeti gyűlölködés szítóit, a másajkúak üldözőit, a faji felsőbbrendűség megszállottjait, miként a dühöngő elmebajosokat, szeméremsértőket, miként a leprásokat és kábítószer-fogyasztókat lefogják, kényszerzubbonyt vessenek rájuk, és elmegyógyászati intézetek rácsos alagsoraiba szállítsák őket.

Ez lenne manapság is időszerű rendőri álomfeladat!

Kívánom az ünnepeltnek, városunk magyar rádióállomásának: indítson tanfolyamot egy ilyen álom megvalósítása végett.

Napi huszonnégy órás adás keretében persze, amely – országos szinten – nem lenne sem csoda, sem abszurdum; csupán annak a meghirdetett elvnek gyakorlati igazolása, hogy ebben az országban nemzet és nemzetiség között semmi megkülönböztetés nincsen.

Hogy ebben az országban, amiként elnökünk gyakran hangoztatja: az emberi jogok európai normái érvényesülnek. Mire vártok hát ilyenformán, kedves rádiós barátaim? Vessétek el a diktatúrából örökölt „arányosan” szűk kereteket! Valahogy úgy kell fölfognunk e dolgot, hogy ilyen-amolyan százalékarányok hangoztatása az emberi jogok elosztásában: politikai szélhámosság, hogy ne mondjunk egyebet. Mert például: mit szólna bármely többséginek nevezett személy, ha az örök arányosítások félnótásai a kisebbségieket sújtó hatalmukkal így szólnának: uram, önnek 5-7-10 százalékos levegővételhez van joga, tekintettel, hogy ezt az arányt képviseli a társadalomban.

Ugye, tréfás dolgok ezek? Pedig siratnivaló jelei a nemzeti szűkkeblűségnek. Hiszen az emberi jognak, egyenlőségnek semmi, de semmi köze nincs a matematikához; sem kisebb-nagyobb arányokhoz, sem valós vagy vélt ősiséghez, sem államvallássá lett mitológiához, csupán az európai princípiumhoz, amelyet úgy hívunk: humánum.

Amelynek trónra ültetése még maga is álom. Álom?

Akkor tehát nem hiú reménység. Példát mondok rá, kissé fantasztikusat, ám tanulságában elgondolkoztatót.

Gustav Jung svájci elmegyógyász, Freudnak méltó társa a pszichoanalízisben, álmokról és álmairól írván, akaratnak s vágynak összefüggéseit is keresve, egyik tanulmányában ezzel a történettel lepett meg engem: Valakitől, akit életében ismert ugyan, de lakásán, otthonában sohasem fordult meg, számára fontos könyv maradt hátra: Jung úrnak arra lett volna szüksége, de még csak azt sem tudta, merre kutasson a városban az elhunyt lakása után.

A többit, a folytatást talán már el se kellene mondanom. Folytassa bárki önök közül, ám a mesés történet kezdése jogán hadd fussak el én a végével, amely ekképpen hangzik: Gustav Jung úr álmot látott, miszerint elindult egy bizonyos utcán, elért egy lakáshoz, amelynek helyét, fekvését alaposan megjegyezte, majd belépett annak ajtaján, végiglépdelt egy piros szőnyegen, el a könyvespolcig, amelynek már nem emlékszem, hányadik sorában kézbe vehette a keresett könyvet.

Fölébredvén másnap reggel, elindult a látomás nyomán, és mindent úgy talált, ahogyan az álomkép mutatta. Olvastam pedig ezt a nagy tudós tollából személyes vallomásként. Senki másnak nem hinném el. A freudizmust továbbfejlesztő, világhírű tudósnak elhiszem. Higgyék el önök is. Nem egyébért: lelkünk erősítése végett. Annak tudatában, hogy jövőnket nemcsak aggodalommal, hanem álmokkal is be kell népesítenünk. De vigyázzunk: nem hiú ábrándokkal! Az álmok nem kedvelik, sőt cserben is hagyják az ellágyult álmodozókat, az esőleső társaságok sápatag ábrándosait.

Ezekkel a gondolatokkal köszöntöm szeretettel, bizodalommal a marosvásárhelyi magyar rádióadás egész munkaközösségét.