Marosvásárhely szellemképe^*

Íme, a város, amelyet évszázadokon át a Székelyföld szellemi központjaként tartottak számon, bár nem annak közepén, katonai virtus, nyelvi lobogás szerint sem a szíve táján, hanem a nyugati peremén található.

Íme a város, amelyet székely-magyar mivoltában, a két Bolyai világhírnevének ellenére, és felrúgva történelmi hagyományokat, megsemmisített a félelem, a paroxizmusig fokozódott nemzeti paranoia – nehogy valaha is újból egy Magyar Autonóm Tartomány székhelye lehessen.

Íme a város, amelyet Nagyvárad, Szatmár és Kolozsvár után kiszemelt a Mítosz, hogy itt is elégtételt vehessen magának egy légből kapott történelmi sérelem okán, mely hangzik ekképpen: Marosvásárhely a kilencedik század végén virágzó dák, tehát román város volt, amelyet földig romboltak az Ázsiából Boldog Dáciába zúduló barbár magyarok.

S mivel a Mítoszt alkotó mesefüzér úgy hat igazán, ha fordulatos, műfaji követelményt is teljesítettek azok a román történészek, akik kidolgozták a székelyek román eredetének elméletét is.

De vissza Dák-Vásárhely lerombolásának mesedrámájához! Miként lehet azt egy évezred után megtorolni? A város magyar lakóinak burkolt módon véghezvitt elűzetésével, szétszóratásával, míg az emberi jogokra kényes demokráciák szunyókálnak; tömeges betelepítéssel, amely csak akkor jogtiprás, ha Izrael cselekszi újólag megszerzett területeken egy másik Mítosz nevében-jegyében, amelyről az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy nem légből kapott.

Íme tehát a város, amelyet a századforduló éveiben Bernády György kivételes képessége, tervező merészsége és kivitelező energiája emelt ki szorgos, áldozatkész polgárokkal az elmaradottságból.

A legendás polgármester poliszában helyet kaptak már korábban a nemzet nagyjainak szobrai, mártírjainak bronzalakjai. Nem bántottak azok senkit a rossz lelkiismereten és a Mítosz tanításán kívül, ám ez épp elegendő volt megsemmisítésük indoklásához.

A mitológiák nem pragmatikusak. Azt hallván, hogy Finnországot a Kalevala teremtette, csakis a népeket megtartó szellemre s a nemzeti génállomány titkos működésére gondolunk – semmiképpen sem politikai küzdelmek ilyen-amolyan katekizmusára. A helyi érdekű Mítoszok azonban épp gyakorlatias mivoltukban hasznosíthatók. Szerencsés történelmi körülmények között csodaszámba menőleg is. A népvándorlás szennyes hullámzásába sorolt magyar honfoglalást és Boldog Dácia barbár földúlását a román kontinuitás meghirdetői ott és akkor tudták szinte friss vérnyomokkal elfogadtatni, ahol hajlam és erő állott a pártjukra. Így támadt az a világtörténelmi ritkaság is, hogy a Mítosz Kelet-Európa harmadfélezer éves múltjából szinte napi hadászati aktualitással bíró követelményeket hívott elő. Az első világháború győztes hatalmai korábbi titkos szerződések alapján épp ott húzták meg Románia új államhatárait, ahol a mitikus Boldog Dácia az akkori dákológus külügyérek szerint kimúlt a magyarok nyílzáporában.

Így tehát Bernády György városának szobrait: Kossuth Lajos, Bem József, Rákóczi Ferenc kegyeleti emlékeit, Petőfi Sándor emlékoszlopát nem személyi indulat semmisítette meg, hanem a Mítosz, amely minden gyermekre kiterjedő tanításaival szabott és szab irányt a magyarellenességnek. Ez a Mítosz, akár a mohamedánnak a Korán: tabu. Jobb sorsra érdemes román elmék lettek áldozataivá. A Mítosz ugyanis épp történelmi sikerei révén emelkedett irracionális régióba. Aki szembekerül vele: a nemzetárulás bűnét vonja magára. Valószínű, hogy így is marad ez mindaddig, míg a magyarok „történelmi bűneinek” megtorlása után a románság köztudatából el nem párolog a fenyegetettség rossz érzése is.

Kedves olvasó! Az egykori Marosvásárhelyről készült, mohás felvételek szíven ütnek majd téged is. Olvasmányod – Marosi Barna kitűnően megírt, izgalmas krónikája – alámerülés a múltba.

Mondandóin eltűnődve rémlátó képzelet nélkül is úgy fogod érezni magad, mintha roppant méretű kriptában indultál volna bolyongó nézelődésre. Betiltott múltunkba, konkvisztádorok uralmának rágalmazott történelmünkbe. Utadon szívedre telepszik majd a százados szomorúság és tehetetlenség gyötrő érzése. Kossuth és Petőfi száműzött szellemképével találkozva hűvös, gyémántosan ésszerű magyarázat sem fog megnyugtatni. Arra, hogy miért kellett ennek így történnie: nincs elfogadható magyarázat.

De ha százszor elveszítjük is, újból és újból meg kell találnunk magunkban a reményt: a város, amelyet apáink emeltek, az erdélyi tolerancia s a más-más ajkú népek békességében visszafogadja egy napon száműzött fiait.