Syn-dromos^*

A magyar esszéirodalom remekművének címével a homlokán – Magyarság és Európa – az új folyóirat régi, de szó szerint is véresen időszerű nemzeti sorskérdéseink felé próbálja terelni az olvasó figyelmét. A keresztapaságra kiválasztott Németh Lászlónak 1935-ben közölt tanulmányából idézhetjük az aggodalmat, amely napjainknak is meghirdetett aggodalma, de ugyanúgy a bizalmat is, amely engem szólásra késztet.

Az aggodalom így szól: „Magyarország kicsiny ország; mint a szegény ember, imádkozzék a mindennapiért, s ne érdekelje a világ holnaputánja… Az ilyen messze látó s messziről néző gondolatok csak elráncigálják attól, ami az orra alatt van, fel az álmokba. Illuzionizmus ez, ahogy mondani szokás, felhőjárás, földön járás helyett.”

A bizalom pedig ezt mondja: „A közvetlen bajban az egész sorsnyomást számon tartani, a közvetlen feladat mögött üdvösségünk nagy ügyét hajszolni nem illuzionizmus.”

Hanem történelmi kötelesség!

Igaz ugyan, hogy Németh László a Trianon után szétszóródott magyarság új szellemi-művelődési küldetéséről szőtt merész álmokat, miközben megfeledkezett azok emberi jogi feltételeiről; s igaz ugyan, hogy a közép-európai eszme apostolátusát vélte fölvállalhatónak, miközben a Miatyánkot mormoló papjaink szájából is kiverték a fogat: merész gondolatfutamai mégsem vesztették érvényüket, csak kiegészítésre szorulnak.

Lényeges kiegészítésre.

Ismételjük el hát csöndes tűnődésben egyik kulcsszavát: sorsnyomás. E fogalmat Németh László történelmünk egészének diagnózisaként hagyatkozta ránk. De rossz századok súlyos csapásai közül csak azt említsük föl most, amelynek következményét minden kertelés, mellébeszélés, jajveszékelő aggodalmaskodás, eufemisztikus öncsalás nélkül a nevén kell nevezni.

Mert úgy hívják: Trianon-szindróma. Álljon meg, uram! Ne fusson el kényes szavaknak hallatán! Szedje össze magát, hadd kerüljön füle ügyébe még a következő is: súlyos tünetegyüttes, symptomacomplexus.

Nem holmi rossz beidegződés tehát, mit fölszednek a népek hosszú vándorútjuk során pusztában és paradicsomi tájakon, boldog napokon és boldogtalan századok idején.

Nem káros szenvedély! Nem pálinka, pipa, pucc és magyar átok.

Nem papi prédikációval gyógyítható lelki sajogás, még kevésbé tömeges hipochondria, minek ellenszereként anacionális kuruzslást, önostorozást, bűnbánatot és amerikánus anyagelvűséget ajánlanak újból, ám éppoly haszontalanul, mint az elmúlt idők kavicskorszakában, mikor is minden nemzeti kérdésünkre a proletár nemzetköziség kavicskupacaival etettek bennünket.

Attól tartok: az elkövetkező időkben sokaknak bele kell majd nyugodniuk abba, hogy a Trianon-szindrómát Trianon-szindrómának hívják, a tünetegyüttes eredeti görög értelme szerint pedig útkereszteződésnek, körkörös irányból eredő utak találkozási pontjának, más szóval: az elmúlt hetven évben ezeregyféleképpen megnyomorított magyarok, anyaországiak és kisebbségi létbe taszítottak menekülttáborának, egy térkép mögé szorult ország kísérteties zarándokhelyének, a fájdalom viharzónájának.

Itt kapcsolódom újból Németh László szépséges álmához a Duna-táj népeinek tejtestvériségéről. A magyar sorsnyomás enyhülésének reménye szunnyad e békességes, galambszárnyú fogalomban. Elvetni, a jövőnek távoli horizontjáról pislákoló üzenetét káromkodással fogadni bűn lenne. De hasonló bűn és botor balekség volna elhallgatni, tétlenül szemlélni az ország határain kívül sínylődő magyarok millióinak fokozatos eltűnését az erőszakolt asszimiláció kígyótorkában s a világgá futásban. Ötvenkilenc évvel ezelőtt e borzalomnak Németh László még nem lehetett közvetlen tanúja. Még csak közvetett értesülései sem igen voltak például az államilag szervezett és végrehajtott nagynemzeti homogenizálás borzalmáról.

Bizonyos, hogy ma már ő is másként vélekedne a közép-európai eszmék balkáni viszonyok közt fölvállalható apostolátusáról, de még a magyar diaszpórában hiányzó Bibliáról is; a szent könyvről olyan értelemben, ahogyan az a zsidóság fennmaradásának lett szellemi életvizévé.

Kell a Biblia! De ember is kell hozzá, aki azt az anyanyelvén elolvassa! Jog szükségeltetik hozzá, emberi jog, amelyet nem lehet jogtiprók hadára bízni, hanem csak mélyen demokratikus emberek és nemzetközi fórumok szigorú felügyeletére! Kell a Biblia, de törvényes védelem, jogállam szükségeltetik hozzá! S a szent könyv lapjaiból vécépapírt gyártók szigorú bebörtönzése még akkor is, ha manapság a szentségtörés csak szavakban esik meg. A más vallásúnak, másajkúnak sovén mocskolásában.

Németh László talán abban is egyetértene velem, amit tűnődésem végén röptetnék el az ő álomországába, a Kárpát-medence álomtérségébe. Kissé könnyed volt a szólás, midőn azt írta volt, hogy történelmi terhektől szabadultan a megcsonkult Magyarországnak jobb esélyei támadtak a minőségi bizonyításra.

A Trianon-szindróma a magyar nép egészét sújtja.

Akik ezt közel fél évszázadon át elhallgatták, a vétkesek cinkosaivá lettek a kisebbségi Endlösungban.

A bűnös nép, az utolsó csatlós cinikus meséjét ki kellett találni s indokul odavetni a győztes garázdálkodóknak.

A Trianon-szindrómát nem kellett kitalálni, mert volt, van és megmarad. Így hát „csak” tagadni kellett, vagy átkeresztelni magyar nacionalizmusnak, revíziós szándéknak, horthysta-fasiszta veszedelemnek.

Egyszerűbb lett volna pedig megállapítani, hogy a szigorúan belügyi kérdésként kezelt magyar nemzeti közösségek sorsa tragikussá vált a Trianon szülte nemzetállamokban. Drámai helyzetükön nem módosított a kelet-európai diktatúrák bukása sem. Remény és újabb kiábrándulás közepette a Trianon-szindróma elmélyült; súlyosbodását nem csupán a romániai és délvidéki magyarok fokozódó menekülése jelzi, hanem a tüneti és kóroki kezelés híveinek elharapódzó testvérháborúja is a megváltó zsinatolásban. Még szerencse, hogy eszmék, vágyak kaotikus kavargásában is fölismerhető a józan és az abszurd törekvések vonulata. Nem nehéz fölismerni a romantikus elvakultságtól mentes követelményt s a valósággal számot nem vető ámokfutást. Remélhetőleg végleges takarodót fújnak a nemzet sorsában osztozkodni nem kívánó kucséberhadak, majd velük távoznak a kommunista testvérpártiság jegyében gyakorolt megalkuvás kísértetei is.

Ezért szükséges a Trianon-syndrológia intézményes kifejlesztése.

Ezért fontos kiteljesíteni Antall József szellemi-politikai hagyatékát. A tizenötmillió magyar sorsáért viselt nemzeti felelősséget soha többé elhárítani nem lehet.