„…szikrányi vigasz…”^*

A kesernyés szavakat Illyés Gyulától kölcsönözve most is elmondhatjuk, hogy ha jövőnk nem is: múltunk alakul. S megannyi galád hamisítás után: ezúttal és kicsi részében jó irányba, szikrányi vigaszt, csöppnyi reménységet oltva szívünkbe, amely szinte kiszikkadt már a várakozásban.

De mi ne panaszkodjunk, hiszen Misztótfalusi Kis Miklós háromszáz esztendős néma várakozása a mienknél hosszadalmasabb volt e mai elégtételért, amely nem busás, nem pompás, ám annál gazdagabb a szív és lélek érzelmeiben. Más szóval: a maradék nemzedékek örömében, az önbecsülés gerincegyenesítő tudatában.

Hát ezek már igazán nagy szavak, öblös és kongó szavak, vidékies ujjongások! – mondhatná a hűvös ráció nevében a polgári szabadság fejlett világából való vendég.

Igaza lenne. De csak Nyugatról nézve. Onnan tehát, ahol a mi kelet-európai nyomorúságunk nagyrészt ismeretlen, sőt mesésen komikus – lévén a komikum egyik forrása az időszerűtlenség.

Nehéz bizony, szinte lehetetlenség bennünket kívülről nézve érteni és megérteni. Ahhoz ugyanis legalább azt kell tudni róluk, hogy kisebbségi mivoltunkban épp hetven éve, hogy nyelvi-tudati-kulturális halálra ítéltek bennünket; az erőszakos asszimiláció siralomházában fokozatosan végrehajtandó etnocídiumra. Az ítélet végrehajtásával megbízott hóhér-diktátortól ’89 véres karácsonya megszabadított bennünket.

Lélegzethez jutottunk hát újból, de tudnia kell a világnak: teljes kifosztottságban.

Hetven év kulturális rablásairól szólni igen hosszadalmas lenne. Összegezőleg csupán azt hoztuk föl közelmúltunk sírkertjéből, hogy nemzedékek állanak itt az új idők kapujában történelmi ismeretek nélkül, pontosabban: a nemzeti önismeret dolgában teljesen levetkőztetve, lemeztelenítve, kopaszra nyírtan, megalázottan, siratnivaló tudatlanságban. Önnön történelmünkből kiforgatott, ezeréves múltjuk megismerésének lehetőségétől megfosztott erdélyi-romániai magyar nemzedékek ünneplik tehát, hogy kultúrhistóriánk halhatatlan nagyja, Misztótfalusi Kis Miklós jut most kegyeletes emlékhelyhez, holnapi zarándokokhoz, s válik igazán, valóságosan élő-eleven szellemi hagyományunkká. Kifosztottságunkban ezért vigasz az ő visszatérése a köztudatba, büszkeségeink sorába.

S véle jön még egy ember, egy tiszteletünkre méltó, magányos, nagyszívű férfiú; e mostani kegyhely megálmodója, kezdeményezője, nagyrészt létrehozója; maga is könyves ember, tékateremtő míves mester, száműzetésbe kényszerült szellemek alkotásainak magyar „elbővítője”, mecénása, sorsában és konok küzdelmeiben Misztótfalusi Kis Miklósnak huszadik századi ikertársa, őszinte hálánkra méltó szellemtestvére: Molnár József. Köszönjük, hogy száműzetésből megtérten száműzött hagyományt örökített muzeális létbe minekünk, az otthonukban még mindig űzötteknek.