Gond és üdvözlet a Múzsának^*

Új napok, új lapok korszakát is éljük a Fordulat után, amelynek egyetlen, legkevésbé vitatott, pozitív hozadéka a sajtószabadság, a cenzúramentes szólás lehetősége; szájkosaras idők után a félelem nélküli véleménymondás öröme, némelykor éppenséggel bacchanáliája.

Van tehát mivel élni s visszaélni.

Cselekszik hál’ istennek sokan az egyiket, elkövetik gyakran, számosan a másikat. Akad, aki mindkettőt egyszerre ragadja meg, mint betyár az alkalmat: ahol mulatni, ott verekedni is lehet. Ha butykos van: bunkót is hozzá!

Így esik meg, hogy érdem visszaél az érdemével, butaság a butaságával, alacsony szellem az alacsonyságával, meg mi minden mi mindennel!

Egyszer tán statisztikailag is fölméri valaki, hogy 1990–93 között honi magyar sajtónkban miként alakult az egy főre eső tényhamisítás, becsületsértés, lejáratási szándék aránya.

Vannak gyanúsan gyanútlannak mutatkozók, akik a jelenség láttán-olvastán ily módon csillapítják a háborgó tisztességet: „Mindezek a demokrácia kezdeti szakaszának velejárói.” Az „új születésének kínjai”, miként azt Kalinyin elvtárs is mondani szokta.

Csakhogy ez nem igaz!

Demokratikus sajtó fejlődési fokozatai között semmi helye nincs a galádságnak, boszorkányüldözésnek, értékrombolásnak. Felszabadult sajtó nem követheti el a tegnapi, rabságban működő sajtó bűneit – ellenkező előjelű intolerancia jegyében.

Vannak sajnos szerkesztőink, akik mai napig is a félelem áldozatai.

Negatívban – amiként fotósaink mondanák ezt. Azokra gondolok, akik tegnap éppúgy nem mertek valamit leadni, amiként manapság nincs merszük valamit nem leadni. Tegnap a cenzortól, a párttól rettegtek; ma meg attól félnek, nehogy az istenért valaki véleményelfojtással vádolhassa őket.

A jelenség sajnos irodalmi-művészeti életünkben is szedi áldozatait. Öreg „újdemokraták” és fiatal, neobolsevista fejvadászok együtt szerkesztenek olyan lapokat, amelyeknek egyik oldalán Illyés Gyula – hogy nemzeti méretekben is kirívó példát idézzek –, klasszikusaink egyike, a másik oldalon: gátlástalan megalkuvó.

Egy mondat a zsarnokságról? Potomság! Hogy Illyésnek ez a verse: Petőfi Nemzeti dalának ikerpárja? Semmiség ahhoz a „bűnhöz” képest, hogy új Libényi Jánosként nem szúrta nyakon Kádár Jánost, Aczél Györggyel pedig tegező viszonyba keveredett, miután ez utóbbit is kiengedték Rákosi börtöneiből.

Ne folytassuk! A politológusnak mutatkozó akasztológusokat, a történelmi alkalom szülte lélekmérgezőket nem nyilvános vitákban kell emberséges emberré nevelni; ez anyukájuk dolga lett volna. Ezeket egy valóban demokratikus, tehát tisztességes lapszerkesztés válogató, mocsokszűrő, értéktisztelő szempontjai alapján lehet csak elhallgattatni. Akinek pedig azt kellene most elmagyaráznom, hogy mi különbség a tisztességtelen sajtóközlemény és a mindenkori gondolkodásbeli másság között: ahhoz racionális érvekkel hiába is közelednék.

Amit föntebb jeleztem: arról jutott eszembe, hogy marosvásárhelyi napilapunk, a Népújság Múzsa nevű heti irodalmi-művészeti melléklete ünnepi fordulóra készül, századik számának megjelenésére.

Lelki fülem hallja máris a jogos ellenkezést: micsoda beszéd ez? Mivel keltett önben a Múzsa efféle töprengést egy főre eső rágalomról, tisztességtelenségről?

Hisz éppen ez az! Hogy a Múzsa – ha nem tévedek, egyetlen aggasztó példáját sem nyújtotta eddig az említett jelenségnek. Azért szóltam sajtónk általánosan tapasztalható közetikai vétségeiről, hogy annál nagyobb elismeréssel ünnepeljem magam is a Múzsa századik számát, meg az előző kilencvenkilencet.

Azért említettem aggodalmaimat, hogy elmondhassam vigaszomat is a Múzsa java részének olvastán. Megkedveltem ezt a hiánypótló, esztétikai-erkölcsi normák alapján szerkesztett kiadványt két okból is: azért amit eddig közölt, meg azért is, amit nem közölt.

Bizonyára úgy történt ez, hogy a Múzsa szerkesztője, Nagy Miklós Kund egyúttal jó ornitológus is.

Énekesmadarak tojásait meg tudja különböztetni a kígyótojástól.