Hírünk és hamvunk^*

Egyiket rontják, ha egyáltalán rontani lehet még, a másikat áhítják, vízbe szórnák, szélnek eresztenék sokan sokfelől mindazok, akik a kisebbségi sorsra jutott magyar nemzeti közösségek etnikai megsemmisítésén fáradoznak immár több mint hetven esztendeje. Létünk, múltunk, másságunk és emberi jogokat követelő természetünk folytán kilógunk e sorból: az egységes, egynyelvű nemzetállam zászlaja alatt menetelők hadából.

Egy viszonylag békés, de nem békességes etnikai tisztogatás végrehajtói jól tudják: miként közelítsék meg céljukat. A kiszemelt áldozatnak először nevét és hírnevét kell gyanússá, majd gyűlöltté hazudni, végül teljes kifosztásának útján lehet ismeretlenségbe taszítani.

Magyarok Erdélyben? Kik voltak és mikor éltek, hiszen ma már se hírük, se hamvuk ezen a tájon. A nemzetállami becsvágy, még ha utópisztikus is, ilyen mondatokat fogalmaz már egy régen megálmodott, vértiszta ünnep alkalmára.

Kisebbségi sorsunk tragikus fordulatait közelebbről szemlélve azt kell mondanunk, hogy Erdély magyartalanításának kitervelői nem éppen ködevők, nem fellegjárók. Létezik felfogás, miszerint a szocializmusnak nevezett korszak idején végrehajtott államosítások egyszer s mindenkorra megtörték a romániai magyarság erejét, valaha is remélhető újbóli felemelkedésének lehetőségét. Ha Moszkva és a marxizmus–leninizmus ezt nem teszi kötelezővé: Romániában ki kellett volna találni. Hiszen a magántulajdon polgári viszonyai között, proletárdiktatúrának nevezett rablási lehetőségek nélkül minden javainkból száz év alatt sem tudtak volna ily tökéletesen kiforgatni. Földbirtok, székelyföldi erdőrengeteg, ipar, szövetkezet, kulturális intézményhálózat, minden odalett, mi pedig napjainkban így-amúgy visszanyerhető: majdnem a semmivel egyenlő. Amit hordószám vittek el, egy pohárnak az alján is elfér a kártalanításnak nevezett komédiában.

Ilyen volt természetesen a szellemi kisajátításunk is. Könyvtáraink ’44 őszén sok helyütt máglyára, későbben állami kézre jutottak, klasszikus művek ezrei anatéma alá estek; levéltárainkat belügyi tisztek vigyázzák mai napig is, múzeumainkból ellopták majdnem minden történelmi ereklyénket, elhordták templomi kincseinket, zár alá helyezték egyházi anyakönyveinket. Isten a megmondhatója, hogy szellemi hagyományainknak, európai ritkaságú értékeinknek hányad része lett lángok martalékává, hogy mi minden pusztult el az általános magyartalanításban ott, ahol csupán a mezőségi kúriák, kastélyok könyvtárszobáiban Kemény Zsigmond- és Kossuth-kéziratokra bukkant a kutató.

E röpke háttérvázlat közepébe szeretném állítani most azt az erdélyi asszonyt, aki a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola rendezői szakának végzettjeként a színpad tereiről tágabb, történelmi terekre lépve figyelt föl múltunk halálra ítélt értékeire, nemzeti máglyamesterek hóhérműködésére mindenütt, ahol ezeréves történelmi jelenlétünk kulturális bizonyítékai fölbukkantak.

Ezt az asszonyt Marosi Ildikónak hívják. Évtizedeken át gyakorolt mestersége szerint színikritikus, riporter, kultúrhistorikus, cenzor üldözte védelmezője az erdélyi magyar művelődésnek, ám könyveinek sorsát nézve azt is mondhatnám: erdélyi, irodalmi és művészeti múltunk búvárlója, elveszettnek hitt értékeink megmentője. Munkásságát, életművét ilyen címek jelzik vaskos kötetek homlokán: A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája. A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája közel ezer oldalon. Dsida Jenő kiadatlan prózai munkái és levelezése. Beszélgetések Teleki Mihály gróffal. – Az erdélyi magyar arisztokrácia útja Trianontól napjainkig. Televíziós dokumentumfilmjei közül most csak kettőt említek. A Nagycsütörtök címűt, amely az Erdélyi Helikon íróit mutatja be, és a Darabokra szaggattatol címűt, amely nagy hírű erdélyi személyiségek arcképsorozata.

Marosi Ildikó Kemény János koporsójánál, a gyász és a veszteség perceiben azon is eltűnődött: vajon a vécsi kastély valamikori urának vandál módon szétszórt hagyatékából, a helikoni szellem várának debilis betegeket őrző falai közül mit lehetne megmenteni jelenünk és jövőnk számára? Tán az is eszébe jutott, hogy miközben a történelem önmagát ismétli: az értékrombolás régi példái az új napok kazánfűtőit is hazafias lelkesedéssel töltik el a paranoiás félelmet keltő mindenkori másság megsemmisítésében. Omár kalifa idején a híres Alexandriában a hellén kultúra jegyében született régi könyvekkel fűtötték a közfürdőket. De fűtöttek nálunk is Jókai-regénnyel, Móricz-trilógiával olyan szobákat, ahol államosított könyvtáraink felügyelői fontoskodtak.

Látván Erdélyben az új kalifák uralmának siralmas következményeit, Marosi Ildikó valósággal személyes intézményként, magánhasznot, könnyű sikert, hivatalos elismerést megvetve hozta föl a mélyből múltunk szellemi kincseit. Jó tudni: ez nem az a múlt, amely miatt némelykor szakállát tépdesve meakulpázik a magyar. Ez a múlt: nem az Isten haragja folytán elsüllyedt Atlantisz, amelyet az örökös alámerülésben kékké fagyott orcával hajszol a nosztalgia. Ez a múlt, amelyet fegyver és erőszak vert széjjel: az erdélyi magyar jövendő sine qua nonja. Védelmezőnk is a létünket célzó támadásokban. Mikor egyik magyart a másik magyar miatt verik főbe, vagy ölelik át megbecsüléssel: nem mindegy, hogy köztünk él-e Mikes Kelemen, Bethlen Gábor vagy Tamási Áron.

Amikor tehát ez a konok munkában és üldöztetésben megőszült erdélyi asszony, Marosi Ildikó asztalunkra helyezi a könyveit: amikor az időnek omladékai alól újabb szellemi értékeinket menti ki, úgy illik fogadnunk őt, miként a vízi mélységekből felbukkanó gyöngyhalászokat. Ne az legyen az első kérdésünk hozzá: hány kagylót hoztál minekünk, hanem a kezünket nyújtsuk mindenekelőtt, megsegítvén őt a partra jutásban. Majd ezután, az együttérzés hatalmának tudatában kérdezzük meg tőle: fáj-e még a szemed, a szíved attól, amit odalent láttál?

Mosolyával fogja eltitkolni fájdalmát.

Nem panaszkodásra: mentő munkálatokra termett.